A magát evangéliumi kereszténységként nevező irányzat ma a protestantizmus legfőbb és legsikeresebb ágazatát képviseli. Ebbe a csoportosításba tartozik a konzervatív protestáns felekezetek nagy része, amelyeknek csak az USA-ban több, mint százmillió tagja van. Az evangéliumi kereszténység egyik legmeghatározóbb tanítása a diszpenzacionalizmus, ami az üdvterv egy sajátos módon történő, korszakokra való felbontása. A diszpenzacionalizmus képviselői “premilleanisták”, de abban hisznek, hogy Krisztus a valós visszatérése és a Nagy Nyomorúság előtt egy titkos eljövetel alkalmával “elragadja” majd híveit a földről. Ezeket a nézeteket oly sikeresen terjesztették, hogy mára csaknem egyetemesen elfogadott dogmává vált a protestantizmuson belül. Ebben az írásban e két dogma kialakulásának és elterjedésének körülményeit vizsgáljuk meg. A diszpenzacionalizmus és az elragadtatás mellett kitérünk még egy, ezekből következő és egyre gyorsabban terjedő veszélyes tévtanra, a dominionizmus elméletére is. E tanok kialakulásának körülményeit megvizsgálva látni fogjuk, hogy a szóbanforgó dogmáknak olyan egyéniségek voltak a megalkotói és korai terjesztői, akik szorosan kapcsolatba hozhatók az okkult titkos társaságok valamelyikével, és a politikai cionizmus élharcosaival, a Rothschildokkal is. Reményeink szerint az írás végére láthatóvá válik az, hogy a modern evangéliumi, neoprotestáns felekezetek tanait a Sátán Zsinagógája formálta meg akképpen, hogy a megvalósuló sátáni diktatúrát az Isten millenniumi országlásának tüntethessék fel, és a maguk oldalára állítsák a kereszténység jelentős részét.

forrás: www.churchofgod.hu

Copyright © Isten Egyházának Gyülekezetei 2009

Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatások vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A kiadó nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte. Kritikai hozzászólásokhoz és elemzésekhez felhasználhatók rövid kivonatok vagy idézetek a kiadási jog megsértése nélkül. 

A modern kereszténység eltérítése

 I. Rész

 A diszpenzacionizmus és gyümölcsei

A kifejezés meghatározása

A diszpenzacionizmus a XIX. században elterjedt protestáns felekezeti nézet. Magának az angol dispensation szónak több jelentése is van, itt számunkra csak az idevonatkozó vallási jelentésére térünk ki, ami “időelosztás”. Magyar teológiai értelmében az ún. üdvháztartásokra lebontott üdvtörténelmi korszakokat jelenti. Ezt úgy kell érteni, hogy e nézet szerint Isten a történelmet különböző, egymástól teljesen elkülönített operációs korszakokra osztotta fel. A diszpenzacionisták szerint tehát Isten egy sor ilyen különböző korszakra bontja fel a történelmet, mégpedig oly módon, hogy minden egyes diszpenzáció teljesen eltérő elvek alapján működik. A legismertebb természetesen az ószövetségi kor, vagyis a “törvény korszaka”, és újszövetségi periódus, azaz “a kegyelem időszaka”. Ezenkívül az “ártatlanság korszakát”, az “ígéretek korszakát”, s a majdani “millenniumi korszakot” különítik el. Más szóval ez a tanítás arról szól, hogy a teremtés és az utolsó ítélet között eltelt korszakokban Isten teljesen különböző módon bánik az emberiséggel. E nézet szerint az egyik korszakban Isten szigorúan elvárja azt, hogy az emberek odaadóan és következetesen betartsanak egy sor levetett törvényt, míg egy másik korszakban csupán jó embernek kell lenni, ahol elég a “szeretet” és a Krisztusba vetett hit megtartó ereje. Ennek közvetlen velejárójaként amennyire csak lehetséges, elválasztják Izraelt és az Egyházat, azok szerepét, sőt sorsát is.

Az evangéliumi, de a fundamentalista keresztény mozgalmak egészének a dogmatikája szerint, amikor helyreáll Izrael népe (ezalatt ők csupán a zsidó nevet viselő népet értik, nem pedig teljes Izrael mind a tizenkét törzsét), azzal egy teljesen új diszpenzáció jön majd el. A kegyelem ideje lejár, s Isten újra egy olyan korszakot hoz el, ahol a törvények dominálnak valamilyen formában. A diszpenzacionizmus szerint a keresztény egyház egész történelme csak egy ideiglenes, átmeneti időszakasz Isten és a zsidó nép kapcsolatában. Szerintük Isten azonban továbbra is a zsidókat tekinti az első számú kiválasztottaknak, és ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az “egyházi korszak” véget ér a történelemben, és Jézus, mint Messiás ismét elfoglalja a Szentföldön az Őt megillető helyet, helyreállítva Izrael királyságát. Emiatt a sajátos értelmezésmód miatt a korai diszpenzacionalisták elkötelezett hívei voltak a zsidók Szentföldre való visszatérésének, majd a politikai cionizmus megszületésével egy testi zsidó ország helyreállításának, függetlenül attól, hogy az mi módon történik meg. A cionizmus megerősödésével úgy érezték, hogy ez a politikai mozgalom nagyon is megfelelő eszköz a próféciai Izrael helyreállításához, és teológiájukat azonnal a pro-cionista álláspontra formálták.

Nem véletlen tehát az, hogy amikor végül létrejött az Izraelnek elnevezett modern zsidó állam, abban ők a próféciák beteljesedését, és a zsidó földi királyság helyreállításának kezdetét vélték kibontakozni. Számukra ez jelenti Krisztus eljövetelének közelségét, s úgy érzik, hogy ha a jelenlegi kereszténység mindent megtesz a cionista állam megsegítéséért, azzal Isten munkáját segítik elő, valamint felgyorsítják a saját üdvösségük eljövetelét is. Lényegében ez alkotja az ún. “keresztény cionizmus” elveit.

A diszpenzacionizmus a Biblia olyan új értelmezéséhez vezetett, amely aztán meghatározta az elmúlt csaknem két évszázad neoprotestantizmusának az irányvonalát.

A tan eredete és a dogma térnyerése

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a szóbanforgó dogmák így meglehetősen modern eredetűek, illetve egyes ókori gnosztikus dogmák kerültek modern keresztény csomagolásba. Ez a fajta értelmezésmód a XIX. században alakult ki, de gyors térhódításnak örvendett. A korábbi hosszú évszázadok alatt nem csak Isten Gyülekezetei, de a katolikus és protestáns felekezetek sem osztották fel ilyen formában az üdvtörténetet. A titkos elragadtatás tanának pedig még csak a fogalma sem létezett a XIX. század derekáig, nemhogy dogmaként tanították volna bármely korábbi keresztény irányzatban.

Később, a XX. század kezdetén a diszpenzacionizmus az egyik legerőteljesebb irányzattá vált a fundamentalista, majd az evangéliumi protestáns vallásokban, nagyrészt a Scofield Bible magyarázatainak köszönhetően. Scofield-re, és az ő bibliamagyarázataira még részletesen ki fogunk térni, és megvizsgáljuk, hogyan is vált ő ennyire meghatározó személyiséggé.

Az irányzat követői “adventisták” annyiból, hogy ők is várják Jézus második eljövetelét, és ez központi vallási tanításuk is, ám egy sajátos értelmezésmód alapján, ugyanis hisznek a keresztények egy titkos, Jézus eljövetele előtti elragadtatásában. Az igazak ilyen módon történő elragadtatásáról, a megpróbáltatások elől való menekülésről szóló tanításaik minden protestáns egyházba megtalálták az utat. A képzett, és kimondottan erre iskoláztatott lelkészek, prédikátorok, pásztorok, valamint a laikus vallási személyek mind tanulmányozták a Cyrus I. Scofield által készített, és magyarázatokkal, kommentárokkal ellátott Bibliát. Ez nem más, mint a hivatalos King James verzió, csak Scofield jegyzeteivel, és magyarázataival ellátva. Először 1909-ben jelent meg, és 1917-ben újra kiadták, némileg átdolgozva. A Biblia egyes részei pontos kereszthivatkozásokkal lettek ellátva, és az 1917-es változat kísérletet tett a bibliai események dátumának meghatározására is. Ennek nyomán komoly vita keletkezett a fundamentalista körökben arról, hogy mi volt a teremtés időbeli menete. A Scofield Biblia mindenesetre elősegítette a diszpenzacionizmus elterjedését. Mint már hivatkoztunk rá, ez a tanítás arról szól, hogy a teremtés és az utolsó ítélet között hét korszak különböztethető meg a tekintetben, hogy Isten miként bánik az emberiséggel. Scofield kommentárjai hozzájárultak ahhoz, hogy a diszpenzacionizmus befolyása megnövekedett az amerikai fundamentalista keresztények körében. Scofieldnek a magyarázatai, időrendbeli táblázatai kiindulópontul szolgáltak az olyan nagynevű “prófécia szakértők” számára is, mint pl. Hal Lindsey, vagy Grant R. Jeffrey. Az szintén Scofield hatásának köszönhető, hogy a XX. században elterjedhetett az erősen spekulatív eszkatológia.

Azonban, mint látni fogjuk, a diszpenzacionista dogmák egy hatalmas önellentmondásra, egy teljesen hamis alapra épültek fel, s mint ilyen, nem egyeztethető össze a bibliai ortodoxiával.

A diszpenzáció elméletének hibás logikája

A diszpenzacionista elgondolás talán legszembetűnőbb problémája az, hogy az egyik diszpenzáció – vagy az ő szavukkal élve: az üdvháztartás – Jézus Krisztus földi küldetésének kellős közepén váltott át egy másikra. Ennek, állításaik szerint, az az oka, hogy amikor Jézus megkezdte szolgálatát, azt kizárólag a zsidók felé tette, abból a célból, hogy felkészítse őket az országlás azonnali helyreállítására. Amennyiben a zsidók befogadták volna tanításait és üzeneteit, a Millennium kezdetét vehette volna attól az időponttól kezdve. Csakhogy a zsidók megtagadták Jézust és üzenetét, s emiatt – szól a diszpenzacionista okfejtés –, Jézusnak nagy hirtelenjében egy teljesen új, egyféle pót-tervet kellett létrehoznia. Ennélfogva aztán Isten elhalasztotta a Millennium eljövetelét, és megalkotta az egyházat azon célból, hogy az eltolódott millenniumi időszakig e diszpenzáción keresztül dolgozzon. Magyarázataik szerint Krisztus azért tanított oly sokat a zsidóknak az engedelmességről, a törvényről és a megtérésről, mert akkor még csak értük, és egy testi ország helyreállításán dolgozott. Márpedig egy testi országláshoz valóban szükséges az, hogy a társadalom bizonyos törvények és levetett rend szerint működjön.

Amikor pedig megváltoztatta üzenetét és a kegyelemről, szeretetről és könyörületről kezdett tanítani, az már az egyháznak szólt. Ennek a megváltozott üzenetnek, illetve fókusznak az az oka, hogy az egyház már egy mennyei diszpenzáció. Ha pedig a keresztények már a mennyei természet részesei, akkor az üdvösség tekintetében nekik már semmit nem jelenthetnek a testi rendszerekhez kötődő törvények, parancsolatok és rendeletek.

Amikor Krisztus visszatér és megkezdi a millenniumi uralmat, akkor megint szükséges lesz az olyan törvények betartása, mint amelyeket Isten Izrael számára elrendelt. Mivel az ő diszpenzációjuk földi, jutalmuk is földi, illetve testi lesz, és a földön élnek örökké, mint fizikai lények.

Mivel a keresztények a mennyei természet részesei, így az ő jutalmuk az örök mennyei vagy szellemi élet. Ez önmagában még igaz is, csakhogy ez alatt azt értik, hogy mivel az üdvösségük eleve mennybeli, nem pedig földi, ezért semmi jelentősége nincs annak, hogy milyen életet élünk a földön. A földi életnek, az itt elkövetett cselekedeteknek nincs jelentőségük az üdvösség szempontjából.

Nyilvánvaló ellentmondások

Már az eddigiekből is látható, hogy a diszpenzacionizmus telítve van ellentmondásokkal. A diszpenzacionizmus tanítása szerint, amikor Jézus eljött, akkor eredeti szándéka az volt, hogy helyreállítsa a testi izraeliták fizikai királyságát. Mivel azonban a zsidók megtagadták Őt, ezért meg kellett változtatnia az eredeti tervet, s csakis emiatt hozta létre az egyházat, ami ezzel nem más, mint egy utólagos, hirtelen tervmódosítás eredménye. 

Ennek a logikának számos buktatója van, nem kisrészben az a tény, hogy valójában sok olyan zsidó volt, aki azt hitte, hogy eljött az idő, és azt szerette volna, hogy Jézus helyreállítsa Izrael dicsőséges királyságát. Korántsem minden zsidó tagadta meg Jézus üzenetét, és ez annyira igaz, hogy alkalmanként királlyá akarták Őt tenni. János evangéliumában pontosan láthatjuk, hogy miként reagált Jézus erre:

János 6:15 Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyékvisszavonult ismét a hegyre egymagában.

Amikor királlyá akarták tenni, Jézus visszavonult, és elbújt a tömeg elől. Vagyis Jézus pontosan attól a dologtól határolódott el nagyon nyilvánvalóan és határozottan, amit a diszpenzacionalisták szerint eredetileg megvalósítani kívánt. Már csak ez alapján is nyugodtan elmondhatjuk, hogy a diszpenzacionizmus eleve hamis alapokra épült fel.

A diszpenzacionizmus forrása

Honnan ered pontosan ez a tan, milyen eszmék táplálják, és ami fontosabb, miért terjedhetett el oly gyorsan és széleskörűen a kereszténységen belül?

Először talán vizsgáljuk meg azt, hogy miféle tőről is ered ez a tan, hiszen, ha egy fa gyökere rossz, akkor a termése is silány lesz. Maga a teória egy olyan jelentéktelen dél-angliai vallási szektának a szüleménye, amely az akkor divatos “anarchista” nézetek befolyása alá került. Itt jogos a kérdés: Bocsánat, de hogyan lehetséges ez keresztények esetében? Elvégre az anarchizmus egy szociálpolitikai teória, ami az 1800-as években vált népszerűvé, s kevés idő elteltével lényegében ki is halt. Az anarchizmus abból az elvből indul ki, hogy az emberiség minden szociális problémájának az az oka, hogy az emberek korlátozva vannak. A kormányzatok, a törvények, a regulációk és elvárások kontrollálják az életet. Ha bármi módon sikerül felszabadítani magunkat a kormányok és törvények megkötései alól, akkor magától fog feltörni az emberben a benne rejlő jóság, és az pedig magától értetődő harmóniához és békességhez vezet. A kormányzatok és a törvények nem szűnnek meg önmaguktól, így azoknak erőszakkal kell véget vetni.

Tudjuk, hogy az anarchizmust az illuminátusok és hasonló titkos társaságok használták fel sikeres politikai eszközként a korabeli monarchikus rend megdöntésére (lásd A Sátán Zsinagógája II. rész). Az anarchista eszközökkel való rombolást tehát tudatos céllal alkották meg, az általuk pusztulásra szánt intézmények ellen.  Közismerten az illuminátusok a monarchiák [és egyebek] mellett a kereszténységet is végleg el akarták törölni, így egyáltalán nem lepődhetünk meg azon, hogy néhány újdonsült keresztény mozgalomban is hamar felütötte fejét az anarchizmus eszméje.

Bárhogyan is, de az anarchisták teóriája az 1830-as években megtalálta a maga útját a vallás világába is. Az első olyan csoport, amely hirdetni kezdte ennek a teóriának a vallási megfelelőjét, az a dél-angliai, John Darby gyülekezeti mozgalmához tartozó Plymouth Brethren (Plymouth-i Testvérek) nevű gyülekezet volt, akiket “az anarchista testvériség mozgalma” néven is ismertek. A vallási köntösbe bújtatott anarchizmus értelmezése szerint a kereszténységre egyáltalán nem vonatkozik egyetlen törvény sem, ami az emberiséget korlátok között tartja. A Plymouth Brethren például nem ismert el semmiféle egyházi vezetést a gyülekezeten belül, így nem voltak felszentelt szolgálatok sem. A gyülekezeteikben bárki felállhatott és beszédbe kezdhetett akkor, amikor úgy érezte, hogy a “Szellem arra készteti”.

Mivel a Plymouth Brethren elvetett mindenféle megkötő jellegű külső törvényt és “korlátot”, a testvéreknek értelemszerűen egy olyan, ehhez illeszkedő sajátos teológiát kellett megformálniuk, amely szerint a keresztények üdvössége nem függ semmiféle törvényzettől, vagy az azok iránti engedelmességtől. Teológiájuk fő csapásvonalaként az egyházat olyan intézménynek nyilvánították, amelynek semmi, de semmi köze nincs Izraelhez és az Ószövetséghez – ebből következően persze az Izraelnek elrendelt parancsolatokhoz sem. Valójában már magát a szövetség koncepcióját is visszataszítónak és elvetendőnek tartották, hiszen a szövetségek telítve voltak olyan – gyakran nagyon szigorú – feltételekkel, amelyen az egész szövetség állt. Számukra elfogadhatatlan volt az az egyébként biblikus nézet, miszerint “Isten megteszi ezt, vagy azt, ha az ember engedelmes ennek, meg annak a törvénynek”. Emiatt az “Anarchista Testvérek” számára szükségszerű volt az, hogy a kereszténységet teljesen elkülönítsék Jézus Krisztus korai, megtérésre és engedelmességre felhívó üzenetétől, és a bibliai Izraeltől.

A Plymouth Brethren Angliában soha nem ért el különösebb sikereket, de üzenetük a későbbiekben bevette Amerikát, onnan pedig korunk agresszív TV prédikátorai által vált világszerte népszerűvé.

Az üzenet eléri Amerikát

John Darby az anarchista testvériség mozgalmának egyik erőteljes, sikeres hirdetője volt. Remek beszélőkészséggel rendelkezett, és az 1800-as évek közepén gyakran utazott Amerikába a különböző diszpenzacionista eszmék hirdetésének céljából. Emiatt fűződik az ő nevéhez pl. a titkos elragadtatás tanának elterjedése is, holott ezt maga is az irvingistáktól sajátította el. Az amerikai protestánsok soha nem vették be igazán az egyházi vezetést elvető tanításait, és némileg módosították a tanokat. Tény viszont, hogy nagyon gyorsan elfogadták és bevezették azokat a tanításokat, amelyek elválasztották az üdvösség elnyerését a törvények iránti engedelmességtől és elkötelezettségtől.

Ebből származik aztán az evangélikus protestantizmus “extreme eternal security” vagyis a “mindenképpen biztosított üdvösség” doktrínája. Ez hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy ha bárki megtért, és “szívébe fogadja Jézust”, annak az embernek már feltételek nélkül biztosítva van az üdvössége, bármit is tesz. Elég Krisztust megvallani Messiásként, s ezzel lehetetlen elveszteni az üdvösséget, függetlenül az egyéni tettektől és cselekedetektől.

Az eredeti diszpenzacionistáknak volt még néhány nagyon furcsa teológiai nézetük. Az eredeti vagy klasszikus diszpenzacionizmus szerint pl. az egyháznak az égvilágon semmi köze nincs az Újszövetséghez (az is Izraelhez szólt, illetve az Izraelnek adott szövetség továbbvitele volt).

Természetesen az idők múltával az ilyen szélsőségesebb nézeteket lecsiszolták, vagy legalábbis módosították. Ami azonban sohasem változott meg, az a nézet, miszerint a keresztény egyház egy Izraeltől teljesen különálló, attól abszolúte független intézmény, és az Izraelnek megadott erkölcsi törvények – beleértve a Tízparancsolatot is – érvénytelenek a keresztényekre vonatkozóan. No igen, azt vallják, hogy a keresztényeknek “jó embereknek” kell lenniük, de a jó alatt egy általános, humanista jóságot értenek, nem pedig egy abszolút erkölcsi norma mércéit. Ráadásul nem győzik kihangsúlyozni, hogy nem az üdvösség elnyerésének érdekében kell jónak lenni, sőt, annak érdekében nem is szabad, hiszen Krisztus elfogadásával az üdvösség már eleve biztosítva van számukra. Így az üdvösségért nem lehet és nem is szabad megdolgozni, ugyanakkor a bármilyen mértékben elkövetett gonosz cselekedet sem képes hatástalanítani ezt az eleve biztosított üdvösséget.

A diszpenzacionizmus legmaradandóbb és legkárosabb öröksége tehát az a furcsa nézet, hogy a Krisztus nevét megvallók feltétlen és abszolút biztonságban vannak az üdvösségüket illetően. Az, hogy ez ellentmond a bibliai tanításnak, keveseket foglalkoztat. Rájuk valóban igazzá vált az a gnosztikus tanításokból fakadó elmélet, amivel az őskeresztényeket alaptalanul vádolták meg: “Tegyünk rosszat, hogy jó következzék belőle.” (Róm. 3:8).

A gnosztikus dualizmus és antinomianizmus hatása a modern keresztényekre

A babiloni misztériumok és gnosztikus nézetek befogadásával elsősorban a Katolikus Egyházat szokás vádolni, ám az ő csapodár leányai, a különböző protestáns felekezetek sem mentesek attól.

Itt a terjedelem nem engedi meg, hogy a kereszténység gnosztikus eredetű tanait alaposan kielemezzük, de egy rövid összefoglaló erejéig feltétlenül ki kell térni a főbb nézeteikre. A gnosztikusok a héber Biblia Istenét egy kegyetlen, törvénykező, ítélkező istennek tartották, s számukra az üdvösség az Ószövetség “gonosz” Istenétől való felszabadulást jelentette. Tanításaik szerint Isten azért pusztította el a földet az özönvíz által, hogy elpusztítsa egy olyan eredeti ősi vallás igazságait, amely feltárja az izraeliták istenének és hitének hamisságait. Az egyetemes pusztulást csak a bárkán lévő személyek élték túl, majd általuk és utódaik egy ágán maradhatott fenn az eredeti ősi igazság, vagyis a gnózis. Ezt a titokban fennmaradt igazságot képviselték az első század gnosztikusai, akik szerint eljött az idő ahhoz, hogy végre megszabaduljon a világ a zsidók gonosz istenétől. A babiloni teremtéstörténet hasonló elemeket tartalmaz, ahol egy gonosz főistenség volt a felelős az özönvízért. A babiloniak vallásrendszere szintén azt tanította, hogy az üdvösség érdekében fel kell szabadulni a héberek gonosz Istenének hatalma alól. 

A diszpenzacionizmus elmélete szintén egy dualizmuson alapul, ahol az ellentétet a mennyei és a földi rend képezi. Ez a dualizmus nem sokban különbözik az első századi gnosztikusok dualizmusától. A gnoszticizmust a babiloni misztériumok szülték. A keresztény gnosztikusok tanításaira a terjedelem miatt csak dióhéjban térünk ki, de már ennyi is elég, hogy lássuk a hasonlóságokat. A gnosztikusok szenvedélyesen gyűlölték az Ószövetség Istenét, vagyis Izrael Istenét. Elmélkedéseikben odáig mentek, hogy a Biblia Istenét az emberiség legnagyobb ellenségének nevezték, többek között amiatt, mert pusztító özönvizet hozott a földre.

Jelenések könyve (Jel. 17) a Parázna Nagy Babilon megnevezéssel illeti azt a világ végén eluralkodó vallásrendszert, amely elfojtja az Isten igazságát és üldözi az igaz hit követőit. Ez az aposztata rendszer tehát a Biblia Istenének, akaratának és tervének a legfőbb ellensége. Az ősi babiloni misztériumok a gnosztikusok által ékelték be magukat a korai kereszténységbe egy sajátos, jellegzetes tanrend keretein belül. Az evangéliumi kereszténység dualizmusa alapjában véve a keresztény gnosztikus dualizmus egy modernebb válfaja. A klasszikus diszpenzacionizmus szerint a keresztények ugyanis mennyei lények, akik fölötte állnak a földi dolgoknak, s emiatt üdvösségüknek semmi köze nincs az Izraelnek ígért testi megváltáshoz és a velejáró törvényekhez. Márpedig ez a klasszikus gnosztikus dualizmus származéka.

A gnosztikus tanok hatása a törvényhez és a parancsolatokhoz való viszonyban is élesen megnyilvánul. Egy főbb gnosztikus irányvonal tanításai szerint, mivel az ember képtelen betartani Isten parancsolatait, ezért meg sem szabad kísérelni azok megtartását, sőt inkább fel kell szabadulni alóla. Az olyan zsidó okkultista “messiások”, mint Sabbatai Zvi és Jákob Frank lényegében gnosztikus antinomianizmust hirdettek, amikor a törvény alóli szabadságot és a “bűn általi üdvösséget” hirdették a XVII. és XVIII. századokban. Az álmessianizmus és a törvénytagadás hulláma a XIX. században elérte a kereszténységet is, aminek remek példája John Darby, a Plymouth Brethren és a hasonló felekezeti csoportok. Ezeknek a diszpenzacionista felekezeti csoportoknak, s különösen Darbynak a nézetei máig meghatározó hatással vannak a modern protestantizmusra. Az antinomianizmus ügynökei mindig is végezték titkos működésüket (v.ö. 2Tessz. 2:7) abból a célból, hogy megfelelően előkészítsék a teológiai terepet a majdan megnyilvánuló bűn emberének, az Antikrisztusnak (Tessz. 2:3-4).

A gnoszticizmust és annak antinomianizmusát lényegében a babiloni misztériumok szülték. Hogy tanaik miként ékelődtek be a korai egyházba, ahhoz lásd A két Péter c. írást. A Szentírás figyelmeztet bennünket, hogy a törvénytiprás a végidők egyik jellegzetes ismertetőjele lesz (Mát. 24:11-12, és lásd még a Megsokasodnak majd a Törvény áthágásai c.írást).

Amikor tehát a fundamentalista keresztény mozgalmak tantételeivel foglalkozunk, akkor megkerülhetetlenné válik a premillenizmus és a diszpenzacionalizmus közelebbről való szemügyre vétele, amivel pedig felszínre kerül a gnoszticizmus hatása, különösen annak antinomian aspektusa.

II. Rész

A titkos “elragadtatás” tana

 A fogalmak tisztázása

Mielőtt továbbmennénk, talán röviden vázoljuk a témában gyakran elhangzó definíciók jelentéseit is. Ilyen a post-millennizmus, amillenizmus és pre-millenizmus. A millennium latin szó, jelentése ezer esztendő. Bibliai értelemben pedig a Jézus Krisztus által uralt Isten országát jelenti, ami ezer évig tart a földön (Jel. 20:4).

A post-millenisták úgy vélik, hogy Krisztus csak a bibliai ezer év után hozza létre Isten országát a földön. Az amillenisták pedig nem is hisznek az isteni országlás eljövetelében, s végül pedig a pre-millenisták szerint Krisztus az ezer év előtt tér vissza és alapítja meg az országlást, ahogyan azt a Jelenések 20:4 is vázolja.

A post-millenizmus elterjedése az Angliában élt Daniel Whitby (1638–1726) nevéhez fűződik. “Ez az értelmezés fenntartja, hogy a jelenlegi kor evangelizációs erőfeszítései sikeresen megszüntetik a bűnt, s ez azt eredményezi, hogy a föld Krisztus szellemi vezetése alá kerül, ami ezer évig tart majd. Az ezer év után Krisztus visszatér és ítéletet tart, amivel lezárul a “korszak”. (Unger’s Bible Dictionary, 1988, “Millennium”).

A post-millenista filozófia szülte meg a “szociális evangélium” eszméit, s az abba vetett hitet, hogy az egyház a jó cselekedetei által képes lesz az Isten országát elhozni. Ennek mellékterméke a túlfűtött keresztény aktivizmus, és a politikai életben való aktív részvétel is. Hitük szerint ugyanis a keresztények erkölcsi kötelessége egy jobb világ megvalósítása, amelynek része pl. a politikai lobbizás eszköze is.

Az amillenisták nem hisznek abban, hogy a Millennium egy valós időtartamot takar. Nem meglepő tehát, hogy ők sohasem értek el nagyobb népszerűséget. Amikor Darby színre lépett, mindkét hamis nézetet elvetette. Darby természetesen pre-millenista volt, ami önmagában a korrekt bibliai nézet, ám a két helytelen nézet megdöntésére irányuló buzgalmában maga is egy hatalmas tévtanítást népszerűsített – az elragadtatás teóriáját.

Maga a teória nem Darby szüleménye volt, mint látni fogjuk, ő maga is már másodkézből vette át.

A titkos elragadtatás tanának kialakulása

A “nagy nyomorúság” előtti titkos elragadtatás tana szerves részét képezi a diszpenzacionizmusnak nevezett teológiai rendszernek. Az elragadtatás tanát oly mértékben sikerült elterjeszteniük és népszerűsíteniük – még a médián és popkultúrán keresztül is –, hogy ez mára a kereszténység egy szinte univerzálisan ismert és elfogadott dogmájává lett. Pedig az egész teória néhány olyan bibliai idézetre épül, amelyeket csak nagyon erőltetve lehet felhasználni a szóban forgó elmélet alátámasztására.

A dogma kialakítói és korai terjesztői enyhén szólva is kétes figurák voltak, ami talán furcsa annak fényében, hogy milyen sikeres és szinte univerzálisan elfogadott tanná vált.

A XIX. században egyre többen és egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a bibliai próféciák felé. Számos Biblia- és próféciatanulmányozó csoport alakult, amelyek gyakran tartottak olyan közös találkozókat, ahol egyeztethették értelmezéseiket. Sokak szerint a dogma modern megalkotója és terjesztője a korábban már említett John N. Darby, a Plymouth Brethren (Pymouth-i Testvérek) mozgalom vezetője volt. Az elragadtatás tanával azonban nem Darby jött elő, korábban az ún. irvingisták között terjedt el. Irvingistáknak az Edward Irving által létrehozott gyülekezet – majd mozgalom – tagjait nevezték, akikkel Darby és követői közös tanulmányozási programot tartottak.

Itt mindenekelőtt tisztázni kell, hogy az irvingisták valós szellemi vezetője nem maga Irving volt, hanem egy bizonyos Henry Drummond nevű (1786-1860) dúsgazdag bankár. Drummond célul tűzte ki a végidők próféciáinak megfejtését, s ehhez meghívta a témával foglalkozó bibliacsoportok képviselőit. Az irvingisták első találkozásait is az ő Albury Park-ban elhelyezkedő hatalmas kastélyában tartották meg 1826-ban. Ezeken a “próféciai konferenciákon” számos nagyon gazdag és befolyásos ember vett részt, mint Gerard Noel, Hugh McNeil, Lewis Way, Joseph Wolf, stb. Drummond határozta meg a szervezet céljait és irányvonalát is, ami a végidőkre vonatkozó próféciák elemzése és értelmezése, valamint a világ végidőkre való felkészítése volt. Drummond kezdettől fogva manipulálta az irvingistákat, elsősorban egy erre kiszemelt közeli barátja, James Hatley Frere (1779–1866) által, aki nagyon nagy hatással volt Edward Irvingre már a próféciai konferenciát megelőzőleg is.

“James Hatley Frere… egy nagyon éles elméjű, erős egyéniségű ember volt, aki láthatóan szándékosan választotta ki Irvinget a maga [és Henry Drummond] próféciai spekulációinak a szószólójaként, vagy hirdetőjeként.” (http://christianbeliefs.org/books/cm/cm-irving.html)

Robert Compton, a “Counting the Days to Armageddon” (“Visszaszámlálás Armageddonhoz”) című munkájában pedig a következő érdekes tényt ismerteti velünk Frere munkásságával kapcsolatban:

“James Hatley Frere különös figyelmet érdemel, aki 1815-ben publikált munkájában, A Combined View of the Prophecies of Daniel, Esdras, and St. John, (Dániel, Ezdrás és Szt. János próféciáinak össznézete) kifejti azt a nézetét, hogy a második advent nem egy szószerint értendő eljövetel, mint inkább szellemi lesz, s ami 1822-23-ban fog megtörténni …”

Frere még a Napóleoni Háborúk idejében állította össze próféciai tanulmányát, amely kort ő apokaliptikus állapotnak vélt, s így Napóleon személyében látta “a megvetésre méltó ember” (Dán. 11:21) megjelenését. Már ennyiből is teljesen nyilvánvalóan látható, hogy Frere (és vele Drummond) vallási nézetei csupán spekulációk voltak, nem pedig az Isten Szellemének vezetése vagy kinyilatkozása által nyert igazságok. Az is bizonyos, hogy Frere Henry Drummond megbízásából a láthatatlan eljövetel tanának elsődleges propagandistája volt.

A nagy képzelőerővel rendelkező Irving ezekre az alapokra épített, majd amikor a vallási küldetésérzet lázában hirdetni kezdte az Úr visszatérésének közeli idejét, azzal valójában Frere, illetve Drummond elképzeléseinek a hirdetője és szócsöve lett. Hogy miért fontos ezt kihangsúlyozni, arra a későbbiekben fény derül.

A Henry Drummond által vezetett próféciai konferenciákon számos rokonérzelmű bibliai “kutatócsoport” vett részt, s egy S. P. Tragelles nevű résztvevő a későbbiekben írásba foglalta az ott szerzett tapasztalatait. Tragelles leírása szintén arról tanúskodik, hogy a nagy nyomorúság előtti elragadtatás tana nagyon újkeletű nézet volt ekkor. A The Hope of Christ’s Second Coming (Krisztus második eljövetelének reménysége) című könyvében ekképpen ír:

“Nincs tudomásom arról, hogy létezett volna konkrét tanítás Krisztus titkos eljöveteléről és az Egyház titkos elragadtatásáról azelőtt, hogy ez Mr. Irving gyülekezetében ‘kijelentésként’ elhangzott, majd a Szellem hangjaként elfogadták. De akár volt ilyen elgondolás, akár nem, a modern tan és annak kifejtése ebből a kinyilatkoztatásból származott.”

A próféciai konferenciákon jelenlévő csoportok voltak a keresztény cionizmus szellemi ősei is. Ez szintén nem a véletlen műve, hiszen ez az idő történetesen egybeesett a korai cionista mozgalom kialakulásával. Drummond nagyon sikeres bankár volt, családja nemzedékeken át szoros kapcsolatban állt a Rothschild családdal, amely köztudottan a korai cionizmus legfőbb anyagi támogatója volt. Nem lehet a véletlen műve az, hogy a Drummond által levetett irányzat modern követői vallásos buzgalommal és elkötelezett odaadással támogatják az egyébként ateista eszmék és politikai eszközök által létrehozott cionista Izrael államát. Drummond célkitűzése az volt, hogy a próféciák által egységessé tegyék a kereszténységet, s ezzel felgyorsítsák a Millenniumi Országlás eljövetelét. Ennek érdekében a csoport helyre kívánta állítani az eredeti apostoli rendet, így kineveztek maguk közül tizenkét apostolt (holott a Biblia a tizenkettőnél több apostolról ír), hogy egyesítsék Európa kereszténységét. Maga Drummond Skócia apostola lett, Amerikában pedig Francis V. Woodhouse végezte apostoli küldetését. Nem mellékesen azt hirdették, hogy mielőtt az utolsó apostoluk meghalna, Krisztus visszatér a földre.

Hogy teljes hitelt nyerjenek a tömegek előtt, az irvingisták a szellemi ajándékok újjáélesztését is célul tűzték, így gyakorolták a nyelveken szólást és a “próféciai beszédeket” is a szellemi ajándékok megnyilvánulásaként. Az “újjászületési mozgalmakban” már Edward Irvingtől kezdődően John Dowie-n át a Charles Parham és mások modern pünkösdizmusáig, valamint a mai karizmatikusokig jelen volt a “szellemi ajándékok kiáradásának megnyilvánulása” a különböző hamis és megjátszott csodákon, karizmákon keresztül. Ezen irányzatok pedig a mai napig fenntartás nélkül vallják és hiszik a titkos elragadtatás tanát, és várják a maguk [hamis] millenniumi korszakát. Az irvingisták továbbvittek még egy Henry Drummond által vallott nézetet, ami jellegzetes tanításukká vált, nevezetesen hittek abban, hogy “Isten Nevében és erejével” megdönthetik a világ kormányzatait. Ez a nézet túl szélsőségesnek bizonyult, és XX. századi követőik látszólag elvetették, ám az utóbbi idők neo-konzervatív előretörésével, s némi módosítással újra szárnyakra kapott. Azt az elvet, miszerint a [protestáns] keresztényeknek erős befolyást kell gyakorolniuk a politikai vezetésre, vagy akár teljesen átvenni a politikai irányítást, dominionizmusnak nevezik. A dominionizmussal külön írásban foglalkozunk.

A nagy nyomorúság előtti titkos elragadtatás elméletét tehát az irvingisták kezdték el nagyobb nyilvánosság előtt hirdetni, és prófétai kinyilatkozásnak tartották. Ám, amíg a “nyelveken szólást” és a hasonló “szellemi ajándékokat” aránylag könnyen meg lehetett hamisítani, Krisztus visszatérését már lehetetlen hamis módon megjátszani. Ez a tény nagy szerepet játszhatott egy olyan titkos eljövetel hirdetésében, amit már nem feltétlenül érzékel mindenki nyilvánvaló módon. A titkos eljövetel tana aztán továbbfejlődött azzal a nézettel, hogy a hívők már a testi életükben az Istenség részévé válnak, ez a transzformáció az elragadtatáskor fejeződik be. Hogy ennek az állapotnak hitelt nyerhessenek, szükséges volt a csodatételek és karizmák megnyilvánulása. Ezek a mindennapos hamisított “csodák”, halandzsázások, s egyéb “karizmák” váltak “az Isten megnyilvánult fiainak” azonosító jelévé, ami a mai napig meghatározó jelenség a különböző karizmatikus irányzatú evangéliumi vagy pünkösdista gyülekezetekben. Az ilyen hamis – vagy gyakran démoni – szellemi megnyilvánulások a valós szellemi ajándékok hitvány másolatai. Céljuk azt elhitetni, hogy már kiáramlott a “kései eső”, vagyis beteljesedett az utolsó időkre vonatkozó ígéret, amikor az Isten igaz egyházában újra gyakoriak lesznek a csodák és valós szellemi ajándékok nagyfokú megnyilvánulásai. Ahol az igaz nem létezik, ott szükség van egy hamisítványra. A Bibliában lejegyzett karizmák mind praktikus, gyakorlatias ajándékok voltak, amelyek építették és erősítették az egyházat. Az Isten országára nézve semmi haszna nincs az olyan jelenségeknek, mint a “szent hempergés”, eksztatikus hahotázás és a különböző artikulálatlan hangok kiadása. Ezek csupán a hamis eljövetel hamis krisztusának hamis előjelei.

Akárhogyan is, de az irvingisták, majd John Darby csoportja is evangéliumi igazságként könyvelték el a titkos elragadtatás dogmáját. A mai napig nagyon sokan tartják úgy, hogy ez a pre-tribulációs teológia kezdettől fogva azt a célt szolgálta, hogy az elragadtatás hamis tanán keresztül – tudatosan vagy maguk is megtévesztetten –, az antikrisztusi uralom eljövetelét segítsék elő. Már csak azért is, mert ez a tan az igaz szentek mindenki által látható átváltozását és felemelkedését egy titkos, csak a beavatottak számára érzékelhető elragadtatásra váltotta fel.

Tény, hogy a Drummond, Frere és Irving-féle pre-tribulációs (nagy nyomorúság előtti) eljövetel gyorsan kiegészült azzal, hogy ez az eljövetel az emberek számára láthatatlan módon, azaz teljes titokban fog megtörténni. Ezt a nézetet azonban többen is megcáfolták olyan bibliai idézetekkel, amelyek egyértelművé teszik azt, hogy Krisztus láthatóan, és a tribuláció (nagy nyomorúság) után fog visszatérni, s emiatt született meg a két szakaszból álló visszatérés elmélete, egyféle kompromisszumként. Ezt a kétlépcsős visszatérést (az egyik titkos, a nagy nyomorúság előtt, a másik, a látványos pedig az után) a mai napig fenntartják és tanítják az elragadtatás hívei.

Darby tehát az irvingisták által került kapcsolatba ezzel a tannal, amit némi megfontolás és vita után elfogadott ő is, és a többi tanulmányozó csoport is. A tan később a Scofield magyarázatos Biblia révén nyert igazán népszerűséget, különösen az amerikai fundamentalista felekezetek köreiben. Európában csak az utóbbi évtizedekben terjedt el igazán, elsősorban az amerikai evangéliumi mozgalom nagynevű hirdetői által. Magyarországon ennek az irányzatnak messze a legnagyobb és legismertebb képviselője a Hit Gyülekezete.

III. Rész.  

Szellemi kalandorok

Isten hírnökei, avagy a megtévesztés ügynökei?

Közismert tény, hogy a titkos elragadtatás tanát általában John Darby-nak tulajdonítják, ám azok, akik valamivel mélyebbre ásnak, láthatják, hogy Darby maga is az irvingistáktól vette át ezt a nézetet. Ha viszont még alaposabban utána járunk a dolgoknak, akkor fény derül arra, hogy az irvingisták Henry Drummond befolyása és James Hatley Frere közreműködése által vették át ezt a tanítást. Egy hittörténésznek igazán nem telne túl sok idejébe végig menni ezen a láncsoron, és korrekt módon vázolni a tan kialakulását, valamint megnevezni az ahhoz fűződő személyek neveit. Ehelyett egyszerűen csak Darbyt említik meg a dogma modern atyjaként. Ennek okai vitathatók; vannak, akik szerint ez azért van így, mert őt találták a legszalonképesebb személynek a fentebb megnevezett színes egyéniségek közül.

Ha hihetünk annak a nézetnek, miszerint a tribuláció (nagy nyomorúság) előtti titkos elragadtatás tanát bizonyos körök szándékosan formálták meg egy megtévesztő, hamis [sátáni] millenniumi rend megvalósításához, akkor szükségszerűen a tan megformálóit kapcsolatba lehet hozni a titkos társaságokkal és az okkult misztériumokkal. És Henry Drummond neve pontosan ez okból van elhomályosítva és a háttérben tartva. Henry Drummond ugyanis ékes példája volt a XIX. században megjelenő, és a kereszténységre nagy hatást gyakorló szellemi kalandoroknak.

Henry Drummond, a “Hun”

A skót fennsík Rosich, majd Rose klánja a “Clan Gille Andras”, vagyis “András leszármazottjainak klánja”-ként is ismeretes. Maga a név ügyesen párosítja a rosz (vörös) és rose (rózsa) szavakat, és történetesen ez a család volt a skót rózsakeresztes rend elsődleges képviselője, bár magának a szektának az eredete sokkal ősibb időkre megy vissza. Ez a titkos társaság nagyon hasonlatos a templomos és szabadkőműves mozgalmakhoz. Az “András Klán” tagjai a magyarok, illetve a hunok leszármazottjaiként tartják magukat számon. A neves Drummond család ennek a klánnak egyik alágát alkotja, s Henry Drummond is emiatt kapta neve mellé a “hun” jelzőt.

A család eredetét a következőképpen vázolják: Árpád-házi Andrásnak (1046-60), második feleségétől, a Rusz (!) házból származó Jaroszlávnak, Norvégia és Kijev királyának a lányától, Antastasia Yaroslavna-tól született egy György nevű fia. Ennek a Györgynek pedig volt egy Mauric (Móric) nevű fia. 1066-ban Magyarországra látogatott Edgar Atheling, az angol trónörökös, akit látogatása után egy magyar küldöttség kísért haza, Mauric-szal az élen. Amikor Edgar Atheling húga, Margaret III. Malcolm felesége lett, az Mauricnak ajándékozta a Stirlingshire-i, Drymen-nek nevezett földterületet, ahol le is telepedett és családot alapított. Később e birtok neve után lett a klán neve is Drummond (a gaeleik “druim monadh” jelentése “hegyhát”). Így lett Árpád-házi András unokája, Mauric a Drummond család megalapító őse. A híres skót “andráskereszt” ettől az időtől kezdve vált igazán népszerűvé.

A fentiek a Drummond Klán Észak-Amerikai Társulata (Clan Drummond Society of North America) hivatalos ismertetőjének az összefoglalása, és korábban ez volt a neves Henry Drummond állásfoglalása is. A neves klán története és szerepe máig sokakat foglalkoztat, gyakran jelennek meg velük kapcsolatos cikkek különböző keresztény körökben is. Ennek elsősorban az az oka, hogy a Drummond névhez fűződik egyrészt a skót rózsakeresztes mozgalom, másrészt pedig a XIX. századi protestáns megújulási mozgalom egyik legsajátosabb tantétele, a titkos elragadtatás tana is. Ez a párosítás már önmagában is magyarázatot ad arra, hogy miért is nem Drummondhoz vezetik vissza az elragadtatás tanát.


A Drummond klán a skót rózsakeresztes mozgalom egyik kiemelkedő családja volt. A rózsakeresztesek a középkorban alkímiával, miszticizmussal és utópisztikus elgondolásokkal foglalatoskodtak, később sikeres bankárokká lettek, és együttműködtek a Rothschild családdal is. Adam Weishaupt, az Illuminátus rend megalapítója, ahogy a rózsakeresztesek is, szintén rajongója volt a misztikáknak, a Kabbalának és egyéb okkult tudományoknak. Később a Rothschildokkal együttműködő illuminátusok agresszív módszerei háttérbe szorították a rózsa-kereszteseket, akik, ahogyan a szabadkőművesek is, szintén az illuminátusok befolyása alá kerültek.

A Drummond klán talán leghíresebb tagja Henry Drummond (a “hun”) bankár volt, aki gondolt egyet, és létrehozott egy végidőkkel foglalkozó “apostoli egyházat”. Sokan úgy vélik, hogy ezt olyan hátsó erők utasítára tette, mint pl. az illuminátusok, ugyanis az általa képviselt eszkatológiára épült fel a neoprotestantizmus jellegzetes, keresztény-cionista irányvonala, de többek közt ő volt a valódi szülőatyja a híres/hírhedt ” titkos elragadtatás” elméletnek is. A Nathan Rothschildhoz fűződő szoros kapcsolata is amellett szól, hogy nem csupán értelmezni, mint inkább formálni kívánta “a végidők próféciai menetrendjét”. Legyen ez akár a véletlen, vagy akár egy összeesküvés eredménye, az tény, hogy az általa előterjesztett téves elgondolások dominálják a neoprotestáns kereszténység eszkatológiai értelmezését és számos tantételeit.
 

Ezek után talán jobban érthető, hogy miért inkább a szalonképesebbnek tartott John Darby névéhez kötődik a titkos elragadtatás tanának elterjedése.

James Hatley Frere, Charles Taze Russel és a többiek – téves prognosztikák és dátumok

Mint már említettük, Frere 1822-23-ra helyezte Krisztus visszatérésének idejét, ami természetesen nem történt meg, s a dátum azután valami oknál fogva 1866-ra lett kitolva. Nincsenek elérhető források, amelyek megindokolnák ezt a második dátumot. Charles Russel tehát nem az első dátummeghatározó volt, és a drummondisták rá is hatással voltak.

A Drummond próféciakonferenciáin résztvevő csoportok a későbbiekben terjeszteni kezdték az ott felvállalt nézeteket, így az 1800-as évek utolsó felében már nagy teret hódított a titkos eljövetel tana. Ennek egyik formája az adventizmusba is bekerült, konkrétabban a Hetednapi Adventista és a Jehova Tanúiként ismert felekezetekbe (pl. a vizsgálati időszak tana). Az 1800-as évek derekán a titkos eljövetel egyik jelentős képviselője a neves lutheránus teológus, Joseph Seiss volt. Seiss odaadó híve volt az ekkortájt keresztény körökben is nagyon népszerű piramidológiának és keresztény asztrológiának is. A piramidológia és a keresztény asztrológia bizonyos okkult tudományok “keresztényiesítése” volt, de rövid időn belül el is vesztették népszerűségüket. A kereszténység okkultizmusra történő átformálása azonban a felszín alatt tovább folytatódott.

Charles Taze Russel olyan ember volt, aki ebben a légkörben és adventi lázban az átlagnál merészebb és nyíltabb módon lépett fel. Hirdette, hogy Jézus titkos és láthatatlan visszatérése 1874-ben történt meg, amivel megkezdődött a “korszak lezárulása”, majd megjövendölte, hogy Isten országa 1914-ben lesz helyreállítva, amivel felszámolódik az addigi világrend (The Time Is at hand, 1907, 101. o.). Ezt a háttérhatalmak által előkészített háborút a titkos társaságok és a Rothschildok Armageddonként szerették volna eljátszani, miután helyreállítják “Izrael államát”, és megkezdik a millenniumi uralmat. Ám Russel, a 33. fokozatú szabadkőműves piramidológus és a Rothschildok cionista propagandistája túl rámenős volt, s a háttérhatalmi terv is koraérettnek bizonyult ezidőben. Ugyanis az idők ekkor még nem teljesedtek be az antikrisztusi uralom eljövetelére, ez viszont további lehetőségeket biztosított a kereszténység megtévesztésének fokozására. Ahhoz, hogy a végidők elhitető hangjai hitelesebbek legyenek, meg kell ragadni az emberek szellemi igényeit. Ezt pedig egy, szintén a drummondisták által bevezetett eszköz, “a szellemi ajándékok megnyilvánítása” tette lehetővé. Ennek érdekében kapott lángra a pünkösdista/karizmatikus mozgalom a maga sajátos túlkapásaival. A különböző “szellemi élményeket” megtapasztaló tömegekre aztán könnyebben rá lehetett nyomni a végidőkre kidolgozott forgatókönyvet.

Csakis azoknak állhat érdekében Krisztus valós visszatérésének körülményeit elhomályosítani, akiknek érdeke az, hogy a hamis Krisztus eljövetele minél hitelesebbnek és biblikusabbnak mutatkozzon. Ez az érdekkör a Sátán zsinagógája. Egy hamis millenniumi uralom szükségszerűen megkíván egy olyan hamis adventet is, amelyre rá lehet mondani, hogy Krisztus valami módon már “eljött”, ugyanakkor szabad terepet biztosít az Antikrisztus megjelenésének. Ezen a téren nincs igazán nagy különbség az adventisták “vizsgálati ideje”, Charles T. Russel nézetei és az evangéliumi keresztények hamis millenizmusa között. Igaz, amíg Russel konkrét dátumokat is meghatározott, addig a karizmatikus evangéliumiak szerint “bármely pillanatban megtörténhet” a titkos elragadtatás. A lényeg azonban az, hogy mindhárom feltételezett menetrend elhomályosítja a valós advent körülményeit.

Amikor 1901-ben elhalálozott a Drummond, Frere, Irving és Darby nevekkel fémjelzett fellángolás 12 apostolának utolsó élő tagja (Francis Woodhouse), a mozgalom ereje megtört és kihunyni látszott. Ennek egyik fő oka az volt, hogy az itt felsorolt személyek által megrendezett próféciai találkozókon “kinyilatkozást” kaptak afelől, hogy mielőtt az utolsó apostoluk meghal, Krisztus visszatér a földre. Ez természetesen nem történt meg. Ennek ellenére rövid időn belül a mozgalom új életet nyert, ezúttal az Egyesült Államokban, John Dowie személyének és társainak köszönhetően.  Ezen a vonalon jelent meg később a “megnyilvánult istenfiak” tanítás is.

Cyrus Scofield sikeres propagandagépezete – a Scofield Reference Bible

Cyrus Scofield szintén egy rendkívül “színes” egyéniség volt, s nehéz lenne eltúlozni azt a hatalmas méretű korrumpáló hatást, amit a modern keresztény felekezetek nézeteire gyakorolt. Cyrus Ingerson Scofield 1843-ban született az Egyesült Államok Michigan államában, és 1921-ben halt meg Long Island szigetén, New York államban. Részt vett az amerikai polgárháborúban, majd St. Louisban dolgozott sógora jogi irodájában. Az evangéliumi kereszténységre 1879-ben tért át. Vallási mentora James H. Brookes volt, akit kiemelkedő diszpenzacionista lelkipásztorként tartottak nyilván. Baráti kapcsolatba került John J. Ingalls-sal, egy befolyásos zsidó ügyvéddel, aki segített neki abban, hogy Kansas Állam ügyvédi kamarájának tagja legyen, majd ugyanebben az államban kerületi ügyész. Ingalls és Scofield partnerként működött együtt egy nagytétű szélhámosságban, s miután lebuktak, börtönbüntetésre ítélték csalásért és hamisításért. Scofield a börtönben fogott hozzá John Darby titkos elragadtatással kapcsolatos írásainak tanulmányozásához. Szabadulása után, 1883-ban elhagyta a feleségét, akitől két leánygyermeke született. Scofield, mint lelkész, ugyanebben az évben csatlakozott a kongregacionista felekezethez. A válását részben alkoholizmusával indokolta meg, ám hamarosan magához vett egy fiatal lányt szeretőként, de őt is elhagyta. Ezután újból megházasodott, és második feleségével, Helen van Ward-dal New York belvárosába, Manhattanba költöztek. Illuminátus kapcsolatai révén az előkelő Lotus Clubban jutott lakáshoz, ahol húsz évig éltek. Itt fejtette ki először elképzeléseit egy új, egységesített magyarázatokkal ellátott keresztény Bibliáról. Ekkor vette szárnyai alá a hírhedt Samuel Untermeyer, aki később az Amerikai Zsidó Bizottság, a Zsidó Hazafiak Ligája és a Nem-felekezeti Náci Ellenes Liga elnöke lett. Untermeyer bemutatta a “hasznos idióta” Scofieldet számos nagynevű cionista és szocialista egyeniségnek, így lettek ismerősei többek közt Samuel Gompers, Fiorello LaGuardia, Abraham Straus, Bernard Baruch és Jacob Schiff is (ez utóbbi által pénzelték Lenin és a bolsevikok hatalomra jutását). Ez a tulajdonképpen antikeresztény kör finanszírozta Scofield oxfordi “kutatóútjait”, majd ők segítették és finanszírozták bibliamagyarázatainak a publikálását, valamint széleskörű népszerűsítését is.

Scofield az 1900-as évek elejétől írta szerteágazó bibliamagyarázatait, amelyek végül is a Scofield Reference Bible-ban, vagyis Scofield Magyarázatos Bibliájában jelentek meg 1909-ben. Ez a magyarázatokkal ellátott Biblia hamarosan a diszpenzációs premillenizmus legbefolyásosabb könyvévé vált. Scofield ezután a New York-i Esti Biblia Iskola, egy laikus intézet felügyelője lett. Terjedelmes magyarázószövegei erőteljesen népszerűsítették a diszpenzacionizmust, vagyis azt a protestáns teológiát, amelyet a XIX. század elején a Henry Drummond-féle felekezeti találkozók résztvevői dolgoztak ki.

Nehéz tehát túlbecsülni Cyrus Scofield befolyását a XX. század keresztény hittételeire. A Scofield Magyarázatos Biblia rövid idő alatt elfogadott standard hivatkozási alappá vált szinte valamennyi keresztény felekezetben, és azok hittudományi iskoláiban. Scofield munkájának határozott célja volt: a bibliai próféciák oly módú értelmezésének elterjesztése, amelyek alapján a kereszténység akaratlanul is a Sátán zsinagógája által megvalósuló Új Világrend kibontakozását, és az antikrisztus megjelenését segítse elő. Ennek része volt egy olyan cionista zsidó állam létrehozatalának előkészítése is, amely magáénak tudhatja majd az “átnevelt” kereszténység vak és elkötelezett támogatását. Sikerét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a protestáns felekezetek szinte kivétel nélkül és szinte fanatikusan ragaszkodnak az általa felvázolt bibliaértelmezésekhez. A háttérhatalmak ily módon sikeresen elkábították, és maguk javára használják a kereszténység egy jelentős részét akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne az igaz szó kimondására és a sátáni hamisítvány felfedésére.

A józan ész és a kritikusok kétségbeesett hangjai mit sem számítottak. John Wick Browman nem véletlenül jelentette ki a Scofield Reference Bible-ról: “Ez a könyv képviseli a legveszélyesebb eretnekséget, ami jelenleg fellelhető a kereszténységen belül”.

A szókimondó John H. Gerstner szintén erős kritikával illette a diszpenzacionizmust, amikor az 1911-ben kiadott “Helytelenül kezelni az Igazság Igéit: A diszpenzacionizmus kritikája” című könyvében így fogalmaz:

Amennyiben a diszpenzacionizmus letért a keresztény hit által tanított üdvösséghez vezető egyedüli útról, akkor elmondható, hogy letértek a kereszténység útjáról.”

“A keresztény vallás lényege vitathatatlanul, teljes mértékben és megbonthatatlan módon az üdvösség dogmája. Amennyiben a diszpenzacionizmus letér arról az egyedüli üdvösséghez vezető útról, amit a keresztény vallás tanít, akkor ki kell mondanunk, hogy eltávolodott a kereszténységtől. Az teljesen mellékes, hogy közben több fontos igazságot is hirdet, de ha megüresíti a kereszténységet annak legfontosabb üzenetétől, akkor már nem nevezhetjük kereszténynek. A mi meghatározásunk szerint az mondható kultusznak [eretnek szektának], ami keresztényként mutatkozik, ám megüresíti azt a maga esszenciájától. Ha a diszpenzacionizmus ezt teszi, akkor a diszpenzacionizmus egy kultusz, s nem a keresztény egyház része. Ez ennyire komoly dolog, lehetetlen túlhangsúlyozni a helyzet komolyságát.”  John H. Gerstner, Wrongly Dividing the Word of Truth: A Critique of Dispensationalism (Brentwood TN: Wolgemuth & Hyatt, 1991), 150. oldal.

Ernest Reisinger hasonló véleménynek ad hangot a “A diszpenzacionizmus történelme Amerikában” című munkájában:

“Minden őszinte diszpenzacionista elismeri, hogy a diszpenzacionizmus teológiarendszere eltérő nézeteket vall Isten kegyelméről, az Isten törvényéről, az Isten egyházáról, másként értelmezi az Isten Igéit és az Isten üdvösségét. Vagyis, tanai eltérnek a kipróbált, elismert történelmi hitvallásoktól … A diszpenzacionizmus másként tekint a keresztényi megigazulás megélésére, s különösen abban tér el, hogy miként kapcsolódik az Isten üdvössége a megigazulás és megszentelődés folyamatához.” (3. o.)

Ám még az ilyen józan és éles kritikák sem voltak képesek megállítani a tan terjedését, a Scofield Biblia meg-megújuló kiadásai maradandó szerepet kaptak a diszpenzacionizmus széleskörű elterjedésében, először az USA-ban, majd szerte a világban. A fősodrású protestantizmus ágai, mint pl. az evangéliumi, a baptista és egyéb fundamentalista keresztények kivétel nélkül premillenisták és diszpenzacionisták is egyben, a tan minden velejárójával. Bár a premillenista nézet önmagában korrekt nézet, ám a diszpenzacionizmussal párosítva már erősen eltolódnak a próféciai értelmezések.

Scofield terjesztette és tette népszerűvé a korábban már említett nézetet, miszerint a Teremtés és az Utolsó Ítélet közti időszakban, Istennek az emberrel való kapcsolata hét különböző korszakra osztható, vagyis e hét külön kategóriájú korszakban teljesednek be a bibliai próféciák.

A „rapture”, a nagy nyomorúság előtti titkos elragadtatás tana, amely szerint Jézus második eljövetelét két részre kell bontani: Jézus Krisztus először eljön az övéiért és titokban kiragadja őket a világból, a hívők felragadtatnak a földről, hogy Krisztussal a légben találkozzanak. Viszont Krisztus ekkor még csak a felhőkig jön el, és az elragadtatott hívők visszatérnek vele a mennybe, és ott, immár biztonságban várják ki a nagy nyomorúság szörnyűségeinek elmúlását.

Így a nagy nyomorúság előli elragadtatás egyik célja, hogy kimentse az egyházat az eljövendő isteni harag időszakából. Jézus ezáltal csakis az elragadtatásban részesülők számára jelenik meg, a világ többi része számára az eljövetel ekkor még nem lesz látható, ezért is nevezik a rapture-t titkos elragadtatásnak. Mint már utaltunk rá, a nyomorúság előtti elragadtatás tanítása a diszpenzacionizmus szerves része.

A diszpenzacionisták általában nem foglalkoznak azzal, hogy miféle ember volt a valóságban Cyrus Scofield. Követői etikátlannak és elítélendőnek tekintik, ha életének eltitkolt tényeivel foglalkoznak, mert az rontja személyi hitelességét, gyengítheti magyarázatai meggyőző erejét. Nem lehet azonban eltekinteni életének árnyoldalaitól sem, hiszen Scofield az általa készített bibliamagyarázataival túl nagy befolyást gyakorolt a protestáns teológiára. A titkos társaságokhoz, valamint a cionista és szocialista mozgalmak vezető egyéniségeihez fűződő kapcsolatait egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Különösen annak fényében nem, hogy a háttérhatalom hatékony pénzügyi és agresszív reklámtámogatásával a Scofield Magyarázatos Biblia rendkívül nagy példányszámban került forgalomba, és többet tett az elmúlt évszázadban a premillenizmus elterjedéséért, mint bármely más munka. Sokan megpróbálták bírálni és felfedni a mű mögött rejtőzködő szándékokat, de a propagandagépezet túl hatékonyan működik. A Scofield Magyarázatos Bibliát továbbra is nagy példányszámban adják ki évről évre. A nagy példányszámú folyamatos publikálás következményeként a diszpenzacionista vezetők azt hiszik: ha valamely munka ilyen nagy példányszámban forog közkézen, és évről évre kiadják, az bizonyára helyes, ezért érdemes azt kézikönyvként használni. A növekvő használata viszont elősegíti, hogy a Scofield Magyarázatos Biblia ismételten, újból és újból kiadásra kerüljön.

Még a Church of God sem volt mentes ennek a háttérmunkának a hatásaitól. 1985 és 1994 között ügynökeik beférkőztek a Worldwide Church of God vezetői köreibe, és oly mértékben sikerült aláaknázniuk a felekezetet, hogy a tagság több mint hetven százalékának el kellett hagynia az addigi szellemi otthonát.

A “megnyilvánult istenfiak” és a dominionizmus

Az elragadtatás teória legnagyobb hiányossága az, hogy ezt az eseményt a természeténél fogva szinte lehetetlen meghamisítani, hiszen több tízmillió ember hirtelen eltűnését nem lehet csak úgy megjátszani. Ennek ellenére a dogma népszerűsége tovább növekszik, ugyanakkor már történnek bizonyos kísérletek is az átformálására, éppen a fenti indokok miatt. Egy ilyen kísérlet az elragadtatás olyan újra értelmezése, ahol a “hívő keresztények” már nem a légbe emelkedve találkoznak Krisztussal, hanem a földön egy természetfeletti, csodálatos testet öltenek, s megkezdik a millenniumi uralmat. Röviden szólva: Krisztus eljön az egyházába, mielőtt eljön a világba. A testnek ez a csodálatos átalakulása kizárólag az “Isten megnyilvánult fiaiban” megy végbe, akik ezáltal hatalmas szellemi erőkre tesznek szert. A “megnyilvánult istenfiúság” dogmája tehát nem kívánja meg Krisztus szószerinti megjelenését, a testi átváltozás és a rájuk ruházott szellemi erő az, ami bizonyítja az eljövetelt. Ez a Joel’s Army-ként (Joel hadserege) is ismert mozgalom, tagjai aztán dicsőségesen meghódítják a nemzeteket és uralni fogják a világot ezer esztendőn át, majd ők adják át Krisztus kezébe ezt a meghódolt világot. Ez a tantétel nem annyira eredeti, hiszen már Charles Taze Russel is hirdett hasonlókat (Watchtower, 10 & 11/1881, p. 10, Reprints, p. 301). A modern pünkösdisták némi kerülőúton visszatértek az okkult gyökereikhez. A “megnyilvánult istenfiak” szélsőségesen dominionisták, akik hisznek abban, hogy a hívőknek a szó szoros értelmében meg kell hódítani a világot a kereszténység számára. A karizmatikus dominionizmus központjában a szellemi erő megnyilvánulása, illetve a szellemi harc áll, ami kihat a politikai arénára is. A közelmúlt “jelek és csodák” mozgalmai nagyrészt a “megnyilvánult istenfiak” tanára épültek. Céljuk az egyház teljes helyreállítása, ahol az apostolok, próféták és egyházi vezetők nem csupán a híveiket vezetik, de hatást kell gyakorolniuk a politikai, világi vezetésre is. Az egyre terjedő dominionizmus eszméit „A Dominionizmus” című melléklet mutatja be.

Keresztény cionizmus

Politikai értelemben a keresztény cionizmus a cionizmusnak nevezett zsidó politikai vagy nemzeti mozgalomnak a keresztények általi elkötelezett támogatását jelenti. A cionizmus olyan politikai rendszer, amely Izrael vonatkozásában etnikai előjogokat biztosít a vér szerinti “zsidó” származásúak számára, és ugyanezeket a jogokat nem biztosítja a vérségileg nem idetartozó emberek számára. Teológiai vonatkozásban a keresztény cionizmus lényege összefoglalható annyiban, hogy a zsidó állam minden mérvadó cselekedetét Isten által vezérelt dolognak tartják, amelyekben a bibliai próféciák valósulnak meg. Ez okból a keresztényeknek fenntartások nélkül jóvá kell hagyniuk, sőt támogatniuk és méltatniuk kell a zsidó állam minden tettét. A zsidó állam gyakran igen vitatható és problémás etikai lépéseit azzal magyarázzák meg, hogy a zsidók a törvényhez lesznek helyreállítva, s az Ószövetség tele van hasonló “törvényes kegyetlenkedéssel”.

A neo-protestáns karizmatikus, illetve pünkösdista felekezetek szinte kivétel nélkül a keresztény cionizmus elkötelezettjei. A keresztény cionista mozgalom keményvonalú követőinek számáról különbözőek a becslések. Vannak olyan szerzők, például Crowley, aki szerint minden tíz amerikai közül egy a mozgalom híve. Ez a létszámukat mintegy harminc millióra becsüli. Pat Robertson és Jerry Falwell viszont azt állítja, hogy evangelizációjuk a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül eljut 100 millió, velük szimpatizáló amerikaihoz. Tény viszont, hogy a fundamentalista lelkészek, prédikátorok, pásztorok létszáma már meghaladja a 80 ezret, és nézeteiket ezer helyi rádióállomás, és több mint száz keresztény tévéállomás terjeszti. Megfigyelők már az 1980-as években több mint 250 Izrael-barát keresztény szervezetet tartottak számon, és ezek száma világszerte egyre növekszik.

IV. Rész

Az elragadtatás tanának megcáfolása

Az elragadtatás állítólagos bibliai alátámasztásai, és a sekélyes érvek megcáfolása

Az angol nyelvű neoprotestáns csoportok a “rapture” kifejezést használják, amit a görög szövegek latin fordításából vettek át. Az eredeti görögben a harpazo szó található, ennek jelentése: kivonni, elvenni, kiragadni stb. A latin fordításban ezt a rapere szóval adták vissza, s ebből származik a közkedvelt angol rapture kifejezés. Ezesetben azonban nem is a kifejezés pontos jelentése a fontos, hanem az, amit a „rapture” szó alatt értenek a titkos elragadtatás hívei.

Amit a tan kiagyalói értenek és terjesztenek a “rapture” névvel jelzett dogma alatt, az az, hogy Krisztus a valós visszatérése előtt titokban megjelenik a földközeli légkörben, s innen aztán magához ragadja a keresztény hívőket, mielőtt a tényleges advent megtörténne. Ennek a titkos elragadtatásnak az a célja, hogy kimentse a keresztényeket a világból a nagy nyomorúság rettenetes időszaka előtt.

A titkos elragadtatás tana nem egy jelentéktelen vagy mellékes kérdés a hit és örök élet szempontjából. Egyrészt meg lehet érteni, hogy a hívők sokasága szeretné magát biztonságban tudni az eljövendő iszonyú próbák és szenvedések felől, de ez hamar áteshet egyféle önáltatásba. De a legnagyobb probléma az, hogy ezzel Krisztus valós visszajövetelének körülményei szándékosan elhomályosodnak. Mindenesetre a tan képviselői olyan sikeres propagandát folytattak, hogy a kifejezés része lett a popkultúrának és a szórakoztató iparnak is.

Foglaljuk csak össze néhány főbb pontban, hogy mit is tanítanak az elragadtatás alatt.

  •  Néhány évvel a látható és valós eljövetele előtt, Krisztus titokban megjelenik a földközeli légben, és magához ragadja a világ összes keresztény hívőjét.
  • Az elragadtatás tanát Jézus Krisztus nyilvánította ki az egyháznak Pál 1Tesszalonikai levele által.
  • Ez egy teljesen titokban végbemenő esemény lesz, a világ csak azt érzékeli, hogy teljesen eltűntek a földről a keresztény emberek.
  • Az elragadott hívők szellemlényekké válnak, és a mennybe transzportálva, biztonságban várják ki a nagy nyomorúság hét esztendejének végét.
  • A nagy nyomorúság után visszatérnek a földre Krisztussal, Aki ekkor már nyilvánosan és láthatóan tér vissza.
  • Az elragadtatás célja nem csupán az egyház megóvása, de erőteljes motiváció is arra, hogy a hívők állandóan szellemi készenlétben álljanak erre az eseményre.

Darby pl. azzal próbálta alátámasztani a nézetét, hogy mivel a hívők a “levegőben” találkoznak Krisztussal, így az nem vonatkozhat magára az eljövetelre.

Egy ilyen, lényegesnek mondható tantétel alátámasztásához alapos, meggyőző és egyértelmű bizonyítékokat várna az ember, ám ennek ellenére a Scofíeld Bible Reference Notes (1917-es kiadás) csupán ennyit képes nyújtani:

“…’felragadás’ Nem csak az egyház szentjeit érinti, de minden üdvösséget elnyerő embert [vagyis az élőket és a holtakat is], bármely diszpenzációban is éltek, részesei az első feltámadásnak… Ez az egyház ‘áldott reménye’ (lásd Mát. 24:42; 25:13; Luk. 12:36-48; Ap.csel.1:11; Filippi. 3:20, 21; Tit. 2:11-13.)”

Ez a rövid összefoglaló helyesen határozza meg az első feltámadást, de semmiképpen nem bizonyít egy advent előtti titkos eljövetelt. A bibliai első feltámadás Krisztus egyszeri és nagyon is jól látható visszatérésekor történik meg. Ehhez elég a Biblia összes többi idevágó idézeteit egybevetni, s láthatóvá válik, hogy egyetlen idézet sem utal egy, a valósat megelőző titkos, vagy “csaknem” eljövetelre.

Néhányan az Ap.Csel 8:39-ben található leírást hozzák fel bizonyítékként a tan alátámasztására, ahol Filipet felragadta (harpazo) a szellem, s ugyanez a kifejezés található meg az1Tesszalonika 4:17-ben is. Csakhogy amikor a Szellem elragadta Filipet, őt nem az égbe vitte, hanem egyik helyről egy másik helyre transzportálta.

Az “áldott remény” kifejezést szintén gyakran felemlítik a titkos elragadtatást propagáló kiadványokban. Valójában “az áldott remény” kifejezés alatt számos felekezet ma már magát az elragadtatást érti. Az idézet a Titusz 2:13-ból származik, és pontosan így hangzik:

Titusz 2:13 … s úgy várjuk a boldog reménységet, hogy a nagy Istennek és Megmentőnknek, a Krisztus Jézusnak dicsősége felragyogjon,

Az elragadtatás hívei úgy állítják be, mintha ezek a sorok egyféle titokban történő és váratlan, vagy hirtelen eseményt érzékeltetnének, ami szerintük természetesen csakis az elragadtatás lehet. Az általuk kiadott irodalomban aztán a “boldog remény” automatikusan az elragadtatást jelöli. Alátámasztásul megemlítenek még néhány olyan további igerészt, amelyek Krisztus adventjét vázolják, de azok az igerészek Krisztus dicsőséges visszatérésére utalnak, és nem támasztják alá egy titkos megjelenés bármi formáját.

Most pedig vizsgáljuk meg a tan bibliai hitelességét, figyelemben tartva a Biblia azon nagyon határozott kijelentését, hogy a próféciák nem lehetnek az egyéni értelmezések áldozatai (2Pét. 2:20). Az Írás önmagát magyarázza meg, s Isten az, Aki megvilágítja az igazságot. Amennyiben Drummond, Irving és Darby egy privát értelmezés alapján adtak tovább próféciai magyarázatokat másoknak, azzal az egész tan hiteltelenné válik, és elbukik. Még ha el is fogadjuk a prófétai ajándékok jelenlétét az egyházban, akkor is kötelességünk megvizsgálni azt, hogy egy ilyen prófécia mennyire van összhangban az Írás többi részével, ellentmond-e bármiben a kinyilatkozott Igének?

Mivel az elragadtatás hívei maguk is elismerik, hogy nézeteiket elsődlegesen az 1Tesszaloniki 4:17 versre építik, így lényegében ezen az igerészen áll meg, vagy bukik el az egész elmélet. Ám ez az általuk leginkább hangoztatott bibliai érv az 1Tesszalonikai levél 4:13-18 verseinek szövegkörnyezetében áll, ami így hangzik:

1Tesszalonikaiakhoz 4:13-18 13 Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. 14 Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el. 15 Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. 16 A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. 17 A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk. 18 Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítással!

A szövegkörnyezet elárulja a levél célját, illetve azt, hogy milyen okok és körülmények vezették Pált a Tesszalonikai levél megírására. Mi váltotta ki a levelet? Talán a helyi keresztények aggodalmait kívánta csillapítani a végidők rettenetes nyomorúságával kapcsolatban? Nem, itt ilyenre vagy hasonló indokokra semmi utalást nem találhatunk. Akkor talán figyelmeztetni kívánta őket, hogy nincsenek megfelelő szellemi állapotban Krisztus visszatéréséhez? Nem, láthatjuk, ilyesmiről sincs szó. Pál levelének oka az volt, hogy megnyugtassa őket elhunyt társaikkal kapcsolatban. A 13. vers elárulja, hogy a tesszalonikai közösség tagjai közül elhaláloztak néhányan, ami váratlanul érte és megrendítette a gyülekezet tagjait. Ne feledjük, a keresztények nagy része ekkor még azt hitte, hogy Krisztus az ő életükben fog visszatérni, s nem tudták hová tenni azt a tényt, hogy a hívők így “idő előtt” elhaláloznak. Még a protestáns kommentátorok is elismerik, hogy itt a halottak helyzetéről van szó, s Albert Barnes idevonatkozó kommentárjában pl. ez áll:

“Megindokolt az a feltételezés, hogy némelyek, annak ellenére, hogy hittek ugyan a halottak feltámadásában, de úgy vélték, hogy az elhunytak csak sokkal később támadnak fel, és mindig is alacsonyabb rendű állapotban maradnak, mint azok, akik megérik az Úr Jézus visszatérését, és akkor dicsőülnek meg.” (Barnes’ Notes on the New Testament, megjegyzések az 1 Thesszalonika 4:13 vershez)

“Találkozunk majd Krisztussal, de ugyanakkor találkozni fogunk az előttünk elhunyt barátainkkal is.” (Tyndale).

A Jamieson és Fausett-féle The Commentary on the Whole Bible hasonló megállapítást tesz:

“Pál Tesszalonikaiakhoz írt mondanivalójának fő üzenete az eljövendő országlásra ad rálátást, mivel néhányan egy olyan hamis értelmezést terjesztettek, ami félelmet váltott ki a hívekből a nemsokkal azelőtt elhunyt barátaikat illetően. Attól tartottak, hogy ezek a társaik kiestek a dicsőségből, amiben csak az eljövetelt megélő hívők fognak részesülni. Pál ezt a nézetet korrigálta.”

Vagyis egyesek azt vélték és terjesztették, hogy akik nem érik meg Krisztus eljövetelét, azok nem az első, jobb feltámadásban kelnek életre, hanem a második feltámadásba kerülnek, s ez bizonytalanná teszi örök sorsukat. Pál az idézett sorokban nem eszkatológiai tantételt épített fel, hanem megnyugtatólag közölte testvéreivel, hogy az élet nem ér véget azzal, hogy sírba kerül bármelyikünk. Pál a feltámadásba vetett hitüket erősítette meg, válaszul a nem várt halálesetekre. E szóbanforgó feltámadás pontosan az a feltámadás, amelyről az1Korintus 15.-ik fejezet ír részletesebben. Pál azt magyarázza el a tesszalonikaiaknak, hogy Krisztus meghalt, majd feltámadott, és ha hitünk van ebben, akkor Isten vele együtt feltámaszt bennünket is (14. vers). Szó sincs itt Krisztus eljövetelének – akár titkos, akár nem – eszkatológiai jelentőségéről, csupán biztatást ad a feltámadásba vetett hit erejéről. Pál kifejti, hogy a Krisztus eljövetelekor élők nem élveznek elsőbbséget, egyformán részesülnek a feltámadásban, illetve átváltozásban a korábban elhunyt hívőkkel (15. vers). A feltámadás angyali bejelentésre, kürtök hangzására, Krisztus látható eljövetelekor történik meg (16-17. versek). Összegezve:

  • A levél célja az elhunyt hívők miatt aggódó testvérek vigasztalása a feltámadásba vetett hit által.
  • Minden egyes keresztény, élők és megholtak részesülnek ebben a feltámadásban (16-17. versek).
  • Krisztus visszatérése egy arkangyal bejelentése és hatalmas kürtzengés közepette fog megtörténni, s a feltámadott szentjeinek tízezreivel jelenik meg, így nehezen mondható “titkosnak” (v.ö. Mát. 24:27; Júd. 14).
  • A feltámadás minden igaz hívőt egyformán érint, legyen élő vagy halott.

Végül pedig a 18. vers zárja, és ad pontos magyarázatot az egész üzenet céljára és lényegére. Az üzenet célja pedig az, hogy vigasztalja a hívőket, illetve azok vigasztalják egymást a feltámadás biztos tényével. Elveti aggodalmaikat azzal, hogy az elhunyt hívők semmiben sem állnak hátrányosabb helyzetben azoknál, akik megélik az eljövetelt. Mint látjuk, ennek a szövegrésznek a célja nem eszkatológiai magyarázat, ezt az értelmezést alaptalanul erőszakolták rá.

Közben ne feledkezzünk meg arról a tényről sem, hogy a nagy nyomorúság előtti titkos elragadtatás tana először a XIX. században hangzott el, egy kétes mozgalom kétes prófétai kijelentéseként. Álláspontunk szerint:

  1. Tesszalonikai levél tartalma egyáltalán nem támasztja alá a titkos elragadtatás tanát, üzenete nem erről szól.
  2. Ez a tan nem is létezett a kereszténység első ezernyolcszáz évében, pedig a keresztények ez idő alatt is tisztában voltak a – titkos elragadtatástól független – feltámadás jelentőségével, hiszen az a keresztény hit egyik alapvető pillére (v.ö. 1Kor. 15:12-20).
  3. A prófétai hitelességét pedig amiatt veszíti el, hogy ellentmondásban áll a többi bibliai szövegrésszel.

Ez az utolsó pont különösen lényeges, hiszen amennyiben ellentmondásokba ütközünk, érvényre jutnak Péter apostol figyelmeztető szavai “a próféciák önkényes magyarázatát” illetően:

2Péter 1:20-21 20 Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, 21 mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.

Honnan tudhatjuk biztosra azt, hogy Darbyt nem Isten ihlette meg egy új igazsággal? Ez nem nehéz dolog, ha figyelemben tartunk egy másik bibliai alapelvet: “A Szentírás nem megbontható” (Jn. 10:35).

Ha az elragadtatás elmélet igaz lenne, akkor azt összhangba lehetne hozni az összes olyan igerésszel, amelyek Krisztus visszatérését vázolják. A teória ezt a próbát azonban semmiképpen nem állja ki.

Az elragadtatás elmélet nincs harmóniában a Szentírás tanításaival

A titkos elragadtatás tanának alátámasztásaként felhozott bibliai idézetek mindegyikét kiragadják a szélesebb szövegkörnyezetből, és a titkos eljövetel tana egyáltalán nincs szinkronban azzal, amit a Szentírás egésze vázol Krisztus visszatérésével kapcsolatban.

Pál egy másik levelében vázolja, miből is áll a hívők reménysége:

1Korintus 15:50-53 50 Azt még hozzáfűzöm testvérek, hogy a test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot. 51 Nos, titkot közlök veletek: Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül52 egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóraAmikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk53 Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot.

Lényeges, hogy Pál itt határozottan rámutat arra is, hogy mikor történik meg ez a feltámadás! Az utolsó (hetedik) harsonaszó elhangzásakor!

1Korintus 15:22-23 22 Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel23 Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak.

Ha valahol helyénvaló lenne egy titkos elragadtatásra utalni, akkor ezekben a versekben nélkülözhetetlen lenne, de Pál a leghalványabb módon sem érzékeltet ilyet. Ellenben határozottan rámutat, hogy a hetedik harsonaszó alkalmával, Krisztus visszatérésével történik meg a [hitben] holtak feltámadása. Az itt használt nyelvezet hasonló az 1Tesszaloniki 4:16 nyelvezetéhez. Miért olyan lényeges az, hogy mindez az utolsó trombitaszó megszólalásával fog megtörténni? A harsonákat köztudottan valaminek a lehető leghangosabb és legnyilvánvalóbb meghirdetésére alkalmazták. Harsonákkal hirdették meg az ellenség közeledtét, kürtökkel vonult hadba a sereg, s ezek hangjára tértek haza a győztes csapatok. A harsonákat megfújták a törvény meghirdetésekor, a jubileumi év kezdetekor, ha a népnek új királya lett, s a próféciák előrejelzései szerint hangos harsonaszó hangjára történik majd meg az isteni ítélet, valamint a választott nép hazatérése is. Ha valamit harsonaszóval hirdetnek meg, az nem lehet titkos, elfedett esemény.

Korintusi és Tesszalonikai levelekben megemlített harsona azonos a Jelenések 11:15-18 verseiben bemutatott hetedik harsona elhangzásával, ami pedig Jézus Krisztus második eljövetelét hirdeti meg. Ezzel egyben a holtak feltámadnak, s velük együtt a még élő hívők átváltoznak szellemlényekké, találkoznak Krisztussal az égben, és azonnal vissza is térnek. Ezek az egymást követő események pillanatok alatt történnek meg.

Azok, akik azt próbálják beleolvasni az 1Tesszaloniki 4:17-be, hogy itt egy eljövetel előtti titkos megjelenésről van szó, egyáltalán nem forgatják helyesen az igazság igéit (2Tim. 2:15). A titkos elragadtatás tana nem biblikus, hamis elvárásoknak ülteti fel az abban hívőket, s valójában pontosan ezt a célt szolgálja. Ez a tan a sátáni megtévesztés egyik fontos eszköze.

A tan mellett felhozott további idézetek a Krisztus visszatérésével kapcsolatos igerészek félremagyarázásai. Itt tehát nem azoknak az igerészeknek a hitelességét vitatjuk, hanem azt, ahogyan és amire alkalmazzák ezeket az elragadtatásban hívők. Egy ilyen szövegrész pl. a Máté 24:36-44 bizonyos mondatai: “Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki nem tudja: sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül.” … ” Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!”

Ezek az idézetek csupán azt mondják, hogy senki nem tudhatja Krisztus visszatérésének idejét, s a hívőknek állandóan készen kell állniuk arra. A szövegkörnyezetből különösen két mondatot ragadnak ki, mint határozott bizonyítékot, a 40-41. verseket: “40 Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, 41 két asszony őröl a kézimalommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.”

Amennyiben figyelmen kívül hagyjuk a második eljövetellel kapcsolatos szövegkörnyezetet, e két sor látszólagosan alátámasztja a titkos elragadtatás tanát. Ezeket, és a hasonló idézeteket magától értetődően a titkos elragadtatás bizonyítékaiként mutatják föl, holott a kontextusból kivehetjük, hogy a bizonyítékokként felhozott versek Jézus második, látható és érzékelhető eljövetelére utalnak. Minden egyes szövegrésznek harmóniában kell lennie a Biblia további részeivel. Ha megfigyeljük, Krisztus a saját eljövetelének idejéről beszél, tehát nem egy titkos, földközeli megjelenésről. Nem a titkos elragadtatásra készíti fel a híveket, hanem arra, hogy szellemileg készen kell állniuk az eljövetelére és a velejáró ítéletre. Azok, akik nem készülnek fel megfelelő módon, lemaradnak az első feltámadásról (40-41. versek), míg a felkészült szellemi állapotban lévő hívők átváltoznak szellemlényekké. Akik nem részesülnek az első feltámadásban, azok nem “hátra maradnak” egy elragadtatásból, hanem lemaradnak a dicsőséges első feltámadásról.

A biztosított menedék

A „rapture” tan gyors elterjedéséhez hozzájárult még egy olyan, végidőkre szóló prófécia is, amelyben Isten menedéket ígér az igaz egyháznak, vagy legalábbis az egyház egy elemének:

Jelenések 3:10 Mivel megtartottad a kitartásra vonatkozó tanításomat, én is megszabadítlak a megpróbáltatás órájától, amely az egész világot éri, hogy próbára tegye a föld lakóit.

A tan hirdetői ezt az idézetet úgy értelmezik, hogy ez a menekülés az elragadtatás által fog megvalósulni. Egy másik, általuk felhozott indok Jézus figyelmeztető szavai:

Máté 24:21-22 21 Akkora lesz a gyötrelem, amilyen még nem volt a világ kezdetétől mindmáig és nem is lesz. 22 Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok.

Ha megfigyeljük, ezekben az idézetekben semmi olyan utalást nem találhatunk, amelyek akárcsak érzékeltetnék azt, hogy a hívők menekülése a mennybe való felragadtatásukkal fog megvalósulni. Sőt, Krisztus a fentieket megelőző versben a következő kijelentést tette: “Imádkozzatok, hogy ne télen vagy szombaton kelljen menekülnötök! ” (Mát. 24:20). Itt fizikai menekülésről van szó, amire hatással lehet az időjárás és a szombattartás, amit nem lehet összekeverni egy felülről jövő, fizikai dolgok által nem befolyásolható elragadtatással. A Szentírás egyetlen határozott utalást tesz a menedékhelyre, ez a Jelenések 12:14, ami alapján a “pusztaságba” történik a menekülés. A 13. vers még azt is kinyilvánítja, hogy ez a pusztaság a földön lesz. Néhány sorral alább pedig azt olvashatjuk, hogy lesznek olyanok, akik elszenvedik a sátáni üldöztetést.

Jelenések 12:17 A sárkány haragra lobbant az asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus tanúsága mellett.

Egy hívőnek nem a szenvedésektől való megmenekülésre kell koncentrálnia, hanem a szellemi életének tisztaságára, s akkor semmi és senki nem választhatja el őt az Isten szeretetétől:

Róma 8:35-39 35 Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? 36 Amint meg van írva: Minket minden időben teérted irtanak, s vágójuhok módjára tartanak. 37 De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. 38 Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok39 sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.

Sátán, valamint az ő angyali és emberi eszközei mindig is üldözték a szenteket. A végidőkben ez egy minden korábbit meghaladó nyomorúság formájában fog megtörténni, amit Isten azért enged meg, hogy a szentek “fehérre mossák ruhájukat a bárány vérében” (Jel. 7:14), azaz a próbákban teljesen megtisztulva álljanak készen az első feltámadásra, az ítéletre és jutalmukra.

Az égbemenetel általi megmenekülést a nagy nyomorúság elől egyszerűen nem lehet a Bibliából alátámasztani.

A feltámadott szentek az égben találkoznak Krisztussal

Az 1Tesszaloniki 4:16-17 pontos értelmezésének megcáfolására az elragadtatás mellett érvelő egyik szerző a következő kérdést teszi fel: “Amennyiben Krisztus a földre tart, mi értelme van annak, hogy mi a levegőbe kapva találkozzunk vele?” (Todd Stanberg, The Pretribulation Rapture, 1999, 2. o.) Ez egy jogos kérdés, de a válasz azt fogja megerősíteni, amit eddig is levonhattunk a Biblia tanításaiból.

A válasz egyébként a “találkozni”-ként fordított szó jelentésében van. A Vine’s Expository Dictionary of the Old and New Testament Words szerint a szóbanforgó kifejezést “egy megérkező magisztrátusra volt szokás használni. ‘Úgy tűnik, hogy a szó egy újonnan érkező méltóság hivatalos üdvözlését takarta’ (Moulton, Greek Test. Gram. I. köt. 14. o.)” (1985, “Meet”). Az erre megfelelő hivatalos magyar szó talán a “fogadás” vagy “fogadtatás” lenne, amely szavakkal szintén az érkező méltóságok hivatalos üdvözlését fejezzük ki. A The Jamieson, Fausett and Brown Commentary hasonló megjegyzést tesz a vershez: “amikor a király a városba érkezik, hívei elébe mennek és úgy találkoznak vele…”

Ez a szó tehát tökéletesen kifejezi azt, hogy ha a Királyok Királya megérkezik, hívei felemelkednek elé, és így fogadják.

Az F.F. Bruce’s International Bible Commentary szerint: “A találkozni szó olyan hivatalos fogadtatásra utal, mint amivel a helytartókat illetik, amikor a város lakói elémennek, majd visszakísérik őt a városba.” (1986, Megjegyzések az 1 Thessalonika 4:13-18 versekhez).

De tegyünk fel egy fontos kérdést: tulajdonképpen hol fog Krisztus tartózkodni? Végtére is Pál kijelentette, hogy “örökké az Úrral leszünk” (1Tessz. 4:17), miután találkozunk Vele, vagy pontosabban fogadjuk Őt. Az ószövetségi próféciák ezt pontosan megmondják: Íme, elérkezik JHVH napja… Lába azon a napon az Olajfák hegyére hág, amely Jeruzsálemmel szemben áll, keletre, s az Olajfák hegye középen kelet-nyugati irányban kettéválik, úgyhogy egy igen mély völgy keletkezik (Zak. 14:1,4). Krisztus a földre tér vissza, itt uralkodik majd ezer éven át, azokkal a szentekkel, akik fogadtatásban részesítik Őt, majd visszatérnek Vele a földre.

Valójában “az Úr napja” és a “Krisztus napja” kifejezések Jézus Krisztus visszatérésére utalnak végig a Bibliában. Arra az időre, ami azzal kezdődik, hogy lábait megveti az Olajfák hegyén. Ugyanerre az eseményre vonatkoznak “az Úr Jézus Krisztus napja”, valamint az “Úr napja” kifejezések is. Ez pedig tovább cáfolja a Darby és Scofield által terjesztett értelmezésmódot.

Nem valami elől, hanem valamihez leszünk felragadva a földről az utolsó [hetedik] kürtszó hallatára, amely Krisztus visszatérését és az első feltámadást hirdeti meg. Ekkor minden egyes hitben elhunyt ember feltámad, illetve azok, akik megélik az eljövetelt, átváltoznak szellemlényekké. A feltámadott szentek az égbe emelkedve találkoznak Krisztussal, majd ezen “egybegyűjtés” után Vele együtt szállnak alá az Olajfák hegyére, és megkezdik uralmukat a földön a Jeruzsálemben székelő Krisztus mellett (Jel. 20:6).

Az elmúlt évtizedekben számos olyan könyv és műsor népszerűsítette a titkos elragadtatást, ami nem kizárólag keresztényeket célzott. Hall Lindsey 1970-ben kiadott The Late Great Planet Earth című könyve hatalmas sikert aratott a szekuláris körökben is, sőt, Hall Lindsey e témában megírt munkái a popkultúra részének mondhatók. A közelebbi múltban pedig a Jim Jenkins és Tim LaHaye által kiadott Left Behind című sorozat fikciói, majd ezek megfilmesítése aratott jelentősebb sikert nem csak vallásos körökben. A „rapture” propagandagépezete a mai napig erőteljesen dübörög.