Az ember

Az ember megteremtése Isten szeretetének legmagasabb bizonyítéka.
Azonban ez nem az ember megteremtésének tényére vonatkozik, hanem arra, hogy Isten az ember megteremtése előtt számolt a teremtett ember bukásával, és már akkor eldöntötte, hogy a Fiú maga lesz az, aki önmagát adja az emberért, akit Isten a “saját képmására” formált.

Ez Isten szeretetének legnagyobb megnyilvánulása:
Az Atya az Egyszülött Fiút adja értünk, az emberért, a Fiú magára veszi a világ bűneit, a Szent Szellem pedig bizonyságot tesz az ember szívében (szellemében) mindennek valóságáról.

Nézzük meg, hogy kik is vagyunk, hogy ki az ember – de ne a teremtésben elfoglalt helyünk alapján, hanem az alapján, ahogyan Isten látja az embert és amilyennek Ő lát minket.

Vizsgáljuk meg azt is, hogy vajon a Mindenható Isten, az ember Teremtője, az emberi teremtményét, annak bűne miatt érzett bús haragjában örök kárhozatra küldi-e a pokolba, hogy örökké égő olthatatlan tűzzel kínoztassék éjjel és nappal – ahogyan ezt sok keresztény felekezetben állítják.

Az ember megszületik.
Nem kérdezi meg tőle senki a születése előtt, hogy akarja-e a létezésnek ezt a formáját magára ölteni, vagy sem, vagy hogy egyáltalán akar-e létezni.
Az ember egyszerűen csak megszületik – nem akarata ellenére, hanem akaratától függetlenül, hiszen születése előtt nem létezik tudata, öntudata, valóságérzékelése, így akarata sem, ezért sem helyeselni, sem tiltakozni nem tud a világrajöttének ügyében.
Ugyanúgy, ahogy az első embert, Ádámot se kérdezte meg senki, hogy akar-e a föld porából megformáltatni, vagy sem, és Évától sem kérdezte meg senki, hogy kíván-e az ő férjének oldalából kivétetni, hogy annak segítőjeként a létezésnek a fizikai síkjára lépjen.

Az emberi faj megteremtéséről – és az egyes ember megszületéséről – egyedül a Teremtő Isten döntött, az Ő akaratából vagyunk itt, mi mindannyian.
Életünket ajándékként és lehetőségként kapjuk a Teremtőtől.

Isten az embert kezdetektől a saját képére és hasonlatosságára teremtette.
Gondolkodjunk el ezen egy kicsit.
A Teremtés folyamatának leírásakor azt láthatjuk, hogy a teremtés egyes szakaszai végén Isten azzal összegzi a munkáját, hogy “látá Isten, hogy jó”.
Istennek tehát örömet szerzett a megteremtett világ, és az, hogy a teremtése önmagában “jó” volt.
Ha nem lett volna “JÓ”, akkor Isten nem hagyta volna meg, vagy a “lett este, és lett reggel” után minden bizonnyal vagy megsemmisítette, vagy átformálta volna az előző napi teremtését Isten, hogy az legyen “jó”.
De erre nem kellett sort kerítenie, mert minden “JÓ” volt.
Nem is lehetett másként, hiszen egy tökéletes Isten tökéletes teremtését láthatjuk a leírásban.
De hogy lehet egy teremtés tökéletes, hogy lehet az ember tökéletes, ha már annak megteremtése előtt, az ember-teremtés gondolatának felmerülésekor már azzal számol Isten, hogy az Egyszülött Fiát adja a bűnbeesett emberért, és a Fiú pedig önként vállalja, hogy halálra adja magát azért, hogy megmentse az embert – ha az vétkezne, azaz bűnbe esne.
…egyáltalán, hogy eshet bűnbe egy tökéletes Isten teremtése, ami “JÓ”?
Sőt, immár nem csak, hogy “JÓ”, hanem az ember teremtése után már így szól Isten:
“Ímé igen jó.”

Itt vagyunk tehát mi mindannyian ebben a világban és születésünk pillanatától Ádám ősapánktól örökölt bűnös állapotban létezünk, ebbe az állapotba születünk bele – akaratunktól függetlenül.

Tehetünk bármit, a testi halál gondolatával meg kell békülnünk, örököljük Éva és Ádám vétke miatt, törvényszerűen ez vár az emberre, csupán abban lehetnek különbségek, hogy kinek mennyi idő adatik születésétől a haláláig.

Ám mindez a rengeteg szenvedésnek még csak a kezdete – legalábbis ha a világ jelenlegi állapotát vesszük figyelembe:

Ha viszonylag hosszú élet adatik is, a teremtéskor még tökéletes emberi test a bűnbeesés következményeként “megromlott” és számolni kell a betegség, az öregedés, a fájdalom jelenlétével, a szegénységgel, nélkülözéssel, legvégül pedig az elmúlással.
De ha viszonylag egészséges, boldog és hosszú életet élhet az ember, akkor is találkoznia kell a szerettei elvesztésével, azok fájdalmaival, vagy a világ nyomorúságaival, ami beárnyékolja a boldogságát.

Ha csak mindezek figyelembevételével kellene (lehetne) döntést hoznunk születésünk előtt, hogy mindezt akarjuk-e vagy sem, akkor nagy valószínűséggel az emberiség nem küzdene a túlnépesedés okozta problémákkal.

Azonban emlékezzünk vissza amit a Teremtőnk mondott:

“Mindez ímé igen jó.”

Ő tehát az ember (és a föld, illetve az élővilág) megteremtésével egy csodálatos világot hozott létre, ami “igen jó” mert boldogságot képes adni az embernek, és a teremtett lényeknek, akiken az ember uralkodni hivatott, azaz gondviselővé tette Isten az embert a teremtése fölött.
Egy olyan világot alkotott, ahol a létezés fentebb leírt keserűségeivel nem kellett számolni, ahol az ember nem a megélhetési gondok között küszködött, ahol nem okozott szenvedést a betegség, a félelem, vagy a magány, hanem ahol örökkévaló boldogságra és végtelen örömre hívta meg az embert az Isten.

Ez volt a Mindenható eredeti elképzelése és ígérete.

És nem ember az Isten hogy hazudjon, vagy hogy tévedjen.

Ha egy ilyen világ felől kellene (lehetne) határoznunk születésünk előtt, akkor nagy eséllyel minden lélek örömmel lenne társa a Teremtőnek, hogy a teremtett világ végtelen számú csodáját együtt élvezze a szerető és gondoskodó Istenével, aki “hüvös alkonyatkor” minden napon meglátogatná őt, hogy tanítsa, nevelje, közösségben legyen vele, és hogy az univerzum határtalan lehetőségeinek örömében fürössze.

Ám közbejött az ember bűnbeesése, ami romlást hozott Isten egész teremtett világára.
És ami miatt egy tökéletlen világban születünk meg.

Azonban Istennek van egy terve. Egy terve, amit a világ alapjának letétele előtt elhatározott.
Ez a terv az, ami miatt Jézus vállalta a halált a kereszten, és ami miatt a jelenlegi átmeneti világformából van reményünk általmenni egy olyan világba, ahol Isten eltöröl minden könnyet, megszüntet minden szenvedést, és ahol nem lesz többé gyász, sem betegség, sem fájdalom, sem halál.

Jézus az emberért halt meg, azért, hogy az ember, a bűnös, bűnbeesett ember örökké élhessen örömben, boldogságban egy Isten eredeti, tökéletes terve szerinti világban.

JÉZUS AZ EMBERÉRT HALT MEG.

Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Mert nem azért küldte az Isten az Ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.

(János evangéliuma 3. rész 16 és 17. versek)

Az Atya Isten nem azért adta a Fiát halálra, hogy azután kárhoztassa azokat, akikért a Fiú meghalt; a Fiú pedig nem azért halt meg a kereszten a bűnös emberért, hogy azután mégis inkább szenvedésre ítélje és pokolra küldje őket.

Isten nem azért “hagyja megszületni” az embert – annak akaratától függetlenül – egy gonosz világra, hogy betegség, fájdalom, szenvedés és halál várjon rá, hanem hogy el ne vesszen, és hogy örök élete legyen, mégpedig örömben, boldogságban, a szerető Atya Istennel, a Fiúval és a Szent Szellemmel való közösségben – de ez még nem elég: a szerettei körében!

Nem teszi hiábavalóvá a Fiú halálát azzal, hogy magára hagyja az embert:
“Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” – Isten az embert választotta arra, hogy megossza vele örömét, boldogságát, szeretetét, és mivel bűnbe esett: az Ő örökkévaló kegyelmét is.

Isten tehát kiutat mutat a megromlott és pusztuló világból Jézus Krisztusban az ember, az emberiség számára.

“Én vagyok az Út, az Igazság, az Élet. Senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam.”
(János evangéliuma 14. rész, 6. vers)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük