A nekünk feltett leggyakoribb kérdések közé tartozik az, hogy az Isten Egyházának Gyülekezetei miféle kánont fogad el, illetve használ és ezt milyen alapon teszi? A kérdés jogos, hiszen való igaz, hogy úgy az írott anyagainkban, mint az igehirdetések alkalmával is gyakran hivatkozunk olyan írásokra, amelyek nem részei a nyugati kereszténység által elfogadott, 66 könyvet magában foglaló kanonizált szövegeknek. Mivel a kérdés jogos, ebben az írásban választ kívánunk adni úgy a fentebbi, mint egyéb felmerülő kérdésekre is. Mindenek előtt azonban szögezzük le: az Isten Gyülekezeteiben valljuk azt, hogy a Bibliaként ismert, 66 könyvből álló írásgyűjtemény teljes tartalmát Isten sugallta, így az Isten kinyilatkozott szavait, üzeneteit rögzíti számunkra. Gyülekezeteink az elmúlt néhány évszázad során saját mulasztásból kifolyólag kizárólag ezt a protestánsok által elfogadott Szentírást használták. Ez a gyakorlat azonban az utóbbi évtizedekben némileg módosult, ugyanis több olyan kérdés elé állított bennünket, amelyek fényében ma már nem tekintjük a kánont egy érinthetetlen “szent tehén”-nek. Ezzel a témakörrel több szempontból is időszerű foglalkozni. A kanonizálás ellentmondásos történelmének ismeretében nem vagyunk azon a nézeten, hogy az Isten Szellemétől független emberi akarat ne játszott volna közre a kánon létrehozásában, s az emiatt némi felülvizsgálatot igényel. Ugyanakkor nem áll szándékunkban senkinek sem megingatni a Szentírás hitelességébe vetett hitét, ahogy nem kívánunk egy újabb illetve bővebb kánonnal sem előállni. Ennek az írásnak nem célja a Szent Biblia-ként ismert Szentírás elhiteltelenítése, sem az ihletettségének megkérdőjelezése. A mi meggyőződésünk csupán az, hogy Isten írásokba foglalt kijelentéseit bizonyos, erre el nem hivatott emberek mesterséges módon és önbíráskodva szűkre szabták, majd az ily módon létrehozott korpuszt bebetonozták azzal, hogy véglegesen lezárták. 

forrás: www.churchofgod.hu

Copyright © Isten Egyházának Gyülekezetei 2009

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatások vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül. 

A kánonról

A kánon [görög “κανών”, mérőrúd, átvitt értelemben a mérvadó] azoknak a könyveknek a listája, amelyeket egy adott vallás vagy felekezet hitelesnek, igaznak és Istentől sugallott szentírásnak tart. Az emberekben ősidőktől fogva megvolt az a vágy, hogy  írásban lejegyezzék az általuk gyakorolt vallás isteni üzeneteit, hitük alapjait, tanításait és dogmatikáját. Így ma csaknem minden jelentősebb méretű vallási meggyőződésnek megvannak a maga szent írásai. A különböző vallások aztán az általuk hitelesnek, irány-és mérvadónak elfogadott írásokat egy kánonba foglalták. Néhány, elsősorban újabb keletű vallás követői azon a véleményen vannak, hogy a kinyilatkoztatások folyamatosak és az újabb keletű sugallatokat a régiek mellé lehet helyezni. Az ilyen vallási felekezetek az ún. nyitott kánon elvét képviselik. A nagy világvallások, s ide tartozik a fősodratú kereszténység is, sokkal inkább a lezárt kánon elvét követik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az általuk ihletettnek vallott írások teljesek, melléjük már nem kerülhetnek újabb kinyilatkozások, mert Isten lezárta azokat, s ez a lezárt anyag képezi a kánont. Mindezt egyszerűen és röviden kifejezve: a kánon határozott, és lezárt keretbe foglalja az ihletettként elfogadott írások csoportját.

Ebben az írásban elsősorban a „zárt kánon” formuláját követő kereszténység által használt Szent Biblia kánonba zárásának hitelességét kívánjuk elemezni. A közhiedelemmel ellentétben természetesen a kereszténységen belül is vannak komoly eltérések annak tekintetében, hogy mi képezi a kanonikus írásokat. Köztudott, hogy a protestáns felekezetek kánonja eltér a katolikusokétól, mert az utóbbiakban megtalálható néhány olyan “apokrif” írás, amelyek használatát a protestánsok mereven elvetik. Ami közös bennük, az az, hogy mindkét vallás a maga kánonját tartja hitelesnek. De más kánont használnak a görög-keleti, az örmény és szír ortodox egyházakban (ahol elfogadnak további “apokrif” iratokat), megint mást használt a kopt egyház és az etióp egyház, ami a maga 81 könyvével a legterjedelmesebb keresztény kánont mondhatja magáénak, s amiben megtalálhatunk olyan írásokat is, mint a Jubileumok könyve és az Énok könyve. Tehát a nyugati kereszténységnek először is szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy az alapjait képző római katolikus hagyomány csupán az egyik irányvonalát alkotta a korai kereszténység különböző ágazatainak, és a kereszténység koránt sem képvisel egy egységes álláspontot – számos más dolog mellett – a kánont illetően sem.

A korai folyamatok rövid áttekintése

A II. században végbemenő folyamatoknak nagy szerepe volt a kánon későbbi létrehozatalában. A legkorábbi keresztények kizárólag a héber Szent Írásokat használták, beleértve olyan írásokat is, amelyek ma nem képezik részét a rabbinikus judaizmus, illetve a fősodratú kereszténység kánonjának (vö. Júd. 1:14). Ezekre együttesen utalt Jézus a tőle gyakran elhangzó “meg van írva” szóhasználattal. A Tórára utalva pl. azt jelentette ki, hogy azokat “nem eltörölni, hanem betölteni” jött. Arról sehol nincs említés a Jézus életét vázoló evangéliumokban, hogy ő maga bármit is lejegyzett volna írásban, ahogy arra sincs, hogy bárkit utasított volna arra, hogy írják le a szavait. Az evangéliumokat későbbi visszaemlékezésekből állították össze, és amikor terjedni kezdtek, a keresztények még nem tekintették azokat a héber írásokkal egyenrangú Szentírásoknak. Leveleinek megírásakor Pál gyakran a héber írásokra hivatkozva támasztotta alá a keresztény hit igazságainak hitelességét. “Az írások szerint” (1Kor. 15:4, vö. még Ap.Csel. 25:20). Jézus arra utasította apostolait és a hetvenkettőt, majd közvetve az egyházat, hogy menjenek és szóban hirdessék az evangéliumot szerte a világban (Mk. 16:5). Ekképpen a korai keresztények a szájhagyományok útján hirdették Jézus tanításait és adták át a hitet a következő nemzedéknek.

A kanonizáció egy hosszadalmas és máig vitatott eredményeket produkáló folyamat volt. A közhiedelemmel ellentétben soha nem volt egy adott időpontban, egyetemesen meghozott és minden keresztény frakció által elismert határozat arról, hogy mely könyvek legyenek részei a Bibliának. Az egyház létrejötte után egy teljes évszázadon át terjedtek a különböző írások szabadon, mielőtt azokat egyéni és gyülekezeti szinten elkezdték volna megválogatni, némelyeket előnyben részesíteni, másokat pedig a háttérbe helyezni, esetleg elvetni. Ekkor még preferenciáról beszélünk, nem kanonizálásról. A római gyülekezetben pl. a II. században még nem használták a Héber [Zsidó] levelet, sem az 1Péter, 2Péter és Jakab leveleket, ellenben használták Péter Apokalipszisét és Salamon Bölcsességeit, amelyek a későbbiekben apokrifoknak minősültek. Ez időben már annyi iromány került forgalomba, hogy a szelektálás hosszútávon természetesnek mondható és elkerülhetetlen folyamat volt. Tegyük gyorsan hozzá, a korai keresztény időkben ez még nem szervezett formában, inkább az egyéni és gyülekezeti ízléseknek, előítéleteknek, ha úgy tetszik preferenciáinak megfelelően történt. Tény, hogy a kereszténység növekedésével megindult annak fokozódó megosztottsága is, ami tulajdonképpen már az apostolok idejében megkezdődött (vö.  1Jn. 2:19).

Érdekes módon a keresztények között terjedő írások némelyikét első alkalommal egy gnosztikus eretnek, Basilides (i.sz. 117-138) minősítette igaz scripturá-nak, azaz Szent Írásoknak. Basilides “kánonja” Máté, Lukács és János evangéliumaiból valamint Pál bizonyos leveleiből állt, és ezeket használta fel tanításainak alátámasztására. Ettől az időtől kezdődően az egyházi vezetők már együtt idézték az evangéliumokat és leveleket a héber írásokkal a hitet érintő viták, nézeteltérések alkalmával. Szintén a II. századból, nevezetesen Justinus Martyr-tól származik az első olyan írásos bizonyíték, ami említést tesz arról, hogy az általa látogatott (római) gyülekezetben a próféták mellett felolvasásra kerültek az Apostolok Emlékeit lejegyző írások is. (Jusztinus – Párbeszéd a zsidó Trifónnal CI. 3.) Más szóval a szájhagyományokat a II. században kezdte felváltani az írásos keresztény hagyaték. Voltak, akiknek ez nem volt igazán ínyére, így Papiasz, a kis-ázsiai Hierapolis püspöke a korai II. században még annak adott hangot, hogy ő előnyben részesíti azoknak a véneknek “az élő hangját”, akik közvetlenül az apostoloktól kapták tanításaikat. Papiasz láthatóan egyetértett Pállal, aki ezt írta: “A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által” (Róm. 10:17). Ezzel persze Pál és Papiasz nem azt kívánta érzékeltetni, hogy az akkor közkézen forgó Szentírások nem az igazságot tartalmazzák, hanem azt, hogy Krisztus evangéliumának elfogadása nélkül azok nem elevenedhetnek meg bennünk valós hitté.

Mivel a különböző gyülekezetek más-más Jézus tanításait lejegyző “evangéliumokat” használtak, így felszínre kerültek az egymástól eltérő, egymásnak ellentmondó leírásokkal járó problémák. Ebből fakadóan megnőtt az igény az evangéliumi leírások harmonizálására. Az első ilyen kísérletek egyikét a szír származású Tatian végezte el i.sz. 170 körül, a Diatessaron (a négyek harmóniája) című munkájában. Tatian szabadon keverte a négy evangéliumot és bizonyos szájhagyományokat, érzékeltetve, hogy ezek a leírások számára még inkább csak emberi feljegyzések voltak, mintsem szent, sugallott írások. Miután bizonyos tanítók megkezdték a személyes tanításaikat a keresztények között terjedő írásokra hivatkozva igazolni, a gyülekezetek is elkezdték az általuk vallott hittételeket azokból alátámasztani.

Ebben a légkörben tűnt fel a szintén eretnek Markion is. Markion egy gnosztikus tanító volt, aki egészében elvetette a héber írásokat, azokat egyféle gonosz kis isten munkájának minősítette és kizárólag Jézus szellemi tanításaira kívánt építeni (nincs új a nap alatt, ezt ma is sokan így teszik). Markion i.sz. 140 körül megalapította a saját felekezetét, majd csoportosította azokat az írásokat, amelyekkel alá kívánta támasztani a maga sajátos tanait. Mivel tagadta Jézus emberi természetét, így csak Lukács evangéliumának a maga által átdolgozott verzióját használta, valamint Pál leveleit, amelyekből szintén kivágta azokat a részeket, amelyek Jézus megtestesüléséről és szenvedéséről szóltak. Markion iskolájának népszerűsége és sikere arra sarkallta a keresztény gyülekezeteket, hogy átgondolják egy keresztény kanon létrehozásának a szükségszerűségét. A másik meghatározó esemény a montanisták tanításainak megjelenése volt. Egy Montanus nevű egyén kijelentette, hogy közvetlen isteni látomásokat kapott és mivel a kinyilatkozások nem értek véget, így a keresztények nem gondolkodhatnak egy zárt kánonban. A legtöbb gyülekezet ekkor azon a némileg ellentmondásos véleményen volt, hogy habár a kinyilatkozások és próféciák nem szűntek meg, de azok hitelességét a közösség dönti el, és Szentírásnak csakis az apostolokkal kapcsolatba hozható írások minősíthetők. Vagyis Markion munkássága egy elfogadott, de nyitott kánon szükségességét vetette fel, a montanisták nézeteinek terjedése pedig azt a reakciót váltotta ki, hogy miután a kánon könyveit meghatározzák, azt azután le is kell zárni.

Csakhogy nem volt könnyű meghatározni azt, hogy mi valóban hiteles és mi nem, vagyis nem ment minden olyan egyértelműen és gyorsan. A különböző gyülekezeteknek megvoltak a maguk előnyben részesített könyvei, amelyek saját hagyományokat, irányzatokat követtek. Ne feledjük a 4. századig nem beszélhetünk jól meghatározott, domináns és egységes ortodoxiáról.

Az apostoli tanítások szerint az igaz egyház kis nyájának szempontjából ez a megoszlás koránt sem volt negatív jelenség, “mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek.” (1Kor. 11:19). Szakadások pedig voltak bőven. Az a kialakult tévkép, hogy az első néhány évszázad kereszténysége egy teljesen egységes nézetet képviselő, homogén testület volt talán annak is köszönhető, hogy a viszályokból győzedelmesen kikerült, s római katolikus néven ismertté vált frakció magát az apostoli egyház jogutódjának nyilvánítva a saját hagyományait, illetve az általuk elfogadott írásokat hitelesítette. A későbbiekben ez a vonal vált meghatározóvá és univerzálisan ismertté. Az eltérő véleményeket, az általa el nem fogadott írásgyűjteményeket pedig egyszerűen megsemmisítette, betiltotta, vagy hagyta homályba veszni. Ehhez elég volt az, ha egy kéziratot nem másoltattak tovább, a papirusz ugyanis bizonyos idő után használhatatlanul tönkremegy. Innentől kezdve az elfogadott “ortodoxia” a diadalmas frakció hittételeit jelentette, amit aztán az ő papjaik és hittudósaik úgy terjesztettek tovább mint az egyedüli hiteles szent hagyományokat. Visszanézve pedig úgy tűnhet, hogy ez a hagyomány kezdettől létezett. A kánont illetően azonban még a katolikus egyházon belül is hosszú évszázadokon át tartó nézeteltérések voltak, amik csak 1546-ban a Tridenti Zsinat alkalmával zárultak le véglegesen.

Jegyezzük meg: amennyiben a kanonizálás a kereszténység szektákra bomlásának megakadályozása érdekében ment végbe, akkor teljes mértékben kudarcot vallott! A korábbi szakadásoktól most eltekintve vegyük csak pl. a modern protestantizmust, ami bár egyazon kánont használ, mégis több száz felekezetre bomlott, ahol mindegyik felekezet ugyan arra a kanonizált Bibliára hivatkozva alkotta meg a maga sajátos tanaira hangsúlyt fektető dogmáit. Egy további ironikus kérdés: amennyiben a kánon valóban az egység fenntartása miatt jött létre, akkor miért tiltották el évszázadokon keresztül a híveket attól, hogy a Bibliát magánkézben tartsák és elolvassák? Ez a diktatórikus elnyomás egysége volt, nem az írásokból alátámasztott hit konszenzusáé, s mint ilyen, szégyenfolt a kereszténység történelmében.

A nyugati világban vagy kultúrkörben tehát az a hagyomány vált elfogadott ortodoxiává, amit a vetélkedő frakciók közötti viszályokból végül is győzedelmesen kikerült felekezet képviselt. Ez alatt pedig, mint tudjuk, a római katolikus egyházat kell érteni. És miután a katolicizmust a római birodalom hivatalos vallásává tették, onnantól maga mögött tudhatta a birodalom gazdasági és katonai erejét. Ez lényeges szerepet játszott a hatalmának bebetonozásában, hiszen ebből a pozícióból eretneknek minősíthette és üldözhette mindazokat, akik nem követték a ő hagyományait. Mivel a nyugati világ kereszténysége e frakciónak a hagyományaira épült, vizsgáljuk meg, miként hitelesítik az általuk elfogadott kánont.

El kell ismerni, a katolikusok igen frappáns módon oldották meg a kanonizációval kapcsolatos problémákat, ráadásul tették ezt nagyon konzisztens módon. Ők ugyanis a különböző tanácsok, illetve zsinatok határozataiból, a korai egyházatyák alaposan megválogatott kijelentéseiből, és a pápai deklarációkból kitevődő ún. szent hagyományokat egyenlő szinten kezelik a Szentírással. Így egyházuk két alapja a Szentírás és a szent hagyomány, vagyis a Biblia mellett a maguk tekintélyére is hivatkoznak. Ez valóban frappáns, hiszen amiben nem hivatkozhatnak a Szentírásra, vagy amiben a Szentírás nem nyújt határozott (vagy kielégítő) választ, abban az egyházi hagyományok válnak döntővé. Ezt el lehet fogadni, vagy el lehet vetni, de náluk ez így van. Természetesen ennek velejárójaként a katolikus egyház tagjainak alá kell vetniük magukat olyan hagyományoknak is, amelyek nemhogy nem biblikusak, de gyakran ellent is mondanak Isten szavának. Számunkra ez pontosan olyan farizeizmus amit Krisztus szigorúan megítélt (vö. Mt. 15:6; Mk. 7:13). Itt talán emeljük is ki példaként a szombat-vasárnap kérdését. Köztudott, hogy a pihenőnap szombatról vasárnapra való áthelyezését nem lehet alátámasztani a Szentírásból, így ennek hitelesítésére szintén a katolikus hagyományokra hivatkoznak. Gyakran hangoztatják azt a tényt, hogy aki szombat helyett a vasárnapot tartja meg pihenőnapként, az alávetette magát a katolikus hagyományoknak, mert ilyen utasítás nincs a Szentírásban, s ezt egyedül a katolikus szent hagyomány hitelesíti.

A protestantizmus viszont már nem rendelkezik hasonlóan frappáns és kézenfekvő válaszokkal a felmerülő kérdésekre és problémákra. A protestánsok felismerték azt, hogy a katolikus egyházban a szent hagyományokra hivatkozva a szentírásnak ellentmondó gyakorlatok bevezetésére is sor került és ezt a reformátorok a sola scriptura irányelvvel próbálták orvosolni. A „csak és egyedül a Biblia” máig a protestantizmus legfőbb jeligéjének számít. Csakhogy magában a Bibliában nem találhatunk semmi utalást arra, hogy mi teszi ki a kánont (mi a scriptura), ahogy a Bibliában nincs olyan határozott kijelentés sem, hogy Isten nem inspirálhat többé embereket vagy írásokat. És mivel a Szentírás ebben a témakörben néma, nincsenek idevonatkozó utasítások, így nem lehet arra hivatkozni a kánon tartalmát illetően! Ebből fakadóan pedig arra sem, hogy az ihletett írások kánonja végérvényesen le lett zárva. Vagyis az “egyedül a Szentírás” elvét valló protestánsoknak mégiscsak más módon kell hitelesíteni az általuk használt kánont, s e fontos kérdésben brutálisan megszegik a saját maguk által lefektetett irányelvet! Ahogyan a szombat és vasárnap kérdésében, itt is a katolikus hagyomány marad az egyedüli hivatkozási pont. És ezek koránt sem az egyedüli inkonzisztenciák a sola scripturát illetően a protestantizmus részéről (lásd. a Luther és a sola scriptura című írásunkat).

A protestáns érvek hiányosságain nem is lehet igazán csodálkozni, hiszen az egy dolog, hogy a Szentírásból nem lehet alátámasztani a zárt kánon elgondolást, de a Szentírás még magának egy kánonnak a létrehozását sem teszi lehetővé! A kanonizálók ugyanis nem éltek, hiszen nem is élhettek a sola scriptura elvével, mivel még nem rendelkeztek az ehhez szükséges, hivatalos és elfogadott scriptura-val! Ez a tojás és a tyúk problémája, amit nagyon jól érzékeltet Willi Marxsen egy idevonatkozó munkájában:

“Az a dilemma, hogy a kánon nem szolgálhatott irányadóként a kanonizálással kapcsolatos vitákban, ugyanis a kánon akkor még nem is létezett! “

“Más szóval, az egyház nem élhetett a sola scriptura irányelvvel azzal kapcsolatban, hogy mi legyen kanonizálva és mi ne legyen kanonikus. Ebben az időben ugyanis nem létezett kanonizált Szentírás ami azt jelenti, hogy az egyház határozata nem történhetett ‘a Szentírásnak megfelelően'” – Willi Marxsen, The New Testament as the Church’s book, 1972, Fortress Press.

Ironikus módon, az újszövetségi írások soha nem kerülhettek volna használatba akkor, ha az első századi keresztények is a ma elfogadott zárt kánon elvet gyakorolták volna. Vagyis, ha ők azt tartották volna, amit a modern keresztények, akkor ma nem lenne Újszövetségünk.

Mi sem mutat rá jobban a fősodratú kereszténység álláspontjának következetlenségére, mint a gyülekezeti prédikációkhoz való hozzáállásuk. Vasárnaponként millió számra gyűlnek össze a különböző protestáns felekezetek hívei a célból, hogy az istentisztelet alkalmával elhangzó prédikációkat vagy esetlegesen a prófétai beszédeket meghallgassák, és mély inspirációt nyerjenek azokból. Az angolban a sermon prédikációt, azaz, szent beszédet jelent, s ennek megfelelően a prédikáció üzeneteit általában isteni beszédként, kinyilatkozásként veszik. Ahogyan a Szellem munkájának tulajdonítják még a próféciai beszédek mellett a gyógyítást, sőt, számos felekezet esetében az éppen esedékes karizmatikus hóbort megnyilvánulásait is, legyen az bizarr szellemi hahota, vagy földön fekvő extatikus vonaglás, stb. Márpedig ezek igencsak új keletű jelenségek, különösen abban a formában, ahogyan ezt gyakorolják, elfogadásuk pedig azt jelenti, hogy a kinyilatkozások mégsem szűntek meg? Mi különbség van kinyilatkoztatott igazság és kinyilatkoztatott igazság között?

Most eltekintve attól, hogy az ilyen megnyilvánulások mennyire mondhatóak valóban az Isten Szellemétől származóaknak, ha egyáltalán, a lényeg számunkra az, hogy a neo-protestáns hívők tömegei akként fogadják el ezeket a jelenségeket. Ez a tény pedig igen jól ábrázolja azt, hogy a nyitott kánon a gyakorlatban tulajdonképpen kvázi elfogadottá vált, még az olyan neo-protestáns körökben is, ahol hivatalosan a zárt kánon elvét vallják.  Az elveket megcáfolják a gyakorlatokkal. 

A lényeg azonban a következő: amennyiben a Szentírásban nem találunk olyan kinyilatkoztatott parancsolatokat, vagy akár lefektetett irányelveket, amelyek megkövetelik és pontosan meghatározzák a kanonizálás folyamatát, akkor a kanonizáció egy mesterséges, emberi spekulációnak mondható. A protestánsok, és velük bizony a protestáns kánont használó Isten Gyülekezetei sem képesek magából a Szentírásból magyarázatot adni arra, hogy az miért éppen azokat a könyveket foglalja magában, amiket. De akkor mi másra lehet hivatkozni, mi ad hitelt a kánonjuknak? Az alábbi két választásuk van:

1.) Elismerni Róma tekintélyét és szégyenteljesen fejet hajtani a pápa előtt, bocsánatot kérve tőle azért, mert kritizálták a katolikus szent hagyományokat és fellázadtak ellene. Majd töredelmesen megvallani azt, hogy bizony nekik is szükségük volt/van egyházi hagyományokra, mert azok nélkül nincs hivatkozási alapjuk bizonyos kérdéseket illetően. Ezen különösen nekünk, az Isten Gyülekezeteiben kellene elgondolkodnunk. Mert amíg a protestánsok elismerik a katolikus egyházat mint jogelődöt (amit tulajdonképpen ők csak reformálni akartak), addig mi következetesen egy aposztata irányvonalnak nyilvánítjuk azt a korai frakciót, amelyik elvetette Isten parancsolatait, beolvasztott magába pogány valláselemeket, valamint véghezvitte a kanonizálást is, majd római katolikus egyházként világvallássá vált. A protestantizmus a katolicizmusból nőtte ki magát, az Isten Gyülekezetei viszont a katolikusoktól teljesen függetlenül vezetik vissza magukat az apostoli egyházhoz. Így magyarázatot kíván az, hogy ha a katolikusokat a Nagy Paráznával, a protestánsokat pedig annak csapodár “leányaival” azonosítjuk, akkor miért fogadjuk el és követjük az ő emberi eredetű határozataikat a kanonizálást illetően.

2.) Szembe nézni azzal a ténnyel, hogy a Szentírás nem azért ihletett isteni kinyilatkozás, mert bizonyos felekezetek bizonyos egyházfői kanonizálták azt. Ugyanakkor csak azért, mert egy Istentől ihletett írás nem lett kanonizálva, az attól még az Isten szava és igazsága marad, és így megfelel a 2Timóteus 3:15-17-ben megfogalmazott elveknek. Ez azt jelenti, hogy a kanonizálás mesterséges módon keretek közé rekesztette az igazságot. Ez esetben a kánon használatát legfeljebb azzal a meggyőződéssel igazolhatjuk, hogy maga Isten engedte meg vagy rendezte úgy, hogy ez így történjen. A rossz fa ez esetben kivételesen jó gyümölcsöt produkált volna, amit Isten is hitelesített. Ezt a meggyőződést viszont szintén nem lehet sola scriptura alátámasztani, vagyis megint csak más érvekkel kell szolgálni. Innentől pedig, mivel a hivatkozás emberi lesz, azt vagy elfogadjuk magyarázatként, vagy nem.

A holt betű vs. az élő ige

Azok kedvéért, akik valóban csak a kanonizált Biblia szavait tekintik Isten szavának, vizsgáljuk meg azt, hogy konkrétan mire hivatkozhatunk kizárólag ezekből az Írásokból (ez esetben ténylegesen sola scriptura) a témát illetően, a hagyományokat messzemenően figyelmen kívül hagyva. Alapigazság az, hogy az igaz keresztények az Isten szellemi népe, és az Isten Szellemével felruházva megérthetik Isten kinyilatkoztatott akaratát, kijelentéseinek valós mondanivalóját. Vegyük csak elemzés alá az Ige, vagy Logosz koncepció bibliai használatát: A Szentírást minden keresztény az Isten szavának, Isten igéjének tartja. Emellett, a keresztények gyakran utalnak Jézus Krisztusra úgy, hogy ő a “megtestesült ige”, az “élő ige” stb, s valóban, Krisztus szavai isteni kinyilatkozásokat közvetítettek, sőt közvetítenek számunkra ma is leírt formában, pl. az evangéliumokon keresztül. A Krisztustól elhangzottak egy része bekerült a kánonba, más kijelentései azonban nem. Ez nem jelenti azt, hogy azok a kinyilatkoztatások, amelyek nem kerültek lejegyzésre, nem voltak isteni igazságok, igék. Vagyis az igazságot nem lehet karámba zárni, főképp annak fényében, hogy – amint arra már rámutattunk – magában a kanonizált szentírásban nemhogy utasítás, de közvetett utalás sincs a kánonra. A Szent Írások mást jelentettek az ószövetségi hébereknek, mást a korai keresztényeknek, s megint mást a későbbi, a kanonizálás utáni idők keresztényeinek.

Joggal kérdezheti azt egy modern keresztény ember, hogy miért van olyan korlátok közé szorítva, amik nem korlátozták az apostoli és korai keresztény egyházat? Különösen akkor, ha netán már bele, mert tekinteni a kánonon kívüli írásokba, és esetleg mély és valós szellemi inspirációt is merített azokból. Az első századi kereszténységet éppen az tette különlegessé, hogy az Isten választottaiként túljutottak a betű korlátain azáltal, hogy a Jézus Krisztus által megígért és elküldött igazság Szelleme (Jn.  14:16-17, 16:13; 1Jn. 2:20) vezérelte őket.

Az újszövetségi írásokban azt olvashatjuk, hogy a betű önmagában megöl, de a szellem életet ad (2Kor. 3:6). Sőt, maga Jézus tett tanúságot arról, hogy az írások olvasása önmagában senkinek sem fog üdvösséget biztosítani, mert ahhoz fel kell fogni azt, hogy mi az írások valós szellemi üzenete, s erre az ember önmagában képtelen. Ezt az Írásokban egyébként oly jártas farizeusok sem voltak képesek felfogni:

János 5:37-40  37 De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam. Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, 38 és az igéje sincs meg bennetek maradandóan, mert abban, akit ő elküldött, nem hisztek. 39 Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, 40 és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.

Be lehet magolni és kívülről felmondani akár az egész kanonizáltnak minősített Szentírást, ez mégsem jelenti azt, hogy az ember fel is fogja a szellemi üzenetét. Mert ha az írások betűhalmazát csupán emberi szemmel nézve, kizárólag az értelmünkre hagyatkozva olvassuk, az soha nem fog értelmet vagy életet adni nekünk. Az életet a Szellem lehelte úgy belénk, mint az írásokba is. Isten az, aki bennünk hat és szellemünkben tudatosítja azt, hogy ez az ő szava, illetve igazsága. Vagyis az élő ige azért élő, mert Isten Szelleme eleveníti meg bennünk a valós üzenetet hit által. Ezt nem lehet kanonizálni, legfeljebb “a szellemit a szellemivel összevetve” megítélni. Márpedig a szellemit a szellemivel összevetni előfeltételezi azt, hogy a keresztény hívőben jelen van az a megfelelő szellemiség, amivel összevetve elfogadandónak, vagy megtagadandónak ítélhet valamit. Máskülönben nem kaphatnánk utasítást ennek a felelősségteljes képességnek a használatára. Amennyiben bármely szöveget a Szellem igazságként tudatosít, ha úgy tetszik, életre kelti bennünk ugyan úgy, mint a kánonikus szövegeket, akkor bizony azt kánoni igazságként kezelhetjük. Mert számunkra az igazság számít, nem az igazság emberek általi minősítése, elbírálása, osztályozása, kategorizálása, stb. Az Újszövetség lényege az, hogy közvetlenül az Atya Szelleme dolgozik az emberben és az irányítja a hívőt: 

Héberek 8:10-11 10 Ez lesz a szövetség, amelyet ama napok után Izrael házával kötök majd – mondja az Úr. Elméjükbe vésem és szívükbe írom törvényemet. Istenük leszek és ők a népem lesznek. 11 Akkor majd senkinek sem kell társát vagy testvérét tanítania: Ismerd meg az Urat! Hiszen mindenki ismerni fog a legkisebbtől a legnagyobbig. (vö. Jer. 31:33-34)

A Szellemi ismeretet nem lehet megtanítani másnak, az csakis Istentől jön. És ez igaz még akkor is, ha magát a szót esetleg embertől halljuk, vagy ember által leírott sorokból olvassuk. Isten teszi bennünk élővé akár a füllel hallott, akár a leírt és szemmel olvasott igét, igazságot.

A Szellem vezetése megszabadította a keresztényeket azoktól a kötelékektől, amelyek a betű mestereit, a farizeusokat fogva tartották, s amit ők az emberekre is ráhelyeztek, mint a prófétai hivatal önjelölt jogörökösei. Ezt az örökséget viseli a modern judaizmus és a fősodratú kereszténység. Az igaz keresztények mindig azt vallották, hogy “ahol az Úr Szelleme, ott szabadság van” (2Kor. 3:17) s a korai keresztények Isten Szellemének, az Igazság szellemének birtokában felszabadultak az alól, hogy az Írást a judaizmus sötét üvegén keresztül, azaz emberileg értelmezzék. A vak nem vezetheti a látót. A Szellem tudatosította a hívekben azt, amit az Írás valóban jelent, amit Isten azzal mondani kívánt, vagyis az ige élővé vált bennük. Ezen a téren pedig nincs és nem is lehet különbség az apostoli egyház, a korai keresztények és a modern keresztények között.

A Szentírás az Isten papírra vetett igéje, Krisztus pedig az Isten élő Igéje, ahogy a Szellem által tudatosított igazságok is élő igék. De a Szentírás csak abban az esetben válik élő igévé számunkra, ha annak a Szellemnek a vezetésében olvassuk, amelyik azt az írást eleve ihlette. Pál kijelenti, hogy ő és a vele együtt hirdetők szellemi dolgokat vetettek el a hívekben, ha úgy tetszik, szellemi eledellel táplálták azokat (vö. 1Kor. 9:11). Ha igazán meg akarjuk érteni a Szentírás azon szellemi üzenetét, amelyet Isten az adott szövegnek (vagy mondandónak) szánt, akkor szükségünk van az Isten Szellemére:

1Korintus 2:11-15 11 Melyik ember ismeri ugyanis az ember dolgait, hacsak nem az ember szelleme? Ekképp az Isten dolgait senki sem ismeri, csak az Isten Szelleme12 Mi pedig nem a világ szellemét kaptuk, hanem az Istenből kiáramló szellemet, hogy tudjuk azt, amivel Isten kegyelme ajándékozott meg bennünket [felfogjuk az Isten üzeneteit, kapjuk azt akár írásban, akár szóban]. 13 Amit szólunk is, nem emberi bölcsesség tanította szavakkal szóljuk, szellemi dolgokkal mérve össze a szellemi dolgokat. 14 Lelki [testi] ember nem fogadja el Isten Szellemének dolgait, hiszen ostobaság neki. Nem is ismerheti meg, mert szellemileg vizsgálhatók meg. 15 A szellemi ember mindent megvizsgál, [és ahogy az előző vers mondja, összeveti a szellemieket] ő maga azonban senki vizsgálata alá nem esik [ha a szellem bizonyossá tett valamit a számára, senki nem veheti el tőle].

Amint azt a fentiekből látjuk, a testi, Isten Szellemével meg nem áldott ember nem ismeri fel Isten dolgait, akár olvassa, akár hallja azt. A fentiek fényében Pál apostol nem korlátozta a logoszt csupán a Jézustól elhangzott beszédre, vagy a Szentírásban leírtakra, hanem minden Istentől sugallott beszédre:

1Tesszaloniki 2:13 13 Ezért adunk hát mi is szakadatlanul hálát az Istennek, hogy amikor Isten szavát (logon) úgy, ahogy mi hirdettük, felfogtátok, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem igazán úgy, mint Isten szavát (logon), aki maga munkálkodik bennetek, hívőkben.

Akiben nem munkálkodik az Isten Szelleme az írások megértéséhez, az süket és vak marad.  Tömve lehetnek a polcai a különböző kanonizált bibliafordításokkal, magyarázatokkal, konkordanciákkal, rabbinikus “bölcsességekkel” és héber/görög szótárakkal, ez mit sem számít, ha nincs meg az isteni értelem. János apostol ugyancsak határozott szavakkal mutat rá arra, mi által van bizonyságunk arról, hogy valami igazság-e vagy sem? Azért, mert le van írva, vagy mert kanonizálva van? Nem,  hanem azért, mert a Szellem bizonyságot tesz afelől:

1János 4:6 Mi Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk; aki nincs Istentől, nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság szellemét és a tévelygés szellemét.

1János 5:6 
A szellem az, aki tanúskodik, ugyanis a Szellem igazság.

Aki ismeri Istent, vagy akivel Isten megismertette Önmagát, az hallgat az igazság szavaira, mert az akár szóban, akár írásba foglalva jön, de Istentől való! A sok eltérő bibliaértelmezés közül pedig csak egy lehet igaz (az igazság szelleme szerinti), a többit a tévelygés szelleme adja. Ez pedig azt jelenti, hogy a több száz felekezeti értelmezés egy kivételével mind hamis és tévelygő.

Tudjuk, Istent szellemben és igazságban kell imádni (Jn. 4:23), felszabadulva az emberi korlátoktól. Miként imádhatnánk Istent szabadon, szellemben és igazságban, ha mesterséges, emberileg felállított korlátok közé szorítjuk a szellemit és az igazságot? Mi sem bizonyítja jobban a szellemi vezetés szükségét, mint az, hogy a fentiek jelentőségét fel sem fogják a keresztény tömegek. Az apostolok nem féltek a szakadásoktól, sem a szellemi, doktrinális káosztól, mert a Szent Szellem valós egységet biztosított Isten választottainak. A kereszténykedők meg egymás után hozták a maguk farizeusi megkötéseit és mesterséges módon próbálták elérni az egységesítést.

Azt már láttuk, hogy az apostolok és korai keresztények az Isten általuk szólt hirdetését az Isten szavának vették, s akikben az megfogant, szintén akként fogadták, ugyanannak a Szellemnek a munkája által. Most pedig vizsgáljuk meg, mit ír a Szentírás az isteni ihletettségről, legyen az prófétai beszéd, vagy egyéb sugallott mondanivaló, ami “sohasem keletkezett ember akaratából a prófétálás, hanem a Szent Szellemtől vonzva Istenből szóltak bizonyos emberek” (2Pét. 1:21).

Pál maga is hivatkozik erre a Szellemre mondanivalóit illetően:

Róma 9:1 Igazságot szólok a Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem a Szent Szellemmel együtt tanúskodik,

Természetesen minden egyes ember minden egyes szellemi élményét nem lehet írásba foglalni, hiszen még a megváltó Jézus Krisztus röpke 3 és fél éves küldetésének minden cselekedetét és szavait sem lehetett lejegyezni:

János 21:5 Van sok más dolog is, amiket Jézus tett, amiket, ha egyenként megírnánk, úgy gondolom, hogy maga a világ sem tudná mind befogadni a megírt könyveket.

Milyen ihletett írásokból tanítottak az apostolok?

Természetesen az Isten leírt kijelentései, szavai mindig is rendkívül fontosak az ismereteink és hitünk építéséhez, hiszen azok által Isten szól hozzánk, közli velünk akaratát, tervét, stb. Szellemének birtokában pedig már meg is értjük mindazt, amit valóban kommunikálni kíván általuk. Urunk, Jézus is gyakran hivatkozott arra, hogy “meg van írva”, ami ez esetben azt jelentette, hogy már Isten kijelentette, s az írásba lett foglalva. Pál szintén kiemeli az írások fontosságát, amikor Timóteusnak a Szentírásban való jártasságról írt:

2Timóteus 3:15-17 15 … és mert kisgyermek korodtól ismered a szent írásokat, melyek képesek bölccsé tenni téged annak a menekülésnek dolgában, mely a Krisztus Jézusba vetett hiten keresztül lelhető. 16 Az egész írást Isten sugallta s hasznos az a tanításra, meggyőzésre, helyreállításra, igazságosságban való nevelésre, 17 hogy az Isten embere az eklézsiába beilleszthető legyen (Isten embere tökéletes legyen), minden jó munkára felkészített.

Nem mellékesen, sokan ezekkel a verssorokkal próbálják alátámasztani a jelenlegi Kánon létjogosultságát, holott itt szó sincs kánonról. Nem véletlen, hiszen amikor ezt Pál írta, akkor természetesen még nem létezett kanonizált Szentírás, különösen nem a mai értelemben vett, Ó- és Újszövetségekre lebontott, 66 könyvből álló Biblia. Magától értetődően Pál itt az akkor rendelkezésre álló és használatban lévő írásokra utalt, ami az ő idejében elsősorban az ószövetségi iratokat jelentette. Gyorsan tegyük is hozzá, ez alatt szintén nem feltétlenül a ma ismert, a rabbinikus judaizmus által i.sz. 90 körül kanonizált ószövetségi formátumot kell érteni. (Lásd még a Septuaginta és a Masorettikus szöveghagyományok ütközése írást) Ezt egyébként jól bizonyítják a Septuaginta, a qumráni tekercsek és az korai egyházatyák idézetei, amelyek tartalmaznak olyan írásokat, amiket a nyugaton ismert kánonba nem vettek fel. Az ószövetségi könyvek számának lekorlátozásáért elsősorban Origenész és az utána következő egyházatyák és zsinatok döntésének köszönhető, akik a héber kánont vették át, ellentétben a korábban használatban lévő könyvekkel, amely sokkal nagyobb korpuszt mutat.

„Ha az ókeresztény egyház kánonja különbözik a héber kánontól, az azzal magyarázható, hogy örökölte a jamniai döntés előtt már olvasott szent könyveket is, és nem érezte marára nézve kötelezőnek a jamniai határozatot.
   A 3. századig nem csak az ún. deuterokanonikus művekkel volt bővebb az ószövetségi iratkorpusz, hanem az újszövetség idézett belőle még „pszeudepigrafákat” is, így a 4. Ezdrás könyvét, a 4. Makkabeus könyvet, a Salamoni zsoltárokat, az Izaiás mennybemenetelét, Mózes mennybemenetelét, Hénok könyvét. A 2. század elején, az első század végén Római Szent Kelemen is idézett több pszeudepigrafát. Alexandriai Kelemen utal a 4. Ezdrás könyvére, a Mózes mennybemenetelére, a Szofóniás apokalipszisére, a Szibyllai jóslatorka, Illés apokalipszisére, Ezekiel apokalipszisére, Hénok könyvére.
   Az ószövetségi kánon lehatárolásában (leszűkítésében?) döntő szerepe volt Órigenésznek, akinél i.sz 229 körül még a De Principiis-ben Hénok könyve a Szentírás része, de 234 körül, a János-kommentárban kétségbe vonja kánoni voltát. Élete vége felé a Contra-Celsum-ban azt hangoztatta, hogy Hénok könyvét nem tartják sugalmazottnak az egyházban. Órigenész fokozatosan tette magáévá az alexandriai zsidóság szentírási könyvekre vonatkozó osztályozását. Különbséget tett az „endiathékoi”, a szövetséghez tartozó, és az „apokrüphoi” között, mint a Tóbiás és Judit könyve, amelyek sem nem kánoniak, sem nem apokrifek. Csak a szövetséghez tartozó könyveket lehetett felolvasni liturgia keretében és magyarázni homíliában. Az apokrifeket csak elővigyázatosan lehet használni… Athanasziosz 367-ben kiadott 39. húsvéti levelében a szent könyvek három kategóriáját állította fel: a kánoni könyvek száma 22, ezek a héber biblia könyvei; a pszeudepigrafák kárhozatos művek, „hamisak”; a „többi könyv” (Bölcsesség, Sirak fia, Eszter, Judit, Tóbiás) nem tartalmaznak misztériumokat, a katekumeneknek ajánlatos olvasásuk, önmagukban érthetők, nem igényelnek kommentálást. Órigenészhez viszonyítva az apokrifeket már kárhozatosaknak minősítette.”
 – Vanyó László, Az egyházatyák Bibliája és az ókeresztény exegézis módszere, története 130, 131 oldal

A fentebbi (2Timótheus) verssorokban Pál nem listázza az igaz írásokat, mindössze arra mutat rá, hogy ami igaz, azt miként, mire és hogyan kell, vagy lehet felhasználni. De ha ekkor még nem létezett semmiféle kánon, akkor ez mire vonatkozik?

Igen nagyszámú olyan írást ismerünk, amiből idéztek, vagy amikre utaltak az Újtestamentumban és/vagy amelyeket a korai keresztények használtak jóval a kanonizálást megelőzően. Erre konkrét bizonyítékokkal szolgálnak az Ante-Niceai egyházatyák írásai. A “használtak” alatt pedig konkrétan a páli formula értendő, vagyis hogy tanítottak, példáztak, okítottak, meggyőztek, igazságra neveltek általuk. Talán a legismertebb példa az Énok könyve, amelyet Júdás apostol próféciai kijelentésnek minősített amikor idézett belőle, és szerzőjének Énokot nevezte meg, akit Isten prófétájának vallott, tartalmát pedig isteni sugallatú próféciának, figyelmeztetésnek. A kereszténység első két évszázadából számos utalás van e könyvre a korai egyházatyáktól. Ugyanakkor ma az Énok könyvét a “tudósok” apokrifnak, pontosabban pszeudoepigráfnak (álnéven írt) minősítik. A tudományos körök e könyv eredetét a legújabb kutatások szerint az i.e. 300-as évekre teszik (korábban az i.e. első századra tették, amit korrigálniuk kellett, mert azóta találtak több, jóval korábbi töredékeket is). De nem kell bele se menni a pro és kontra bizonyítgatásokba, hiszen végső soron mi, a szellemi emberek döntjük el, kiknek adunk hitelt: a (gyakran nem is keresztény) kutatóknak, vagy maguknak a szóban forgó Írásoknak, pontosabban annak, amit a Szellem közvetít általuk. Tudjuk, hogy Júdás apostol magának Énoknak tulajdonította a könyvet, de végül is rajunk áll, hogy kit tartunk hitelesnek, kinek a véleményét követjük.

Júdás mindenesetre a szóban forgó könyv tartalmát Szentírásként kezeli, amikor is példát hoz fel abból, okít, tanít belőle és érvel vele, mint látható pl. a következő kijelentéséből:

Júdás 6. Azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva annak a nagy napnak az ítéletére.

Az a történet, amire itt az apostol utal, az Énok könyvében volt igen részletesen lejegyezve, aminek az igazságtartalmát ezzel a hivatkozással hitelesítette, vagyis úgy kezelte az abban lévő információkat, mint amik tanításra alkalmasak, tehát pontosan a Szent Írások céljainak megfelelően!

Júdás a levelét azért írta meg, mert “szükségesnek láttam, hogy ezt az intést megírjam.” Tehát “meggyőzésre, helyreállításra, igazságosságban való nevelés” céljából írta levelét, hivatkozva egy próféta (Énok) kijelentéseire. Az egész levél példázatokból áll, amely példázatok közül csak Izrael engedetlensége, és Szodoma és Gomora története (Júd. 5,7) ismert a kanonikus iratokból. A többi történet mindegyike csak az “apokrifokban” található meg, amelyekből utalt pl. a Mózes teste fölött végbement küzdelemre (Júd. 1:9):

Júdás 9 Pedig még Mihály angyal sem mert káromló ítéletet kimondani, amikor az ördöggel vitatkozva küzdött Mózes testéért, hanem azt mondta: “Dorgáljon meg téged az Úr!”

(Ez a történet a Mózes elragadtatása című “apokrif” leírásában található meg, abból az idézet is.). Az apostoli kereszténység mellett az első két évszázad őskereszténysége is hasonló módon kezelte a szóban forgó Énok könyvét. A második század végefelé Tertulliánus szavai arról árulkodnak, hogy Énok és a Jubileumok könyve ekkor még a Szent Írások részét képezte:

A szent könyveinkből megtanultuk, hogy bizonyos angyalok miként buktak el saját szabad akaratuk által, és hogy azoktól még náluknál is gonoszabb démoni fajzatok jöttek létre. – Tertulliánus (i. sz. 197,) ANF 3.36

Márpedig a szóbanforgó eseményeket két írás tartalmazza igen részletesen, Énok könyve és a Jubileumok könyve.  Természetesen a felsorolás nem teljes e két könyvvel, de a terjedelem miatt nem is lehetne minden olyan írást felsorolni és elemezni, amelyeket a korai egyházban ismertek, használtak.

Mindezek ellenére a modern, és elsősorban a protestáns irányzatú kereszténység odáig megy, hogy megkérdőjelezi Júdás levelének hitelességét, ihletettségét és kanonikus jogát. Ezzel a lehető legnagyobb önellentmondásba kerülnek, ugyanis a jelenlegi kánont azzal hitelesítik, hogy az az Isten akaratából lett olyan, amilyen. Más szóval Isten vezérelte, hogy mi kerüljön be, és mi maradjon ki abból. Ami kimaradt, az nem hiteles, ami bekerült egyedül az igaz Szentírás. Ez a nézet azonban további feszegetésre jogosít fel bennünket. Ugyanis, ha Júdás bekerült, akkor tartalma Istentől sugallott, mondanivalója igaz, s ha Énok írását próféciának nevezi és őt tartja a könyv szerzőjének (tehát nem egy felvett név alatt írt, azaz “pszeudoepigráf” írásnak), akkor azt a Szent szellem erejében, annak vezetése alatt jelentette ki. Ha megkérdőjelezik hitelességét, akkor az egész kánon hitele megkérdőjelezhető. Ez ilyen egyszerű.

A 2Timóteus levélben elhangzottakkal kapcsolatban egy fontos kitérőt kell tennünk. Vizsgáljuk csak meg jobban Pál utasítását: ha a Szentírás jó tanításra, bizonyításra, feddésre stb. akkor vajon a visszája is igaz-e? Mármint az, hogy minden Írás, amivel az apostolok érveltek, vagy amiből tanítást vezettek le, amivel bizonyítottak, feddtek, stb. az része az Isten által sugallott, vagy tanításra rendelt írásoknak? Az pedig köztudott, hogy mely könyveket használtak, amelynek listáján tagadhatatlanul Énok is ott volt.

Ami nagyon érdekes, s ami már a korai keresztényeket is foglalkoztatta, az az, hogy Pál ugyan abban a levélben, amelyben Timóteusnak megírta a Szentiratok tanításra, bizonyításra, érvelésre való használatát, csupán néhány verssel korábban (2Tim. 3:6-9) egy fontos mondanivalóját Jannesz és Jámbresz példájával ecseteli, illetve támasztja alá. Miért fontos ez? Mert a szóban forgó egyénekkel kapcsolatos események felelevenítése egy további példa arra, hogy egy akkortájt közkézen forgó írás mondanivalójával érvelt Pál. Vagyis az abban lejegyezett eseményekre utalva tanított, bizonyított, érvelt, ahogyan azt a Szentírásokkal tenni kell!

De mit tud manapság egy átlag keresztény Jánnesz és Jámbresz-ről, hogy mit is tettek Mózessel szemben? Valószínűleg semmit, a jelenlegi, kanonizált Szentírás ugyanis nem tesz említést róluk. De akkor miért érvel Pál egy olyan ismeretlen dologgal, ami nincs benne a “kánonban,” így haszontalannak mondható? Miféle érv az, amiről senkinek nincs és nem is lehet halvány fogalma sem. Nem tudni, hogy mire vonatkozik, mire utal vele az, aki példaként okít általa. Nos, az világos, hogy az első századi keresztényeknek ismerős volt a történet, illetve az ezt tartalmazó írás maga.

Jánnesz és Jámbresz a Fáraó két fő varázslója volt, két rendkívül erős démon vezetése alatt. Ők álltak szemben Mózessel, amikor Fáraó előtt ledobta a botját és az kígyóvá változott, e két egyiptomi varázsló utánozta a csodáit. Honnan tudhatunk minderről? Többek közt a Jánnesz és Jámbresz nevet viselő apokrifból, amely vázolja, hogy miként tettek csodákat a démonok erejével, s milyen büntetés érte el őket azután. Erre az eseményre Pál olyan határozottan utal és olyan hétköznapi közvetlenséggel, minden különösebb részletezés nélkül, mintha magától értetődő lenne az, hogy ennek a könyvnek a tartalma széleskörűen ismeretes. Erre a könyvre utalást találhatunk a qumráni tekercsek “Zadokita dokumentumában”, és Origenész is említést tesz róla legalább két alkalommal. Talán furcsa, de Origenész és kortársai (i.sz. 3. század) közül sokan elvetették a 2Timóteus levelet, mert abban egy “apokrif” hivatkozás van!

Pál farizeus volt, így ha farizeusi tanulmányai által ismerte ezt a könyvet, az azt bizonyítja, hogy az esszénusokhoz hasonlóan még a farizeusi judaizmus is használt olyan könyveket, amelyek nem kerültek be a zsidó kánonba a yamniai zsinat után. Ha viszont keresztényként használta, akkor ez azonnal kérdésessé teszi a keresztény kánon teljességét.

És azt vajon tudja-e egy átlag keresztény ember, hogy az Újszövetségben valami száz igerészt lehet Énok könyvével párhuzamosítani, néhány szószerinti idézettel egyetemben? Vagy azt, hogy a kereszténység alkotmányának tekintett “boldogmondásokat” Krisztus egy ma nem kanonizált, de ősidőktől ismert  könyvből idézte; az Ante Niceai egyházatyák által gyakran említett A Tizenkét Pátriárka Végrendelete című írásból. Ebben az iratban egyébként szintén számos további idézet és újszövetségi párhuzam található.

Egy másik, ókeresztények által tanításra használt írás a Hermasz Pásztora, amelyben nem mellékesen szintén van tanítói utalás egy további, az első keresztények által is használt könyvre, az Eldád és Médád könyvére. (Ez a könyv egy szintén máig fennmaradt írás.)

Hermasz Pásztora II. Látomás, 7:3 “A megtérőkhöz pedig közel van az Úr, ahogyan az Eldádnál és Médádnál írva van, ők azok, akik a pusztában prófétáltak a népnek.” (4Móz. 11:26-27) Hermász Pásztorát egyébként minden keresztény gyülekezetben felolvasták minimum a második század közepéig, a jól ismert korai “egyházatya”, Ireneusz (Lyon püspöke) pedig utasította a gyülekezeteket felolvasására és tanulmányozására.

Az ilyen tények sokasága miatt a kanonizálás hitelessége több kérdést is felvet. Mennyiben hiteles az a kanonizáció, amelyet már olyan későbbi “egyházatyák” alkottak meg, akik többségének a kereszténysége, a hitük és főként a gyakorlataik már merőben eltértek az eredeti apostoli keresztényekétől?

És itt nem jelentéktelen különbségekről van szó, hanem mérvadó, nagy változásokról az egész keresztény teológiát és életmódot illetően. Pl. a szombatról a vasárnapra való áttérés, pogány ünnepek “keresztényesítése,” stb. A különbségek – számunkra legalábbis – oly nagyok, hogy itt már valójában két különböző vallásról kell beszélnünk.

Ennek részeként tudni kell azt, hogy az első két évszázad egyházatyái merőben más nézeteket vallottak ezekről az írásokról, mint mondjuk a Nicea utáni egyházatyák. Nagy részt emiatt tesznek az egyháztörténészek határozott különbséget a “Nicea előtti és Nicea utáni” egyházatyák közt. Vagyis az atyákat e korszakok szerint csoportosítják be, mert olyan nagy vízválasztó vonal ez. Niceát követően beszélhetünk a tételesített háromságtanról, az Isten törvényének és a szombattartásnak a szisztematikus elvetéséről, a vasárnap kötelező megtartásáról stb. Bár ezek a tendenciák a korai időktől jelen voltak, de Nicea után egy új keresztény rend született, a nagy parázna hivatalosan színrelépett és megtörtént a nagy paradigma váltás.

A különbség az írások használatára, illetve hitelességére nézve is ég és föld. A korai atyák számos olyan írásból idéznek, amelyeket a Nicea utániak már szigorúan elvetettek. Ez két dologról árulkodik: Egyrészt az őskeresztények bizonyítottan használtak számos, később nem kanonikusnak számító írást. Másrészt a hierarchizálódó, a mai római katolikussá átformálódó, és az eredeti keresztény gyökerektől egyre távolodó, pogány hatások alá került kereszténység volt az, amely később elvetette ezeket az írásokat.

Más szóval Isten nem faragott le az Írásokból, hanem inkább korlátozta annak további lefaragását. Később az elvetett írások újra feltűntek, előkerültek és használatba lettek vonva, hogy a végidők keresztényei képesek legyenek okulni azokból is. A kanonizálás egy folyamat volt, és ismert tény, hogy Jakab, Péter és Júdás leveleit, valamint a Jelenések könyvét többen elvetették és nem kívánták a kánonba betenni (egyesek a mai napig ezt teszik). Mások pedig támogattak olyan könyveket, amelyek végülis kimaradtak (Hermasz Pásztora, habár kevésen múlott, de nem került be, holott évszázadokon át használták).

Mi az, amit megtudhatunk Isten akarata felől a kánonizálást illetően. A 4Ezsdrás 14:21-48 versei pont erről beszélnek.  Amikor a zsidók a babiloni fogságba kerültek, a babiloniak elégették a szent iratokat, nem maradt meg egy példány sem. (Ezt több más forrás és őskeresztény iratok is megemlítik.). Vagyis a Mózes könyvei és minden más elveszett könyv egy utánirat, amit Ezsdrás állított össze isteni sugallatra. Ezért vannak olyan részek Mózes könyveiben, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy az utólag íródott.

4Ezdrás 14:21-26 21 Mert a te törvényedet elégették, és így senki sem ismeri már a dolgokat, melyeket Te cselekedtél, vagy amelyeket cselekedni fogsz. 22 Ezért, ha kedvességet találtam előtted, küldd el a Szent Szellemet nekem, és én majd leírok mindent, ami a világban történt a kezdettől fogva, mindazokat a dolgokat, melyek írva voltak a te törvényedben, hogy az emberek megtalálhassák az ösvényt, és hogy azok, akik az utolsó időkben élni szeretnének, életet találhassanak.” 23 Felelt nekem, mondván: „Menj, gyűjtsd össze a népet, és mondd meg nekik, hogy ne keressenek téged negyven napig. 24 És készíts elő magadnak sok író-táblát, és vidd magaddal Sareát, Dabriát, Selemiát, Etánuszt és Ázielt – őket ötüket, mert ezek megtanultak gyorsan írni; 25 És gyere vissza ide, és én meggyújtom majd szívedben az értelem lámpását, amely nem fog kialudni, amíg be nem fejezed, amit le kell írnod. 26 És amikor befejezted, néhány dolgot nyilvánosságra hozhatsz majd, de lesz néhány, melyet titokban kell a bölcseknek átadnod. Holnap ebben az órában elkezded az írást.”

4Ezsdrás 14:37- 48 37 Azután magam mellé vettem az öt embert, ahogyan parancsolta nekem, és kimentünk a mezőre, és ott maradtunk. 38 A következő napon, íme, egy hang szólt hozzám, mondván: „Ezsdrás, nyisd ki szájadat és idd meg, amit én adok neked inni.” 39 Akkor kinyitottam a számat, és íme, egy teli poharat kínáltak nekem; olyasmivel volt tele, mint a víz, de a színe olyan volt, mint a tűznek. 40 Elvettem és ittam; és amikor megittam, a szívem megtelt értelemmel, és mellkasomban megnövekedett a bölcsesség, mert szellemem visszanyerte emlékezetét; 41 És megnyíltak ajkaim, és nem voltak többé bezárva. 42 És a Magasságos értelmet adott az öt férfinak is, és váltásban írták, amiket diktáltam, olyan betűkkel, melyeket korábban nem ismertek. Negyven napig ültek, és nappal írtak, és éjjel ették kenyerüket. 43 Ami engem illet, nappal beszéltem, és nem hallgattam éjjel sem. 44 Így a negyven nap alatt kilencvennégy könyv íratott meg. 45 És amikor a negyven nap véget ért, a Magasságos ismét szólt hozzám, mondván: „Hozd nyilvánosságra az első huszonnégy könyvet, amit írtatok, hadd olvassák az arra érdemesek és az érdemtelenek egyaránt; 46 De őrizd meg a többi hetvenet, hogy a néped között levő bölcseknek adhasd azokat. 47 Mert bennük van az értelem csírája, a bölcsesség forrása, és a tudás folyama.” 48 És így tettem.

4Ezsdrás 15:1-4 1 Azt mondja az Úr: „Figyelj, és beszéld el népem fülének a prófécia szavait, melyeket adok a te szádba, És írasd le velük papírra; mert hitelesek azok és igazak. 3 Ne rettenj meg az ellened való cselszövéstől, és ne zavarjon meg a veled szembeszegülők hitetlenkedése. 4 Mert minden hitetlenkedő az ő hitetlenségében fog meghalni.”

Amennyiben a fentieket elfogadjuk kinyilatkoztatott igazságként (mint teszi azt pl. sok millió keleti ortodox), akkor ezek a leírások adják a leghitelesebb magyarázatot arra, hogy miként maradtak ránk az Isten által sugallott írások, köztük azok is, amelyeket a mai kánonba is elfogadtak. Tudni kell, hogy az egész Mózes által írt Tóra és valamennyi héber nyelvű szöveg megsemmisült, és Isten Ezsdrás által adta vissza az elveszett irodalmat. Hogy pontosan mely könyvek kerültek itt leírásra azt nem tudhatjuk, név szerint egyik sincs megemlítve, de két dolog levonható: Mivel Isten ily módon állította helyre az elpusztult Szentírásokat, így a jelenlegi Biblia ószövetségét kitevő 39 könyv ezekből a visszadiktált írásokból lett kiválogatva. Továbbá Ezsdrás 94 könyvről tesz említést, ami azt jelenti, hogy jelenleg ötvenöt könyv hiányzik, illetve mellőzve van. Az jól dokumentált tény, hogy a két testamentum közötti időkben a zsidó vallás felekezetekre bomlásával számos zsidó vallási irányzat hívei használták ezeket a könyveket, jelesül az apokaliptikusok és az esszénusok. Valamint emiatt került be több a Septuaginta fordításba is. Ez választ ad arra a nagy kérdésre, hogy miért is forogtak közkézen olyan írások a két testamentum közötti időben, amikről tudjuk, hogy használták, de nem lettek részei később a judaizmus kánonjának. Bár mint említve volt, konkrétan nincsenek megnevezve a könyvek, de arról igen pontos listát lehet összeállítani, hogy a ma kanonikusként ismert írások mellett mely további írásokat használták a vallásos zsidók ebben a szóban forgó időperiódusban (pl. az egész Apokrif irodalom, Énok könyve, Jubileumok könyve, stb). A korai keresztények szemmel láthatóan átvették ennek az irodalomnak a használatát. És ez választ ad arra is, hogy miért idézhetett Júdás apostol Énok könyvéből, elfogadva azt igaz prófétai beszédnek a Szent Szellem által ihletett és később még a kánonba is bevett levelében. Ahogy választ kapunk arra is, hogy a korai egyházatyák miért használták ezeket az irományokat és miért idéztek belőlük oly gyakran. És végül, de nem utolsósorban arra, hogy amikor kanonizálásra került sor, miért került be néhány ezek közül a könyvek közül bizonyos kánonok listájára. Az etióp ortodox egyház a maga 81 kanonikus (és több másodlagosan kanonikus) könyvével a két testamentumközi időkben ismert írás java részét ihletett státuszba sorolja. Ez szintén jó példája annak, hogy a világ kereszténysége mennyire nem egységes a kanonizációt illetően (sem).

Az Ezsdrásnak adott kinyilatkozás szerint Isten maga az, aki bizonyos könyveket közkézre szánt, másokat pedig csak azok számára kívánt elérhetővé tenni, akik “bölcsek, akikben az értelem csírája, a bölcsesség folyása és a tudás folyama” él. Vagyis a szellemi emberek számára több igazságot kívánt kinyilatkoztatni, mint azoknak, akiket csak a helyes emberi életvitelre utasít ebben a korszakban.

Ezért nem az a kérdés, hogy ezek ihletettek-e, hanem az, hogy kinek lettek szánva. Természetesen Ezsdrás csak a héber írásokat állította helyre, az újszövetség 27 könyve külön elemzést igényel.

Mivel a kereszténység keleti ágazatainak némelyike elfogadja a 4Ezsdrást a kánon részeként, így ők legalább élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy a maguk Bibliájából hivatkozzanak a kanonizálás létjogosultságára.

Miután az írnokok befejezték az írást, az angyal utasította Ezsdrást, hogy melyekett terjesszék,  a többit pedig tartsák vissza, mert azok a “mély bölcsességek forrása”. (Néhány ókeresztény irat felemlíti ezt az eseményt, amikor az Énok hitelessége mellett érvelnek!)

Dániel szintén kijelenti, hogy az utolsó időkben növekedni fog az ismeret, és csak a bölcseknek lesz igazi értelme (Dán. 12:4,10). Ezzel párhuzamosható kijelentés az Énok kijelentése, miszerint “a végidőkben a választottak hétszeres kinyilatkozást kapnak” (1Énok 93:10). Egy másik énoki idézet azt mondja, hogy ő [Énok] 366 könyvet írt meg, amelyek el fognak veszni, de a végidőkben újra előkerülnek majd a szentek tanítására! Érdekes módon, ha ezt próféciának vesszük, akkor elmondható, hogy ez legalábbis részben beteljesedett.

Az őskeresztények, akik idézték és hitelesnek vallották Énok könyvét:

Barnabás levele (i.sz. 70-100). Barnabás többször idézi “Énok próféta szavait.” (Barn.lev. 16:5-6; 16:6).

Athenagoras (i.sz. 80-176) korai apologéta Alexandriából Marcus Aurelius és Commodus császárokhoz írt levelének 23-24 pontjában idéz Énoktól.

Irenaeus (i.sz. 130-200) az “Eretnekek ellen” című munkájában úgy utal Énok életére, hogy a könyvből hoz fel idézeteket (Against Heresies 4.16.2). Az Ireneus által utalásként felsorolt idézeteket az Énok 12:4,6,13; 14:3-7,15-16-ban láthatjuk. Ireneus határozottan az Énok könyvében leírtak alapján értelmezte az 1Mózes 6:4-ben leírt eseményeket. Emellett több alkalommal közvetve utal a könyv tartalmára írásaiban (pl. Against Heresies 1.10.1;1.15.6; 4.36.4).

Alexandriai Kelemen (i.sz. 150-215 körül) a Próféták válogatott munkái c. összeállításában ezt írja:

Próf. 2.1 Dániel szavai megegyeznek Énokéval, amikor azt mondta: minden dolgot láttam

Ugyan ennek a munkájának 53:4 részében utal Énok könyvére az angyalok bukásával kapcsolatban, és a Zsolt. 19:2 idézetre Énok könyvéből ad magyarázatot, vagyis Szentírást Szentírással magyaráz meg. Kelemennek a Stromata című írásában további utalásokat találhatunk az énoki történetekre (Strom.5.1.10,1-2).

Tertulliánus (i.sz. 160-230) a De Idilolatria című írásában több alkalommal is idézi Énokot, egy aránylag hosszadalmasabb ezek közül a munka 4.2-3 része.

Origenész (185-254), Justinusz Martyr (?-167) és tanítványa, Tatian (110-172) szintén idéznek és utalnak Énokból/ra.

A fenti felsorolás csupán szemelvény, nem teljes.

Nem mellékesen, ez az apokrif, vagy “titkos” irodalom csupán két történelmi periódusban örvendett rendkívül nagy népszerűségnek. Először a két Testamentum közötti időperiódus utolsó harmadában, vagyis nem sokkal a Messiás első eljövetelét megelőzően. És most, jelen korunkban, a Messiás második eljövetelének közeledtével. Ezt lehet véletlennek nevezni, de lehet annak jeléül is venni, hogy Isten felhasználja ezeke népének felkészítésére.

A kanonizált Biblia említést tesz számos olyan könyvről, amelyek prófétáktól származnak, vagy amelyeknek az ihletettségét érzékelteti, de amelyek a történelem folyamán valami oknál fogva elvesztek. Tegyük fel, hogy ezek az elveszett könyvek a Holt Tengeri Tekercsek-hez hasonló módon előkerülnek a közeljövőben. Miként viszonyulna ezekhez a kereszténység? Hitelesnek tartanák-e ezeket (hiszen maga a “Scriptura” említést tesz róluk), vagy elvetnék, mondván, hogy a kanonizálás ideje lejárt? Mi alapján igen, és mi alapján nem? Ki hitelesíti vagy hitelteleníti?

Íme az elveszett, de a Bibliában megemlített könyvek:

A szövetség Könyve
 (2Móz.24:7) – Nem ismert, de a címe elárulja, hogy az Istennel megkötött szövetséget érinti.

JHVH Háborúinak Könyve (4Móz. 21:14) – Vitatott. Ezt a könyvet ugyanis néhányan azonosnak vélik a Holt tengeri tekercsek között megtalált Háborús Tekerccsel. Én részemről hajlok arra, hogy van kapcsolat e két könyv között, a Háborús Tekercsben leírt eszkatológiai harcok menetrendje miatt, amit JHVH Angyala visz véghez az Úr haragjának nagy napján.

Az Igazak Könyve (Széfer HaJásher). – Ismert. Hosszadalmas, inkább történelmi háttérből mutat rá az igazak életére, amolyan krónikának mondható könyv, ma forgalomban van, hitelességét kevesen vonják kétségbe a hebraikus felépítése miatt.

Királyi Rendeletek Könyve
(1Sám. 10:25) – Nem ismert.

Énok Könyve (Júd. 14). – Ismert. A könyvet sokan elvetik, de számos felekezet használja, bizonyos egyházakban kanonikus (a nyugati kereszténységtől független Etióp egyház még az ókorban kanonizálta).

Salamon Cselekedeteinek Könyve (1Kir. 11:41). – Ismeretlen.

Nátán Prófétának, és Gádnak, a Látnoknak a Könyve 
(1Krón. 29:29). – Ismeretlen

Ahijának a Silonitának, és Iddónak a látnoknak a Könyve
 (2Krón.9:29). – Ismeretlen

Semája Könyve(Krón. 12:15). –  Ismeretlen

Iddó Próféta története (2Krón. 13:22). –  Ismeretlen

Jéhu Könyve (2Krón. 20:34). – Vitatott. 

Uzzia Cselekedetei, Izajástól, Ámoz fiától (2Krón. 26:22). – Ismeretlen

A Látnokok Mondásainak Könyve(2Krón. 33:19). – Ismeretlen

Pál a Korintusiakhoz írt egy levele (1Kor. 5:9). – Ismeretlen

Elveszett levél az Efezusiakhoz (Eféz. 2:3). – Ismeretlen

Elveszett levél a kolosszebeliekhez Laodíceából írva (Kol. 4:16). – Ismeretlen

Júdás elveszett levele (Júd 3.). – Ismeretlen

Amennyiben ezeket az írásokat netalán feltárják egyszer, úgy ihhletettségükben nem kételkedhetünk és a Szentírásoknak megfelelő módon használhatjuk.

Az Isten Egyházának következetése az, hogy Krisztus ígérete szerint az Igazság Szelleme elvezeti a hívőket MINDEN IGAZSÁGRA, s ez a Szellem képes bizonyságot tenni az igaz szó (logosz, Isten kinyilvánított akarata) mellett, és képessé teszi a hívőt arra, hogy mindent megvizsgálva a jót felismerje és befogadja (1Tim. 5:21). Valljuk, hogy amikor eljön Illés és helyreállítja Izraelben a helyes istenimádatot az Úr napja előtt, a kanonizálás kérdését is lezárja.

A fősodratú keresztényégnek a saját megkötései miatt úgy kellene reagálnia, hogy elnézést, Isten alaposan elkésett, a kánon megtelt, és véglegesen le lett zárva.

Következtetések

Az Isten Egyháza soha nem volt része sem a katolikus, sem a protestáns rendszereknek, így történelmüket nem e két egyházon keresztül vezetik vissza az apostoli kereszténységhez. Ahhoz az apostoli őskereszténységhez, amelynek nem volt egy adott, illetve meghatározott kánonja, és amely kereszténységről tudjuk azt, hogy hitelt adtak olyan írásoknak, amelyek nem szerepelnek a katolikusok/protestáns hagyományokon keresztül ránk maradt kánonban. A korai keresztények több száz évig nem használták, hiszen nem is használhatták azt a kánont, amit a kereszténység nyugati ágazata (a római katolikus felekezet) határozott meg a későbbiekben, és főként nem ismerhették el azt a bizonyos 66 könyvből álló protestáns kánont, ami csak a XVI. századtól kezdődően vált használatossá.

Vagyis, ha az apostoli hagyományokat, az ókeresztény gyakorlatokat kívánjuk követni, akkor ahhoz nem feltétlenül szükséges egy kánon. Amennyiben vakon a katolikus vagy protestáns hagyományokat követjük, akkor hitelt adunk fennhatóságuknak és több téren is el kell térnünk az apostoli, őskeresztény gyakorlatoktól. Arról nem is beszélve, hogy ez az egyház évszázadokon át üldözte Isten igaz szentjeit. Mindezek fényében az Isten Gyülekezeteiben teljes mértékben elvetjük azt a nézetet, hogy a római katolikus felekezet a jogos, pontosabban szellemi örököse az apostoli egyháznak. Vajon mennyire hiteles az Isten parancsolatait elvető, a pogány tanokat, hagyományokat követő és az igazak üldözőiként fellépő egyház kánonja, amit egyedül az ő szavuk, hagyománuk és hatalmuk hitelesít? Mi az Isten Egyházában az Isten Szellemét tesszük mérőrúddá (kánonná) minden igazságot illetően! Amikor ez a Szellem vezet és tanúságot tesz bennünk, akkor általa egyénenként magunkat tesszük annak elhívatottaivá, hogy mit tartunk igazságnak.

Kétségtelen, Isten gondoskodó akarata és keze benne van a kanonizációban, ám bizonyára nem úgy, ahogy azt sokan feltételezik. Tudjuk, ennek a világnak Sátán az istene (2Kor. 4:4), mert maga Isten vetette uralma alá a bukott emberiséget (Róm. 8:7). Ennek megfelelően ezt a gonosz korszakot (Gal. 1:4) Sátán szellemisége vezérli, ami alól egyes egyedül csak az elsőszülöttek egyháza kivétel. Így a gonosz uralma alá tartoznak a különböző vallások is, és ebben a keskeny útról letért fősodratú kereszténység sem kivétel. Ezek fényében jogos a kérdés: Mennyiben ered a kanonizáció Istentől és mennyiben Sátántól? Tisztában vagyunk viszont azzal, hogy Sátán nem tehet meg annál többet, mint amit Isten megenged neki.

Isten egyházának történelme hasonló Jób életéhez, akit Isten a Sátán kezébe adott, hogy hitét megpróbálva valóban igazzá, szentté tegye őt. Sátán pedig – Isten engedelmével – a leggonoszabb módon sújtott le Jóbra, elvette mindenét, vagyonát, családját, betegséggel gyötörte, szenvedéseket hozott rá, remélve, hogy megtagadja Istent. Habár Isten megengedte mindezt, de korlátokat is szabott azzal, hogy nem vehette el Jób életét.  Amikor Sátán ezeket a csapásokat véghezvitte, azok a fizikai világban “természetes” csapásoknak tűntek (a rabló haramiák elviszik állatait, gyermekeire ráomlik a ház, Jóbot betegség gyötri, stb).

Az analógiát követve, Sátán a birodalmi erőkkel szövetkező hamis egyházat felhasználva évszázadokon át gyötörte Isten igaz népét, a kis nyájat. Minden lehető módon meg akarta törni hitüket. Rövidre vágva: a kánont tekinthetjük egyféle Isten által kordában tartott sátáni csapásnak, ami “természetes” módon érte a kereszténységet. Isten tehát megengedte, s mivel megengedte, akaratában volt, hogy ez megtörténjen, s mi ezt el is fogadjuk fenntartások nélkül. Ha Sátánon múlt volna, valószínűleg ma egyáltalán nem lenne Szentírás a kezünkben, de Isten megszabta neki azt, hogy meddig mehet el valamiben. Vagyis a kánon Isten kijelentéseinek az a minimuma, amit a gondviselése már nem engedett Sátán által tovább szűkíteni. És nem csupán az egyház miatt, akiknek a Szelleme által tanúságot tesz a Maga igazságai felől. Inkább a világ miatt, és a tanúbizonyság miatt, hogy a világ joggal essen ítélete alá.

Nem félünk a szellemi anarchiától, mert Isten tartja egyben az egyházát, Isten ismeri az övéit, s az övéi ismerik Őt. Ahogyan a korai keresztényeket nem zavarta, úgy Isten mai gyülekezeteit sem kell zavarja a szakadás, mert az jó célt szolgál (1Kor. 11:19). A tévelygés szelleme sokakat eltántorít az igazság szellemétől (vö. 1Jn. 4:6). Akiknek viszont Istentől való kenetje van, azokban a Tőle való ismeret is megvan.

1János 2:19-20 19 Közülünk mentek ki, de nem közülünk valók voltak. Hiszen ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna, de azért lett így, hogy láthatókká legyenek, mert nem mindnyájan közülünk valók. 20 Nektek kenetetek van a Szenttől, s mindannyiatoknak ismerete van.

Ha bizonyságunk van arról, hogy valami Tőle jön, hogy éltető szellemi táplálékot nyerünk belőle, akkor a szellemi szabadságunknak megfelelően éljünk azzal, függetlenül attól, hogy mások saját megkötöttségüknél fogva ezt elítélik.

A Szentírás kanonizálása már a megtévesztett egyház, illetve a Sátán zsinagógájának szűrőjén keresztül történt meg, s ez évszázadokon át meghatározta a kereszténység arculatát. Ma azonban rendelkezésünkre állnak az olyan írások, mint Énok könyve, vagy a qumráni tekercsek, amelyek több rálátást nyújtanak egy-egy rövid, nehezen érthető bibliai mondat értelmezésére. Csak példaként említve, az 1Mózes 6:4 versének pontos jelentését egyszerűen nem érthetjük meg mondjuk az Énok könyve nélkül. A Genezis könyvében számos hasonló kijelentés található, amelyek “hivatalos magyarázatai” nemcsak nem kielégítőek, hanem inkább elfedik a valóságot.

…A folytatás ide kattintva érhető el…