Megtérésem története

1987. szeptemberében, 17 évesen hallottam először az Úr Jézusról, mint személyes megváltóról, aki meghalt az emberek bűneiért, pontosabban meghalt az emberért, hogy élhessen az ember Ő általa.

Egy barátom beszélt Róla, áldja meg őt ezért az Atya Isten, a mai napig meghatározó a számomra, amit tőle akkor hallottam, és ahogy nekem bemutatta az Urat. Tudjátok, rajta keresztül érintett meg engem az Úr az Ő első szeretetével, és ma gyakran emlékeztet rá a Szent Szellem, hogy ehhez az „első szeretethez” térjek vissza.

Ez az én barátom akkoriban a pünkösdi gyülekezetet látogatta a családjával, és minden, amit akkor hallottam Istenről, az egy élő és ma is aktívan cselekvő Istenről szólt, akinek a szeretete a Fiút befogadó hívőkön keresztül nyilvánul meg. Ez ma is meghatározó a számomra.

Emlékszem, hogy egy alkalommal, egy vasárnapi délelőtt meghívott magukhoz Józsi (így hívják a barátomat). Ő és a felesége viselt gondot Józsi szüleiről, akik akkor már idősek, és látássérültek, azaz vakok voltak. Nagyon egyszerű körülmények között éltek. Amikor bemutatkoztam az Édesanyjának, egy alig negyven kilós, vékonyka asszonynak, aki egy ágyon ült, megfogta a kezem, tartotta egy darabig, majd elmosolyodott, és azt mondta, hogy mindig örömmel látják a jó embereket az otthonukban. Tudjuk, hogy „senki sem jó, egyedül az Isten”, de akkor ez ott engem, egy tizenhét éves fiatal fiút, nagyon megérintett. A mai napig emlékszem az arcára.

Józsi felesége készített süteményt, amit nagy szeretettel kínáltak. Ahogy ott voltam náluk, és beszélgettünk az Úr dolgairól, ettük a sütit, tiszta és világos látást adott az Úr, hogy pontosan ugyanilyen szeretet volt a korai keresztények közösségeiben. Mély benyomást tettek rám.

Azonban akkoriban én beleástam magam a keleti vallások és filozófiák mélységeibe is, megérintett a kelet misztikuma. Egyik meditációs tanfolyamról a másikra mentem, buddhista és jógi beavatásokban részesültem, mondhatni elragadott a kelet varázsa.

Akkoriban néha úgy éreztem, hogy ott harcolt bennem – értem – Krisztus és a sátán. Máskor meg úgy éreztem, hogy Krisztus üdvözített, az örök élet már rendben van, de szeretnék egy csomó dolgot megvalósítani – főleg misztikus képességeket elsajátítani, különlegesnek tűnő ismeretekre és képességekre szert tenni. Aztán egy filmélmény (Zeffirelli: Napfivér, Holdnővér) hatására még a papi pályának gondolata is megfordult a fejemben, de bizonyos okok miatt elvetettem.

Ez így ment három éven keresztül.

Aztán 1990 nyarán megtapasztaltam az Úr egy igen komoly érintését.

Kapcsolatba kerültem karizmatikus keresztényekkel, akik azt az élő kapcsolatot élték meg Istennel, amire mindig is vágytam lelkem mélyén – és mivel még elevenen élt bennem az első szeretet lángja, amit Józsin és feleségén keresztül megtapasztalhattam, nagy erővel nyilvánultunk meg egymás felé a frissen megismert testvérekkel. Közös imák, megtérő ima, közös istentiszteletek, odaszánás, szolgálat mások felé, egyszóval minden olyan, amit az Úr követői lelkesen tesznek.

1990. augusztusában bevonultam katonának, hónom alatt a frissen megvett kisméretű bibliámmal, amiről tudtam, hogy még éppen belefér a „szimatszatyorba” – habár a szentírás természetesen akkoriban sem volt része a honvédség rendszeresített felszerelésének.

A sorkatonai szolgálatom során evangelizáltam, mondhatni „alkalmas és alkalmatlan időben” egyaránt. Tucatnyi ember fogadta be Jézust a szívébe a Szent Szellem rajtam keresztül elvégzett munkájának hatására és vannak, akik a mai napig Krisztussal járnak. Ez nagyon nagy öröm a számomra! Ezért hatalmas hála van a szívemben! Volt olyan eset, hogy egy katonatársam menyasszonya hétvégén elutazott látogatóba – ám nem a vőlegényét látogatta meg, hanem találkozni akart azzal az emberrel (velem) akinek hatására olyan nagy változáson (pozitív változáson) ment keresztül a vőlegénye. Jót beszélgettünk hármasban – és ő is befogadta Jézust.

A leszerelésem után gyülekezetbe kezdtem járni, és mivel nagy hatással volt rám Derek Prince, így az ő szellemi vonalán indultam el, és bizton kijelenthetem, hogy ma is az egyik legmeghatározóbb tanító az életemben, illetve az igei látásomban.

Több szemináriumot és bibliaiskolát látogattam.

1992. májusában bemerítkeztem. Az egyik szegedi lelkipásztor, Csalami Laci keresztelt meg (merített be). Emlékezetes és meghatározó esemény volt az életemben.

Azonban volt két dolog, ami miatt nem volt teljes a Krisztussal való járásom: nem töltekeztem be Szent Szellemmel (nem vettem „szentlélek keresztséget”) és – részben pont emiatt – komoly problémám volt Isten személyes vezetésének meghallásával.

A másik akadály, ami miatt ezzel küzdöttem, az a keleti varázslással és okkultizmussal való mély kapcsolatom következményeinek, még akkoriban is jelenlévő hatása volt. Sokan vannak, akik miután éveket töltöttek el valamilyen ezoterikus irányzat gyakorlataival, nagyon nehezen szabadulnak meg annak szellemi lenyomataitól. Velem is ez történt. Folyamatosan vissza-visszatértek a korábbi meditációk során átélt látások, hangok, ízek, szervérzések, és ugyan küzdöttem ezek ellen – észből és testből – de nem sikerült valóságos szabadulást megélnem.

1996 és 1999 között történt sorozatos családi traumák hatására megkérdőjeleztem az Isten személyéről kialakított addigi véleményemet. Nem tagadtam meg sem Istent, sem Jézust, de a biblia állításainak egy részét megkérdőjeleztem. Ennek következtében ismét visszatértem a korábbi szenvedélyeimhez, a buddhizmushoz, a jógához, a meditációhoz. Nem sok idő kellett, és olyan mélységig jutottam ezekben a sötét gyakorlatokban, amit korábban elképzelni sem tudtam.

Az én életemben megtörtént az, amit az írásban olvashatunk a Máté 12: 43-45 versekben:

„Mikor pedig a tisztátalan szellem kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresve, és nem talál: Akkor ezt mondja: Visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem. És odamenvén, üresen, kisöpörve és fölékesítve találja azt. Akkor elmegy és vesz maga mellé más hét szellemet, magánál gonoszabbakat, és bemenvén, ott lakoznak; és ennek az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél. Így lesz ezzel a gonosz nemzetséggel is.”

Furcsa ötvözetét éltem meg a spiritualitásnak. Egyrészről „szellemi mesterekkel” kommunikáltam, másrészről pedig amikor megfájdult a kislányom, vagy a kisfiam hasa, akkor Jézus nevében imádkoztam értük – eredménnyel.

Annak ellenére, hogy az élet bizonyos területein sikeres voltam, annak ellenére, hogy (legalábbis én magam azt gondoltam) hogy a legmagasabb szintű spirituális szinteket kezdem el látogatni, annak ellenére, hogy Isten elképesztően nagy áldásait élvezhettem, annak ellenére, hogy Isten elhívását minden nap éreztem a szívemben, annak ellenére, hogy elképesztően értékes emberek vettek körül, szóval mindezek ellenére az életem kezdett szétesni.

Az anyagi életem terén egy félelmetes „mélyrepülés” vette kezdetét, de ami ennél sokkal szomorúbb, hogy ezzel párhuzamosan az emberi kapcsolataim is a leépülés és a szétesés felé haladtak.

Teljesen tisztában voltam vele, hogy mindezeket egyedül magamnak köszönhettem, egyedül az én rossz döntéseimnek a következményeit viselem – és viselik a szeretteim, a környezetem.

Hét esztendő alatt eljutottam oda, hogy az engem egyébként körülölelő csodálatos dolgok és személyek ellenére csődbe jutottam anyagilag, és teljesen kilátástalannak láttam a jövőt, nem láttam kiutat, nem láttam kapaszkodót, és az életem saját kezemmel történő kioltásán jártak a gondolataim – láttam is magam a padlás egyik gerendáján lógva.

Egy délelőtt egyedül voltam itthon. Nem az első ilyen nap volt, mert történetesen munka nélkül voltam akkoriban. Gyötrődtem, hogy valami kiutat, megoldást találhassak. Kattogtak a gondolataim a lehetséges megoldások körül, de bármerre indultam el, tovább gondolva mindig zsákutcába vezetett az ötlet. Szembenézve a valósággal, ami szinte agyonnyomott, vagy szinte felemésztett, félelmetes erővel törtek rám a korábbiakhoz képest még sötétebb gondolatok. A leginkább alkalmas szavak, amelyekkel le tudom írni a bennem lévő vihart a kétségbeesést, és a rettegés. Idegesen járkáltam a lakásban, a dührohamot váltotta a rettegés, majd vissza a haraggal vegyes tombolásba.

Borzalmas volt, és hallottam, ahogy a megszokott „szellemi vezetők” kárörvendő röhögéssel mondogatják, hogy „Neked annyi, magadnak köszönheted!” „Mit gondolsz?! Innen nincs tovább, innen nincs kiút!” „Tönkretettél mindent!” „Elrontottad az életedet végérvényesen!” – és ehhez hasonló maróan gúnyos mondatokat fröcsögtek rám.

Azonban belül egy hang azt mondta, hogy szólítsam meg Istent, és imádkozzak. Imádkozzak úgy ahogy már régóta nem tettem. Ahogyan valójában soha nem imádkoztam…

Talán tizenöt percen keresztül ellenálltam ennek a késztetésnek is, mintha ugyanolyan ártó szándék sugallta volna, mint a félelmet keltő gondolatokat – aztán elhagyta a számat az első Istennek címzett kétségbeesett szó: „Segíts!”

Majd ezt követően már szinte akadálytalanul tudtam szólni az Úrhoz, ahhoz az Istenhez, aki évekkel azelőtt megszólított és akit évekkel korábban az Uramnak tettem meg. Ekkor Jézus nevében szóltam hozzá, és könyörögtem neki.

A szabadulás nem jött azonnal…

Iszonyatos erővel nehezedett rám a bűneimnek a súlya. Egyesével, minden egyes elkövetett bűn miatt, ami csak eszembe jutott, mindegyikért vezekeltem, bocsánatot kértem Istentől, az Atyától. Ezt nem lehet talpon kiállni. Ez a teher az embert térdre kényszeríti. Én is összerogytam a bűneim súlya alatt Isten előtt, keservesen zokogva, ahogy megbántam minden bűnömet, ahogyan láttam, hogy mennyire gonosz is vagyok, és ahogy a bűneim és azok következményei miatt érzett bánat összetört. Soha nem gondoltam volna, hogy annyira nagy lehet a bűn miatt érezhető fájdalom, hogy az ember a szőnyeget karmolja, kínjaival küszködve. Mert ezt tettem!

Nem tudom meddig zokogtam így, ahogy felszínre törtek a bűneim, és ahogy mindegyik miatt sírva könyörögtem az Atyának, hogy bocsásson meg, de nem volt rövid idő, nem csupán pár percet vett igénybe.

Majd egyszer, ahogy a padlón kuporogtam összetörve, térdre borulva, egy gyengéd érintést éreztem a hátamon, és csendes hang azt mondta, hogy „Jézus már ismer téged!” és hogy „Az Úr ezért halt meg, Ő szeret téged!” – majd azt, hogy „A bűneidet megbocsátottam, nézz a keresztre.”

Nos, ekkor szakadt ki belőlem életem legmélyebb és legőszintébb sírása. Az érzéssel, hogy az Isten és Atya egyszülött Fia értem és miattam szenvedte el mindazt, amit azon a napon az ember tett vele, nem tudtam mit kezdeni. Több év telt el azóta, hogy az Úr Jézus megszólított azon a szeptemberi estén 1987-ben, megannyi imát mondtam el neki, számtalanszor dicsértem Őt, és imádkoztam a nevében, de visszagondolva, semmit nem értettem annak a valóságából, amit Ő a kereszten tett. Egészen eddig a pillanatig. Isten szeretete olyan erővel borított be, hogy ezt csak sírással tudtam feldolgozni, csak sírással tudtam reagálni rá.

Amikor valamelyest megnyugodtam feltérdeltem abból a magzati pozícióból, amiben voltam, és elmondtam az úgynevezett „megtérő imát”. Nem először az életemben – de így, még soha!

Csak egyszer kellett megszólítani az Urat ezen a módon, máris betöltötte a lelkemet, a testemet, a szívemet az Ő csodálatos jelenléte, és felszabadulva, örömmel tudtam gondolni Rá.

Csodálatos volt a szabadság és a könnyűség, amit akkor éreztem. Sokáig imádkoztam az Úrhoz, nem akartam abbahagyni, nem akartam elveszíteni ezt az érzést és jelenlétet. Kettesben voltunk: csak Ő és én.

Aztán amikor éreztem, hogy az ima végére értem gyorsan levettem a polcról a poros bibliámat és olvasni kezdtem. Még nem volt minden sornak olyan értelme, mint ma, és most is folyamatosan tárja fel az Úr az írásokat előttem, de élővé, elevenné vált az ige a számomra.

Tudtam, hogy közösséget kell találnom, olyanokat, akik hasonlóképpen szeretik az Urat, mint én. Sajnos a régi kapcsolataimon keresztül nem sikerült Szegeden közösséget találni, ezért az internetet hívtam segítségül. Rátaláltam egy gyülekezetre, ahova kicsit körülményes úton, nehézkesen, de eljutottam. Az első istentiszteleten aztán teljessé vált a szabadulásom.

Már a dicséret alatt egy rendkívüli érintést kaptam Istentől. A prédikáció közben többször az volt az érzésem, hogy egyenesen nekem szól az üzenet, és néhányszor kedvem lett volna hangosan felkiáltani, hogy „HALLELUJA!” – de láttam, hogy ott ez nem szokás, ezért magamban örvendeztem és ujjongtam.

Majd elhangzott egy felhívás, hogy ha valaki szeretné, hogy kézrátétellel imádkozzanak érte, az menjen ki előre, és megteszik. Nem gondolkodtam, azonnal felálltam és kimentem. Rám vetette a pásztor a kezét, röviden imádkozott, és egy hatalmas működése volt ott a Szent Szellemnek: úgy hittem, hogy szabad vagyok, ám mintha förtelmes tehertől szabadultam volna meg ott, lehullott rólam egy iszonyú súly – immár a szabadulásom teljessé vált! Nagyon pontosan tudom, hogy mi volt az a teher.

Dicsőség legyen érte a mi Atyánknak, és a Megváltó Úr Jézus Krisztusnak!

A megtérésem nem egy lépésben ment végbe. Hosszú, gyötrelmes utat választottam. De Krisztus elhívott, és az Ő elhívása megbánhatatlan, azt soha vissza nem vonja! És ugyan beleengedett bizonyos dolgokba (alapos okkal), de soha nem felejtett el engem, soha nem mondott le rólam, és soha nem engedte el a kezem…

Németh László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük