A megtérés

Visszatérés az Istennel való közösségbe

Az ember a teremtése után mindennap szoros kapcsolatban volt Teremtőjével. Örök élete volt, nem nélkülözött, nem szenvedett hiányt. Boldog, kiegyensúlyozott életet élhetett, a környezetével és minden más teremtett lénnyel harmóniában élt. Az Istennel való közösség révén – idővel – minden fizikai és szellemi tudás birtokába kerülhetett volna.

Ám megtörtént a bűnbeesés, és ez nem csupán az első emberpár életét változtatta meg gyökeresen, hanem a közvetlen és a távoli utódainak a mindennapjait is egy egészen más, Isten eredeti akaratától messze eső irányba vitte el.

A mai világ nem a Mennyei Atyánk akarata szerinti világ. A világ jelenleg látható állapota és formája a bűnbeesés következtében beálló és fokozatosan rothadó állapotot tükrözi, és a bűnös ember tökéletlen elképzeléseinek eredménye.

Isten átmenetileg kivonult az emberiség történelméből – de nem hagyta el az egyes embert!

Mit jelent ez? Hogy kell ezt érteni?

Több ezer éve már, hogy nincs – és jelenleg sincs – olyan királyság vagy kormányzat a földön, amit Isten által kiválasztott, általa felkent vezetőség, vagy vezető irányítana, és ami az Isteni rendtartás és iránymutatás szerint működne.
Ezt bizonyítja a világ állapota, a társadalmi problémák, a földön jelenlévő szenvedés, fájdalom, nyomor, gonoszság, a háborúk, az erkölcs hanyattlása, és a halál jelenléte egyaránt.
Az emberiség ebben a világkorszakban a Mindenható Atyától eltávolodva él, Tőle függetlenül intézi a dolgait, nélküle igazgatja ügyeit.

Az eredmény önmagáért beszél: a föld és annak élővilága pusztul, az emberiség tucatnyi ok miatt a veszte felé rohan.

De nem csak, hogy nem figyel a Mindenható Isten intelmeire, hanem e világ istenének uralma alá hajtja önmagát, különféle bálványokkal helyettesíti a Teremtő Istent, ezzel is hanyatlást okozva a társadalomban, a közösségekben, a családban, és pusztulást idézve elő a környezetében.

Egy ilyen világba születik bele minden gyermek, egy ilyen világ fogja a maga látásmódját és értékeit rákényszeríteni mindenkire, aki beáll e világ istenének a rendszerébe.

Az ember azonban nem csak fizikai lény, hanem van szelleme és lelke egyaránt.
Sok ember lelke nyugtalanná válik, szelleme pedig háborog a világ állapota láttán, és az Istentől való eltávolodottság érzése miatt.
Mivel ez leginkább nem tudatos élmény, szorongást, vagy belső frusztrációt eredményez, sokan kiáltanak fel kétéségbeesésükben a láthatatlan magasabbrendűhöz, Istenhez enyhülésért, szabadulásért.

Ez a kiáltás pedig minden esetben meghallgatásra talál.
Isten nem hagyta el az egyént, az egyes embert.

Akik Istent keresik, azoknak kijelenti magár az Úr, azoknak a szívébe bizonyság kerül az Ő hatalmas szeretetéről, arról, hogy Hozzá közel kerülni és Vele járni jelenti az egyetlen kiutat a reményvesztettségből, az elesettségből. A Vele való találkozás jelenti azt, hogy a sötétségből kiléphetünk a világosságra.

Az Istennel való személyes találkozás egy változást eredményez az ember szívében. Szelleme hallja a Szent Szellem halk, gyengéd hangját, hívását, ahogy azt üzeni:
“Gyermekem, térj vissza hozzám, ölelő karjaimba várlak, megtartalak, mert szeretlek, mert hozzám kiáltottál!”
Az ember szembesül azzal a kontraszttal ami aközött van, amit a világ perspektívája kínál a számára, és ami az érzés között van, amit akkor érzett, amikor Isten kijelentette magát neki a szívébe, szellemébe.
Az Istennel való találkozás élménye természetfölötti élmény, semmihez sem hasonlítható.

Az ember felismeri Istenben az ő Mennyei Atyját, Apukáját, és visszavágyik az Ő közelségébe – elvágyik a világból, annak gonoszságából és kilátástalanságából Istenhez, a mi szerető Édesapánkhoz.

Amikor ezt felismeri, egy döntést hoz. A döntés ez:

“Nem akarok többé e világ értékéhez és látásmódjához idomulni, nem akarok többé bűnben élni, nem akarok ebben a sötétségben tévelyegni, nem akarok a világ reménytelenségében elveszni és annak homályában elmerülni – hanem vissza akarok térni az Istennel való közösségbe, a Vele való kapcsolatba, Hozzá akarok tartozni, Vele akarok járni, Vele akarok élni, mert nélküle semmi vagyok, nélküle elveszett vagyok; ezért ebből az istentelen világi életből egy új életre akarok kilépni, egy új életet akarok élni, az Istennel való életet akarom élni.”

Az ember így kiált:

“Istenem, kérlek fogadj vissza engem, melletted akarok lenni, a Veled való életre vágyom, segíts Istenem!”

Az ember ekkor visszatér abba a közösségbe, amibe eredetileg helyezte őt a Teremtője, azaz a távollévő gyermek megtér Istenéhez, Atyjához, és újra otthon találja magát.

Ezt nevezzük megtérésnek.
Azt, amikor megutáljuk az addigi életünket, a bűnt, a gonoszságot, a hamisságot, a tévelygést, az Isten nélküli életet, az ürességet, és úgy döntünk – lehet hogy kétségbeesésünkben, de úgy döntünk – hogy felkiáltunk Istenhez:
“Fogadj vissza Atyám, segíts Istenem!”
Az Isten nélküli, a Tőle távol lévő világból visszatérünk Hozzá, az Ő jelenlétébe.

Ez a megtérés.

És a Mennyei Atya kitárt karokkal vár mindannyiunkat vissza a Vele való közösségbe!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük