Húsvét

Egy világi ünnep. A legtöbb ember úgy ünnepli Magyarországon a húsvétot, hogy elmegy (illetve elment, amikor nem voltak pandémiás lezárások) locsolkodni, eszi az ilyenkor hagyományos füstölt sonkát, tojást, vagy amit ilyenkor szokás. Nálunk például a Mecsekben rengeteg reszelt (nem ecetes) torma és szárazkolbász nélkül nincs húsvéti ünnep.

Na meg a húsvéti bárány, a nyúl és „nyuszitojás” képzavara. Ezt már a kisgyermekeknek is időben el kell sajátítania, hiszen a világnak nincs jobb magyarázata a húsvétra, mint ez:
a nyúl (tyúk vagy csoki) tojást tojik a húsvéti bárány szalmájába, ezért a csajokat le kell locsolni, de szigorúan alkoholos befolyásoltság alatt, hogy később legyen mire fogni a dolgot, és hogy ne kelljen magyarázkodni miatta.

Húsvét. Angolul ’passover’ vagy ’easter’, németül ’Ostern’. Ez utóbbi kettő, az ’Easter’ és az ’Ostern’ egy kelta istennő, Ostara nevéből ered. Az ősi druidák hitvilágának istennője, hozzá kötődik, mint télbúcsúztató ünnep, a tavaszi nap-éj egyenlőség ünnepe, a nyúlnak (és szellemének) imádata, aki a tavaszi megújulás és szaporodás szimbóluma, és számos bizarr, testi rituálé kötődik hozzá. Ezen kívül hozzá kötődik a tojásfestés gyakorlata és a tojást tojó nyúl tisztelete, hiedelme is. (Be nem festenék egyetlen tojást se…!) Nem mellékesen Ostara személye megegyezik a kánaánita népek Astarot istennőjével, és a babiloni Istar istennővel. Úgy tűnik, hogy ez a fejedelemség rendesen behálózta és megfertőzte az ősi istentelen hitvilágokat – de látva a boltokban a húsvéti nyuszitojásokat, ma sem tétlen!

Húsvét. A „húsvét” elnevezés a katolicizmus negyven napos, úgynevezett „böjt” időszaka alatti húsételektől való tartózkodásból ered: hús-vét, azaz elvenni a húst az asztalról, megvonni maguktól, megfosztani magukat a hús fogyasztásától. Ezt Jézus negyven napos pusztai böjtölésével hozzák összefüggésbe. Én a magam részéről nem látom a párhuzamot, mert az Úr Jézus negyven napig semmit nem evett, negyven napig kísértette a sátán, és vadállatokkal volt együtt, ám hithű katolikusként simán teletömhetném magam sajtos tésztával, vagy gombapörkölttel a „nagyböjt” jegyében. Ismerjük a böjt kedvező élettani hatásait, tudjuk, hogy böjtöléssel hozzájárulhatunk szellemi tisztulásunkhoz, szolgálatunk kiteljesedéséhez, közelebb kerülhetünk Isten Szelleme kijelentésének meghallásához, tehát nem a böjtölés ellen beszélek. Ismerek valakit, aki hatvanhárom napig nem evett semmit, majd a családja unszolására ismét elkezdett visszatérni a normális táplálkozáshoz – de önmagában az ételektől való hosszú tartózkodás őt se vitte közelebb Istenhez. Ne felejtsük el: „ima nélkül a böjt nem több mint fogyókúra, böjt nélkül az ima pedig csupán fecsegés”.

Húsvét. Állítólag a legnagyobb keresztény ünnep. Nagyobb, mint a karácsony. Mégis a legtöbb úgynevezett keresztény karácsonyra öltözteti ünneplőbe a szívét. Hiszen akkor születik a Kisjézus. Meg az a szeretet ünnepe. Húsvétkor pedig újabban még az is elérzékenyül bármelyik jézusosfilm képkockáin, akitől amúgy távol áll minden szentimentalizmus. Mert most kell ugyebár megemlékezni a ’jézuskrisztus’ haláláról és a valami miatt tán bekövetkezett feltámadásáról is. „Gyerekek, most nem lesz éjféli mise?” De. Lesz…

Húsvét. Vagy ahogy a zsidók mondják a keresztény húsvét ószövetségi „előd-ünnepét”: pészach. Görögösítve páscha, magyarosítva pászka. A zsidók ilyenkor emlékeztek (emlékeznek) meg arról, hogy elkerülte Egyiptomban a megölt bárányok vérével megjelölt házaikat a pusztító, ezért életben maradhattak az elsőszülötteik, és ekkor ünneplik meg az utána történt egyiptomi szolgaságból való szabadulásukat. Az Úr rendelésének értelmében pészah előtt egy hétig kovásztalan kenyeret ehettek csak, így emlékezve az Egyiptomból való menekülésre, amikor nem volt idő megkeleszteni a tésztát. A zsidók számára a pészah a szolgaságból való szabadulás ünnepe is.

Húsvét. A kereszténység számára a húsvét, vagy a pészah ünneplése nem előírás, nem is ünnepelték az első keresztények. Persze nem is tilos (Róma 14: 5-6.) de a miértje és a hogyanja már fontos lehet. Sokan évről évre ekkor emlékeznek meg az Úr Jézus haláláról. Mások ekkor emlékeznek meg az Úr Jézus feltámadásáról. Néhányan ekkor emlékeznek meg mindkettőről. Érthető okok miatt. A zsidók pészah ünnepe, a húsvéti bárány és Isten Báránya közötti párhuzamokról, ószövetségi előképekről most nem akarok szót ejteni.

Mit jelent a húsvét az én számomra?

A húsvét – már ha ünneplek is valamiféle „húsvétot” – nem rólam szól, nem az emberről szól. Ezekben a napokban az univerzum legnagyobb eseményéről emlékezem meg, mégpedig az Atya Isten eleve elrendelése szerint testté lett Egyszülött Fiú bűnbe esett emberért történő, önként vállalt kereszthaláláról, és az Isten Szellemének ereje általi feltámadásáról.

Isten már az ember teremtése előtt számolt a saját képére és hasonlatosságára teremtett és feltétel nélkül szeretett ember elbukásával. Hogy a bűnbeesett embert megmentse, azaz, hogy alkalmassá és méltóvá tegye a Vele való örök életre, egy tervet hozott létre. Ezt hívja a teológia megváltási tervnek, habár ez a szó szerinti kifejezés nincs benne az írásokban. Ennek az Istentől való tervnek az értelmében az Egyszülött Fiú, aki által és akire nézve teremtetett minden, elhatározta, hogy önnön magára veszi minden egyes ember saját, egyéni bűneit, de ezen felül az egész világ bűneit is, így magára veszi a bűn következményét, a halált (Róma 6: 23). De nem csak tetszhalottként művel valami spirituális varázslatot, hanem valóságos emberi formában, valóságos emberi halált hal, annak minden velejáróját elszenvedve, még az Istentől és Atyától való elszakadás önmagában gyilkos tényét is átélve: „Eli, Eli! Lamma sabakhtani?”

Az Egyszülött Fiú, a Leggyönyörűségesebb Létező Lény a világon, a szeretet legtökéletesebb megtestesülése. Ő maga a bűntelenség, a tisztaság és az ártatlanság, a tökéletesség és szentség Isteni megnyilvánulása, akinek irántunk érzett szeretete nagyobb volt, mint a fájdalomtól, kíntól és szenvedéstől való félelme. Ő jobban szeretett minket, mint önmagát, jobban, mint saját Isteni mivoltát. Jobban akart minket élni látni, mint önmagát, és jobban meg akart minket menteni a haláltól, mint önmagát. Mindent, amit tett azért tette, hogy én ezeket a sorokat az Ő végtelen szeretetének és kegyelmének köszönhetően le tudjam jegyezni, te pedig el tudd olvasni, és hogy a mi létünk, lét tudatunk ne csupán egy múló illúzió lehessen, hanem örökké tartó öröm az Ővele való közösségben, és életünk fénye ne csak egy rövid villanás legyen a tér és az idő végtelenségében, hanem az Ő világossága töltsön be minket, majd pedig az Ő ragyogása rajtunk keresztül jusson el először minden emberhez, majd pedig a kozmosz minden egyes szegletébe – és ennek még a mi bűneink se képezhessék akadályát.

Ilyen egy szerető, kegyelmes Atya, és ilyen a Mindenható Isten. Ilyen a mi Apukánk, a mi Istenünk.

Hogyan lehetséges, hogy a szent, igaz és bűntelen Egyszülött Fiú halált láthasson? Hiszen Ő igaz, szent, tiszta, feddhetetlen és ártatlan! És bűnt nem ismert, vétke nem találtatott, és egyedül a bűnnek a zsoldja lehet a halál. Ahol pedig nincs bűn, ott nem uralkodik a halál. Hogy halhatott meg akkor az Úr Jézus?

Az Ő halála egyetlen módon volt lehetséges: úgy, drága testvérem, hogy a te, és az én bűneim voltak rajta – a világ bűneit helyezte Rá az Atya, a mi bűneink következményeit és zsoldját szenvedte el! De csakis úgy volt lehetséges mindez, hogy nem „csupán” a vétkeink következményeit vette magára az Úr, hanem a mi bűneink mindegyikét magára vette.

Gondolj bele: ha nem teszi meg az Atya, hogy valóságosan Rá helyezi a mi bűneinket, akkor Jézus soha nem tudott volna meghalni a bűn és a halál ok-okozat szellemi törvényszerűsége miatt! Ha nem történik meg, hogy a vétkeinket az Atya valóságosan reá veté, akkor az Őt verők soha nem tehették volna meg, hogy kezet emeljenek Rá! De még ha ezt meg is engedte volna, a halál, mint olyan, soha nem érte volna el, soha nem vehetett volna uralmat rajta és fölötte! Talán (mert mondjuk Ő megengedi) sikerült volna Őt megfeszíteni, de az idők végéig ott lóghatott volna töviskoronával a fején, átszegezett végtagokkal, átszúrt mellkassal – ám a halál meg se közelíthette volna, mert nem találtatott benne bűn. Egyedül a te és az én, a mi bűneink miatt halt, halhatott meg, amiatt, hogy a bűneinket valóságosan Rá helyezte az Atya!

Ezt pedig az Isten eleve elrendelte (Ap. csel. 4. 28; Róma 3: 25; Róma 8: 28-30) mert tudta, hogy nincs más lehetőség a bűnös ember megmentésére. A sátán olyan vádakkal illette Istent, amivel agyafúrt módon félrevezette még az angyalok egyharmad részét is, maga mellé állítva, és isten elleni háborúba vezetve őket. A sátán Istennek szembeni vádjainak igazságtartalma vagy éppen hamissága egészen a keresztig nem derült ki minden teremtett lény számára egyértelműen tudható módon. A kereszt óta minden ördögi lény tudja, hogy kevés ideje van hátra – ám a sátán még mindig fenntartja annak reményét bennük, hogy az utolsó nagy összecsapásban bebizonyíthatják, hogy Isten hazug, és gonosz önkényúr, ám akkor az egész világegyetem számára egyértelmű módon bebizonyosodik majd, hogy ki valójában a sátán, kik és milyenek azok a lények, akik neki szolgálnak, és hogy ki az egyedül igaz Isten, ki az, akit Ő elküldött, és hogy ki az Egyszülött Fiú. A teremtett világok feszült figyelemmel és várakozással várják ennek a nagy küzdelemnek, ennek a kozmikus méretű háborúnak a végét. Elég szenvedés volt már a világban.

Húsvét. Halál és feltámadás. Az Úr halála és a feltámadásának ereje. Szeretném megismerni az Ő feltámadásának erejét, mert ez Istennek ereje. Ám a feltámadás erejét nem lehet megismerni, csak ha előtte részesülök az Ő halálának erejéből is. No, ez már kevésbé hangzik vonzó perspektívának. Pedig halál nélkül nincs feltámadás. Ez meg elég közhelyesen hangzik, ám nem az, hanem igei igazság! (lásd: Római levél 6. fejezet; Filippi 3: 10; Kolossé 3: 1-3)

Hogyan halhatunk meg mi, s közben mégis élünk? Nos, ha képesek vagyunk a bemerítkezés (vízkeresztség) valóságát és mögöttes szellemi vonatkozásait megérteni, ha hajlandóak vagyunk felismerni azt, hogy az, aki mi vagyunk, akinek tarjuk magunkat (az úgynevezett egonk) csupán egy illúzió, értéktelen kivetülése a világi vágyainknak és törekvéseinknek, sőt, sokszor csak az ördög által felépített rozoga és hiábavaló felépítmény, akkor könnyebben levetjük magunkról. A bemerüléskor az ó-embert a víz alatt hagyjuk. A vízből történő feljövetelkor egy új életre támadunk fel. Egy immár istentől való életre, nem pedig saját elképzeléseink megvalósításának életére. Ez esetben nem jelent már lemondást elhagyni valamit, ami csak akadályt jelent annak az útjában, hogy azzá váljunk, akivé a mi Mennyei Atyánk akar minket formálni, hogy azzá váljunk, akik valójában vagyunk, ne pedig az legyünk, akivé a világ akar minket tenni. Ez a megtérés, a valódi újjászületés – ez a bibliai elem nem népszerű a világ keresztényeinek körében, mert a modern kereszténység az önmegvalósításról szól, nem pedig az önfeladásról. A mai kor keresztényei „magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jót nem kedvelők, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, akiknél megvan az istenfélelem látszata, de megtagadják annak erejét.” (2. Timótheus 3. 2-5.)

A legtöbb hívő keresztény közötti konfliktust a testvérek saját egoizmusa okozza. A vélt sérelmeket az egonak a Krisztusi szellemmel szembeni előretörése miatt érezzük valóságosnak. Ha képesek vagyunk hittel elfogadni, hogy „legyen meg a Te akaratod, ne az enyém” (ehhez le kell mondanunk saját elképzeléseinkről, vágyainkról, az “egonkról”) akkor az se jelent gondod, hogy mindent képesek legyünk megbocsátani, hogy minden testvérünket képesek legyünk szeretni, és minden emberben azt a szeretett embert lássuk, akiért az Úr Jézus Krisztus az életét adta, nem is akárhogyan – húsvétkor.

Az ige arra tanít minket, hogy valamennyiszer esszük a kenyeret és isszuk a bort, mindenkor az Úrnak halálát hirdessük, amíg Ő vissza nem tér. Az úrvacsora lehet mindennapos közösség az Úrral, és ez csodálatos dolog! De talán húsvétkor minden időponthoz képest aktuálisabb úrvacsorát venni. Hirdessük az Úrnak minden emberért elszenvedett halálát, mert ez az Ő szeretetének mindennél tökéletesebb megnyilvánulása, kifejezése, amit érted, értem, mindannyiunkért vállalt.

Ezt tegyük húsvétkor is: hirdessük az Ő szeretetét, kegyelmét, halálát, és feltámadásának erejét!

Németh László