A világ, és e világ istene ma is – mint ahogy az emberiség történelme során mindig is tette – gondoskodik olyan bálványokról, és ezeknek a bálványoknak magaslatokon történő elhelyezéséről, amelyek eltakarják előlünk, és ezért nem látjuk tőlük az Egy Igaz Istent.
Ez a bálvány egykoron Baál volt, vagy a számos hamis isten valamelyike, vagy éppen aranyborjú, vagy mondjuk efézusi Diána.
Egy dolog közös volt bennük: Isten helyére helyezte őket az ember.

A mai világ egy másik bálványt talált ki, és ez a bálvány – úgy tűnik – sokkal sikeresebben tudja kitölteni azt a helyet, amely egyébként a Mennyei Teremtő Istent illetné meg.
Ez az új bálvány: az ember saját maga.

A mai ember istenkeresése sok esetben jelenti azt, hogy saját elképzelésének minél inkább megfelelő Istent keres, ha ilyet nem talál az úgynevezett világvallásokban, akkor alkot egyet, kitalál egyet magának, és saját elképzelése szerinti tulajdonságokkal ruházza fel. Máris kész egy új bálvány!
Aztán sok ember a New Age hatásainak következtében „önmaga megismerése” révén próbál Istenhez eljutni, vagy éppen „saját belső egyensúly” megteremtése révén akarja megtapasztalni Istent.
Mindezekben egy dolog közös: az „én”-ről szólnak, az ember egójáról, saját magáról.
Az ember önmagát helyezte Isten helyébe, önmaga lett saját istene.
Nem csoda, hogy a mostaninál önzőbb társadalom soha nem volt az emberiség történelme során.
Sőt, ha csak a világban láthatnánk ilyen jelenséget, akkor betudhatnánk a világ szeretetének, világias gondolkodásmódnak, ám a gyülekezetekben is felütötte fejét ez a látásmód – és világhírű „tanítók” is hirdetik, hogy mennyire fontos az „én”. Odáig jutott ez a fajta hamis tanítás, hogy Istent lealacsonyították arra a szintre, mint akinek az a „dolga”, hogy segítse az embert az önmegvalósításban.

Ezzel szemben Jézus ezt mondja:
„(…) Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt.”
(Máté evangéliuma 16. rész 24. és 25. versek)

Pál apostol pedig így figyelmeztet:
„Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők…”
(Pál második levele Timótheushoz, harmadik rész, első és második versek)

Ennek tünetei vesznek körbe minket nap, mint nap.
Még a reklám szövegek is ezt erősítik: „Mert minden csak rólad szól!”
Új, megtévesztő fogalmak lettek alapjai az ember saját maga bálványozásának, amelyek erősítik az emberben, hogy neki saját magára kell figyelnie, ilyenek például:
– minőségi énidő („Ha fontos vagyok magamnak, akkor csak magamra figyelek, erre szükségem van a mentális és fizikai egészségem miatt!”)
– kikapcsolódás („Ha rendszeresen nem kapcsolódom ki, akkor felemészt a környezetem – nem csak a munka, hanem pl. a családom is!”)
– önmegvalósítás (ÉN vagyok a fontos, amit ÉN akarok, amivé ÉN akarok válni, akivé ÉN tudok válni, hogy megtaláljam ÖNmagamat”!)
– önmegismerés („Tölts időt magaddal, hogy megismerd ÖNmagadat ha fontos vagy magadnak!”)
– szórakozás („Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”)
– sport („Ha nem mozoghatom akkor nem érzem jól magam a bőrömben, nekem erre szükségem van!”)
– egészségmegőrzés („Ha nem mozogsz rendszeresen, nem táplálkozol helyesen, akkor az isten se őriz meg épségben és egészségben!”)
– karrier („Egy senki maradok, ha nem építem az ÉN karrieremet, ha nem valósítom meg az ÉN céljaimat, és ÉN nem akarok sikertelen ember lenni!”)
– hobbi – mert nekem ez jár…!

Természetesen a fentiekkel semmi baj sincs, amíg egészséges keretek között gyakorolja benne magát az ember.
Mert valóban:
– mindenkinek szüksége van csendes percekre, amikor elvonulva tud időd tölteni önmaga gondolataival, vagy Istennel;
– mindenkinek szüksége van arra, hogy kikapcsolódjon és a hétköznapi terhek alól felszabaduljon;
– nagyon fontos, hogy megismerje magát az ember, és reális én-képpel rendelkezzen;
– nagyon fontos, hogy legyenek céljaink, rövid- és hosszútávú célkitűzéseink;
– nagyon fontos hogy egyensúlyt tartsunk a munkánk és a szervezet regenerálódását célzó tevékenységek között;
– nagyon fontos, hogy gondot viseljünk a fizikumunkról;
– nagyon fontos, hogy ne romboljuk az egészségünket az életmódunkkal;
– nagyon fontos, hogy a társadalom hasznos tagjai legyünk;
– nagyon fontos, hogy legyenek az életben a munkánkon kívül is tevékenységek, dolgok, amelyekben kedvünket leljük!
Mindezekre a kiégés elkerülése miatt is szüksége van az embernek.

Azonban a fentiek NEM VÁLHATNAK ÖNZŐ CÉLUNKKÁ!
Nem lehetünk saját magunk a saját életünk célja.
Óriási hiba, ha mindig a „mi részünkre” koncentrálunk, de az is, ha nagyobb hangsúlyt helyezünk erre az úgynevezett „mi részünkre” mint Isten életünkben munkálkodni képes erejére és szándékára!

A baj azzal van, amikor elhetetik velünk, hogy mi vagyunk a legfontosabbak – mindenki más csak mellékszereplő az életünkben, és abból a célból vannak itt, hogy elősegítsék, lehetővé tegyék a mi saját önmegvalósításunkat és boldogságunkat. A baj azzal van, hogy a mai világban a legtöbb ember számára minden az „ÉN’ az „ÉN” az „ÉN”…

Minél többet koncentrálunk saját magunkra, a saját magunk elképzeléseire, annál inkább eltávolodunk a családunktól, a szeretteinktől, az embertársainktól, és magától Istentől is.

Ha a világ és e világ istenének minden oldalról ránk zúduló értékrendjét követjük, akkor nem fogunk közelebb kerülni a Teremtő Atyánkhoz.

Isten úgy ismerhető meg igazán, ha:

  • egyrészt rendszeresen olvassuk az írott kijelentését, a Bibliát, és ha sokkal többet olvassuk, vagy hallgatjuk az Igét, mint amennyi magyarázó tanítást hallgatunk, vagy olvasunk az igéről;
  • másrészt pedig, ha mindennap időt töltünk vele imában, dicséretben, és ha hagyjuk, hogy az Ő Szent Szelleme jelentse ki Őt a mi számunkra is – ahogyan tette ezt mindenkivel, aki csak erre az Istennel való mély közösségre vágyott.

Ha az Atyával való mélyebb közösségben megismerésre jutunk Őt illetően, akkor megfogalmazható az is, hogy ki nem Isten.

Bizton kijelenthetjük, hogy
Isten nem mentálhigiénés szakember:
– ám képes megszabadítani minden gondolati zavarodottságból, lelki összetöretettségből, és képes a régi, az ó ember halott gondolatait, életre vivő, az Ő fényes világosságát felfogni képes tisztánlátássá változtatni.
Isten nem motivációs tréner:
– ám képes az embernek új életet, új célokat adni, és képes megújítani minden olyan életet, amit korábban szinte már halottnak tekintettek.
Isten nem jellemfejlesztő tanár:
– ám az Ő Szent Szelleme átformál minden gyengeséget, hamisságot, jellemhibát az emberben, amit az ó ember életvitele, szokásai, vagy a világ alakított ki az emberekben.

Azonban a fentieket Isten nem úgy végzi el bennünk, hogy mindezekért nekünk kellene „teperni” vagy hogy erőlködnünk kellene jobb emberré válni.
Ha a Vele való találkozás során átadjuk magunkat Istennek, ha a megtérésünk valódi megtérés és a vízbe történő bemerítkezés során meghalunk önmagunknak, majd „élünk többé nem mi, hanem él bennünk a Krisztus„, akkor mindent, amit fent leírtunk, mintegy magától elvégzi bennünk Isten anélkül, hogy nekünk önostorozó módon kellene erőlködnünk megszabadulni a tökéletlenségeinktől.

Minden azon múlik, hogy képesek vagyunk-e meghalni önmagunknak, és TELJESEN átadni magunkat Istennek.
Mindent meghatároz, hogy képesek vagyunk-e lemondani a világi dolgok szeretetéről, a világ szeretetéről – hogy hajlandóak vagyunk-e nemet mondani e világ istenének, hajlandóak vagyunk-e nemet mondani az előretörő egónknak és igent mondani a Szent Szellem hívásának.

Idézzük fel Jézus szavait:

„Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből.
Ez az első parancsolat.
A második pedig hasonlatos ehhez:
Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.”
(Márk evangéliuma 12. rész 30-31. versek)

Sehol nem olvasom azt az Igében, hogy az ÉN-t, önmagunkat kellene központi helyre helyeznünk.