„Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.”
Jakab apostol levele, 1. rész 27. vers (Károli Gáspár fordítás 1992)

Az istentisztelet nem egy heti rendszerességgel látogatott összejövetel, ahol átadjuk magunkat az „Isten tiszteletének”.
Az istentisztelet nem olyan esemény, ahova rendszeresen eljárva úgy érezhetjük, hogy eleget tettünk Isten elvárásainak, vagy ahol kielégíthetjük a szellemiek iránti igényeinket.
Az istentisztelet nem egy olyan szórakoztató rendezvény, ahol érzelmi feltöltődést kaphatunk, vagy ahol lelki élményeket átélve azt gondolhatjuk azokról, hogy „Isten jelenlétében” voltunk.

Az igaz istentisztelet Jakab apostol levelének értelmében nem passzív részvétel valamilyen előadáson, hanem egyrészt aktív részvétel a szorongattatott, nehéz élethelyzetben lévő embertársaink segítésében, másrészt pedig távol tartani magunkat e világ istenének értékrendje szerinti élettől, gondolkodásmódjától, látásmódjától, az ő világától, a gonoszságtól, bűntől.

Valódi istentiszteletet gyakorol az, aki felkarolja és törődik a magányos egyedüllévőkkel, a magára maradt elhagyottakkal; aki meglátogatja és segít lábraállni, felépülni a megnyomorított lelkű embereknek; aki vigasztalja a megtört szívűeket, bekötözi a megsebzetteket; elősegíti a megkötözöttek szabadulását, a betegségtől meggyötörtek gyógyulását.
Ha ezt tesszük, valódi – Istennek tetsző – istentiszteletet gyakorlunk.

Az istentiszteleti összejövetelekről

Az írott igéből megtudhatjuk, hogy a korai keresztények rendszeresen összegyülekeztek, hogy szeretetközösségben legyenek egymással, hogy erősítsék egymást hitükben, hogy tanításokat, igemagyarázatot, bizonyságokat hallgassanak, és hogy a Szellem ajándékaival szolgáljanak egymás felé.
Láthatjuk, hogy a hívők rendszeres egybegyülekezése mindenképpen kedves dolog az Isten előtt, főleg, ha mindez úgy történik, hogy „a hívők szíve és lelke egy vala”.
Ezen nagy hangsúly van.
Az Úr Jézus szavainak értelmében az Ő tanítványait a közöttük lévő és tapasztalható szeretet alapján felismerhetjük.
„Erről ismeri mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”
(János evangéliuma, 13. rész 35. vers)
Ezeknek az összejöveteleknek másik fontos eleme az Isten dicsérete, az Úr dicsőítése.
„Szólván magatokhoz zsoltárokban és dicséretekben és szellemi énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívetekben az Úrnak.”
(Pál levele az efézusiakhoz, 5. rész 19. vers)
Ez a dicséret már az őskeresztény időkben is énekekkel, hálaadásokkal történt, és ma sincs ez másként.

Kedves dolog az Úrnak, ha az Ő gyermekei tiszta és őszinte szívvel fejezik ki szeretetüket iránta – nem mintha ezt elvárná tőlünk a mi Mennyei Atyánk, ám aki szívében hiszi, hogy valóban megmentette őt az Úr Jézus a bűneinek következményeitől, az nem kérdés, hogy késztetést érez elmondani az Úrnak imában, dicséretekben, énekszóban azt a hálát, amit a szívében érez Ura és Megváltója iránt.
A dicséretekben való istenkeresés nem egy érzelmi igény kielégítése, hanem az Úrral való közösség gyakorlásának egyik igei módja.
„Te pedig Szent vagy, aki Izrael dicséretei között lakozol.”
(22. Zsoltár 3. vers)

Közösség gyakorlás – Istennel és egymással

A kis csoportokban, házi közösségekben, azaz a „házanként” történő rendszeres összegyülekezés gyakorlata teljesen igei – de a nagyobb közösségekben, „gyülekezetben” való gyülekezés is az.
(Lásd az Ap.Csel. 2:46; 5:42; 20:20 verseket)

Az összegyülekezés abban az esetben azonban már nem igei, ha a papok, a tanítók, vagy a pásztorok egyszemélyes show műsora áll az egybegyülekezés középpontjában, nem pedig Krisztus és az Ő igéje, a szentírás! Az igehirdetés célja nem az, hogy a prédikátor ki tudjon teljesedni a megmondó ember szerepkörében, vagy hogy önmaga örömére és szórakoztatására előadást tartson, hanem az, hogy egyre mélyebb bibliai igazságokat tárjon fel rajtunk keresztül Isten Szelleme, ami számunkra is és mások számára is áldássá válik és mélyebbre visz Isten megismerésében.
Akkor mégis milyen módon kell ezeknek az összejöveteleknek megtörténniük? Mi az ami leginkább kedves Istennek, és ami leginkább elfogadható az Atya számára?

Lássunk egy konkrétan erre vonatkozó igeszakaszt:

„Atyámfiai, mi következik ebből? Amikor egybegyűltök mindegyikteknek van zsoltára, tanítása, nyelveken való szólása, kijelentése, nyelvek magyarázása. Mindez épülésére legyen mindnyájatoknak.
Ha valaki nyelveken szól, legfeljebb kettő, vagy három legyen, mégpedig egymás után, és valaki magyarázza meg. Ha pedig nincs, aki megmagyarázza, akkor hallgasson a gyülekezetben, csak önmagának szóljon, és az Istennek.
A próféták pedig ketten, vagy hárman szóljanak, és a többiek pedig ítéljék meg. De ha egy másik ott ülő kap kijelentést, akkor az első hallgasson. Egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon és megvigasztalódjék. A prófétalelkek engedelmeskednek a prófétáknak.
Mert Isten nem a zűrzavarnak, nem a visszavonásnak, hanem a békesség Istene, ahogy a szentek valamennyi gyülekezetében van.”
(I. Kor. 14: 26-33 – Magyar Biblia Társulat Új Fordítású Biblia)

Látható tehát, hogy nem a létszám, vagy a helyszín a fontos, hanem az egybegyűlések mikéntje és a részvevők igei felkészültsége az, ami igazán számít.
Az igehirdetés középpontjában nem az igehirdető személyének kell állnia, hanem az IGÉNEK.
Bátorítani kell mindenkit, hogy amit az Úr jelent ki a számára, azt fesztelenül tudja elmondani a testvéreknek. Ugyanakkor meg kell tanulnia mindenkinek elhallgatni, amikor az Úr egy másik ott lévőnek ad kijelentést, hogy az beszéljen – sok felesleges szószaporításnak lehet így elejét venni, mert vannak, akik szeretnek belefeledkezni saját monológjukba, nem figyelve sem Isten hangjára, sem a többi jelenlévőre.

Nagyon fontos azonban, hogy ne szakítsák félbe egymást a jelenlévők közbeszólásokkal, megtörve a Szellem kijelentésének fonalát, hanem lehetővé kell tenni, hogy befejezhesse az igehirdetést, aki belekezdett, mert különben összevisszaságba süllyed Isten igéjének kiáradása. Isten pedig nem a zűrzavar Istene.

Egy másik fontos alapvetés, hogy ne világi bölcselkedés, ne világi tudományok, ne okoskodások töltsék ki az időt, hanem az Élő Ige, a Szentírás kijelentései. Emiatt rendkívül fontos, hogy csak azok a testvérek vegyék maguknak a bátorságot igét hirdetni, akik kellő igei alapokkal rendelkeznek – a prédikáció Istenről szól, Istent pedig a leghitelesebben a Biblia mutatja be. A kérdések megbeszélése egy másik dolog. Természetesen a felmerülő kérdések megválaszolására is rendszeresen sort kell keríteni.

Tehát az összejöveteleken rendszeresen teret kapnak mindazok a testvérek, akiknek Isten valamilyen kijelentést adott, és egy-egy igehirdetés formájában ezt megosztják a többiekkel.
Az összejövetelek fenti, igei módja feltételezi és megköveteli, hogy a jelenlévők ne maradjanak szellemi csecsemőkorban – azaz ne tartsák a hívőket mesterségesen alárendelt státuszban a magukat föléjük helyező egyházi szolgálók (méltóságok), hanem egymást bátorítva, biztatva segítsenek a tesvéreknek igei ismeretekhez jutni, Krisztussal közösségben járni, Isten Szellemének a vezetését megtanulni meghallani, azaz szellemi értelemben nagykorúvá, és így felnövekedett szolgálóvá válni.
Igen kevés gyülekezetben, vagy házi csoportban teljesülnek az ige fent idézett sorai, annak ellenére, hogy meglehetősen pontos erre vonatkozó utasításokat kapunk Pál apostolon keresztül.
Sajnos a meg nem tért hívők nagyratörő egója gyakran átveszi Isten Szellemének a helyét, szerepét, és ilyenkor azt tapasztalhatjuk, hogy az ilyen igehirdetés valódi célja nem a jelenlévők szellemi építése, nem az Úrral való kapcsolat elmélyítése, hanem az előadó saját önérvényesítési vágyának a kibontakoztatása.

Az Istenhez egy Út vezet – ez pedig Jézus:
Isten KEGYELMÉNEK elfogadása, amit az Úr Jézus Krisztusba, mint bűneinkért való áldozatba, Megváltóba vetett hiten keresztül KAPUNK, nem pedig azért, mert valamit megtettünk, vagy mert nem tettünk meg valamit.
„Mert mindnyájan vétkeztek, és az Isten dicsőségének szűkében vannak.”
Pál apostol levele a rómaiakhoz 3. rész 23. vers

A gyülekezeti és egyházi tisztségviselők, papok, lelkipásztorok, vagy pásztorok, evangélisták, tanítók tisztelete és az ő személyüket övező kultusz elfogadása nem az Isten akarata szerinti istentisztelet.

Az Atya azt szeretné, ha mindenki felnövekedne és megértené, hogy egyenlő gyermekei vagyunk, akiket úgy szeret, hogy az egyszülött fiát adta értünk, és mindnyájunkkal mély, személyes kapcsolatot szeretne létesíteni a Szent Szellemén keresztül.

Ezzel szemben az intézményesült egyház legtöbbször szellemi kiskorúságban tartja a hívőket, akik elé mindig felállíthat egy olyan prédikátort, pásztort, egyházi személyt, tanítót, vagy teológust, akit a tömegek fölé rendel, akit a hívők tisztelete, rajongása – vagy akár imádata – vesz körbe.

„Ti pedig ne hívassátok magatokat Tanítónak, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus; ti pedig MINDNYÁJAN TESTVÉREK VAGYTOK.
Atyának se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.
Mesternek se hívassátok magatokat, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus.
Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.
Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.
De jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be.”
Máté 23:8-13
„Én vagyok az Út, az Igazság, az Élet. Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”
János 14:6

A kapott kijelentések nagysága egyénenként eltérő lehet, ahogy erről Pál is beszél. Ám szavai figyelmeztetésként hangzanak el azok számára, akik a jövőben – hozzá hasonlóan – mélyebb, jelentőségteljesebb kijelentéseket kapnak az Úrtól az Ő Szent Szellemén keresztül. Nem szabad elfeljeteni, hogy ezek a kijelentések is a Szellem ajándékaiként, kegyelemből adatnak, mindenki épülésére, nem pedig az egyén érdemeinek jutalmaként, hogy azután büszkeséggel töltse el az embert a szellemi magasság, ahova egyébként Isten emelte fel őt.

Pál beszél a tövisről, amit azért kapott, hogy fel ne fuvalkodjon az Istentől kapott kijelentések nagysága miatt:

„És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam.
Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék ez el tőlem;
És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék énbennem.”
Pál második levele a korinthusbeliekhez 12. rész 7-8-9. versek

Minden szolgálónak, de valójában minden hívőnek és tanítványnak alapvető fontosságú felelőssége, hogy az önértékelése ne emelkedjen felül azon a mértéken, ami még igei és azon a pozíción ahova őt Krisztus helyezte. Mindenkor tudatában kell legyünk annak, hogy mindent, azaz mindenünket: a tehetséget, a tálentumainkat, a képességeinket, az ismereteinket, a szemünk világát, a hangunkat, a levegőt a tüdőnkben Istentől kaptuk, és nem azért, hogy a saját személyünk köré hírnevet építsünk ki, vagy hogy büszkévé, fölényeskedővé, leereszkedővé váljunk, hanem hogy áldás legyünk mások számára, és rajtunk keresztül épüljenek a testvéreink – ahogyan mi is másokon keresztül épülhetünk.

„Mert a nékem adott kegyelem által mondom mindenkinek közöttetek,
hogy senki ne tartsa többre magát, mint kell, hanem józanul gondolkodjék,
amint az Isten adta kinek-kinek a hit mértékét.”
Pál levele a rómabeliekhez 12. rész 3. vers

„(…) annakfelette ami írva van, nem kell bölcselkedni; hogy senki se fuvalkodjék fel az egyikért a másik ellen.
Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?”
Pál első levele a korinthusbeliekhez 4. rész 6-7. versek

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van:
Isten ajándéka ez;
Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.”
Pál levele az efézusiakhoz 2. rész 8-9. versek