Halálsoron

Ettem, majd hánytam,
Messzire vágytam.
Torkomban szorítás,
Gyomromban kavargás.

Isten! Hát eljött
A halálom napja,
A hóhér a kötelet
Nyakamba rakja.

Bámulom a plafont
A hideg priccsen,
Szinte fülemben hallom,
Ahogy gégém majd reccsen.

Fog-e fájni vajon,
Mikor csigolyám szakad,
Vagy fulladás okozza
Nem várt halálomat?

Ahogy lógok majd kötélen
Vér szorul agyamba,
S elönti nadrágom
Az ember alantja.

Mert a végnek arca
Nem épp gusztusos,
Ilyetén halálban
Nincs semmi magasztos.

Ezen töprengve
Immár fel, s le járkálok,
Dühvel és sírással
Vadul szembeszállok.

Nem nyugszik lelkem,
Sőt, inkább retteg,
Hogy mindent, mi rám vár,
Méltón viseljek.

Ahogy jön a hajnal,
Úgy hűl ki testem,
Cellámnak ajtaját
Vacogva lestem.

Az éjjel így múlik,
Háborgó aggyal,
S most az ajtó nyílik,
Iszonyú hanggal.

Akik belépnek,
Ismerős arcok,
Régóta tudom,
Eszelős barmok.

Nincs bennük részvét,
Durván megragadnak.
Karomat csavarva,
Rám bilincset raknak.

Nem szólnak semmit,
S nem is szegülök ellen.
Az egyik megtaszít:
“Az ajtó felé menjen.”

Indulok én rögtön,
Nem kell a verésed!
Bár a küszöbön megállva
Lassan visszanézek.

A penészes asztalon
Bibliám, s pár fénykép,
Rajtuk szép családom,
Megannyi régi emlék.

Most szökik csak könny,
Szikkadt szemembe,
Ahogy halál-küszöbön
Gondolok szeretteimre.

Egész életem
Összes szépsége!
Ebbe beletettem:
Egyetlen könnycseppbe.

“Nincs idő erre!”
Ordít rám a szemét
S hátamba döfi
Gumibotja hegyét.

Ahogy így biztat
Elindulok szépen,
A sötét terem felé,
Hol lesz kivégzésem.

Az összes rabtárs csendes,
Bár tudják mi zajlik,
Hisz a dohos cellákban
Csak halálraítélt lakik.

Minden egyes lépés
A folyosó csendjében
Egy pörölycsapás
A fülem mélyében.

Mellkasom szorít,
Majd kiugrik szívem,
Pattanásig feszül
A vér ereimben.

Vigasztalnám magam,
Hogy nem vagyok egyedül.
Mert a kaszás elöl
Egy ember se menekül.

De csak tollpihe
Minden ilyen próba,
Csapongó tudatom
Nem hallgat a szóra.

Egy ajtóhoz értünk,
Megállít a két pribék.
Gyorsan ideértünk,
Eljött hát a vég.

A zár csattanva nyílik,
A vasajtó feltárul.
Ilyet nagyon nem illik:
A hóhérom rám bámul.

Odabent néhány komor,
Sötét tekintetű alak.
Mint unott, érzéketlen szobor,
Mind rám pillantanak.

Egy orvos, egy bíró,
Egy tollforgató írnok,
Majd két álmos tanú:
Tekintetük álnok.

Hátamon ismét taszítás.
Meglepődöm magam is,
Mert nem fáj a bántás,
Sőt, mosolyog arcom is.

Egy utolsó mosoly,
Mit engedett éltem,
Hisz csupán pár perc,
És itt a kaszás értem.

Kilép a bíró,
Kezében az aktám.
Közli, hogy most meghalok,
Itt a kötél, vár rám.

Mit kell még itt beszélni,
Ezt tényleg belátom.
A tárgyalás rég véget ért,
S a bíró nem barátom.

Beszéltek még hozzám,
Tán valamit kérdeztek,
De értelme már nem volt,
Szavaik elvesztek.

Gondolatom támadt,
Hogy őrjöngjek vagy sírjak,
De továbbvittek az őrök,
Mint fekete árnyak.

A rettegésem immár
Tetőfokra hágott:
Ahogy oszlott a sötét:
Szemem gerendákat látott.

Ott állt a bitó,
Halálomra vártan,
S elindultam felé,
Meglepően bátran.

De kiszáradt a szám,
Nehéz már a nyelvem,
Beszélni se tudok,
S lehetetlen nyelnem.

Testet öltött nagyon,
Agyamban egy gondolat,
Fog-e fájni vajon,
Ha elszakítják nyakamat?

Mit fogok most érezni,
Tudatomnál meddig leszek?
Lógok tán húsz percet,
Mielőtt kiszenvedek?

Most hóhérom kezébe ad,
Két véreskezű őröm,
Hogy tőlük szabadulok:
Kissé fanyar az öröm.

Ahogy így állok
A bitófát tekintve,
Tekintetem esik,
A rávetett kötélre.

Sajnos látszik rajta,
Hogy sokszor használják,
A kötelet utána,
Soha ki nem mossák.

Megfordulok lassan,
A hóhérral szembe,
Aki nyomban ezután,
Zsákot húz fejemre.

Utolsó amit láttam,
Az írnok könnyes szeme,
De titkolnia kellett,
Hát mire megyek vele?

Immár rám borult
A pokolnak sötétje,
S végre nyakamra került
A Sátánnak kötélje.

Meglepő érzés,
Nem gondoltam volna,
Fáj a bőröm tőle:
A kender olyan durva.

Szorosra húzta,
Hóhérom gyakorlott keze,
Reméltem, hogy így tesz,
Halálom könnyíti vele.

Évezredes tudomány,
Mindent eltervezett:
Mielőtt meghalok,
Jó öt métert zuhanok.

Aztán mikor fölöttem
Megfeszül a kötél,
Csak remélni tudom,
Hogy agyam már nem él.

Íly gondolatok közepette
Várom ami rám vár,
És érzem hogy lábaimból
Minden erő elszáll.

Remegő lábakkal
Imádkozom Istenem,
Hogy talpon kibírjam,
Adj erőt hozzá nekem!

Néhány pillanat múlva
Megszűnik e világ,
Hányingert szült újra
E gondolat virág.

Ismét csak egy remény,
Hogy tán csak nem fogom,
Telehányni mindennel
Fejemen a zsákom.

Lassan mintha szédülnék,
De nem is tudom pontosan.
Vagy nyakamon a kötél
Fojtogat túl szorosan?

Félelmemben hirtelen
Eszembe jut mesterem:
“Hogy a stresszt oldjam,
A légzést szabályozzam!”

E gondolat kissé megnyugtat,
De gyakorolni nincs időm,
Lábam alatt hirtelen
Megnyílik a gödör.

Eljött hát a pillanat,
Átsuhan az agyamon,
És ismét a gondolat:
Meddig tart a fájdalom?

Zuhanok hát lefelé,
A végzetemhez sietek,
De idő mintha nem lenne,
Inkább most már lebegek.

Meglátom gyermekként
Korabeli önmagam,
Kivé lettél barátom?
Kérdezem magam.

Szemem előtt lepereg
Megannyi emlék,
Igaz hát mit mondanak,
Halált megjárt elmék.

Megrohan sok emlékkép,
De nem pusztán mint filmek,
Újra élem mindet,
Rengeteg sok évet.

Örömök, fájdalom,
Szerelmek és vágyak,
Emberek kik szerettek,
És segítettem másnak.

Szüleim, testvéreim,
Gyermekeim, családom!
Ím, nincs már semmi bánat,
Eljött halálom.

Ám de nem volt még
Hogy ne érjen földet,
Tárgy amit eldobtak,
Vagy repülőgépek.

Így az én testem is,
Mikor a kötél elfogyott,
Megszűnt zuhanni,
S a hurok megrántott.

Megijedtem, bevallom,
Tán be is csináltam,
De jobban örültem,
Hogy mindezt kiálltam.

Éreztem egy rántást,
És valami elszakadt,
De megszűnt minden fájás,
És csak béke maradt.

Furcsa melegség
Mi elöntötte testem,
De elmúlt a remegés,
Sőt, fel is keltem.

Most nézek csak szerteszét,
Mit látok itt körül.
A testem egy kötélen
Körbe-körbe kerül.

Testem? Hát én lennék?
De ki az ki ezt kérdi?
S ki az, ki e felfüggesztett testet
Innen fentről nézi?

Rájöttem, leváltam,
Alantas testemről,
S immár lelkem,
Egy más világba került.

Fényt látok mindenhol,
Ragyogó fényesség!
Szívemben biztonság,
Nyugalmas békesség!

Az alanti dolgokhoz
Nincs bennem kötődés,
Egyszerre átlátom,
Megannyi tévedés!

A világ miről hisszük,
Hogy igaz és való,
Csupán hazug és csaló,
Testinek való.

De itt e Fény,
Hol a te forrásod?
Táplálj hát engem is,
Add rám áldásod.

Lassan a távolból,
Alakot ölt messze,
Felém jön, s mosolyog,
Kinyújtva a keze.

Nevemen szólít,
Örömmel üdvözöl,
Fényében fürdök, s hallom:
“Aki bennem hisz, üdvözül.”

Itt van hát ő,
Kinek gyógyít két keze.
Kiben hittem, de most látom,
Színről színre!

Barátom volt mindig,
Akkor is ha néha,
Ő volt általam,
Igencsak elhagyva.

Loptam, csaltam,
Hazudtam sokszor,
De ennél rosszabbat is,
Tettem biz’ olykor.

De ő volt ki ilyenkor,
Megmutatta nekem,
Mi az mi mindig,
Igaz marad bennem.

Ragyogott fénye,
Ha lehunytam szemem,
Vigasszal töltötte
Keserű szívem.

Itt van hát emberek
Kit mindig megfeszíttek
Amikor ellene
Bűnben vétkeztek.

Aztán majd egyszer
Mindnyájan rájöttök:
A Megváltó halála.
Eltörli bűnötök

A szenvedés oka,
Az elme ricsaja,
S hogy ördöggel az ember
Szembeszállni nem mer.

Nem veszitek észre,
Hogy ki hív titeket,
S ki az ki életét
Odaadta értetek.

Azért, hogy ne haljunk,
Hanem élhessünk,
Hogy ne kelljen bűnösen
Pokolban szenvednünk.

Hív minket mindig,
Szólít minden percben,
Állj meg e percre,
S figyelj a csendre.

Ő az ki beteget
Gyógyulással áld meg,
S halottat sírtól
Hangjával vált meg.

Erő a világon
Nála nagyobb nincsen,
S ezzel az erővel
Felruházott minket.

Tudok már mindent,
Szent karjai között,
A fény mi belőle árad,
Ébredést hozott.

Mosolyogva fogad,
S én ölelem örömmel,
Ember, ki most olvasol!
Ne harcolj a Fénnyel!

Legyen szívedben béke,
Hogy lásd: a harcnak vége.
És hogy a halállal,
Nincs a szépnek vége.

Miről gondolja a világ,
Hogy keserű elmúlás,
Az igazából nem más,
Mint szent átalakulás.

Átváltozott testünk
Megdicsőült forma,
S akitől kapjuk,
Ő e dicsőség Ura.

Ember, ki rettegsz.
S félsz a haláltól,
Vagy szerettedért gyötrődsz,
Lelked fájdalmától.

Tudd, hogy a halál
Csak utolsó ellenség,
Mit legyőzött a Fiú,
A Királyi Felség!

Kilépni e világból,
Nem pokolra jutás,
Hanem egy új világ,
Felé való nyitás.

Ekkor jön el léted,
Mi valóban élet,
Átöleled újra,
Kiket éltet reményed!

Ott állsz majd velük,
Karjaidba zárod,
Ahogy Atyánk ölelt minket,
Őket viszontlátod.

Ez Isten,
A végtelen szeretet,
De ne sürgesd a véged,
Élvezd a földi létet.

Van itt sok lélek,
Kik várják a ragyogó fényt,
Mi árad azokból,
Kik hordozzák a reményt.

Vidd hírét szerte:
Az Atya a világot úgy szerette,
Hogy egyszülött Fiát
Adta halálra érte.

Hogy élhessünk általa,
Mind, kik halált örököltünk,
De Jézusban eljött
Az örök életünk.

Németh László
2007. május

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük