Látogatók

Az alábbi írás egy megtörtént eseményt mond el, amit én magam éltem meg 2002. tavaszán.
Nem tettem hozzá semmit, és el sem vettem semmit a történésekből.
A történet igaz.

Látogatók

Az a bizonyos nap és este ugyanolyan volt, mint a többi átlagos nap, semmi nem utalt rá, hogy az éjszaka bármiben eltérne a szokásostól. Arra pedig nem is gondoltam, hogy egy majdnem kétszázezres város lakótelepének kilencedik emeletén ilyesmi megtörténhet.
Illetve majdnem senki: később ugyanis kiderült, hogy egy közeli ismerősöm – ugyanazon éjjelen – hasonlókon ment keresztül, mint én, csak néhány utcával odébb. És ki tudja még hányan, akik nem osztották meg élményeiket másokkal.
A velem történtek előzményeként, vagy kiváltó okaként nem jelölhető meg egy esti “X-aktás” film élmény, vagy nehéz, zsíros disznóvacsora.

És főleg nem vágytam keresztülmenni ilyesmin!

Azon a bizonyos estén a vacsora elfogyasztása után a gyerekek még játszottak kis ideig, majd eljött az elalvás ideje. Ők gyorsan elaludtak, mint általában.

Elalvás előtt könyvet olvastam. Miután befejeztem az olvasást az ágyamba fekve élveztem a csendet, amit immár csak néha tört meg egy-egy az utcán elhaladó autó zaja. Kifejezetten nyugalmas pillanatok voltak ezek, s lassan álomba merültem.
Emlékszem, hogy jóleső érzés volt, ahogyan a nyitott ablakon át beáramló hűs levegő akadálytalanul utat talál a tüdőmbe, és szinte magától megtölti. Nem kellett erőlködnie a rekeszizmaimnak a be és kilégzés ütemes végrehajtásával, hanem mindez magától megy végbe, mintha nem is kerülne fizikai munkába a légzés. Könnyű és tiszta érzés volt. Ezek voltak az elalvás előtti utolsó gondolataim.

Aztán felébredtem. Ekkor kezdődött.

Az oldalamon feküdtem, háttal az ablaknak és a mögötte lévő erkélynek, aminek ajtaja csukva volt. Ahogy az imént említettem, csupán az ablak volt nyitva.
Kinyitottam a szemeimet, és azt éreztem, hogy valaki áll mögöttem.
A fal felé voltam fordulva és ugyan nem láttam a falon egyetlen árnyékot sem kirajzolódni, de éreztem: valaki áll mögöttem!

Azonnal teljesen felébredtem és egyetlen pillanat alatt eldöntöttem, hogy megfordulok és szembenézek az illetővel, aki mögöttem van, legyen bárki is az. Tudtam, hogy nem valamelyik gyermekem ébredt fel: rosszindulat áradt felém a hátam mögül.
Tehát meghoztam a döntést, hogy odafordulok. Egyetlen pillanat kell egy ilyen elhatározáshoz, és ugyancsak nagyon rövid idő, a másodperc törtrésze szükséges a végrehajtásához is, de immár másodpercek teltek el, és …semmi.

Nem ment, képtelen voltam egyetlen testrészemet is megmozdítani. Egy mindennapos mozgássort kellett volna végrehajtanom: fekvő helyzetemben 180°-ot fordulni, de még a fejemet se voltam képes megemelni!
Érzékeltem, hogy az illető mögöttem közelebb jön, és nem vettem jó néven, mert kimondottan éreztem az ártó szándékot felém áradni. Nem tudtam, mitől ijedjek meg jobban, a közeledésétől, vagy attól, hogy nem mozdul meg a testem. A sugárzó gonoszság miatt igazán ijesztővé kezdett válni a testemnek ez az engedetlensége és a tehetetlenségem.
Miközben még mindig a testem megmozdításán erőlködtem, mögöttem változások történtek. Már teljesen felébredtem, zihált a légzésem és ekkor rájöttem, hogy már nem csak egy valaki áll mögöttem, hanem legalább négy személy. Közelebb jöttek, és munkához láttak.

Az agyamon átsuhant a gondolat, hogy bármi legyen is a céljuk, nem tisztességes, és nem vall jó szándékra, hogy mindezt úgy akarják véghezvinni, hogy engem közben teljes bénaságra kárhoztatnak. Kissé kétségbeestem, de ezt azért mégsem hagyhatom!
Mit akarnak ezek? Fordulj már! Mozdulj már! Iszonyatos erőfeszítéseket tettem, de teljesen eredménytelenül.
Nem adtam fel, de az egyik alak tudatából, mintegy csápszerűen (nem tudok jobb kifejezést) gondolatnyalábok rögzítették a testem helyzetét, az ágyhoz szögezve engem. Úgy éreztem, mintha kísérleti állat lennék egy laboratóriumban.
Már nem csupán éreztem, de lelki szemeimmel láttam is őket, bár mögöttem voltak!
Négy magas, két méter körüli alak, nyúlánk forma testtel és fejjel. Mintha csuklyás ruhát viseltek volna, és ott volt velük egy alacsonyabb, nagyjából másfél méteres sápadt lény – ő volt, aki először megjelent a szobámban, az ő jelenléte ébresztett fel.
Kik ezek? Mit akarnak? Iszonyatos kétségbeesés lett úrrá rajtam.
Munkához láttak. Hangtalanul kommunikáltak egymással.
A tarkómon először tompa nyomást éreztem, és látásom – mind a fizikai, mind a fizikai világon túli, amivel “láttam” őket magam mögött – elhomályosult. A fejem lüktetett, pulzáló hullámok lökését éreztem, majd a nyomás a tarkómon egyre erősebb fájdalommá vált. Elviselhetetlen fájdalommá. Közben egy morajló, pulzáló hangot hallottam, amit máig képes vagyok felidézni. Ha értenék a zenéhez, akkor lejegyezhetném, vagy akár lejátszhatnám.
Nem tudtam, hogy mit tesznek velem, csak azt, hogy nem bírom már sokáig. Nem bírom a harcot, hogy mozgásra bírjam a testemet, és nem bírom a fájdalmat a tarkómon, a nyomást a fejemben. És még mindig fokozódik. Minden erőmet beleadva igyekeztem szabadulni.
Kiáltottam, de mivel fizikailag minden efféle megnyilvánulásra képtelen voltam, ez csak egy lélekkiáltás volt, mi több, léleküvöltés, de akkor is hang nélkül. A tűrőképességem végéhez értem.
Feladtam.

Eldöntöttem, hogy nem erőlködök, és nem harcolok tovább ellenük. Ellazultam lélekben, és azt mondtam, hogy átadom magam a történéseknek, lesz, ami lesz, csak legyen már vége.

Éreztem az érintésüket a hátamon.
Kitörölhetetlenül itt él bennem a tarkómon keresztül a fejemben matató lényből felém áradó gonoszság, megvetés, és közöny, azaz a megértés, vagy a részvét teljes hiánya. Immár a félelem lett úrrá rajtam.
Ahogy ellazultan éreztem a még tovább fokozódó fájdalmat, a fejem mintha fel akarna robbanni. Mindegy, gondoltam, legyen hát, tegyétek, amit akartok, csak minél gyorsabban, hogy legyen már vége!
És ekkor megint az a közöny, ahogyan egymás közt kommunikálnak mögöttem – rólam! Rettegtem.
Isten segíts! Jézus, segíts! – könyörögtem kétségbeesetten, de könnyek nélkül. Nem bírom már tovább.
Hosszú percek óta tartott.


Ekkor egy gondolatom nagyon felerősödött: eszembe jutott, hogy Jézus neve mindenek felett való, minden név felett áll!

Legyenek ezek bárkik is, akár fizikai lények, akár szellemiek, nekik is térdet kell hajtaniuk Jézus neve előtt – a név nagysága előtt, ami mögött Jézus személyének nagysága áll.

Először csupán gondolatban tudtam megfogalmazni és kimondani:

A Jézus nevében fejezzétek ezt be! Jézus nevében megdorgállak benneteket és elküldelek titeket!

És akkor hihetetlennek tűnt, de reményt adott, nem kellett ennél több, enyhült a szorítás, és már – ugyan alig hallhatóan, de – kiejteni is képes voltam:

Ellenetek megyek Jézusnak nevében! Jézus nevében megkötözlek titeket! Távozzatok! Jézus nevében parancsolom!

Én pedig harcoltam, használva A Nevet. Már csak ennyit tudtam mondani: a Jézus nevében parancsolom, távozzatok! – ezt ismételgettem.

Észrevettem, hogy valódi zavar támad köztük, és hogy nekik is igen nagy erőfeszítésükbe kerül fogva tartani engem. Az erkélyajtó mögött fényesség keletkezett, lassan kezdtek a fény felé hátrálni a szobából.
Hallottam ahogy egymásnak mondják: “Még egy. Még egy.”

Kifejezetten dühösek voltak, mégpedig mert kudarcot vallottak és nem volt hatalmuk e név felett – így a név használója felett sem.
Legelőször az alacsony, nagyon gonosz alak tűnt el, aki elsőként érkezett. Majd mind behátrálnak a fénybe, és eltűnnek benne, és ahogy egyre messzebb kerülnek tőlem, úgy szűnt meg fokozatosan, de ugyanolyan gyorsan a fájdalom.

Hirtelen éreztem, hogy egyszerre képes vagyok mozogni, felemelkedik a fejem, és úgy vettem levegőt, ahogy fuldokló talál kapaszkodót és bukkan ki a víz alól, óriásit hörpintve az éltető oxigénből.
Újra engedelmeskedtek a tagjaim, azonnal megfordultam. Még láttam, ahogy az erkélyen túl lassan kialszik a fény.
Csend lett.

Visszarogytam az ágyra, és lassan ismét ura lettem magamnak, ahogy szabályoztam a légzésemet, de a szívem még mindig olyan hevesen kalapált, hogy hallottam a hangját.
Miután megnyugodott a mellkasom gondolkodni kezdtem a történéseken, azon, hogy mi volt ez, kik voltak ezek és mit akartak.
Ahogy visszaidéztem a részleteit ennek az egész fojtogató rettegésnek, visszatért a félelem is. Száműztem és felkeltem. Odasétáltam az erkélyhez, kinéztem, de csupán a szokásos éjszakai látkép fogadott: a város fényei, a kihalt utca, és időnként néhány elsuhanó autó. Felkapcsoltam a villanyt – így jobb volt.
Átsétáltam a gyerekszobába, megnyugodva láttam, hogy itt minden rendben, mindketten békésen alszanak. Hagytam, hogy az itt jelenlévő nyugalom kissé átjárjon, a szívverésem így teljesen visszatért a normális ritmusába. Majd kijöttem a gyerekszobából.
A konyhában töltöttem egy pohár vizem, megittam, majd még egy fél pohárnyit.
Felidéztem a történések részleteit, megtapogattam a tarkómat, nyakszirtemet, de megrémítettek az emlékek.
Nem értettem mi történt velem.
Egyet azonban tudtam: azt, hogy mi nem volt. Nem álom volt!

Visszamentem a szobába, alaposan szemügyre vettem, de semmi jele sem volt annak, hogy bárki lett volna itt, annak pedig főleg nem, hogy az erkély felől jött volna be, és hogy ott is távozott bárki.
Magyarázatra volt szükségem, de mivel nem találtam, hát gyártottam néhányat.

Mivel hallottam már hasonló élményekről, és szeretem a filmeket, hát azonnal jött egy kézenfekvő magyarázat:

Az erkély előtt leparkolt egy földön kívüli űrhajó, beugrott hozzám néhány ufonauta, hogy elvégezzen rajtam egy műtétet, beavatkozást, vagy hasonlót. Például beültetést. Vagy csak módosításokat végezni az agyamon. Ilyesmi. Kísérletek.

Azonban ne feledjük: Jézus nevére teljesen pánikba estek és minden képességük semmivé lett, amivel engem tartottak uralmuk alatt.

A földönkívülieknek (már ha léteznek…) semmi okuk nincs Jézustól tartani – a jó szándékú földönkívülieknek főleg nincs okuk erre.

Vajon hány ember él meg hasonlókat a világon?
Hányan őrzik meg maguknak a titkot a környezetüktől való félelmeik miatt? Akik pedig megosztják a velük történteket, hány százalékukat nézik eszelősnek? A szkeptikusok közül pedig vajon mindenki biztos lehet benne, hogy vele nem történt meg ilyesmi – csupán az emlékeikből töröltetett mindez?

A tarkómon érzett nyomást és fájdalmat a mai napig képes vagyok felidézni – bár nem teszem szívesen.

Ma már tudom: ezek nagyon gonosz szellemi lények voltak. De arról fogalmam sincs, hogy mi volt a céljuk.

Az egész történet egyetlen tényben csúcsosodik ki:

Jézus nevében hatalmam volt fölöttük!

Jézus nevében hatalmunk van fölöttük!

Németh László
2002. tavasza

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük