Ez az írás az Úrvacsora – amely az Egyház második Szentsége – egyes elemeinek magyarázatával és a lábmosás jelentőségével foglalkozik. A lábmosás szertartása többek között szimbolizálja azt, hogy Krisztus letette értünk az életét.

forrás: www.churchofgod.hu

A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatások vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A forrás nevét, címét fel kell tüntetni.
Ár nem számítható fel érte.
 

A lábmosás jelentősége

Ebben az írásban bemutatjuk a lábmosás szertartásának jelentőségét. Mindannyiunk számára ismerős az az emberi tulajdonság, hogy ha valami tevékenység nagy sikerrel jár, akkor rámondjuk, hogy „remek”, és utána hamarosan el is feledkezünk róla. Ha pedig valami sikertelenül végződik, akkor egyből azt kérdezzük „miért?”. De ezáltal tanulunk és okulunk. Pál láthatóan szintén keresztülment ezen.

Pálnak a korinthusbeli gyülekezethez írt levele bekerült a Biblia írásai közé, hogy tanuljunk és okuljunk belőle. Néhány évvel korábban maga Pál hozta létre a korinthusi gyülekezetet, és látszólag ezt a levelét nem sokkal a Pászka (Peszah) ünnepe előtt írta nekik. A korinthusiaknak sok gondjuk volt a hozzáállásukkal és viselkedésükkel, ami azoknak a berögződött pogány szokásoknak a közvetlen eredménye volt, amelyekből csak nem rég jöttek ki.

Egy új gyülekezet esetében ma is előfordulhatnak hasonló gondok. E levél bizonyos mondanivalójának és jelentőségének kielemzése hozzásegíthet a Pászka ünnepének jobb megértéséhez, és ahhoz, hogy a közeledő Pászka ünnepét hatékonyabbá, értelemben gazdagabbá tegye. A korinthusiaknál fellelhető önzésnek, büszkeségnek és rátartiságnak soha, de különösen az Úrvacsora alkalmával nem szabad helyet adni.

De lássuk magának a korinthusi levélnek a tartalmát, és azt, hogy mire is utasítja őket Pál a 11. rész 17-22 verseiben.

1Korinthus 11:17-22 17 Ezt pedig tudtotokra adván, nem dicsérlek, hogy nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe. 18 Mert először is, mikor egybegyűltök a gyülekezetben, hallom, hogy szakadások vannak köztetek; és valami részben hiszem is. 19 Mert szükség, hogy szakadások is legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek ti köztetek. 20 Mikor tehát egybegyűltök egyazon helyre, nincs úrvacsorájával való élés: 21 Mert ki-ki az ő saját vacsoráját veszi elő az evésnél; és némely éhezik, némely pedig dőzsöl. 22 Hát nincsenek-é házaitok az evésre és ivásra? Avagy az Isten gyülekezetét vetitek-é meg, és azokat szégyenítitek-é meg, a kiknek nincsen? Mit mondjak néktek? Dicsérjelek-é titeket ebben? Nem dicsérlek.

A levél tartalmából az vehető ki, hogy amikor a korinthusiak összegyűltek az Úrvacsorát megünnepelni, azt valamiféle pogány szokások keretein belül tartották meg, és az váltotta ki Pál szigorú megjegyzéseit a kivagyisággal és a velejáró dőzsöléssel, ivászattal kapcsolatban. A kenyér és a bor szimbolikus jelentőségét, szellemi mondanivalóját egyáltalán nem vették figyelembe.

Ha a mai értelemmel nézzük az akkori eseményeket, világosan kitűnik, hogy legalábbis részben azért kerültek ilyen helyzetbe, mert nem értették meg, nem fogták föl a lábmosás értelmét, amelyre maga Jézus adott utasítást a tanítványainak, mielőtt magukhoz vették volna a kenyeret és a bort. János evangéliumában pontosan le van jegyezve ez az esemény.

János 13:1-17 1 A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. 2 És vacsora közben, a mikor az ördög belesugallta már Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának szívébe, hogy árulja el őt, 3 Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, 4 Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. 5 Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, a mellyel körül van kötve. 6 Méne azért Simon Péterhez; és az monda néki: Uram, te mosod-é meg az én lábaimat? 7 Felele Jézus és monda néki: A mit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted. 8 Monda néki Péter: Az én lábaimat nem mosod meg soha! Felele néki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám. 9 Monda néki Simon Péter: Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is! 10 Mondá néki Jézus: A ki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan. 11 Tudta ugyanis, hogy ki árulja el őt; azért mondá: Nem vagytok mindnyájan tiszták! 12 Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek? 13 Ti engem így hívtok: Mester, és Uram És jól mondjátok, mert az vagyok. 14 Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. 15 Mert példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek. 16 Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, a ki azt küldte. 17 Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.

Manapság a lábmosás egy privát, személyes dolog minden ember számára, ezért a lábmosás, mint szertartás egy furcsa gyakorlatnak tűnhet. Az ókori világban azonban hozzátartozott a mindennapi élethez, mint a vendégszeretet egy megnyilvánulása. Mivel akkoriban nyitott szandálokat viseltek, vagy egyszerűen mezítláb jártak, így az emberek lábai állandóan porosak, piszkosak, esetleg sárosak voltak.

A gazdagabb családoknál a legalacsonyabb rangú szolgálók feladata volt a vendégek lábát megmosni. Ez akkoriban egy annyira elterjedt szokás volt, mint pl. a lábtörlő használata vagy a cipők levétele az ajtó előtt a mai kultúrában.

Amikor Jézus dereka köré tekert törölközővel lehajolt tanítványai lábát megmosni, ezzel nagy és váratlan meglepetést okozott számukra. A tanítványoknak a mesterük mossa meg a lábát! Jézus azért tette ezt, hogy példával mutassa meg nekünk, milyen szellemiségben kellene élnünk, ez a szellemiség pedig a teljes alázatosság, mint alapvető tulajdonság.

A tanítványokat ezzel szemben időnként az foglalkoztatta, hogy ki milyen hatalmat vagy felelősséget kap majd az Isten országában.

Márk 10:35-45 35 És hozzájárulának Jakab és János, a Zebedeus fiai, ezt mondván: Mester, szeretnők, hogy a mire kérünk, tedd meg nékünk. 36 Ő pedig monda nékik: Mit kívántok, hogy tegyek veletek? 37 Azok pedig mondának néki: Add meg nékünk, hogy egyikünk jobb kezed felől, másikunk pedig bal kezed felől üljön a te dicsőségedben. 38 Jézus pedig monda nékik: Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-é a pohárt, a melyet én megiszom; és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, a mellyel én megkeresztelkedem? 39 Azok pedig mondának néki: Megtehetjük. Jézus pedig monda nékik: A pohárt ugyan, a melyet én megiszom, megisszátok, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek; 40 De az én jobb és bal kezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, a kiknek elkészíttetett. 41 És hallván ezt a tíz tanítvány, haragudni kezdének Jakabra és Jánosra. 42 Jézus pedig magához szólítván őket, monda nékik: Tudjátok, hogy azok, a kik a pogányok között fejedelmeknek tartanak, uralkodnak felettök, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtok. 43 De nem így lesz közöttetek; hanem a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; 44 És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen: 45 Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.

A tanítványok az Isten országával kapcsolatban önző, ambíció által vezetett gondolatokat alakítottak ki. Erre egy másik jó példa a Lukács 22:24-27-ben található.

Lukács 22:24-27 24 Támada pedig köztük versengés is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak. 25 Ő pedig monda nékik: A pogányokon uralkodnak az ő királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van, jóltévőknek hívatnak. 26 De ti nem úgy: hanem a ki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint aki szolgál. 27 Mert melyik nagyobb, az-é, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? nemde aki asztalnál ül? De én ti köztetek olyan vagyok, mint aki szolgál.

Az akkori társadalomban – csakúgy, mint a maiakban – a szolgálatot és alázatosságot megvetették és lenézték, mert az csak a jó rabszolgák tulajdonsága volt. Az alázatosság gyengeségnek számított. Egy személy pozícióját a közösségben az tükrözte legjobban, hogy milyen hatalmat tudott gyakorolni mások fölött. Jézus teljesen a feje tetejére állította ezt az értékrendszert azáltal, hogy bár a mesterük volt, mégis megtette ezt a legalacsonyabb szolgák által végzett munkát, a lábmosást. Jézus példaként is tett tetteiből nem vonhatunk le mást, mint azt, hogy a szolgálat és az alázatosság elengedhetetlen követelménye az üdvösségnek. Ez vehető ki az alábbi idézetekből is:

Filippi 2:2-4 2 Teljesítsétek be az én örömömet, hogy egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén, egy érzésben, egyugyanazon indulattal lévén; 3 Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál. 4 Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.

1 János 3:16 Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.

Láthatóan még az alázatosság és szolgálat sem elég, ha nincs bennünk olyan mély odaadás egymásért, amely képes az életet is feláldozni a testvérekért, amint azt Krisztus is tette. Krisztus minden cselekedete ezt az önfeláldozó tulajdonságot tükrözi, és életének odaadására mutat rá előképként a János 13:6-7-ben lejegyzett beszélgetése is.

János 13:6-7 6 Méne azért Simon Péterhez; és az monda néki: Uram, te mosod-é meg az én lábaimat? 7 Felele Jézus és monda néki: A mit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.

Mindaz, amit Krisztus akkor tett, számunkra ma világos, de az apostolok számára egyáltalán nem volt az. Érdemes elelmélkedni még a János 12:1-8 olvasásakor az ott leírtak szimbolikus jelentéséről is.

János 12:1-8 1 Jézus azért hat nappal a húsvét előtt méne Bethániába, a hol a megholt Lázár vala, a kit feltámasztott a halálból. 2 Vacsorát készítének azért ott néki, és Mártha szolgál vala fel; Lázár pedig egy vala azok közül, a kik együtt ülnek vala ő vele. 3 Mária azért elővévén egy font igazi, drága nárdusból való kenetet, megkené a Jézus lábait, és megtörlé annak lábait a saját hajával; a ház pedig megtelék a kenet illatával. 4 Monda azért egy az ő tanítványai közül, Iskáriótes Júdás, Simonnak fia, a ki őt elárulandó vala: 5 Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták a szegényeknek? 6 Ezt pedig nem azért mondá, mintha néki a szegényekre volna gondja, hanem mivelhogy tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené. 7 Monda azért Jézus: Hagyj békét néki; az én temetésem idejére tartogatta ő ezt. 8 Mert szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok.

Amikor Mária a drága kenettel megkente Jézus lábait, azzal a fajta kenettel tette, amellyel a halottakat készítették ki a temetésük előtt. Júdás túlzásnak találta ennek a nagyon drága kenetnek (a kenet ára egy évi keresetnek felelt meg) az ilyen módú felhasználását, holott ez szimbolizálta az életünk megvásárlásáért kifizetett árat, és az évenkénti Úrvacsorának a megtartását, vele a kenyér és a bor vételét. Az apostolokat minden valószínűség szerint lesújtotta az a tény, hogy szeretett mesterük rövidesen meg fog halni, és ezt az előrejelzések ellenére is nehezen fogadták el.

Visszanézve a János 13:4,12 verseire, az ott leírt események és elhangzottak több mondanivalót takarnak, mint az első látásra tűnik

János 13:4 Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát.

János, amikor ezt az eseményt lejegyezte, a Szellem sugallata által a görög „titeymí” szót használta, aminek jelentése „levenni, félretenni”. A 10:11,15,17,18-as versekben Krisztus szintén ezt a kifejezést használta, amikor kijelentette, hogy le fogja tenni életét a juhaiért vagy a nyájáért.

János 13:12 Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek?

János itt a görög „lambano” (felvenni) igét használja, amikor Krisztus a lábmosás (vagyis a szolgálata) után újra felvette ruháját (életét).

János 10:17-18 verseiben Krisztus ugyanezzel a „lambano” kifejezéssel jelenti ki azt, hogy hatalmában áll újra felvenni az életét. Az Úrvacsorán végbement eseményekkel tehát Krisztus előképben az áldozatára és feltámadására mutatott rá.

6-10-es versekben Péter vitába kerül Jézussal, mert felháborította az, hogy mestere meg akarja mosni az ő lábát, és kifakadva így szól: „Az én lábaimat nem mosod meg soha!” Péternek egyszerűen elfogadhatatlannak tűnt ez a dolog.

Jézus pedig így válaszolt: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám.”

A lábmosásban való részvételünkkel szimbolikusan megújítjuk a mi részünket Krisztus feltámadásában, szolgálatában és örökségében. Péter ennek hallatán már ezt mondta: „Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is!”

Jézus folytatta: „Aki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Jézus, mivel tudta, hogy Júdás el fogja őt árulni, az idézet utolsó részével erre utalt.

Ezzel Krisztus azt mondja, hogy miután minden bűnünk megbocsátatott, amelyeket az alámerítkezés előtt (baptizmo) elkövettünk, azután már szükségtelen minden bűnbeesés alkalmával újra és újra keresztülmenni az alámerítkezésen. De mivel alkalmanként bűnökbe esünk, így a piszkos lábak megmosása jól jelképezi az időnkénti megtisztulás szükségességét. Példázza azt, hogy bár elhatároztuk az Isten útjának követését, alkalmanként mégis piszkosakká válunk, és a sáros útra tévedünk. Továbbá rámutat arra, hogy még az egyenes úton előrehaladva is sokszor elesünk, és mindezért mennyire szükségünk van az Isten kegyelmére.

A lábmosás szertartása évenként megújítja és újra dedikálja azt a megtérés utáni bűnbocsánatot és tisztaságot, amelyet az alámerítkezéssel kaptunk. Mindezekből láthatjuk, hogy egymás lábainak megmosása tulajdonképpen felkészít bennünket a kenyér és a bor vételéhez. Emlékeztet bennünket arra, hogy csak ezzel a helyes, alázatos és bűnbánó, illetve állandóan megtérő (amely évről-évre egyre mélyebbé válik bennünk) hozzáállással járulhatunk az Isten elé; nem pedig úgy, ahogyan a korinthusiak tették. Elgondolkodtathat bennünket azon, hogy miből jöttünk ki, és hová tartunk. Isten felénk nyújtott szeretete és kegyelme felkészít és megtart bennünket abban, hogy megfelelő szellemiségben vegyük magunkhoz a kenyeret és a bort