Egyházi elöljárók diktatúrái

Céltévesztés a szolgálatban

Ha körülnézünk a hazai felekezetek között és a nagyvilág intézményesült egyházaiban, akkor a nagyon kevés kivételtől eltekintve egy olyan rendszert látunk, amely nem az írott igében közölt mintát követi, hanem emberi rendelkezéseken, szabályokon és hagyományokon alapul.
A séma mindig ugyanaz: egy úgynevezett tanító, evangélista, apostol, próféta vagy pásztor személye köré kiépített rendszert látunk, ahol az adott vezetőnek a szervezeten belül teljhatalma van, mindenféle kontrol nélkül hozhat döntéseket, határozhat meg hitelveket, rendelkezhet emberek és emberi életek felől, és a hívei által ugyanilyen rendszert működtet a helyi gyülekezetek szintjén is.
Ezeket a gyülekezeteket rendszerint őszinte istenkereső emberek alkotják, akik belekerülnek a “rendszerbe” és úgy fogadják el a rendszert, mintha az természetes lenne és Isten által elrendelt módon épülne fel.
Igen ritkán merik feltenni a kérdést, hogy ennek a struktúrának van-e igei alapja.
A felekezetek, és azok helyi gyülekezetei olyan diktatúrára épülnek, ami életben tartja a gyülekezet vezetőinek státuszát, megkülönböztetett pozícióját. Ebben a vezetőik egymást támogatják, hiszen egyiküknek sem érdeke elveszíteni a nekik kijáró tiszteletet és megkülönböztetett figyelmet, ami hétről hétre hízlalja az egójukat.
Időről időre olyan energiákból táplálkoznak, amit a gyülekezetek tagjainak, az istenkereső hívőknek az elnyomása útján szipolyoznak el tőlük. Ez tartja őket életben; a szereplés, a rájuk irányuló figyelem tölti fel őket.
Legtöbbjükre jellemző, hogy nagyon szereti hallani a saját hangját, élvezi a saját előadását; nehezen tudják időben befejezni az előadásaikat, vagy egyáltalán abbahagyni az egymásbafűzött gondolataik hallgatóságra történő ráömlesztését.
Megfigyelhetjük ezeknél az embereknél, hogy a gesztusaik, előadásmódjuk, hanghordozásuk és testbeszédük azt üzeni, hogy a hallgatóságból mindenkit fentről szemlélnek; úgy hiszik, hogy amiről beszélnek, azt egyedül ők értik igazán, emiatt másokkal leereszkedőek. Saját fölényeskedésükről azt tartják, hogy csupán szükséges magabiztosság. Jobb esetben a Krisztusi alázatnak látszata megvan náluk, ám rosszabb esetben erre nem fordítanak energiát, nem is fáradnak ennek a látszatnak a fenntartásával sem.

Ezekben a szervezetekben mindig vannak nagy és fontos emberek, akikre figyelni kell, akikre fel kell nézni, akik igényt tartanak az átlagos hívők tiszteletére. Gyakran hivatkoznak rájuk (vagy hivatkoznak önmagukra) mint kipróbált és szent emberekre, gyakran emlegetik fel megpróbáltatásaikat (amit mindenki más megpróbáltatásainál nehezebbnek tartanak), és nagyra tartják saját tudásukat, széleskörű ismereteiket, felkészültségüket.
Azonban a legjellemzőbb ezekre az emberekre, hogy hangzatos és megkülönböztető címekkel látják el őket (vagy látják el önmagukat), amelyeket nem ritkán valamilyen szolgálati ajándékból származtatnak.
Ilyen címek például a pásztor, atya, pap, lelkész, lelkipásztor, tiszteletes, főpásztor, tanító, szolgálati ajándék, evangélista, próféta vagy apostol, és sorolhatnánk még.

Jézus eképpen vélekedik az egyházi szolgálók által viselt címekről, titulusokról:

“Ti pedig ne hivassátok magatokat Rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Mesternek se hivassátok magatokat, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.”
(Máté evangéliuma 23. fejezet, 8-11. versek)

Jézus első tanítványai soha nem a saját nevükkel fémjelezték szolgálatukat vagy tevékenységüket, mindig is Krisztust képviselték, Őt hirdették, az Ő nevét magasztalták fel. Erről ismerték meg őket, ez különböztette meg őket és pontosan erről a névről lettek ismertek az akkori világban: keresztények, “kristianos”, azaz Krisztus követői.
Ezzel szemben számos hazai és nemzetközi “szolgáló” a saját nevével jelöli meg szolgálatát, például így: X.Y. Ministries, azaz X.Y. hivatala, lelkészsége, szolgálata.

Az írásokban így olvashatunk erről a jelenségről:

“Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek. Azt értem pedig ezalatt, hogy mindenitek ezt mondja:
Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé.
Vajon részekre osztatott-é a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-é meg érettetek,
vagy a Pál nevére kereszteltettetek-é meg?”

(Pál első levele a korinthusbeliekhez 1. rész 11-13. versek)

Az írott ige egyértelművé teszi, hogy a hívőknek nem embereket kell tisztelniük, nem emberektől jövő irányítást kell követniük, hanem magát az Urat – aki mindenkit személyesen akar vezetni.

A fent leírt jelenségeket nem ritkán olyan felekezeteknél is megfigyelhetjük, ahol hivatalosan nincs egyszemélyi vezető, hanem bizottságok, testületek, vagy küldöttek irányítják az egyház életét.
Ezekben a közösségekben a vezetőségi tagoknak szintén közös érdeke, hogy a felépült rendszert kimerevítsék, pozíciójukat bebetonozzák, ezért gyakran a “kéz kezet mos” elv alapján lojálisak egymáshoz.

Isten földi képviselőinek, elhívottjainak soha nem volt szüksége emberi intézményekre vagy szervezetekre ahhoz, hogy Isten munkáját elvégezzék.
Sőt, Jézus egyetlen akkori emberi szerveződéshez sem adta a nevét – még magától a szanhedrintől, a papi főtanácstól is elhatárolódott, a farizeusokat pedig egyenesen az ördög atyától valónak nevezte!

Jézus mennybemenetele és a Szent Szellem kitöltése után az apostolok az ige terjesztését úgy folytatták, ahogy a Szellem vezette őket: a Szellem szólt, ők pedig mozdultak. Nem alapítottak irányzatokat, vagy szektákat, sem teológiai ágakat; nem hoztak létre a császár, királyok vagy helytartók által elismert (és támogatott) szervezeteket, és nem bonyolították meg azt a szín tiszta és egyszerű evangéliumot, amit az Úr rájuk bízott, és nem csűrték csavarták az írásokat.
Ezzel szemben mindenkit arra bátorítottak, hogy legyen személyes kapcsolatban Istennel az Ő Szellemén keresztül, kövesse a saját elhívását, növekedjen fel hitben és szellemben, hogy Istennek elhívott szolgájaként el tudja végezi azt a feladatot, amit Krisztus Testének építésében rá akar bízni az Úr.
Az apostolok nem uralkodtak a hívők fölött, hanem megtanították őket ugyanazon a módon cselekedni, ahogy ők tettek, és ugyanazon az úton járni, amelyen ők maguk is jártak. Ez az út pedig az a keskeny út, amelyet Jézus Krisztus személye jelent, amit Ő mutatott a tanítványainak.
A gyülekezetek fölött egy valaki gyakorolhat uralmat, az pedig maga Isten.
Ezért fontos, hogy a gyülekezetek előljárói (presbiterei) olyan hívők legyenek, akikben nincs arra irányuló ambíció, hogy a presbitertársaik fölé emeljék saját szolgálatukat, vagy saját személyüket, és hogy Isten Szellemének vezetését képesek legyenek jól hallani, illetve neki engedelmesek legyenek.
Ha nem így tesznek, akkor egy rés keletkezik a gyülekezet falán, amin keresztül egy olyan romboló szellem fogja betenni a lábát a közösségbe, aki korábban már egy bibliai személyen keresztül is megnyilvánult.

Ez a szellem Jézabel szelleme, és az ő szellemisége.

Ide kattintva részletesen olvashattok róla

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük