Jézus visszatérése és az elragadtatás

Sokan tanítják azt, hogy az Egyház felkészületlen az elragadtatásra és a Krisztussal való találkozásra.

Egyetértek.
Azonban nem azért felkészületlen, mert az egyház “nincs kész”, és nincs abban az “állapotban”, amelyben “elragadtatható” lenne és hogy “egyszer majd Krisztus Teste nagyon szép és csodálatos lesz”.

A valóság ez: soha nem lesz az egyház “tökéletes” és ennél jobban megszentelődött mint most. Az egyház a szentekből áll, felekezetektől függetlenül. Mi, a szentek, azaz mi, a megigazult hívők, nem azért vagyunk szentek, mert életvitelünkkel “méltókká” tétettünk erre – különben nem lett volna szükség Jézusra!

Így az egyház sem lesz egyre szentebb és szentebb a jövőben sem.

Ezt írja Kenneth Hagin:
“Hála Istennek, hogy képesek vagyunk szellemileg növekedni – de a megigazultságban nem tudunk növekedni. Pontosabban: semmivel sem leszel megszenteltebb, amikor a mennyországba jutsz, mint most.”

Szóval az egyház attól szeplőtelen, sömörtelen és szent, mert Krisztus által azzá lehetünk, kegyelemből, nem pedig valamiféle “fejlődésen” vagy “tökéletesedésen” történő keresztülmenetel miatt, sem pedig a bűntelen életmódra való törekvésünk következtében (ez utóbbi – mármint a bűntelen életmódra való törekvés természetesen nem válik kárunkra és kedves dolog Isten előtt is, de nem ettől lesz üdvösségünk!).

Olvassuk el ezeket az igeszakaszt:

“(…) a Krisztus is szerette a Gyülekezetet, és Önmagát adta azért;
Hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az Ige által,
Hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben a Gyülekezetet úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy ránc, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.”

(Pál levele az efézusiakhoz 5. rész 25-26-27. versek)

A fenti sorokból egyértelműen kitűnik, hogy a Gyülekezet (Krisztus Teste) valóban szeplőtelenné válik.
Azonban az is látszik ebből az igeszakaszból, hogy nem a mi szeplőtelenné válni akaró igyekezetünk következtében leszünk szeplő nélküliek, vagy ránctalanok, hanem egyedül Krisztus önként vállalt halálán keresztül:
azt írja az ige, hogy Jézus azért halt meg, hogy minket megszenteljen és megtisztítson, és hogy így dicsőségben tudjon minket maga elé állítani: szeplő és ránc nélkül, feddhetetlenül.
Ezt egyértelműen Jézus végezte el a kereszten, ebben a mi erőfeszítéseink nem tudnak szerepet játszani – a mi erőfeszítéseink még egy ráncfelvarrásra is kevesek.

Akkor milyen módon kell érteni, hogy felkészületlen az egyház az elragadtatásra, és az Úrral való találkozásra?

Abban az értelemben, hogy még nem készítettük fel magunkat, a szívünk állapotát, és figyelmünk irányultsága nem a mennyei otthonunkra fókuszál.

Pedig így ír erről az ige:
“Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” (Kolossé 3:2)

Gondolatainkat gyakran olyan mértékben lefoglalják a világ és a világgal kapcsolatos földi  ügyeink, problémáink, hogy a mennyre, csak mint valami időben és térben is távoli, megfoghatatlan dologra gondolunk, nem pedig mint a legnagyobb reménységünk realitására, ahová vágyakoznunk kellene. Vágyakoznunk kellene oda, hiszen ott találkozhatunk Jézussal, ott van az Atya trónja, és az egész sokkal valósabb, mint minden földi vágyunk és gondunk, vagy bajunk.

Az egyház azért felkészületlen a mennyeiekkel való találkozásra, mert halogatni akarjuk azt, és ilyesmiket mondogatunk:

“szeretnék még előtte diplomát szerezni”, “szeretnék előtte megházasodni”, “szeretnék még előtte férjhez menni”, “szeretnék még előtte gyermekeket”, “szeretnék még előtte utazni, élni kicsit”, “szeretnék előtte karriert csinálni”, “szeretném még a vállalkozásomat fellendíteni”, “szeretnék még bizonyítani” és ehhez hasonlók.

Azaz a földiekkel törődünk, nem a mennyeiekkel. (Kolossé 3:2)

Sokan vágynak Isten jelenlétébe kerülni hétről hétre az istentiszteletek vagy gyülekezeti dicséretek alkalmával, ám imában, egyedül, már nem képesek átélni ugyanazt, és egyáltalán nem vágyakoznak a mi Mennyei Atyánk közvetlen jelenlétébe kerülni, a trónja elé, ahol teremtett lelkek milliárdjai imádják Őt, a közvetlen közelében érezve hatalmas szeretetét és dicsőségét.

Sok tanító azt mondja, hogy világméretű ébredésre vár Krisztus visszatérése előtt.

Jelentem, folyamatban van! – mindenhol, ahol az Úr szaporítja a gyülekezeteket üdvözülőkkel.

Azonban Krisztus eljövetele előtti világméretű ébredésről nem ír a biblia. Arról viszont igen, hogy az utolsó napokban kitöltetik a Szent Szellem minden testre, és az egész világon hirdettetik az evangélium. Ha világméretű ébredés alatt a Szent Szellem kitöltetésére gondol, akkor ez a folyamat az Azusa street-i ébredéssel kezdetét vette, és azóta is folyamatos ébredési hullámokat tapasztal a világ! A Szent Szellem megnyilvánulásai pedig egyre hatalmasabbak!

Ugyan még nem teljes a “Késői Eső” szellemi működése, de már száz éve elkezdődött!

Beszélnek sokan a nagy hitehagyásról Jézus visszatérése előtt.

Ennek valóban be kell még következnie, de ennek a nagy hitehagyásnak két oka, okozója lesz.

Az első okozója az Antikrisztus. Az ő tevékenységéhez van köze. Ugyanis az Antikrisztus hatalmas csodákat és jeleket is tesz, és bizony elhiteti ha lehet a választottakat is. Figyelmeztet rá Jézus! Amikor azt mondja Jézus, hogy “elhiteti, ha lehet a választottakat is” akkor nem azt mondja, hogy vagy elhiteti vagy nem, hanem azt, hogy igenis elhitetheti a hívőket, ezért résen kell lennünk! Lesznek akik bedőlnek neki, mert olyan mértékű jelek és csodák lesznek, amivel sokakat megtéveszt, és ez lesz az egyik oka annak, hogy sokan elhagyják az igaz hitet, és elfordulnak a tiszta Jézusi hittől.

A hitehagyás második okozója a csalódás lesz. Mégpedig két dolog miatti csalódás.

Az első az amiatti csalódás, hogy időről időre várják keresztény csoportok Krisztus visszajövetelét, mert bizonyos ‘tanítók’ egyre újabb és újabb időpontokat jelölnek ki. Majd amikor ezekről az előrejelzésekről, ezekről az időpontokról kiderül, hogy tévesek voltak, akkor egyre többen fogják csalódottan elhagyni az egyházat, a gyülekezeteiket.

És ekkor jelenik meg az Antikrisztus, a maga csodáival, és jeleivel…

Emiatt is nagyon óvatosnak kell lenni a jelek értelmezésekor, vagy a különféle időpontokra vonatkozó események meghatározásakor.

Jó az, és kedves dolog Istennek, ha vágyódunk a mennyei hazánkba, de az ebbéli reményünk ne legyen motivációja, hogy a Szent Szellem vezetése nélküli meggondolatlan következtetésekbe bonyolódunk, másoknak csalódást okozva ezzel, és közelebb sodorva őket az ellenség erőinek való kiszolgáltatottsághoz.

A másik fajta csalódás ennél sokkal messzebbre mutat. Az első elragadtatáson túlra.

Olvashatjuk – amikor az Úr maga figyelmeztet minket – hogy legyünk készek és éberek, hogy az Ő eljövetelének napja ne lepjen meg minket tolvaj módjára. Ez azt jelenti, hogy bizony nem lesz konkrétan tudható mikor következik be. Csakis a szívünket tudjuk olyan állapotba hozni, és olyan állapotban tartani, hogy amikor bekövetkezik, akkor nyugalommal, örömmel, sőt, hatalmas boldogsággal fogadjuk a mennybe történő felvitelünket.

És bizony, akik nem vágyják ezt a találkozást, azokra nem fogja az Úr “rákényszeríteni” a mennybemenetelt. Akik a szívüket világi dolgok utáni vágyakkal töltik ki, és gondolataikat a földi dolgok köré fonják, azok nem fogják úgy érezni, hogy jobban vágynak elmenni, mint itt maradni.

Az Úr így mondja több helyen is:

“Amiképpen pedig a Noé napjaiban volt, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is. Mert amiképpen az özönvíz előtt való napokban ettek és ittak, házasodtak és férjhez mentek, mind ama napig, amelyen Noé a bárkába ment, és nem vettek észre semmit, mígnem eljött az özönvíz és mindnyájukat elragadá: akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is. Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Két asszony őröl a malomban, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok,mely órában jön el a ti Uratok.” (Máté 25; Lukács 17)

Tehát az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Hogy ki megy, ki marad, csak az Úr tudja, de néhány dologra figyelmeztet: legyünk készek, munkálkodjunk, és legyünk bölcsek, eszesek. Akkor talán nem hagyatunk a mezőn.

Lesznek, akik az elragadtatás után a földön maradnak. Lesznek olyanok, akik kereszténynek vallják magukat, de csak félszívvel imádják az Urat, és szívük másik fele a világi dolgokat imádja. Róluk beszél az írás, és a földön maradottak között lesznek – nagy csalódást megélve.

A földön maradó keresztények egyik felének hitélete megújul, felismerésekre jutnak, új erőre kapva közelednek a nagy nyomorúság alatt Istenhez, és új erővel fogják hirdetni a feltámadt Jézust, és még ekkor is sokakat visznek Krisztushoz! (Dániel 9:27)

Azonban az itt maradó keresztényeknek lesz egy másik csoportja, akik annak ellenére, hogy az elragadtatás megtörténte előtt kereszténynek vallották magukat, az itt hagyatásuk miatti csalódottságukban haragra gerjednek Isten ellen, ez pedig az Antikrisztus csapdájába sodorja őket. Ahova pedig ez az út vezet, ott “lészen sírás és fogcsikorgatás”.

Sokaknak úgy tűnik, hogy az Úr késlekedik – azonban az ige ezt mondja:

“Nem késik el az ígérettel az Úr, ahogy némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (II. Péter 3:9)

Mindenki megtérésre jusson: azaz eljön az idő, amikor betelik a megváltottak száma, letelik a kegyelem korszaka, és az Úr kiragadja az övéit az ördög világából, e világ istenének hatásköréből.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt a munkát nekünk kell elvégeznünk, így hát eléggé összetett okok miatt van a világunk olyan állapotban, amilyenben most látjuk.
Nekünk várnunk és sóvárognunk kell az Úr napjának eljövetelét, közben pedig hálákat adni az Atya hosszútűréséért, amivel felénk is folyamatosan van, és ez a hosszútűrés és kegyelem az, ami lehetővé teszi azoknak a megmenekülését, akik Őt választják – ez életünk legfontosabb döntése.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük