Hitető és gonosz szellemek a gyülekezetekben, avagy a hívők varázslása

Első hallásra ellentmondásosnak tűnik a kifejezés: „keresztény okkultizmus”.
Valaki vagy „okkultista” vagy „keresztény” – nem?

Nos, a helyzet ennél árnyaltabb, és sokkal bonyolultabb!

A most következő írás mondanivalóját saját tapasztalatomból merítem, és valós események – beszélgetések, megvallások, megnyilvánulások, előadások, istentiszteletek – megélt élményei, tapasztalatai állnak mögötte.

Komolyan döbbenetes, hogy az Írás milyen pontosan fejezi ki, amit üzenni akar a számunkra Isten. De ha az ige hallása, olvasása nem érintené meg ilyen mélyen a hallgatóság lelkét, akkor az Úr mindezt megtoldja a Szent Szellem mindennél pontosabb vezetésével, kijelentésével – csak legyen hozzá nyitott, halló fülünk.

Az utolsó időkben élünk – és ezzel most arra a ma tapasztalható jelenségre szeretnék utalni, amelyre a szentírás figyelmeztet minket:

„Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket, mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus, és sokakat elhitetnek.” (Máté evangéliuma 24. fejezet 4–5. versek)
„És sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek.” (Máté evangéliuma 24. fejezet 11. vers)

Ezek az Úr Jézus szavai az Ő visszatérését közvetlenül megelőző időszakra vonatkozóan! Az Ő szavai beteljesedésének vagyunk tanúi. Tehát különleges időket élünk.

Azt, hogy az utolsó időkben élünk, felismerhetjük azokból a jelekből is, amelyeket Jézus Urunk feltárt előttünk, de ezen kívül, ha nyitott szemmel élünk, láthatjuk a már nem is csak alig észrevehető jeleit, hogy ennek a világnak (világrendszernek) közel a pusztulása – számtalan területen vannak ennek látható jelei. Mindezeken kívül, akinek a szelleme kapcsolatban van a Szent Szellemmel, érzi mindennek az igaz voltát: maga a Szellem tesz erről bizonyságot a hívők számára! Nincs szükség ezzel kapcsolatos megerősítésre senkitől.

Így ír az utolsó idők egy másik jelenségéről az ige:

„A Szellem pedig nyíltan mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető szellemekre és gonosz szellemek tanításaira figyelmezvén.” (I. Timóteus 4. fejezet 1. vers)

A Szent Szellem egyértelműen, felismerhetően, és jól hallhatóan (nyíltan) figyelmezteti a hívőket, hogy az utolsó időben (az Úr Jézus visszatérését közvetlenül megelőző időszakban) a hívőket két csoportra fogja szakítani Sátán és őt szolgáló démoni hadserege. Lesznek keresztények, akik megmaradnak az írás tiszta kijelentése mellett, a Szent Szellem vezetése mellett, és lesznek, akiket félrevezetnek gonosz szellemek, és ezek a démoni lények hamis tanításokkal hitetik el, vezetik félre a hívőket. Ezt a szellemet a hívők eme csoportja a „Szent Szellemnek” hiszi, ám nem Ő az! – hanem hamis, hitető szellemek, akik elhitetik a hívőkkel, hogy a Isten Szellemével van dolguk.

Mindez, egy megdöbbentő felismerésre vezet minket, akik – mint tudjuk – az utolsó időkben élünk: mégpedig arra, hogy van egy igaz, és van egy hamis egyház. És ez nem egy valamikori jövőben várhatóan bekövetkező állapota lesz az egyháznak, hanem velünk és körülöttünk élő valóság, azaz a jelen.

Hogyan ismerhetjük fel a gyakorlatban a „hitető és gonosz szellemek” tanításait?

Ehhez szeretnénk most ebben az írásban gyakorlati támpontokat adni.
(Az alábbi három bekezdést szintén olvashatjuk Az okkultizmus csapdái című weboldalunkon, de itt is érdemes felidézni)

„Az okkultizmus kifejezés a latin occultus, azaz „rejtett”, „homályos” szóból származik, és olyan tevékenységek, módszerek, képességek gyűjtőfogalma, ami a fizikai érzékszervekkel érzékelhető valóság mögötti, rejtett világ tartományába mutat. Magába foglal mindent, ami a mindennapi módon tapasztalhatótól eltér. Ennek értelmében az okkultizmus az érzékekkel nem tapasztalható világ területén mozog, azaz a transzcendens világból táplálkozik.

Minden természetfölötti (szellemi) dolog két forrásból táplálkozhat: az egyik forrás Isten természetfeletti ereje, a másik forrás Sátán természetfeletti birodalma. Tehát a természetfeletti jelenségek vagy Istentől, vagy Sátántól erednek, nincs más alternatíva az írott ige szerint.

Azokat a természetfölötti eredetű jelenségeket, erőket és megnyilvánulásokat, amelyek nem Istentől erednek, vagy nem Isten akarata szerinti módon használják, az okkultizmus fogalomkörébe soroljuk.

Mindezek figyelembe vételével értelmezzük, és ismerjük fel, hogy a fentebb idézett, Timóteusnak írott levélben (I. Timóteus 4. fejezet 1. vers) Pál egy olyan típusú okkultizmusra hívja fel a figyelmünket, ami a magukat kereszténynek tekintő hívők között, a gyülekezetekben jelenik meg az utolsó időkben!

Érdemes ezt ízlelgetni, elgondolkodni rajta: okkult (nem Istentől való) erők, szellemek, amelyek önmagukat hívőnek gondoló, gyülekezetbe, házicsoportba, templomba járó „keresztényeket” tartanak a (kisebb-nagyobb) befolyásuk, hatalmuk és irányításuk alatt, mégpedig azért, hogy a Szent Szellem hangját elnyomják, eltorzítsák, így félrevezessék, az Istennel való tiszta közösségtől eltávolítsák az embereket.

Ez a fajta „kereszténység” különbözik attól, amit az apostolok hirdettek – mégis (hamisan) arra hivatkozik, hogy az eredeti krisztusi, apostoli üzenetet tolmácsolja.
Ez a furcsa hit eltér a bibliából megismert, eredeti, Istenbe vetett hittől, az Őbelé vetett reménység és bizalom helyett egy idegen hitrendszert terjeszt.
A Jézus Krisztus által bemutatott Egyedül Igaz Isten és Atya helyett, egy olyan bárgyún vigyorgó „Apa”, „Apuci” képét vázolják fel, aki inkább tűnik bedrogozott hippi vezérnek, vagy Télapunak, mint szuverén Úrnak, mint a Seregek Urának, mint Atyának, mint olyan Istennek, akinek szavára láthatatlanból előállt a látható világmindenség.
A biblia eltorzított értelmezésén keresztül olyan istenképet akarnak bemutatni, ami nem igei, amit soha nem tanítottak sem az apostolok, sem a próféták, sem pedig maga az Úr Jézus nem mutatott be soha.

Vegyünk néhány példát ennek az egyre inkább elterjedt hamis tanításnak a megjelenéséből. Még egyszer szeretném hangsúlyozni: a Szentírás arra figyelmeztet, hogy mindez az egyházban van jelen, és magam is ezekkel a jelenségekkel gyülekezetekben találkoztam, magukat Krisztus követőjének tartó hívők között.

Atya, vagy apuci?

Adott egy hosszú évek óta hívő nő vagy férfi. Istentiszteleten, imaalkalmakon rendszeresen imádkozik hangosan, folyamatosan olyan képet igyekszik mutatni magáról, hogy ő egy szuper szellemi keresztény, folyamatos kapcsolatban van Istennel, olyan titkokat jelent ki neki a Szent Szellem, amelyeket másnak nem, emiatt a „szellemi jóltájékozottság” benyomását igyekszik kelteni. Közösségi összejöveteleken maga köré gyűjti a nőket, asszonyokat, férfiakat, hitben új testvéreket, és lelkesen beszél az ő uráról, bizalmasan megoszt olyan információkat Istenről, amelyeket nem jelent ám ki mindenkinek az Atya, akivel neki már annyira bensőséges a kapcsolata, hogy csak így szólítja: az én Apucim, Apucikám.
Mi ezzel a baj? Hiszen Maga az Úr Jézus is így szólította az Ő Atyját! Nem?
Nem. Illetve nem pontosan így.

Hiba lenne az arámi „abba” kifejezést úgy fordítani, hogy „apuci”. Egy felnőtt, egészséges, az édesapját szerető és tisztelő férfi nem szólítja úgy az apját, hogy „apuci” – ez ellen minden magyar anyanyelvű ember füle tiltakozik. Így, hogy „apuci”, kisgyermekek hívják az édesapjukat.
Érett, férfiúságra jutott fiaktól kevésbé egészséges a hangzása. Egy kisgyermek „apuci” megszólítását egy kisded szintű szeretet érzés hatja át és motiválja – a szeretet természetesen egy felnőtt férfi megszólításában is benne lehet, benne van, benne is kell lennie, ám ekkorra a tisztelet tudatossá válik egy férfiban, ez pedig a szavaiban is megjelenik. Nem „apucizzuk le” édesapánkat egy érett kor fölött.

De legyen, fogadjuk el, hogy természetes dolog egy 35 vagy 70 éves egészséges férfi részéről, hogy apucinak szólítja az apját. Ám ettől még mindig óriási hiba lenne, ha az „abba” kifejezést behelyettesítenénk az „apuci” magyar szóval. Miért? Mert Jézus ugyan közölte velünk (megjelentette nekünk) Isten nevét, hogy „Atya, Édesapa”, ezzel kifejezve azt, hogy gyermekei lehetünk Jézus Krisztusban, neki magának pedig atyafiai, testvérei (olvasd el: Róma 8. fejezete) – de valamit mégsem teszünk: nem „tesózzuk le” Jézust, nem hívjuk „bratyónak” az Urat, sem pedig „bratyesznek” vagy „bátyónak” Krisztust.
Az Atyát akkor mégis miért „apucizzuk le”?

Ám például az Úr imájában (értsd: „Miatyánk”) Jézus nem az ’Abba’ hanem az „Abwun” (ejtsd: abvun) arámi szót használta, ami az arámi nyelvben egészen egyértelműen egy tiszteletteljes apai megszólítás, aminek szép magyar megfelelője az „Atya”, vagy „Édesapa”.

Amikor Jézus „Abba” szóval hívta az Atyát, az akkor volt, amikor összetöretettségében, kétségbeesésében és gyötrődésében felkiáltott hozzá a Gecsemáné kertben, hogy „ne kelljen kiinnia a poharat, de mindazonáltal ne az ő akarata legyen meg, hanem az Atyáé”.
Egy kétségbeesett felkiáltás Istenhez, az Atyához a halál torkából:
„Édesapám, ments meg ebből a helyzetből, neked minden lehetséges…! DE! Azért mégse az legyen, amit én akarok, hanem amit Te akarsz…!”

Jézus, bármennyire is szoros volt a kapcsolata az Atyával, bármennyire is tökéletes visszatükröződése volt Ő a mennyei Atyjának, egy valamit soha nem olvashatunk róla a szentírásban: soha nem volt tiszteletlen Istennel, soha nem „bratyizott” vele, soha nem volt érezhető, hogy egy rendellenes és torz, sőt, groteszk viszony képét mutatta volna be az Istennel és Atyával való kapcsolatának.

Amiről beszélek, annak semmi köze a hozott ’apaképhez’, mert nem lelki mintákról beszélek, hanem szellemiekről, nem a pszichológia szintjén közelítek a jelenséghez, hanem szellemiekben.

Ezen kívül nem is pont az „apuci” szó alkalmazása a probléma, hanem az a mód, ahogyan ennek és az ehhez hasonló megszólításoknak a használatával közeledünk Istenhez. Képzeljük el a Jelenések könyvében önmagáról a Jánosnak adott kijelentésben megmutatkozó Istent, és a helyzetet, ahogyan János azt mondja neki: apuci; vagy a megjelenő Királynak, Jézusnak azt mondja, hogy tesóm…

Amire szeretném felhívni a figyelmet, az egy más Krisztus, az írott igében kijelentett Istentől különböző isten. Azok a férfiak és nők, akik „apucinak” hívják Istent, egy olyan istenképet mutatnak be, aki inkább hasonlít a télapóra, mint Jézus Krisztus Atyjára; olyan istent vázolnak fel, aki inkább hasonlít egy aberrált guruhoz, New Age-es spirituális tanítóhoz, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez, aki „könyörül, akin könyörül, és kegyelmez, akinek kegyelmez”.

Idézném Pál apostol szavait:
„Mint akik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat imádták, és azokat szolgálták a Teremtő helyett, aki mindörökké áldott. Ámen.
Ezért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre:
(…)
És amiképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen odaadta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek”

(Pál rómaiakhoz írott levele 1. fejezet 25-26 és 28. versek)

Mivel ezek az emberek kitalálták maguknak, hogy milyen is Isten, mindent elkövetnek, hogy az elméjükben lévő istenképnek megfeleltessék a bibliát. Vadabbnál vadabb igeértelmezéseket találnak ki, újra fordítják a biblia könyveit, hogy alátámaszthassák Istenről való elképzeléseiket, jobban beszélik a görög nyelvet, mint maguk a görögök és héberebbek a hébereknél is, csak azért, hogy a nekik tetsző isten létezését bebizonyítsák, továbbá, hogy az Atya Istent felruházzák olyan jellemvonásokkal, amelyeket soha nem jelentett ki Róla az Úr Jézus, sem a Szentírás, sem a Szent Szellem.

Pontosan ezért van szükségük új bibliafordításokra, mert különben nem tudnák az írásokból alátámasztani beteg istenképüket.

Hogy mitől válik ez okkultizmussá? Egészen pontosan keresztény okkultizmussá?
Attól, hogy mindezt keresztény köntöst magukra öltve teszik, ám nem a Szent Szellem vezetése alatt! – bármennyire is igyekeznek ezt a látszatot kelteni.
Ha pedig nem Isten Szelleme vezeti őket, akkor egy gonosz szellem, démon befolyására teszik – ami okkultizmus akkor is, ha keresztények gyakorolják.

A magunk választotta istenkép és istentisztelet fent leírt megjelenési formája egészen elképesztő észrevétlenséggel szivárog be a gyülekezetek falai közé és a hívők gondolataiba. Ezzel pedig egy hamis istenkép elfogadását készítik elő, akit egy hamis krisztus fog bemutatni, mégpedig az Antikrisztus.
Tehát óvatosan az „apucizással” mert könnyen lehet, hogy nem Isten akarata mentén szólnak ezzel a szóval azok, akik így szólítják a Teremtő Istent, hanem az Antikrisztus megjelenését készítik elő (lásd a következő fejezetet).

Ha nem Isten Szelleme vezeti őket, akkor mi, vagy ki?
Nos, hitető, gonosz és félrevezető szellemek – ahogy erre a Szentírás is figyelmeztet minket.
Ha pedig így van, akkor amit csinálnak az okkultizmus, mégpedig keresztény okkultizmus.

Ő az én vőlegényem, ő az én férjem

Az egyházban jelen van egy másik hamis szellem: nők „terjesztik”, férfiak pedig szívesen közvetítik. Ez egy hihetetlenül ősi, sátáni kultuszból táplálkozó ősvallás mai megjelenése; bukott angyalok által vezetett démoni szellemek keltették életre, akiknek specialitása a lelki és testi vágyak kivetüléseinek szellemi köntösbe történő bújtatása, hogy ezzel tévesszék meg az áldozataikat. Az alábbiakban részletesen bemutatom ezt a förtelmet, mert egyre szélesebb körben terjedő jelenségről van szó, ami óriási veszélyt jelent a hívő közösségekre, és a hívő egyénekre egyaránt.

Adjon az Úr bölcsességet, józanságot és a Szent Szellem vezetését ennek a szellemnek a megítéléséhez minden kedves olvasónak és hívőnek!

Egy jólelkű, minden tekintetben alázatosnak tűnő és istenfélő, egyedülálló hölgy ismerősöm mesélte nekem az alábbiakat.

„Tudod, amikor én bemegyek a belső szobámba, akkor én a hálószobámba megyek be az én Urammal. A belső szoba a hálószobát jelenti, érted? Az intimitás helyét. Erre utalt Jézus a „belső szoba” kifejezéssel. Amikor én Vele vagyok, amikor az Úrral vagyok, akkor én egészen és teljesen odaadom Neki magam. De nem ám azonnal! Háromnegyed óra, vagy egy óra csak az előjáték Vele. Ennyi csak az egyesülésre való felkészülés. De ez a ráhangolódás igazán szükséges, elengedhetetlen, mert egészen felcsigáz, a végére már alig várom, hogy még közelebb és még közelebb jöjjön, hogy egészen közel legyen, hozzám simuljon. Szinte magához szeret, amikor aztán igazán velem van, akkor már szinte magától válunk eggyé és oldódok fel Benne, Ő pedig bennem, de akkor aztán megindul a föld is alattunk, lehullanak a csillagok az égből, ott kő kövön nem marad körülöttünk! Ha tudod vagy érted mire gondolok… mert ezt a fajta együttlétet nem mindenki érti, ha elmondom. Viszont enélkül csak a felszint kaparjuk, enélkül nem is mondhatnánk, hogy ismerjük az Urat. Csak az, amikor ennyire eggyé válunk. Ez intim, ez a legjobb szó rá, bensőséges. Ő az én vőlegényem és én teljesen és egészen odaadom neki magam, amikor az Ő ágyasházába visz, akkor az Övé vagyok, csak ő és én. Ő az én férjem. Ezt pár éve csak sejtettem, talán reméltem. Ma már tudom, hogy erre vágyik Ő is mindenkivel. Enélkül nem is mondhatjuk el, hogy ismerjük Őt. Ahogyan a vőlegény és a menyasszony vágyódik egymásra, és mielőtt egyesülnek, keresztülmennek az együttlét minden fázisán. Csodálatos!”

Szó szerint idéztem az ismerősömet.

Engedje meg az olvasó, hogy feltegyek egy kérdést:
A fenti szöveg olvasása közben nem volt-e hasi tájékon, gyomortájékon, esetleg mellkasban jelentkező bármilyen nyomásérzése? Nem jelentkezett-e (akár szó szerinti) rossz szájíze? Nem tiltakozott-e az olvasottak ellen ott belül valami – kicsit, vagy akár hevesen? Nem szólalt-e meg valamilyen „vészcsengő” a szellemében, miközben olvasta a leírást?
Ha igen, akkor az a Szent Szellem figyelmeztetése volt, akár a szellemek megkülönböztetésének ajándéka is lehetett.
Nekem a hajam égnek állt, amikor mindezt elém tárta ez az én kedves hölgy ismerősöm.

Azonban valamit hozzá kell tennem: nem elszigetelt jelenségről van szó, és a Krisztussal való közösség nem egy egyedi torzulásával szembesültem ebben az esetben. Vannak más hívő asszonyok, egyedülálló nők, sőt, már egész gyülekezetek, akik a fentiekkel szinte azonos, vagy ettől csak kissé eltérő módon megélt „egyesülésről” és „együttlétről” beszéltek nekem. Egy olyan, egyre szélesebb körben tapasztalható jelenségről van szó, aminek most csupán egy ártatlannak látszó, önmagát mélynek beállító, „istennel” való kapcsolatot ír le.

Jellemző, hogy (nem csak, de főleg) nők beszélnek a Krisztussal való kapcsolatukban megjelenő intimitásról, bensőségességről, mélységről, ezotériáról, misztikusságról, ami csak az övékéhez hasonló élmények megtapasztalásával válik megérthetővé.

Az ellenség olyan, mint a farkas – gyakran bárány képében jelenik meg, de belül ragadozó farkas. Sokszor csupán ártatlan, kedves kis gondolat, amivel eljátszik az ember a fejében. Aztán ez a gondolat apránként változni kezd, de nem észrevehető módon: nem tűnik fel, hogy egyre természetellenesebb, hogy egyre sötétebb, egyre gonoszabb, mert folyamatos édesgetéssel téveszti meg az embert, mindig ad valamit, amivel kielégítheti az ember lelkét, örömben és elégedettségben tartva, de valójában szellemi vaksággal sújtja, elhiteti az áldozatát olyasmivel, ami voltaképpen aberrált, deviáns és elvetemülten gonosz. Az áldozat egyébként maga is kézzel-lábbal tiltakozott volna mindez ellen, ha néhány hónappal, vagy néhány évvel korábban azt mondják neki, hogy így éli meg az „istennel” való mély kapcsolatot.

A gonosz egyik titka a fokozatosságban rejlik. Elcsépelt példa, de ettől igaz és ide illik: ha egy békát a forró vízbe ejtünk, akkor azonnal kiugrik belőle; ám ha hideg vízbe tesszük és fokozatosan melegítjük alatta a vizet, akkor lassan meg tudjuk főzni, és még csak észre sem veszi mi történik vele.
Ezt csinálja a gonosz is az emberekkel a gyülekezetekben. Lassan, fokozatosan hiteti el a hazugságait az emberekkel. Kezdetben egy aprónak tűnő dologban vezet félre.
Egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti.

A hitető egy kedvenc érve, hogy „Atya”, aki szerelemmel szereti az embert, egy mélyebb és bensőségesebb viszonyra vágyik vele, és „Szentszellem” viszi egyre mélyebbre és messzebbre az embert a Teremtőjével való személyes kapcsolatban. A hamis szellem elhiteti, hogy aki ennek az „áradásnak” ellenáll, azt sajnos nem tudja majd az Úr olyan módon, s oly mértékben használni, ahogyan a mai korban szeretné.
Ezzel az állítással az óvatlan és ártatlan embereket – akik egyébként tényleg vágynak Istent személyesen megismerni – szinte rátereli ennek a rendellenes „viszony” keresésének az útjára. Másokban meg kudarcérzést kelt azzal, hogy ők nem élik meg az Istennel való kapcsolatnak ezt a „minőségét”, így sarkallva őket arra, hogy keressék ennek módját.

Másik figyelmeztető jel, ha egy önmagát hívőnek valló nő (ritkábban, de akár férfi) névelő nélkül, személynévként szólítja Istent és az Ő Szellemét, valahogy így:
„Tegnap Atya kijelentette egy új módon magát nekem”
vagy ehhez hasonlóan:
„És amikor Szentszellem hangját hallom”.
Ezek apró, kezdeti jelek, de figyelmeztetőek, mert innen nagyon messzire lehet kerülni az Egy Igaz Isten tiszta imádatától.

Mi történik, ha valaki elkezd keresni egy ilyen jellegű kapcsolatot az Úrral?

Biztos vagyok benne, hogy sem a Szent Szellem, sem a Szentírás nem fogja erősíteni benne ezt a keresést!
De hozzáteszem: akit nem Istennek Szelleme vezet, az fog találni valamit ezen az úton, annak lesz a leírtaknak megfelelő kapcsolata valamilyen szellemmel – de az nem Isten Szelleme lesz!

Mondhatná valaki, hogy ezek csak a női lélek vágyódásainak kivetülései, és hogy az Énekek éneke is ezt a fajta mély kapcsolatot írja le.
Nem, nem ilyen jellegű ember-isten kapcsolatot ír le az Énekek éneke. Távol legyen!
De kérdeznék én is valamit: csak nőkkel akar az Úr mély kapcsolatba kerülni? Csak nők fedezik fel az Úrral való kapcsolatnak ezt az intim módját?

Mit gondolnánk, ha mindezt férfi szájából hallanánk?
Olvassuk el ezeket a mondatokat most azzal a tudattal, hogy egy férfi szájából halljuk:

„Tudod, amikor én bemegyek a belső szobámba, akkor én a hálószobámba megyek be az én Urammal. A belső szoba a hálószobát jelenti, az intimitás helyét, erre utalt Jézus a „belső szoba” kifejezéssel. Amikor én Vele vagyok, amikor az Úrral vagyok, akkor én egészen és teljesen odaadom Neki magam. De nem ám azonnal! Háromnegyed óra, vagy egy óra csak az előjáték Vele. Csak az egyesülésre való felkészülés. De ez a ráhangolódás igazán szükséges, elengedhetetlen, mert egészen felcsigáz, a végére már alig várom, hogy még közelebb és még közelebb jöjjön, hogy egészen közel legyen, hozzám simuljon. Szinte magához szeret, amikor aztán igazán velem van, akkor már szinte magától válunk eggyé és oldódok fel Benne, Ő pedig bennem, de akkor aztán megindul a föld is alattunk, lehullanak a csillagok az égből, ott kő kövön nem marad körülöttünk! Ha tudod vagy érted mire gondolok… mert ezt a fajta együttlétet nem mindenki érti, ha elmondom. De enélkül csak a felszint kaparjuk, enélkül nem is mondhatnánk, hogy ismerjük az Urat. Csak az, amikor ennyire eggyé válunk. Ez intim, ez a legjobb szó rá, bensőséges. Ő az én vőlegényem és én teljesen és egészen odaadom neki magam, amikor az Ő ágyasházába visz, akkor az Övé vagyok, csak ő és én. Ő az én férjem. Ezt pár éve csak sejtettem, talán reméltem. Ma már tudom, hogy erre vágyik Ő is mindenkivel. Enélkül nem is mondhatjuk el, hogy ismerjük Őt. Ahogyan a vőlegény és a menyasszony vágyódik egymásra, és mielőtt egyesülnek, keresztülmennek az együttlét minden fázisán. Csodálatos!”

Förtelmes…

Ne higgyük, hogy férfiak nem beszélnek erről az Úrral való szerelmes együttlétről és egyesülésről. Példának személyes beszélgetéseket is tudnék hozni, de inkább egy magyarországi konferencián, ezrek előtt elhangzott két monológot idéznék, két világhírű (férfi) „evangélista” szájából. Miközben ezek a lenti mondatok elhangoztak, andalító, bódító zene szólt, szinte beleringatták egy tudatállapotba az embereket a zenével és a fényjátékokkal, a félhomály manipulációival. Hangulatba kellett hozni az embereket, nyitottá kellett tenni a lelküket és az érzelmeiket az elkövetkezendő mondatokra, és a zene közben folyamatosan gondoskodott az „alfa” állapotról.
Tűz konferencia, 2018. augusztus, Eric Gilmour:

„Friss, új olaj jön most rád! Hányan vagytok, akiket már most megérintett Isten Szelleme?

Nagyon izgatottak vagyunk és lelkesít minket, amikor nyilvánosan megérint minket Isten.

De valamit meg kell, hogy érts, hogy a nyilvános érintés át kell, hogy forduljon privát, személyes csókká – vagy ha nem, akkor el fog halványulni.
A nyilvános érintésnek az a célja, hogy elvonjon téged abba az irányba, hogy privát, személyes csókot kapj Istentől.
A vőlegénynek a belső kamrája az, amibe húz és vonz téged. És azért imádkozom ma érted, hogy érezd most ebben a pillanatban az Úrnak a gyönyörűségét, ami téged oda húz és von magához. És ahogy ő húz és von téged ez az egész életedre kiterjedő legyen és megmaradó legyen.
Ó, drága szerelmesem! A te ajkadról méz csöpög és a csókjaid olyan, mint a bor. A hangod annyira gyengéd, és a szemeid, annyira kedvesek. A te érintésed a boldogság. Minden mást magam mögött hagyok. A tiéd vagyok. És te az enyém vagy. Mert mindent tebenned találok meg.

Ha meg akarod ízlelni a mennyet, akkor hagyd, hogy megcsókoljon az ő ajkának csókjaival. Ha akarod érezni a mennyet, akkor engedd meg, hogy a karjaiban tartson téged.”

Ezután ezt a szónokot leváltotta egy másik híresség, akinek a szavait az előzőhöz hasonlóan ráhangoló zenével, fényekkel készítették elő, majd szavai alatt is mindvégig szólt egy meditatív szene.
Tűz konferencia, 2018. augusztus, Todd White:

„Ma reggel úgy ébredtem, hogy szerelmes voltam Jézusba.

Úgy ébredtem ma reggel, hogy szerelemben voltam vele.

Ő azt akarja, hogy a testünk rendben legyen, hogy jó egészségünk legyen. Azt akarja, hogy bővölködjünk. Lelkiekben és testiekben is bővölködjünk.

Ha bemegyünk a hálószobába – mert rengeteg keresztény bemegy oda vele, és keresi Istent – és ezt előjátéknak nevezik, ami ott történik.

Igen! Ez előjáték! Ami ott történik az előjáték.

De hol van Istennek az a férfija, vagy asszonya (nője…), aki bemegy a hálószobába, a kamrába azért, hogy utána várandós legyen Istentől?

Terhessé kell válnunk Istentől!

Nem csak előjátékra van szükség. Istennel terhesekké kell válnunk.

Remélem, hogy nem sértődtetek meg ezen… Sőt, remélem azt mondjátok, hogy „nem hiszem el miket mond ez itt” – Remélem Isten megrázza a legbensőtöket is! (ezt mondta szó szerint: „megrázza a magotokat”…) Isten teherbe akar ejteni téged az ő magjával.

Most néhányan úgy néztek rám, mintha azt gondolnátok, olyan mintha megőrültem volna. Sőt, őszinte leszek, a legtöbben úgy néztek rám, mintha őrült lennék.

Tudjátok mit? Az vagyok…! Terhes vagyok!

Ez így néz ki, amikor Istentől terhes leszel – tehát amikor Krisztus benned van, az a dicsőség reménysége. De, amikor Krisztus kimegy belőled, az a dicsőség, amikor minden nap gyerekeid születnek tőle.
Mit jelent terhesnek lenni Istennel? – már nem az emberekkel foglalkozol. Nem kritizálod őket, mert ha van valakivel valami problémád, akkor már nem róluk van szó, hanem rólad van szó. Te vagy a baj forrása.

Szükséges teherbe esned Jézustól. Ne ragadj le az előjátéknál Vele. Kérd meg őt, hogy tegyen téged terhessé az ő dicsőségével, az ő jóságával, az ő kegyelmével, az ő szenvedélyével, az ő magjával.”

Mindez világhírű „evangélistáktól” – ne csodálkozzunk tehát, hogy a korábban idézett ismerősöm hasonlóan riasztó együttlétről számolt, ha világhírű „szolgálók” ilyen módon „foglyul ejtik a bűnökkel megterhelt és sokféle kívánságoktól űzött asszonykákat” (II. Timótheus 3: 6)

És közben folyamatosan szólt egy a meditatív, szuggesztív zene, ami megteremtette a megfelelő „bensőségességet” az egyesüléshez… Lelki, érzelmi manipuláció – sőt, hipnózis.
De nekünk ébernek kell lennünk, nem szabad felülnünk a zenével, füsttel és fényekkel, félhomállyal történő lelki-érzelmi manipulációkra! Mi szükség van Isten igéjének, a világosság igéjének hirdetéséhez sötétségre, félhomályra?

Olvassuk el Pál thessalonikabeliekhez írott első levelének ötödik fejezetéből az alábbi részt (1-8. versek):

„Az időkről és időszakokról pedig, atyámfiai, nem szükséges írnom néktek; Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jön el, mint a tolvaj éjjel.
Mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem tör rájuk, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképpen meg nem menekednek.
De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket.
Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!
Tehát nehogy elszunnyadjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.
Mert akik alusznak, éjjel alusznak; és akik részegek, éjjel részegednek le.
Mi azonban, akik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe.”

Jézus sehol sem buzdít minket arra, hogy az éber tudathoz képest egy megváltozott tudatállapotba kerülve közeledjünk hozzá, vagy így keressük Őt – de ezen kívül, Ő maga sem mondta, hogy ilyen módon közeledne hozzánk. Ne hagyjuk, hogy beleringassanak minket egy természetellenes istenkeresésbe, egy nem az Úrtól való szellemiségbe. Maradjunk, legyünk éberek!

Maga az Úr Jézus figyelmeztet így bennünket:

„Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.
Ímé, eleve megmondottam néktek.
Azért, ha azt mondják majd néktek: Ímé, a pusztában van (a Krisztus); ne menjetek ki. Ímé, a belső szobákban (találkozhattok Krisztussal); ne higgyétek.” (Máté evangéliuma 24. fejezet, 24-25-26. versek)

A fent leírt példa aberrált módja Krisztushoz való közeledésnek, nem igei. Nem is vezet Jézushoz! Isten Szellemmével nem lehet ilyen módon közösségbe kerülni.
Viszont az igében láttunk hasonlót: ez a terjedőben lévő jelenség csupán a gyökere egy olyan eseménysorozatnak, aminek egykoron már tanúja volt a teremtett világ.
Az ember (a természetfelettihez való vonzódása miatt) mindig is engedett a szellemi lényeknek, amikor azok közeledni akartak felé.

Történt egyszer, hogy az Isten által teremtett szellemi lények, Isten fiai, intim kapcsolatra vágytak az ember leányaival. Meg is történt az egyesülésük. Ennek eredményeként kellett az Úrnak a világon akkor elterjedt, felfoghatatlan mértékű gonoszságot vízözönnel elpusztítania, és ekkor hangzott el az Úr szájából a Biblia egyik legmegrázóbb mondata:

„És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.”
(Mózes első könyve, 6. fejezet 5. vers)

Nem a Szent Szellem keresi velünk az intim és bensőséges kapcsolatot, nem a Fiú akar velünk egyesülni – hanem hitető, félrevezető, hamis szellemek, akik bűzlenek a devianciától, és a gonoszságtól, akik olyan testi, lelki, érzéki vágyakat hasonlítanak az Isten Szellemével való kapcsolathoz, ami csak a bukott angyalok beteges vágyódásainak undorító mellékterméke.
Ne folytassuk testben, sem lélekben, amit Isten szellemben kezdett el bennünk!
Bőven sok, hogy a világ természetellenes testiségre buzdító szellemekkel van tele, ne engedjük be a gyülekezetekbe a keresztény okkultizmusnak ezt a formáját.

Tehát csak óvatosan azokkal, akik „egyesülésre” biztatnak az Úrral, vagy „intim” és „bensőséges” kapcsolatra. Ezek a kulcs szavak. Ha ezeket halljuk, legyünk éberek!

Nyelvek imája, a lélek halandzsája, vagy hamis szellem rikácsolása?

Az egyházban jelen van egy másik hamis szellem, ami főleg a karizmatikus közösségeket érinti.
Hallottam olyat, hogy valaki ezt mondta:
„Inkább nem akarok úgynevezett nyelveken szólni, mert így legalább nem esek az ellenség becsapásának áldozatául.”
Természetesen nem a félelem alapján kell keresni vagy éppen elutasítani a Szent Szellem ajándékait, azoktól félni semmiképpen nem kell – nem a félelem, nem a gyávaság szellemét kaptuk!

Hogy jön a félelem a Szent Szellem ajándékaihoz? Mi köze van a félelemnek a szellemi ajándékokhoz?
Olvassuk el Pál Timótheusnak írott második leveléből a 6-7. verseket:

„Ami miatt emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én kezeimnek reád tétele által.
Mert nem a félelem szellemét adta nékünk az Isten, hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak szellemét.”

Az Isten kegyelmi ajándékait az első korinthusi levél 12. fejezete tartalmazza, melyek ezek:

  1. Bölcsesség szava
  2. Ismeret szava
  3. Hit
  4. Gyógyítások ajándékai
  5. Csodatévő erők
  6. Prófétálás
  7. Szellemek megkülönböztetése
  8. Nyelvek nemei
  9. Nyelvek magyarázata

Pál azt mondja, hogy ezek mögött nem állhat a félelem (eredetiben: a gyávaság) szelleme, hanem mindegyik mögött ott van Isten ereje, Isten szeretete és Isten józansága, kiegyensúlyozottsága.

Miért említi meg Pál ezek mellett a csodálatos szellemi ajándékok mellett a félelmet, illetve gyávaságot?

Azért, mert ezeknek a szellemi ajándékoknak tényleg semmi köze nem lehet a félszegséghez, bátortalansághoz, bizonytalansághoz. Isten ezeket a jellemvonásokat kiűzi belőlünk a Szent Szellemének erejével, de nem azért, hogy saját önteltségünkkel, vagy saját elképzelésünk szerinti megnyilvánulásokkal töltsük meg a helyüket, hanem azért, hogy az Ő Szelleme költözzön a helyükre. A mi feladatunk az, hogy ne a saját képességeinkre és erőfeszítéseinkre támaszkodjunk, ha ezt tesszük biztosan el fogunk bukni, hanem bízzuk magunkat teljesen az Úr vezetésére, erejére és szeretetére és ajándékaira!

Jakab ezt mondja (Jakab 1. fejezet 7-8 versek):

„Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól;
A kételkedő, a minden útjában állhatatlan ember.”

A „kételkedő, a minden útjában állhatatlan ember” egy másik bibliafordítás szerint így hangzik:

 „kettős gondolkodású, rendetlen, labilis, kiegyensúlyozatlan ember”

Az Egyszerű Fordítás (EFO) pedig így adja vissza:

„Mert aki kételkedik, annak a lelke kétfelé ingadozik, nem képes elszánni magát, állhatatlan és megbízhatatlan mindenben.”

Ha tehát szellemi ajándékokra vágyunk, akkor félelem nélküli, megbízható hittel és bátor meggyőződéssel kell várnunk, hogy a Szent Szellem osztogassa az Ő ajándékait, amint akarja.

Ám az ellenség másol, mindent, amit a mi Atyánk nekünk akar adni, mindent, amivel meg akar áldani, azt lemásolja, meghamisítja, és torzított formában akarja vele becsapni a hívőket.

Ezt teszi a szellemi ajándékokkal is.

Rengeteg nyelveken szólást hallottam. Hiszek az ajándékokban!
Egyszer hallottam valakit folyamatosan nyelvek imájában gyakorolni magát. Furcsa érzés lett rajtam úrrá, azt gondoltam, úgy éreztem, hogy az illető halandzsázik… El is szégyelltem magam miatta, bocsánatot is kértem az Úrtól, hogy ilyet gondoltam.
Aztán pár nap múlva megint hallottam az illetőt így imádkozni. És ismét azt éreztem, hogy ez nem a bibliai nyelveken szólás, nem a nyelvek nemei ajándék megnyilvánulása, hanem halandzsa.
És ismét haragudtam magamra, hogy ilyet gondolok, megvallottam az Úrnak, hogy rosszat gondolok a testvéremről, bocsássa meg nekem ezt az Atya.
És ez így ment hónapokon, éveken át, azzal a kiegészítéssel, hogy időnként más testvérek nyelveken szólása közben is volt ilyen gondolatom, éreztem ugyanezt, és rettenetesen nehezteltem magamra emiatt, hogy magamban ezzel vádolom őket, pedig csak nyelveken imádkoznak.

Aztán olvastam Smith Wigglesworth egyik írását, és az Úr felnyitotta a szememet. Az olvastam, hogy Wigglesworth nem egy istentiszteleten megtette, hogy ha olyan nyelvek imáját hallott, amit nem a Szent Szellem ihletett, akkor a testvért, akitől ezt hallotta, leállította és kérte, hogy ne imádkozzon, mert nem a Szellemtől vannak a szavai, csak halandzsázik, vagy egy gonosz szellem szól rajta keresztül.

Alig tudtam elhinni, hogy ezt olvastam! Hatalmas kő esett le a szívemről és megkönnyebbültem, felszabadultam a gondolataim miatti önvád, és kárhoztatás alól.

Viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy valóban nem minden az, aminek gondoljuk. Vannak drága testvérek, akik annyira vágynak a szellemi ajándékokra, hogy képesek maguknak megalkotni valamit annak hasonlatosságára, amit a szellemi ajándékok mögött sejteni vélnek. Megtöltik saját elképzelésük szerinti tartalommal a saját megnyilvánulásaikat, amit persze a Szent Szellemtől kapott ajándék működésének tartanak, olyannyira, hogy maguk is elhiszik ezt.

A szellemi ajándékok nem Istentől való megjelenési formáiban:

Halandzsáznak a nyelvek imájának leutánzása módján.
Tudálékoskodnak, mondván, hogy az ismeret (tudás) szava működik rajtuk keresztül – de a szavaik csak az intellektusukból, érzelmeikből és vágyaikból, vagy hamis szellemek megtévesztéséből táplálkoznak a Szent Szellem kijelentése helyett.
A szívük kívánságait mondják ki, vagy azt, amiről úgy gondolják, hogy a másik hallani akar, és azt állítják erről, hogy Istentől való próféciát szólnak.
Okoskodnak, és szavaik emberi filozófiából, ördögi érvelésből épülnek fel, nem az Istentől való szellemi bölcsességből.
Gondolataikból és érzelmeikből való szavakkal ruházzák fel a másoktól hallott nyelvek imáját és azt gondolják ezzel a nyelvek magyarázata működik rajtuk keresztül, ám semmi köze a Szellem ajándékához annak amit tesznek.
Úton útfélen, boldog boldogtalanban szellemeket, démonokat látnak, és a szellemek megkülönböztetésének ajándékát gondolják birtokolni, pedig lelkükben csak a különlegesnek látszani akarás motiválja őket, vagy a misztikum utáni vágyódás.
Nem mennek el orvoshoz akkor sem, amikor már csak segítséggel tudnának eljutni a legközelebbi rendelőbe, és azt hiszik, hogy a hit ajándékát kapták az Úrtól.
…sorolhatnám a tapasztalt példákat.

A leírt esetekben a hívő saját lelkének természetfeletti iránti vágyódását látjuk megnyilvánulni, ami nagyon meg tudja zavarni a gyülekezetet és az újonnan megtérő hívőket, ám meg kell állapítani, hogy ebben az esetben még az ártatlanabb változatokkal találkozunk.
Ahogy korábban említettem, az ördög igyekszik az Igaz Isten minden ajándékát lemásolni meghamisítani, és ha a hívők megnyilvánulásai mögött nem a Szent Szellem áll, még mindig jobb, ha saját lelkük vágyait engedik szabadra, mintha hamis, gonosz démoni lények erre irányuló megtévesztésének engednek!

Ugyanis a gonosz a szellemi ajándékok mindegyikét képes meghamisítani, és meg is teszi! Azokban az esetekben, amikor egy-egy Istennek tulajdonított ajándék mögött hamis és megtévesztő szellemek működése áll, az eredmény sokkal pusztítóbb, mintha „csak” a hívő saját maga lelki vágyódásait hozná így működésbe – természetesen így is ártalmas és romboló a tevékenysége.

A fenti felsorolásból szándékosan kihagytam kettőt: a csodatévő erőket és a gyógyítások ajándékait. Ezeket az ajándékokat látom legtöbbször az ördög által úgy működtetni, hogy közben isteni eredetet tulajdonítanak neki.

Gondoljunk csak arra, amikor aranypor, aranylabdák jelennek meg egyes alkalmakon. Gondoljunk azokra a „gyógyító alkalmakra” amikor semmi nem történik, vagy ha igen, akkor az úgynevezett „gyógyulás” csak átmeneti. Gondoljunk azokra a gyógyítókra, akik mindenféle „energiákról”, „erőkről” és fizikálisan is megtapasztalható érzetekről beszélnek, akik ráfújnak, sziszegnek a betegekre, rászorulókra. Ezek mind démoni jelenségek, ördögi jellemzők. A gyógyulások ezekben az esetekben kétségtelenül megtörténnek – ám nem Istennek Szent Szelleme által!

Ha egy szolgáló utasításokat, parancsokat ad a Szent Szellemnek, az mindig démoni lélek befolyását jelenti.
„Szent Szellem töltsd be ezt az embert!”
„Szent Szellem áradj ki! Mozdulj!”
Ha ilyeneket hallunk, mindig szólaljon meg a szellemi vészcsengő bennünk!

Ha egy szolgáló arról számol be, hogy a testében érzi mozogni az erőt, a gyógyító erőt (vagy a Szent Szellemet) vagy hogy a karjából, kezéből vagy tenyeréből érzi kiáradni az erőt, azt mindig fenntartással kell kezelni!

A nyelvek imájának vizsgálata során néhány jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

Néhány éve egy ima összejövetelen a Szent Szellem határozottan szólt, hogy az egyik nyelveken szóló egy mondatát jegyezzem meg és fordítsam le a google fordító segítségével, mert emberi nyelven szólt az illető.
Megtettem. A következő jelentést kaptam egy dél-kelet ázsiai nyelven:
„Hamarosan imádni fogom a sárkányt” vagy „Méltó a sárkány hogy imádjam”
Azt hiszem nem kell magyarázni: ezt nem a Szent Szellem mondatta az illetővel.

Amikor egy közösség tagjai gyakran imádkoznak együtt, ha nem a Szent Szellemtől vezéreltetve szólnak, hanem maguk erőltetik magukra a nyelveket (azaz halandzsáznak) vagy démoni befolyásra szólnak idegen nyelven, akkor megfigyelhető, hogy nagy százalékban használnak azonos szótagokat vagy szavakat, mondatokat. Kialakul (nem igazán tudatosan) a másik nyelvének leutánzása. Ezért olyan gyakori jelenség a gyülekezetekben a hasonló kiejtés – de ezekben az esetekben nem a Szent Szellem adja a kiejtést az ajkakra, a nyelvekre!

Isten Szelleme végtelen számú módon és egyénre szabottan adja a kiejtést – mindenkinek amint akarja. Ezt az egyéneknél is helyzetenként, imakérésnek megfelelően „aktualizálja” – a több ezer emberi nyelv mellett akár az angyalok valamelyik nyelvét is nekünk adhatja! Nem szorulunk egymás ajándékainak leutánzására.

Láthatjuk tehát, hogy a gyülekezetekben magának a Szent Szellemnek az ajándékait is leutánozhatják a Sátán démoni szellemei, egészen és teljesen beszennyezve a tiszta Ige jelenlétét és Isten természetfeletti erejének megnyilvánulásait.

Mivel ezek a jelenségek is táplálkozhatnak nem Istentől való szellemi forrásokból, elmondhatjuk, hogy ezekben az esetekben is megvalósul az a tevékenység, amit úgy hívunk, hogy keresztény okkultizmus.

Ha nem bújtatnák keresztény köntösbe, akkor nyugodtan hívhatnánk varázslásnak vagy boszorkányságnak is – mert valóságosan az!