A kereszténységben létezik egy kifejezés, aminek létjogosultsága szinte az egész kereszténység számára megkérdőjelezhetetlen. Mondhatni kötelező érvényű tan, amit mindenkinek el kell fogadnia, ha nem akarja, hogy a világszéles kereszténység rásüsse az eretnekség bélyegét. Ennek a tannak az érinthetetlenségében megegyeznek mind a római katolikus és a protestáns, neoprotestáns, evangéliumi felekezetek, mind a pünkösdi és karizmatikus közösségek egyaránt, azaz a legtöbb keresztény egyház. Ám korántsem mind.

Ez a kifejezés, vagy fogalom, a Szentháromság, latinul Sancta Trinitas, angolul Trinity, vagy Holy Trinity.

Az ún. szentháromságban hívő kereszténység szerint három isteni személy létezik, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem. Ezeknek a személyeknek az egységéről, egyenlőségéről, ám egymástól való különbözőségéről szól a szentháromságtan. Minél mélyebben beletekintünk egy adott felekezet szentháromságtanról vallott tanításaiba, annál jobban kiderül, hogy a háromsághívő egyházak sem egyeznek meg teljesen a szentháromság magyarázatát illetően. Mondhatni: zűrzavaros a helyzet. Isten pedig nem a zűrzavarnak az Istene, hanem a békességnek az Istene.

*

MÁSODIK RÉSZ:

A SZENTHÁROMSÁGTAN

Kicsoda Isten?

Sokan vagyunk, akik „beleszülettünk” valamelyik vallásba, vagy olyan egyháznak, gyülekezetnek lettünk a tagjai, ahol eleve elfogadott és feltétel nélkül elfogadni illendő a szentháromságtan dogmáit, mint az adott vallásban / felekezetben felépített istenkép leírását. Aztán amikor – mintegy belső késztetésre – kutatni kezdtük ezt a tant és annak állításait, legnagyobb meglepetésünkre fedeztük fel, hogy maga a „szentháromság”, mint istenkép és mint teológiai dogma egyaránt későbbi egyházi fejlemény, és hogy a leírását jóval a Felkent Jézus első eljövetele utáni századokban vetették papírra egyházi írók, filozófusok.

A kérdés, ami bennünk megfogalmazódott ez volt: az úgynevezett „szentháromságtan” vajon csupán ember alkotta teológiai doktrína, vagy Isteni kinyilatkoztatás?

Feltűnt, hogy milyen heves reakciókat szült már önmagában a háromságtannal kapcsolatos kérdésfeltevés is, és a benne nyilvánvalóan fellelhető ellentmondások szóba hozatala. Annyira a keresztényekbe ívódott ez a „három az egyben” istenkép, hogy ritkán gondolkodnak el a jelentéséről és az ezzel a hittel járó istenkép biblikusságáról.

Hogyan tudhatunk meg bármit is Istenről?

Ahhoz, hogy az embernek Isten személyéről bármilyen valós fogalma legyen, Istennek magának kell feléje megnyilvánulnia. Az ember a maga erejéből semmit sem tehet azért, hogy „információt szerezzen” Istenről. Ha Ő nem mutatkozik meg az ember felé valamilyen módon, akkor minden, amit az ember Istenről gondol, vagy mond, csupán feltételezés, vagy a saját elképzelésének kivetülése.

Isten önmagáról való kijelentése nélkül csupán spekulációkba bocsátkozhatunk az Ő személyét illetően.

Ez alapján megállapítható, hogy mindent, amit Róla tudunk, azt azért tudjuk, mert Ő kijelentette magát nekünk.

Hogyan tette ezt a Mindenható?

Amikor Isten megosztotta Önmagát az emberrel az édenben, akkor nem volt szüksége Ádámnak és Évának arra, hogy elméleteket gyártson a Teremtőről, mert – ahogy a Teremtés könyvéből értesülhetünk róla – az Úr szokása szerint hűvös alkonyatkor meglátogatta őket, és így kerülve velük mindennapi közösségbe, tárt fel előttük igazságokat, ismeretet, tudást.

Ám az ismert okok miatt ebből a közösségből az embernek távoznia kellett, és az első emberpár utódainak már nem adatott meg ugyanez a lehetőség, hogy az Urat így – színről színre – láthassák és közvetlen kapcsolatuk legyen Vele.

Azonban az volt az Isten akarata, hogy mindazok, akik az édenből való kiűzetés után is áhítoznak a Vele való közösségre – mert ezt adta a szívünkbe a Teremtő – megtalálhassák a Hozzá vezető utat, és az Ő megismerésének a lehetőségét. Mert tetszett az Istennek, hogy mindent, amit az embernek ki akar jelenteni Önmagáról, azt egy korszakokon átívelő „adatbázison” keresztül örökítsék át az utódoknak az egymást követő generációk. Istennek választott emberei jegyeztek le mindent, amit Önmagáról megmutatott az egy igaz Isten, és tekercsekben, könyvekben rögzítették a tudást. Ezt az „adatbázist” hívjuk ma Bibliának – vagy ahogy önmagukra hivatkoznak ezek az iratok – Írásoknak, Szentírásnak.

Mi, az egy Igaz Istenben hívő keresztények, hiszünk benne, hogy Isten az Ő megismerésének elsődleges forrásául az írott igét, a Szentírásokat adta. Ezen írásokból ismerhetjük meg az Ő személyét, akaratát, tervét, a múlt eseményeinek okait, a jelen történéseinek célját, és az emberiség történelmének a jövőben bekövetkezendő végkifejletét. Ezért a Szentírásokat Isten szavának tartjuk.

Ebben a mostani elemzésünkben az Isten személyének kilétét illető bibliai kijelentéseket vesszük alapul, mégpedig az úgynevezett szentháromságtan igazságtartalmának megvizsgálása céljából. Mivel úgy hisszük, hogy a Szentírás az egyetlen hiteles forrás Isten személyének megismerésére, ezért kizárólag a Biblia Istennel kapcsolatos állításaira hagyatkozunk. Nem fogunk belső, szubjektív érzéseket vagy élményeket alapul venni, nem veszünk figyelembe látomásokra, vagy jelenésekre épülő magyarázatokat sem. Ugyanígy figyelmen kívül hagyjuk az „így kell érteni” vagy a „szent szellem mutatja, hogy ez az igazság” alapú érveléseket. Az, hogy ki mit gondol bele az írások mondandójába nem a mi problémánk.

A szentháromságtan témájában készült első rész annak történetéről, kialakulásának körülményeiről szólt. Jelen második részben a szentháromságtan doktrínájának állításait vizsgáljuk meg.

Ehhez először is vegyük sorra, amit a szentháromságtanban megfogalmazott a római egyház és vettek át tőle fenntartás nélkül – többek között – a protestáns egyházak is.

A szentháromság dogmája kimondja:

„Az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szentlélek [is] Isten és együtt, nem egyénileg alkotják az egy Istent. A szentháromság örök, kezdet és vég nélkül való, és személyei egyenlőek.”

A szentháromságtan szerint maga a ’szentháromság’ a három isteni személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ezeknek a személyeknek az egységéről, egyenlőségéről és egymástól való különbözőségéről szóló tan a ’szentháromságtan’. E tan szerint mindhárom személy kezdet és végnélküli, örökkévaló, mindhárom mindenható, nem nagyobb, sem nem kisebb a másiknál. Egyenlőek hatalomban, nagyságban.

Athanasziosz kifejti:

„Van külön az Atya személye, külön a Fiú személye és külön a Szentlélek személye. De az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek Istensége az egész egyben; a Dicsőség egyenlő, a Fenség örök (…) az Atya Isten, a Fiú [is] Isten és a Szentlélek [is] Isten. De nem három Isten, hanem egy Isten (…) Mert ahogy kényszerít minket a keresztény valóság, hogy elfogadjuk őket személyenként Istennek és Úrnak, úgy tiltja meg nekünk a katolikus vallás, hogy azt mondjuk, hogy három Isten vagy három Úr legyen.”

„Az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szentlélek Isten, és együtt, nem külön-külön alkotnak egy Istent. A Szentháromság örök, kezdet és vég nélkül való, és egyenrangú.”

Nos, nem tudom, hogy kit mennyire „kényszerít” a „keresztény valóság”, hogy ne kérdőjelezze meg a háromság tagjainak személyként való azonosíthatóságát, de önmagában az a tény, hogy Athanasziosz beszél az elfogadásáról elárulja, hogy van lehetőség nem elfogadni, ahogy tették is ezt számos alkalommal az igazságra szomjazók – ugyanis jelenleg (dicsőség érte az Atya Istennek!) a római vallás nem tilthatja meg, hogy kutassuk az általa felállított doktrínák igazságtartalmát.

A szentháromságot egyébként a római egyház rejtélynek, misztériumnak tartja. Olyan mély titoknak, amit ember nem ismerhet meg.

„Isten kifürkészhetetlen misztériuma a Szentháromság” (II. János Pál pápa)

Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ezt a tant a római egyház alkotta meg, és több keresztény közösség elutasítja, vagy soha nem is vallotta magáénak ezt a hitet. Azt is meg kell említeni, hogy a judaizmus és az iszlám – mint ábrahámi vallások – szintén elutasítják ezt a római katolikus dogmát.

A szentháromság a nikaiai-konstantinápolyi hitvallás szerint „Egy Isten, három személy”. Nos, ha legalább ezt így, egyben megfogalmazva bárhol megtalálhatnánk az Írásokban, csupán egyetlen helyen, akkor lehetne a kijelentés tárgyában vizsgálódni. Azonban sem a „szentháromság” kifejezést, sem ezt az „egy isten három személy” megfogalmazást, vagy bármi ehhez hasonlót sehol nem találunk a Bibliában. Be kell látni, hogy így csupán egy elvont elméletet, jelen esetben egy mesterségesen megalkotott teológiai fogalom biblikusságát tudjuk csak górcső alá vonni.

A Szentírás – Ádámtól Jézusig – sehol sem említi a háromságot. Ellenben Jézus a Márk 12: 29-ben így szól:

„Az Úr, a mi Istenünk, egyetlen Úr”

A Vallás enciklopédiája elismeri:

„A teológusok ma megegyeznek abban, hogy a héber Biblia nem tartalmazza a Szentháromság dokrínáját.” Majd később így ír: „A teológusok egyetértenek abban, hogy az Újtestamentum sem tartalmazza, a Szentháromság egyértelmű doktrínáját.”
(Persze, ma ismerünk olyan teológusokat, akik ezen állításokkal nem értenek egyet.)

Az Új katolikus enciklopédia maga is ezt mondja: „Az Ótestamentum nem tanítja a Szentháromság doktrínáját.”

Ehhez hasonlóan a jezsuita Edmund Forman A három-egy Isten című könyvében elismeri:

„Az Ótestamentum (…) nem mond semmit nyíltan vagy szükségszerű utalással egy triune Istenről, aki Atya, Fiú és Szentlélek (…) Nincs bizonyíték, hogy bármelyik szent író feltételezte volna a Szentháromság létezését az Istenségen belül (…) Még az is, ha a Szentháromságra való utalást, vagy jövendölést vagy ’rejtett jeleket’ látunk, az is túlhalad a szent írók szavain és szándékán. (…) Az Újtestamentum írói (…) nem beszélnek a Szentháromság formai vagy kialakult doktrínájáról, sem nem tanítják, hogy egy Istenben három egyenlő isteni személy található… Nem találunk sehol semmilyen szentháromság-hívő doktrínát az isteni életforma és tevékenység három különálló alanyáról egyazon Istenségben.”

Becsülendő ez a fajta egyenesség, amit itt leírva olvashattunk – nem mellesleg egy jezsuitától.

Az Újtestamentum teológiájának nemzetközi szótára hasonlóképpen kijelenti:

„Az Újtestamentum nem tartalmazza a Szentháromság kifejlesztett doktrínáját. A Biblia nem jelenti ki, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egylényegű.” – mondta Karl Barth protestáns teológus.

Arthur Weigall történész megjegyzi:

„Jézus Krisztus soha nem említett ilyen jelenséget, és az Újtestamentumban sehol nem jelenik meg a ’Szentháromság’ szó. A gondolatot az egyház háromszáz évvel Urunk halála után vette át.” (Arthur Weigall: Pogányság a kereszténységünkben)

Csupán néhány példát idéztünk a modern kereszténység teológusaitól, de számos további forrás áll a rendelkezésünkre, amelyek értelmében egyértelműen látható, hogy a kereszténységen belül enyhén szólva sem élvez feltétlen elfogadást ez a tan, még a teológusok között sem.

Szükséges tehát megvizsgálnunk a Szentírás vonatkozó részeit, amelyekre hivatkoznak a háromságban hívők és amelyekkel igyekeznek alátámasztani elméletüket.

Melyek azok a kérdések, amelyek felől a Biblia soraiból várunk választ kapni?

Először: hány személy van a „szentháromságban”?

Másodszor: Isten-e minden „személy” a háromságban?

Harmadszor: egyenlő-e „minden Isten” a háromságban?

Negyedszer: hány Isten van?

*

Hány személy van a szentháromságban?

A trinitárius teológia szerint a Biblia Istenét csak a szentháromság fogalmainak megértésével ismerhetjük meg.

Nem furcsa ez a megközelítés? Fordítva közelítenek az igazsághoz.
Ahelyett, hogy a Biblia kijelentései alapján próbálnák megérteni, meghatározni (vagy még inkább elfogadni) a Szentírásban önmagát kijelentő Istent és alkotnának biblikus és igaz képet Istenről, a szentháromságtan emberi filozófiára épülő magyarázatai és elvont fogalmak alapján próbálják leírni a Biblia Istenét. Divatos kifejezéssel élve: „fordítva ülnek a lovon”.

Maradjunk a fejezet témájánál: hány személy van a szentháromságban?

Nyilvánvaló, hogy a szentháromság három személyt jelent az isteni háromság fogalmán belül. Annak megmagyarázását, hogy ezt hogyan kell elképzelni a szentháromságtan teológusaira bízzuk, azonban azzal foglalkoznunk kell, hogy valóban három személy-e, amit ők a háromságon belül személyként azonosítanak.

Nevezetesen: 1. Személy-e az Atya? 2. Személy-e a Fiú? 3. Személy-e a Szent Szellem?

Az Atya és a Fiú egymástól való független személyként létezéséhez nem férhet kétség, ezt nem vitathatja senki, főleg nem az Írások alapján. Ha ez nem így lenne, akkor a Fiú önmagához imádkozott volna földi szolgálata alatt. Ezért – és más okok miatt – a továbbiakban magától értetődő tényként kezeljük az Atya és a Fiú egymástól elkülöníthető, külön létező személyként való létezését. (Az ő személyük jellegének és kapcsolatuk részleteinek pontosítására a későbbiekben sort kerítünk)

Tehát vizsgálódásunk tárgya most kifejezetten a Szent Szellemre vonatkozik: a Biblia minden kétséget kizáróan hírül adja-e számunkra, hogy a Szent Szellem mind az Atyától, mind a Fiútól elkülöníthető, önálló személyiséggel rendelkező független entitás, ahogy a szentháromságtan megfogalmazza?

Azaz személy-e a Szent Szellem?

Lássuk azokat az igehelyeket, amelyekre hivatkozva állítja a háromságtan, hogy bizonyítékul szolgálnak a Szent Szellemnek, mint független isteni személynek a létezésére vonatkozóan.

„Mert hárman vannak” – …hárman vannak?

A témában elsőként vizsgálandó szakasz a János 1. levele, 5. fejezetének 7. versében találjuk

Az 1611-es King James változatban:

„Mert hárman vannak, akik megmutatják a feljegyzést a mennyben, az Atya, az Ige és a Szentlélek.”

Nos, ezt a verset (vagy a vers második felét) több későbbi bibliakiadásból kitörölték, mivel az eredeti kéziratokban nem volt benne, hanem bizonyítottan csupán egy későbbi hozzáadás eredménye – valószínűleg éppen a háromsághívők részéről történt hozzáadás, bizonyítandó a háromság doktrínát, de erre visszatérünk.

Ilyen okok miatt az alábbi bibliakiadások (több más kiadás mellett) nem is tartalmazzák ezt a verset, épp az utólagos betoldás bizonyítottsága miatt:

  • Javított Standard Változat (RSV), eredeti nyelvekről fordítva Kr.u. 1611.-ben. Javítva Kr.u. 1881-1885. Kr.u. 1901.-ben összevetve a legrégibb forrásokkal és javítva Kr.u. 1946-1952.
  • Az Újtestamentum második kiadása Kr.u. 1971; Új Nemzetközi Változat (NIV) másolás joga 1973, 1978, 1984, Nemzetközi Bibliatársaság, 144 Tices Lane, East Brunswick, NJ 08816;
  • A Szentírás Új Világ fordítása 1984, Watch Tower New Yorki Biblia Társaság; International Students Association, Brooklyn, New York, Egyesült Államok.

Lássunk néhány, az említett szakasz utólagos hozzáadásával kapcsolatos tényt.

Elsőként nem másnak, mint az angol tudósnak, Isaac Newtonnak a témával kapcsolatos tanulmányát említenénk. Newton levelezésében leírja, hogy kutatásai szerint az I. János 5: 7 egy jelentős, utólagosan hozzáadott részt tartalmaz, amelyeket egyetlen korai kéziratban sem lehet megtalálni, ráadásul ugyanez igaz az I. Timóteus 3: 16 versre is. Newton egyik levelében lépésről lépésre mutatja be, hogyan változott meg a korok alatt ennek a versnek a tartalma. Először teljesen hiányzik, majd megjelenik néhány széljegyzetben, aztán egyszer csak már, mint a bibliai vers része mutatkozik meg. Newton nem beszél mellé: a számos visszaélés miatt a római egyházat okolja, és csalással vádolja. Newton ezzel kapcsolatos tanulmánya alapja lett több tudományos bibliakutatásnak, és a tanulmányokat folytató tudósok csoportjai arra a következtetésre jutottak, hogy a „szentháromság bizonyíthatósága nem található meg a korai kéziratokban”. Ezt a kutatói megállapítást aztán egyházi erők elnyomták, és maga Newton is titokban tartotta felfedezéseit.

A korai egyházatyák írásait, a görög és latin kéziratokat, valamint a Biblia és a Biblia legkorábbi fennmaradt kéziratainak tanúságait felhasználva Newton azt állította, hogy ez a szöveg, azaz „hárman vannak a mennyben az Atya, az Ige és a Szentlélek: és ez a három egy”, amely a Szentháromság-doktrínát támasztja alá, nem jelenik meg az eredeti görög kéziratokban. Ezután bemutatja, ahogy fent is írtuk, az idézett rész egyszer csak bekerült a latin változatokba, először széljegyzetként, később pedig magába a bibliai szövegbe. Végül Newton megvizsgálta a vers értelmét és kontextusát, és arra a következtetésre jutott, hogy az utólagos kiegészítés eltávolítása az bibliai szakasznak értelmet ad, erőteljessé, egyértelművé és természetessé teszi; de ha beilleszti a fenti, idézőjelezett részt, akkor megszakítja a levél gondolatmenetét és elferdíti az eredeti üzenetet.

Ezt az állítást egyébként magunk is megvizsgáljuk hamarosan.

Newton élete során nem tette közzé ezeket az eredményeket, minden bizonnyal a vallásos-politikai környezet miatt. Azok, akik a Szentháromságtan ellen írtak, üldöztetésnek voltak kitéve szerte Európában. Az 1697. évi „Istenkáromló tettek” gyűjteménye vétségnek minősítette a szentháromság bármelyik személyének megtagadását, vagy isteni voltának megkérdőjelezését. Ha valaki mégis ebbe az „eretnekségbe” esett, az első alkalommal a hivatali pozíció és az állás elvesztésével, a második alkalommal további jogi következményekkel, a harmadik alkalommal pedig óvadék reménye nélküli bebörtönzéssel büntették. Newton egyik barátja, William Whiston (Josephus műveinek fordítója) emiatt 1711-ben elvesztette cambridge-i professzori állását. 1693-ban a Lordok Háza parancsára elégettek egy szentháromságtant támadó röpirat gyűjteményt, a következő évben pedig annak nyomdásza és szerzője ellen vádat emeltek. 1697-ben Thomas Aikenheadet, egy tizennyolc éves diákot, akit a Szentháromság tagadásával vádolnak, felakasztottak a skóciai Edinburgh-ben. Ilyen körülmények között Newton visszatartotta a felfedezéseinek publikálását.

A tizenhatodik század elején egy Erasmus nevű ember volt az első, aki kiadta az Újszövetség nyomtatott görög szövegét. E kiadás szövegének összeállítása során Erasmus az összes talált görög kéziratot megvizsgálta. János első levelének görög kézirataiban, amelyeket Erasmus vizsgált, nem találta meg a fenti, a „szentháromságról” szóló szavakat. Következésképpen görög nyelvű Újszövetségének első nyomtatott kiadása, amelyet 1516-ban adtak ki, nem tartalmazta ezeket a szavakat.

Ez a görög nyelvű kiadás valódi problémát okozott, mivel ezek a szavak megtalálhatók az akkori egyház által ismert latin szövegben. (A latin szövegek jóval a görög kéziratok keletkezése után születtek) Erasmus azzal védekezett, hogy ezek a szavak valóban hiányoznak az általa olvasott korai görög szövegekből, és ezért nem szabad beilleszteni őket az Újszövetség szövegébe.

Amikor Erasmus kiadta Görög Újszövetségének második nyomtatott kiadását, abban az I. János 5:7 versen belül szintén nem szerepeltek ezek a szavak. Azonban a görög Újszövetség harmadik kiadásának 1521-es kiadása előtt találtak egy görög kéziratot, amely viszont tartalmazta ezt a vitatott részt. A probléma csak az volt, hogy ez a kézirat valójában valamivel 1520 előtt készült! Mégis, hogy megszüntesse az e szavak kihagyása okozta felzúdulást, és elejét vegye további meghurcolásának, Erasmus elhelyezte őket Görög Újszövetségének harmadik kiadásában. Mindenki boldog lehetett, mindenki megnyugodhatott, de sajnos ez a változat maradt meg Erasmus nyomtatott szövegének minden jövőbeli kiadásában.

Számos oka van, hogy sok bibliakiadás elhagyja ezt a részt. Ezen okok közül néhány:

Mivel az Újszövetséget eredetileg görögül írták, a görög kéziratok jelentik az eredeti szöveg rekonstrukciójának elsődleges forrását. A fő ok, amiért kétségbe vonták, hogy ezeket a szavakat eredetileg János írta, az a tény, hogy csak néhány görög kéziratban találhatók meg. Továbbá, amikor megvizsgáljuk ezt a néhány kéziratot, amelyek tartalmazzák ezt a részt, azt találjuk, hogy komoly kérdések merülnek fel a hitelességét illetően. Valójában János első levelének a több mint háromszáz görög kézirata közül, csak kilencben(!) szerepel ez a vers. Továbbá a kilenc közül négynél szerepel a vers margóján, széljegyzetként. míg csak ötben a tényleges szövegben. Ezen kívül ez a néhány görög kézirat, amely a szövegben tartalmazza az olvasatot, valójában nem a görög szöveg másolata, hanem a latin szöveg görögre fordítása, ezért nem lehetnek független tanúi az eredeti görög szövegnek.

De van más is. Ez az öt kézirat, amelynek szövegében szerepel ez a vers, nagyon késői. Az I. János egyetlen korai kézirata sem tartalmazza, sőt, valóban, az első, azaz a legrégibb fennmaradt görög kézirat, amely tartalmazza ezt a verset I. János szövegében, a tizennegyedik századból származik. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

(források a fenti bekezdésekhez: King, Peter (1858). The Life and Letters of John Locke. London: Henry Bohn.; An Historical Account; An Historical Account of Two Notable Corruptions of Scripture; John Maynard Keynes: Newton, the Man”. Maths History. Retrieved 20 June 2022; „Newton’s Arian beliefs”. Maths History. Retrieved 20 June 2022.; Bruce Metzger, A Textual Commentary on the Greek New Testament, 2nd Ed., (New York, NY: American Bible Society, 1975); The Watchtower April 15, 1977; John Locke Manuscripts – Chronological Listing: 1690; av1611.com; gotquestion.com; A. T. Robertson, Word Pictures in the New Testament (Baker Books, Grand Rapids, 1933, reprinted 1960; Henry Alford, The Greek Testament, (Moody Press, Chicago, 1968, Vol. 4)

Még egy utolsó gondolat erről. Ha ezek a szavak nem Jánostól származtak, akkor hogyan kerültek be az I. János egyes latin kézirataiba? Mi vezetett a felvételükhöz? Bár senki sem tudja biztosan, a legvalószínűbb válasz az, hogy először széljegyzetként helyezték el a másolók, néhány korai latin kéziratban. Később az irat latin nyelvű másolatának készítői már az I. János szövegében jelenítették meg – sejthető milyen okok miatt. Végül a tizenhatodik századi egyházban már az eredeti szöveg részeként tekintettek rájuk. Mégis, amint láttuk, és amint összességében megállapíthatjuk, nincs valódi bizonyíték arra, hogy János írta volna le eredetileg ezeket a szavakat.

A Szentírás azt mondja:

„Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, amellyel bizonyságot tett az Ő Fiáról.” (I. János 5. 9)

Ez a vers is nagyon igaz! Milyen gyakran fogadják el sokan az emberek tanúságtételét, és elhiszik, amit az emberek mondanak, de nem hiszik el, amit Isten mond. El kell fogadnunk Isten bizonyságtételét, amelyet Fiáról adott, és egyet kell értenünk a szellem, a víz és a vér bizonyságtételével, miszerint Jézus Krisztus Isten Fia. Erről szól az I. János 5. 7.

Ám próbáljunk meg eltekinteni a fentiektől, és ne vegyük ki a bibliánkból ezt a részt, ha már egyszer ilyen kiadásunk van.

(Megjegyzem, minél több fordítást és kiadást olvasunk, annál egyértelműbben látható, hogy a bibliakiadások igen ravasz, sokszor alig észrevehető változtatásokat tartalmaznak, még a különféle magyar Károli fordítások is – természetesen a kiadó egyház éppen érvényben lévő teológiájának megfelelően elvégzett változtatásokat. Hamarosan látunk is erre egy példát.)

Olvassuk csak el tágabb szövegkörnyezetében és próbáljuk megérteni mit mond az írás:

„Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus a Krisztus; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a Szellem az, aki bizonyságot tesz, mert a Szellem az igazság.
Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, az Ige és a Szent Szellem; és ez a három egy.
És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a Szellem, a víz és a vér; és ez a három is egy.”

Szándékosan egy Károli fordítást használtam (KSZE; hatodik, javított és átdolgozott kiadás ISBN 978 963 7303 40 1)

Amit figyelembe kell venni: még a mai görög változatban sincs benne az „aki” szó, sem az „akik” szó.

Ennek jegyében így szól az ennek megfelelő korrigált fordítás:

„Mert három bizonyság van a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Szellem, és ez a három egy [bizonyság].”

Aztán van ezzel a fordítással egy még nagyobb probléma. Ugyanis az a rész, hogy „És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön” teljesen hiányzik a görög eredetiből! Mindezek figyelembevételével íme a helyes olvasat:

„Mert három bizonyság van a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Szellem, és ez a három egy [bizonyság]. A szellem a víz és a vér és ez a három egyben [egy bizonyságban] van.”

Lássuk be, ez így kicsit zagyva. De mi történik, ha a korábban említett utólagosan betoldott szavakat is kivesszük? Olvassuk el:

„Mert három bizonyság van a mennyben, a szellem a víz és a vér és ez a három egyben van [egy bizonyságban van, egyetértésben van].”

Azaz ugyanannak az igazságnak a részei – de ez érthetővé is válik, ha tovább haladunk a szövegen. Olvassuk hát el az idézett rész teljes fordítását:

„Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus a Krisztus; nemcsak a víz által, hanem a víz által és a vér által. És a szellem a bizonyság, mert a szellem az igazság. Mert három bizonyság van a mennyben, a szellem a víz és a vér és ez a három egyben van [egy bizonyságban van, azaz ugyanarról tesz bizonyságot].”

Ugye látható, hogy mekkora felelősség kiadni egy bibliát, és mekkora változtatást képesek eszközölni rajta a kiadó egyházak, csak hogy ne sérüljön a felekezeti doktrína.

Azonban tegyünk egy próbát, és használjuk az említett fordítást a „szentháromság” értelmezésére. Olvassuk el ismét az említett KSZE kiadású Károli verziót, amelyik tartalmazza az utólagosan hozzáadott részt is:

„Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus a Krisztus; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a Szellem az, aki bizonyságot tesz, mert a Szellem az igazság.
Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, az Ige és a Szent Szellem; és ez a három egy.
És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a Szellem, a víz és a vér; és ez a három is egy.

Nos, ha azt a logikát követem, amit a háromságtan követ, azaz a fenti verzió alapján kijelentem, hogy az Atyát, a Fiút (az Igét) és a Szellemet egyaránt személyként értelmezem e vers alapján, akkor – e logika szerint – meg kell tegyük ezt a következő verssel is:

„És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a Szellem, a Víz és a Vér; és ez a három is egy.”

Merné-e valaki kijelenteni e logika mentén, hogy a Szellemhez hasonlóan a Vér és a Víz nem személyek? Hiszen ezt írja: „akik” bizonyságot tesznek: a szellem, a víz és a vér… Ráadásul ugyanolyan „egyek” ahogy az Atya, a Fiú és a Szent Szellem egy, hiszen a Szellemről, a Vérről és a Vízről is ezt írja: „és ez a három is egy”.

Nos, látható, hogy nagyon meg kell erőszakoljuk a józan eszünket, hogy ezekbe a versekbe beleértsük a szentháromság tanát, és kijelenthetjük, hogy a fordítás ebben az esetben inkább ferdítés, és ha a valódi mondandóját akarjuk megérteni ennek a bibliai résznek, akkor a KSZE (és sok másik) fordítás/kiadás csak félrevezet.

Úgy tűnik Isaac Newton jól értelmezte ezt a verset, és helyesen illesztette az eredeti szöveget annak szövegkörnyezetébe, visszaadva a valódi üzenetét.

Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében…

Máté evangéliuma 28. fejezet 19. versében található:

„Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében” (Károli)

Bizonyítja-e ez a vers a szentháromságtant, vagy azt, hogy a felsorolás részei személyek?

Gondolkodjunk el a következőkön:

Ha egy cég alkalmazottja részt vesz egy értekezleten, akkor ő az őt megbízó vállalat nevében jár el – de ettől az adott cég nem válik személlyé (a jogi személy fogalma itt indifferens).

Ha egy rendőr „bekopogtat” egy ajtón, akkor a törvény nevében jár el: de ettől az őt megbízó törvény nem válik önálló entitássá, nem lesz személlyé.

Ha egy parlamenti párt küldöttet küld a parlamentbe, akkor az a képviselő a párt nevében teszi a munkáját – ám ettől a párt nem válik személlyé.

Folytathatnánk az érvelésünket, de felesleges, mert biztosan érhető a logika. Attól, hogy valamit a „Szent Szellem nevében” teszünk, még nem kell felruházzuk a Szent Szellemet önálló személyiséggel.

Azonban ez a vers más vonatkozásban is kérdéses.

Egyrészt erre a versre is igaz az, ami az előző fejezetben kielemzett 1. János 5: 7-re: a legrégebbig iratok nem tartalmazzák! Hihetetlennek tűnik? Pedig ez az igazság. Nincs Krisztus után 400-nál régebbi teljes kéziratunk erről a részről, ami tartalmazza ezeket a sorokat is. (Hibbert Journal, F. C. Conybeare, 1902 Bound Edit., 108. o.)

Másrészt az újszövetség sehol máshol nem tartalmazza ezt a hármas-formulát, sőt, éppenséggel kifejezetten mást tartalmaz: csak az Úr Jézus nevében történő tanítványozást és bemerítést! (Encyclopedia Britannica, 1987-es kiadás, 1. kötet, 877. o.). Komoly kétség merült fel bibliakutatók részéről, hogy ezek a szavak (az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében) ténylegesen Jézus szavainak tekinthetők-e. (The Interpreter’s Dictionary of the Bible, 1980 Edition, 1. kötet, 35. o.)

A neves görög tudós, Caesareai Eusebius (Kr. u. 270-340), aki kora legnagyobb keresztény könyvtárában élt, hozzáférhetett a jelenleginél jóval régebbi iratokhoz, valamint Origenész, Kelemen magyarázataihoz, de sok más ókori műhöz is. (Hibbert Journal, Conybeare, 1902, 104. o.) Eusebius sokszor idézett a Máté 28:19-ből írásaiban, amelyben egyértelműen felfedte, hogy Jézus megbízta az apostolokat, hogy használjanak egyes számú nevet: „Az Ő neve”.

A következő a Máté 28:19 egy tényleges idézete, egy Jézus szavait tartalmazó ősi kéziratból:

„Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet AZ ÉN NEVEMBEN, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Demonstratio Evangelica, Eusebius, A.D. 300-336, col. 240, p. 136: English The Proof of the Evangelium, W. J. Ferrar fordítása, 1981-es kiadás, 152., 159., 179. o.).

Eusebius „Az evangélium bizonyítéka” című művében hangsúlyozta: „Ő (Jézus) nem egyszerűen és határozottan csak azt parancsolta nekik (apostoloknak), hogy tegyenek tanítványokká minden nemzetet, hanem „AZ ÉN NEVEMBEN” szükséges kiegészítésével” (157. o.) – hol marad a háromság többi „személye”?

A ’De Rebaptismate in the 3rd Century’ névtelen szerzője hosszasan foglalkozik Jézus nevének erejével, amelyet az emberek bemerítése során idéznek és használnak, nem pedig a hármas formulát! (De Rebaptismate 6, 7: Dictionary Of The Bible, William Smith, Vol. I, 352. o.)

Justin Martyr K.u. 130 és 140 között írt írásaiban van egy részlet, amelyet a Máté 28:19 visszhangjaként tekintettek a különböző tudósok: „Isten még nem hozott és még nem hoz ítéletet, tudván, hogy sokan válnak még ma is tanítványokká az Ő Krisztusa nevében, elhagyván a tévelygés útját, akik szintén [kegyelmi] ajándékokat kapnak, ahogy méltóvá váltak, világosságra vezetve őket Krisztusnak a neve” (Justin Martyr’s Dialogue with Trypho 39, 258. o.: Hibbert Journal, Conybeare, 1902, 106. o.). Ez minden bizonnyal arra utal, hogy Justinus nem ismerte a Máté 28:19 hármas formulát tartalmazó szövegét mert ő is egyedül a „Krisztus nevében” történő tanítványozásról és megtérésről beszél (The Encyclopedia Of Religion And Ethics, 2. kötet, 380. o.)

A 3. században még annyira elterjedt volt a kizárólag Krisztus nevére való keresztség, hogy maga István pápa – Karthágói Cipriánnal szemben – érvényesnek nyilvánította! Ursinus, egy afrikai szerzetes azt is kijelentette, hogy egyedül a Krisztus nevére való keresztség érvényes (Encyclopedia Britannica, tizenegyedik kiadás, 3. kötet, 365., 366. o.)

Dr. Swete, Cambridge-i professzor az apostolok hitvallásáról szóló könyvében (London, 1894) azt írta, hogy a hármas formula alkotja az úgynevezett apostoli hitvallás keretét és alapját. Rámutatott, hogy a keresztelési hitvallás az „Atya, Fiú és Szentlélek” keresztelési szavakon nyugszik. (Hibbert Journal, 1902, 102. o.) Márpedig ennek a hármas formula használatának az alapja igen komolyan megkérdőjelezhető, mert a legrégebbig források azt állítják, hogy a keresztség „Jézus nevére” történik (Encyclopedia Britannica, 1937-es kiadás, 3. kötet, 82. o.)

A vízkeresztség háromságos formulája évszázadok óta elsősorban a Máté 28:19 hármas formulájának használatán alapul. Azonban a jelenleg rendelkezésre álló bibliai és történelmi bizonyítékok mellett nincs szilárd alap ennek a bizonyos hármas formulában történő keresztelési eljárásnak az alátámasztására.

Ezt írja Zakariás próféta:

„És az Úr lesz az egész földnek Királya, e napon egy Úr lészen, és a neve is egy.” (Zakariás 14: 9)

Ez a NÉV JÉZUS!

Nem pedig önmagában az a szó, hogy „Isten”, és főleg nem az, hogy „szentháromság”!

Hiszen ezt írja a Szentírás, olvassuk el:

„Annakokáért az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való;
Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.
És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”
Filippi 2: 9-11

Ne feledjük, hogy a Szentírás nem mond ellent önmagának. Lukács is feljegyezte a „nagy kiküldési parancsot” a saját kutatásai szerint (Lukács 1: 3) és a következőket írja:

„És monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni a Krisztusnak, és feltámadni a halálból harmadnapon:
És prédikáltatni az Ő NEVÉBEN a megtérést és a bűnök eltörlését minden pogányok között, Jeruzsálemtől kezdve.”
(Lukács 24: 46-47)

Egyáltalán nem tesz említést a hármas formuláról, ez is igazolja, hogy komoly gondok vannak a Máté evangélium végén olvasható hármas formulával.

A Cselekedetek 2: 38-ban:

„Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a JÉZUS KRISZTUSNAK NEVÉRE a bűnöknek eltörléséért; és veszitek a Szent Szellem ajándékát.”

Hogy van ez akkor? Mindhárom „isteni személy” nevében kell megkeresztelkedni, vagy csak az Úr Jézus nevére? Ráadásul a görög itt inkább fordítható úgy, hogy „Jézus Krisztus nevére” vagy „Jézus Krisztus nevéért”, mint „nevében”.

Az Apostolok cselekedetei 10. fejezet 48-as verse szintén így fogalmaz:

„És parancsolá [Péter], hogy keresztelkedjenek meg az Úrnak nevére. Akkor kérék őt, hogy maradjon náluk néhány napig.”

Itt szintén kimarad az Atya és a Szellem a felsorolásból. Hogy kell akkor megkeresztelkedni? Kinek, vagy kiknek a nevében? Csak Jézus nevében, vagy a szentháromság mindhárom „személyének” nevében? Vagy valamit rosszul tudtak az apostolok?

A Cselekedetek azt írja, hogy bizonyos tanítványok Efézusban újra keresztelkedtek Jézus nevére! Olvassuk:

„Monda pedig Pál: János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy aki utána jövendő, abban higgyenek, tudniillik a Krisztus Jézusban.
Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére.”
(Cselekedetek 19: 4-5)

A Jézus nevében vagy nevére történő keresztséget a római egyház megváltoztatta – ezt tisztán láthatjuk a történelmi bizonyítékokból és Szentírásból, amelyek tökéletes összhangban vannak egymással. A szentháromságtan kifejlődése hozta magával a „hármas formulában”, azaz az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében történő keresztséget, ami ellentétes a Szentírás tanításával.

A korai gyülekezetek a Szentháromság kialakulásáig mindig az Úr Jézus nevébe keresztelkedtek, több száz évvel később pedig az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. (Canney Encyclopedia, 53. o.; Britannica Encyclopedia, Eleventh Edition, 3. kötet, 365., 366. o.)

„És nincs senki másban üdvösség; mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (Cselekedetek 4: 12) Ez a név pedig Jézus neve.

A latin „trinitas” (háromság) szó első használata Istenre vonatkoztatva Tertullianus írásaiban található (Erről említést tettünk a szentháromság történetével foglalkozó első részben). Ő volt az első, aki a „személyek” (többes szám) kifejezést használta trinitárius kontextusban. (New Catholic Encyclopedia, 1977-es kiadás, 13. kötet, 1012. o.)

Zavaros a dolog, ha ’szentháromság – egy isten’ teológiáján keresztül közelítem meg, Isten pedig nem a zűrzavar Istene. Ugyan nem tudom bebizonyítani, hogy a római egyház szándékosan változtatta meg a Máté 28: 19-et, de be tudom bizonyítani, hogy a Szentírásban senkit nem kereszteltek meg a hármas formulát használva. Emellett nem lehet szó nélkül elmenni, vagy, hogy ne vegyük figyelembe.

Ráadásul a Máté 28: 19 semmilyen alapot nem ad arra vonatkozóan, hogy erre felépítsük a háromságtan teljes misztériumát, pusztán a „nevek” egy helyen történő megemlítése miatt. Pontosan ugyanez igaz Pál apostol korinthusiakhoz írott második levele 13. fejezetének 13. versére nézve is:

„Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, az Istennek szeretete és a Szent Szellem közössége mindnyájatokkal. Ámen.”

Kiderül-e ebből a versből, hogy a Szent Szellem személy? Semmiképpen sem.

De hogy ezen túllépjünk, értelmezzük a „Szent Szellem közössége” kifejezést az alapján, hogy hogyan írja le és milyennek mutatja be a Szentírás a Szent Szellemet. Lássunk néhány példát.

„Az én saját Szellememet adom”

A teremtés könyvében Isten a saját Szellemét adta az emberbe, ez tette őt élő lénnyé:

„És formálta az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehelt az ő orrába életnek leheletét. Így lett az ember élő lénnyé.” (I. Mózes 2: 7)

A „lénnyé” szó fordítható „léleknek” is, azaz így lett az ember „élő lélekké”. Mit jelent ez?

Azt, hogy Isten örökléttel, örök élettel áldotta meg az embert, pusztán azzal, hogy a Szent Szellemét belé lehelte. Honnan tudjuk ezt?

Olvassuk el az I. Mózes 6: 3-at:

„És monda az Úr: Ne maradjon az én Szellemem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje százhúsz esztendő.”

Isten az Ő örökkévaló Szellemével tette az embert örökéletűvé. Ám nem önmagában örök életű az ember, sem az ember szelleme, hanem addig az, ameddig az Ő Szelleme az emberben marad azon a módon, ahogyan a teremtésekor „belé lehelte”. Az ember bűnei, gonoszsága, testisége miatt visszavonta tőle a Szellemét a Teremtő, ennek következtében pedig az ember életének ideje meglehetősen lecsökkent, és nem csak az öröklét hosszúságához mérten, hanem például Ádám életének hosszához képest is.

A testi gondolkodás, az Isten törvényétől és parancsolataitól való eltávolodás, vagy elszakadás, az Isten Szellemétől való elszakítottságot is jelent – ez az idézett versből és a szövegkörnyezetéből egyértelműen kiderül.

Amikor Isten az Ő Szellemét lehelte az emberbe, akkor nem egy másik személyt, nem egy Tőle független entitást töltött az emberbe, hanem – amiről a Szentírás ír is – az Ő saját Szellemét.

„Isten Szellem” – ne feledjük! (János 4: 24)

Ő létezik a szellemi világ valamely meghatározható helyén, de nem valami fizikailag meghatározható helyen, hanem egy a fizikaitól merőben eltérő létezési formában. Ő, az Atya, a trónján tartózkodik jelenleg is. Ám az Ő Szellemének kiterjesztése és kiküldése, kiárasztása útján képes betölteni az egész világot, képes ott lenni egy időben minden helyen.

Ha a Szent Szellem egy az Atyától (és a Fiútól) jól elkülöníthető és elkülönülő személy lenne, akkor őt (a Szent Szellemet) kellene felruházni ezzel a képességgel. Azonban a Biblia erről (a Szent Szellemről) egyértelműen úgy beszél, mint az Isten Szelleméről, nem pedig egy tőle független entitásról.

Hogyan beszél Isten az Ő tulajdon Szelleméről?

Salamon Példabeszédeiben ezt olvassuk (Példabeszédek 1: 23):

„Térjetek az én dorgálásomhoz; ímé közlöm veletek az én Szellememet, tudtotokra adom az én beszédeimet néktek.
Mivelhogy hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztém az én kezemet, és senki eszébe nem vette;”

Ezekben a sorokban Isten úgy beszél az Ő Szellemének az emberekkel való „közléséről”, mint aki „kiterjeszti” az Ő kezét. Azaz amin keresztül kiárasztja saját valóságát, amin keresztül elhat a világ végén is túlra. Semmilyen önálló entitásra, Tőle elkülönülő személy létére nincs ehhez szüksége, csupán a saját Szellemének kiárasztására, közlésére, kiterjesztésére.

Ésaiás könyve 42: 1-ben ezt olvashatjuk:

„Ímé, az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, Szellememet adtam Őreá, törvényt hirdet a népeknek.”

Itt (ebben a fejezetben) a Messiásról, az egyszülött Fiúról találunk egy igen eleven leírást, és azt írja Ésaiás, hogy Isten Szelleme a Felkenten lesz, Rajta, Fölötte. Egyértelmű leírása ez annak, ahogy Isten kiárasztotta a Szellemét (Önmaga leglényegét) a Messiás fölé, amikor a Fiú a bemerítkezése után feljött a vízből, majd – mint egy galamb – megállt fölötte és megnyugodott rajta a Szent Szellem. Szó sincs itt arról, hogy egy Istentől, azaz az Atyától elkülönülő Isteni személy „lebegett” volna Jézus fölött, hanem Isten kiterjesztette az Ő Szellemét, és kiáradt Rá, átjárta, betöltötte Jézust, amit valamilyen látható jelenség is kísért a légtérben. (Máté 3: 16; Márk 1: 10; Lukács 3: 22; János 1: 32-33)

A leírás szerint az Atya a tulajdon szellemeként írja le a Szent Szellemet, nem pedig egy istenhármas egyik személyeként. Persze, mindenki azt ért bele a szövegbe, amit akar. Azonban az Atya a Fiú rendelkezésére bocsátotta a Szellemét, ami átjárta, áthatotta és betöltötte Jézust, majd ettől az eseménytől kezdve az egész földi szolgálatát. Elvezette Őt az Atya Szelleme a pusztába, ott megkísértette Őt a Sátán, majd ezt olvassuk a Lukács 4: 14-ben:

„Jézus pedig megtért a Szellemnek erejével Galileába”

Itt egyértelműen utal rá az Írás, hogy Isten Szelleme az Ő személyes ereje, karjának kiterjesztése!

Az Ésaiás 44: 3-ban így szól az Úr, a Teremtőnk:

„Mert vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra; kiöntöm Szellememet a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre.”

A Szent Szellemnek, mint egy, az Atyától elkülönülő személynek a „kiöntése”, valaki(k)re történő ráöntésének képe meglehetősen kellemetlen képzavart okoz, és teljesen idegen a Szentírásból megismerhető szellemi világ képétől, amelyben az embernek ugyanúgy van szelleme, mint Istennek.

Az írás szerint Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Ha valaki számára ez azt jelenti, hogy Istennek is van szakálla, bajusza, válla, karja, lába, ahogy az embernek, az is egy elképzelés, de ha csak ennyit jelent neki, az elég szegényes megértésre vall. Ha viszont megértjük, hogy milyen képet ad Istenről a Szentírás, akkor az embert is jobban megértjük. És ez fordítva is tanulságul szolgál.

Mit jelent az, hogy Isten hasonlatosságára lettünk teremtve? Túllépve a szakál-bajusz szinten, ez azt jelenti, hogy azok a létezést meghatározó jellemzők, amelyek Istent jellemzik, az embernél is megtalálhatók. Például: Isten tartózkodási helye nem a minden időben, mindent és mindenkit átható jelenlét végtelensége. Isten nem egy sci-fi világból kölcsönzött láthatatlan erő.

Az Atya jelenleg is egy bizonyos szellemi valóságban létezik, egy bizonyos szellemi szférának egy bizonyos helyén lévő trónon foglal helyet, és onnan gyakorolja hatalmát az egész (szellemi és fizikai) világmindenség felett. Legalábbis az írások szerint. Ami miatt képes mindenütt jelenlévő Isten lenni, az a tulajdon Szellemének minden létezőre történő kiterjesztése, kiárasztása. Szellemiekre és fizikaiakra egyaránt.

Minden szellemi és fizikai létező Isten szavának hatására jött létre, az Ő parancs szavának eredményeképpen állt elő. Szólt és lett, mert az Ő Szelleme hatotta át a szavát, az Ő Szellemének ereje által jött létre.

„És a Szellem fölemele és elragada engem, és elmenék, elkeseredvén haragjában az én szellemem, az Úrnak keze pedig rajtam erős volt.” (Ezékiel 3: 14)

Isten kezének meghosszabbítása az Ő Szelleme, cselekedeteinek véghez vivője.

Ennek fényében próbáljuk látni Isten Szellemének a teremtéskor való jelentőségét:

„…és az Isten Szelleme lebegett a vizek felett.

Ebbe a mondatba semmiképpen nem látható bele, hogy az „Isten Szelleme” saját öntudattal rendelkező, az Atyától függetlenül is önállóan létező személy, entitás lenne. Ez ellentmondana a teljes bibliai világképnek és ami ennél is fontosabb: a feltárt istenképnek is! A fenti idézetben azonban benne foglaltatik Istennek a saját Szelleme feletti hatalma, uralma, annak teljes birtoklása és az attól való elválaszthatatlansága. Isten Szellemének forrása, gyökere maga Isten. A Szent Szellem voltaképpen magának Istennek a tulajdon Szelleme.

És Isten a maga képének hasonlatosságára teremtett minket.

Olvassuk el ezt a két Bibliai verset:

„Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én szellemem fájdalmában, és panaszkodom az én lelkem keserűségében.” (Jób 7: 11)

„És a Szellem fölemele és elragada engem, és elmenék, elkeseredvén haragjában az én szellemem, az Úrnak keze pedig rajtam erős volt.” (Ezékiel 3: 14)

E fenti két versen kívül is számos bibliai versből tudhatjuk meg, hogy az embernek is van szelleme, lelke és teste is. Az emberi test és lélek létezésének beismerése vagy elismerése a legtöbb ember számára nem jelent gondot, de az ember szellemével kapcsolatban már nehezebb tisztán látni.

A Szentírásból kiderül, hogy Isten Szellemét meg lehet szomorítani. (Efézus 4: 30) A fenti versek egyértelművé teszik, hogy az ember szelleme is képes haragudni, és fájdalmat érezni is – közben pedig az embernek lelke kesereg.

Nos, amikor az írás azt mondja, hogy megszomorodik Isten Szelleme, mit gondolunk, ki szomorodik meg? Ki az, aki a Szent Szellem szomorúságának érzetét a maga tudatában hordozza, sőt, szívének érzelmeit feldolgozni kénytelen?

Igen, az Atya.

Ahogyan az embernek szelleme sem egy tőle elkülöníthetően létező, saját tudattal és az embertől leválasztható személyiséggel rendelkező önálló entitás, úgy Isten Szelleme sem választható le az Atya szívéről.

Ezt olvashatjuk az Apostolok cselekedeteiben:

„Monda pedig Péter: Ananiás, miért foglalta el a sátán a te szívedet, hogy megcsald a Szent Szellemet, és a mezőnek árából félretégy?
Nemde megmaradva néked maradt volna meg, és eladva a te hatalmadban volt? Miért, hogy ezt a dolgot cselekedted szívedben? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.”
(Cselekedetek 5: 3-4)

Nem embernek hazudtál hanem Istennek: ha Isten Szellemét megszomorítjuk magát Istent, az Atyát szomorítjuk meg, nem egy Tőle független „isteni” személyt. Ha megcsaljuk Isten kiárasztott, kiöntött, kiterjesztett Szellemét, akkor nem egy háromságisten egyik személyének hazudunk, hanem magának Istennek, azaz az Atyának. A leírtak egészen egyértelművé teszik.

Akármennyire is szeretnénk biztos alapot teremteni annak, hogy a Szent Szellem az Atya és a Fiú mellett létező önálló entitással rendelkező személy, nem elegendőek ezek a versek összességükben sem ennek biztos és minden kétséget kizáró alátámasztására. Persze, mindenki azt lát bele a biblia bármelyik versébe, amit akar – vagy amit az egyházi hagyomány és hivatalos teológia akar, hogy belelásson.

Legyünk bölcsek, és vegyük elő józan eszünket.

Kíváncsi lennék, hogy ki jutna a szentháromságtanban foglalt doktrínák megfogalmazására önmagától, csak a Szentírás olvasása nyomán, anélkül, hogy előzetesen „előfeltevéseket” alakítanának ki benne a háromságtan elemeinek ismertetésével, mondván, hogy mit hogyan kell érteni a Bibliában.

Vizsgáljunk meg még egy részt a Szentírásból.

„És felelvén az angyal, monda néki: A Szent Szellem száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz be téged; azért, aki születik is szentnek hívatik, Isten Fiának.” (Lukács evangéliuma 1. fejezet 35. vers)

Próbáljuk ezt a verset úgy értelmezni, és Mária teherbe esését úgy látni magunk előtt, hogy a Szent Szellem egy személy. Nem istenkáromlás. De csak azért nem, mert a Szent Szellem nem egy istenhármas egyik személye, aki leszállt, és „beárnyékozta” Máriát, hanem Isten karjának, szellemének kiterjesztése, meghosszabbítása – vagy, ha úgy tetszik, Istennek, a Magasságosnak az ereje, ahogy ebben a versben igen egyértelműen látszik is: „a Magasságos EREJE árnyékoz be téged”.

Többesszám az Ószövetségben

Szeretnénk leszögezni, hogy az ószövetségben sehol nincs arra vonatkozó kijelentés, de még csak utalás sem, hogy Isten három személyben létezne. Az olyan indoklásokat, hogy pl. az „Elohim” szó többesszámban íródott, így utal az isteni három személyre, nem vehetjük figyelembe, mert önmagában ennek a típusú héber többesszámnak (több, mint kettő) a használatából nem derül ki, hogy három, vagy tíz személyt jelent, ráadásul ezt a többesszámot emberek esetében, például Mózes esetében is alkalmazza az ószövetségi héber nyelv.

Ezen kívül a következő bibliai részt olvassuk el:

„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” – I. Mózes 1. fejezet 26. vers.

Tehát Isten a maga képére teremtette az embert (korábban ennek részleteiről beszéltünk), de amikor itt többesszámban szól az Úr, akkor kihez szól? És azok hányan vannak?

Hagyjuk, hogy az írás magát magyarázza. Itt azzal folytatódik Isten teremtésre történő felszólítása, hogy „Isten képére teremté őket: férfiúvá és asszonnyá teremté őket” I. Mózes 1. fejezet 27. vers.

Nos, ennek a versnek alapján az istenséget is férfi és női személyek alkotják? Hiszen a saját hasonlatosságukra teremtették az ember férfivá és nővé! Nem indokolatlan a kérdés, a szöveg magától veti fel ezt az értelemzést.

A válasz természetesen nem, és csak a (korábban is említett, kevésbé jó KSZE) Károli fordítás miatt lehet ilyen érzésünk, ahol még kettősponttal is ellátták a szöveget, ahogy fenti idézetünk is mutatja.

A héber vers így szól helyesen: „Tehát teremtette Isten az embert az Ő saját képére. Isten képére teremtette őt. Férfit és nőt teremtett, és mondta nekik: szaporodjatok, sokasodjatok.”
(„teremtette őt”: az „őt” hímnem, és egyes számban van)

Kit szólított meg az Atya az ember teremtésekor, hogy „teremtsünk”? Akihez szólt, az olyan, mint Ő, mert így fogalmaz: „a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. Kicsoda olyan, mint Ő? Olvassuk el:

„Aki [Jézus] képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született;” Kolossé 1: 15

Akihez az Atya szólt, az a Fiú, az Úr Jézus Krisztus, Ő olyan, mint Isten.

Sőt, a következő versben ezt meg is erősíti az Írás:

„Mert Őbenne teremtetett minden, ami van (…) mindenek Őáltala és Ő reá nézve teremttettek;”

Ha hagyjuk, hogy a Szentírás önmagát magyarázza, akkor nem vétjük el, és választ is kapunk a kérdésünkre.

„Aki engem lát, azt látja, aki küldött engem” – János 12: 45

„Aki engem látott, látta az Atyát” – János 14: 9

Tehát akit az Atya megszólított, hogy „teremtsünk embert” az maga az Egyszülött Fiú volt; és amikor azt mondta, hogy a „mi képünkre és hasonlatosságunkra”, akkor olyan valakihez szólt, aki hasonlatos hozzá, ezt pedig az Úr Jézusra nézve mondta. A Kolossé levél sem hagy kétséget efelől.

Honnan tudjuk, hogy csak ketten voltak? Onnan, hogy két lényt teremtett Isten a „maguk képére”: „férfit és nőt teremtett” Isten a maguk képére (27. vers) ahogy Ő is kettesben volt a Fiúval. Akkor is igaz ez a megállapítás, ha Évát már Ádámból hívta életre, mert Évát is az Isten teremtette.
Olvashatjuk az újszövetségben, az első korinthusi levél 11. fejezetében, egy kapcsolatrendszernek, alá-fölé rendeltségi viszonynak a leírását:

„az asszonynak feje a férfi; a Krisztusnak feje az Isten” I. Korinthus 11: 3

Sőt, nem sokkal utána közvetlenül visszautal az ember teremtésére az Írás:

„Mert nem is a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért. Ezért kell az asszonynak hatalmi jelt viselnie a fején az angyalok miatt. Mindazáltal sem férfiú nincs asszony nélkül, sem asszony férfiú nélkül az Úrban.” I. Korinthus 11: 9-11

Van egy további érvelés arra vonatozóan, hogy több, mint ketten voltak jelen az ember teremtésénél, mégpedig Isten nevének héber kifejezése, az „elohim” szó, ami többes számban áll, mégpedig egy olyan többesszámot alkalmaz, ami több, mint kettőre utal. Attól tekintsünk el, hogy a héber nyelvet igen régóta és igen jól ismerő judaizmus hívei megmosolyogják ezt az érvelést, hogy ebbe a többesszámba a Teremtés könyve „beleértené” a szentháromságot, viszont olvassuk el egy rabbi alábbi, ezzel kapcsolatos gondolatait:

„Lehet, hogy a vallások jogosan vitatkoznak egymással. Bármennyit beszélünk is a közös zsidó-keresztény örökségről, annyira azért kötnünk kell magunkat a realitásokhoz, hogy tudomásul vegyük: az „egy” nem „három”, és a „három” nem „egy”. Zsidók és keresztények véleménye annyira eltér egymástól ezen a ponton, hogy a középkorban sok zsidó inkább a mártírsorsot választotta, mintsem, hogy monoteista hitét az Atya-Fiú-Szentlélek hitére változtatta volna.” (Isten, a zsidó szemszögből)

A többesszámú ’Elohim’ szóra visszatérve: a többes számú ’Elohim’ több mint 2000 helyen szerepel az ószövetségben, s rendszerint a pogány isteneket jelöli, az esetek zömében egyes számban van mellette az igei állítmány, így egyes számú alakként kell értelmezni. De valóban: a többes számú alak vagy egy Istenre utal, vagy az egy igaz Istenre, vagy valamelyik más istenségre, így Kemoszra, a moábiták istenére (Bírák 11: 24), Astartéra, a szidoniak istennőjére (1 Királyok 11: 5) vagy Baal-Zebubra, Ekron istenére (2 Királyok 1: 2). Tehát ugyan a szó többes szám, a héber Bibliában rendszerint egyes számú igét vesz fel, és egyetlen Istenre utal, egy Istent fejez ki, egy Istent jelent. A héberben az -im végződés rendszerint hímnemű többes számot jelöl. Amikor azonban Istenre hivatkozunk, az Elohim grammatikailag egyes számban értendő (azaz egyes számú igét vagy melléknevet irányít).

Minden arra mutat, hogy a szentháromság istenképe szembe megy a bibliai Isten képével, amit az írás jelent ki:

„Halld, Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy.”

*

„A Szellem esedezik”

„Egy Isten van, aki három személyben létezik” – szól a szentháromságtan kijelentése.

Nos, ennek a kijelentésnek alapján próbáljuk meg értelmezni a Biblia következő verseit:

„Hasonlatosképpen pedig a Szellem is segítségünkre van a mi erőtlenségünkben. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Szellem esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Szellem gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért.”
(Róma 8: 26-27)

A fenti bibliai részt úgy értelmezik a háromságban hívők, hogy amikor az ember erőtlensége miatt már nem tudja hogyan és miként kérjen az Istentől, akkor a „Szellem”, mint a szentháromság harmadik személye helyettünk könyörög az Atyához, értünk.

Képzeljük magunk elé a következő képet: van egy „Szentháromság Isten”, akinek személyei teljesen egyek, akinek az isteni személyei olyan egységben, olyan közelségben és olyan bensőséges közösségben vannak egymással, amit ember értelem felfogni sem képes, emberei képzelőerő elképzelni sem képes – legalábbis ahogy a háromságtan állítja. Ekkor egy ember, aki a végsőkig el van keseredve, el van erőtlenedve, könyörögni kezd Istenhez. Ám nem tudja úgy kérni, amit kérnie kell, ahogy kellene, hogy kérje. Mit tesz Isten? Illetve az egyik ’háromságbéli isteni személy’? A hozzá emberi értelemmel felfoghatatlan közelségben lévő Atyához az ember helyett kezd el könyörögni, mégpedig oly módon, amit ember kimondani nem képes. Hát micsoda Istenkép ez?

Egy isteni személynek kell az ember helyett könyörögni egy másik isteni személyhez, mert az ember már igazán csak nyögdécselni tud, mert oly nagyon a végét járja az erejének? Képzeljük el: az Istenség önmaga jár közben saját isteni valóságán belül saját önvalójának egy másik részéhez, hogy az a másik isteni személy végre forduljon már oda az emberhez, hallgassa már meg a szerencsétlent, mert az nem tud jól kérni… Önmaga jár közben saját magához, hogy kiengesztelje saját magát.

Nos, például ezért is teljes zsákutca a szentháromságtan. Gondoljuk ezt végig, próbáljuk megérteni ennek a torz látásnak a tudathasadásos istenképét. A teremtő Isten nem egy kettős (főleg nem hármas!) személyiséggel rendelkező érzéketlen önkényúr, hanem teremtő Atya, aki a saját egyszülött Fiát adta azokért, akik hisznek az Ő nevében!

Ezen felül a Szentírás egyértelművé tesz még valamit: egy, azaz csupán egy valaki lehet közbenjáró Isten és ember között: Ő pedig nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. Nincs más közbenjáró, nem nevesít mást a Szentírás, még a Szent Szellemet sem! Az idézett bibliai rész ilyen értelmezése teljesen idegen a Szentírás máshol kinyilatkoztatott igazságaitól.

„Mert EGY az Isten, EGY a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (I. Timóteus 2: 5 Károli)

„Csak EGYETLEN Isten van, és EGYETLEN híd Isten és az emberek között: az emberré lett Krisztus Jézus.” (I. Timóteus 2: 5 EFO)

(Kiemelés tőlem)

Azon felül, hogy ebben a versben egyértelművé válik a közbenjáró személye Isten és ember között, nagyon határozottan el is különíti a Szentírás az Egy Isten személyét és a közbenjáró Jézus Krisztust. És ne higgyük, hogy ez csak az emberi formában megjelent és emberként meghalt Jézus Krisztusra vonatkozik. Ő folyamatosan közbenjár értünk ma is:

„Ezért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy közbenjárjon érettük.” (Zsidókhoz írott levél 7: 25 Károli)
„Ezért mindig meg tudja menteni azokat, akik az ő segítségével jönnek Istenhez. Hiszen Jézus örökké él, mindig segít nekünk, ha Istenhez jövünk, és a mi érdekünkben szól Isten előtt” (Zsidókhoz írott levél 7: 25 EFO)

Jézus a mi főpapunkként írja le a Szentírás. Mint Isten és ember közti közbenjárót. Nehezen érthető ez a tisztsége is, ha Jézus egyben annak az istenségnek a része, akihez közbenjár az emberért…

Mindezek figyelembevételével mi elvetjük ennek a szakasznak a háromságtan szerint megfogalmazott magyarázatát – és a mindezekből oda-vissza levezetett a háromságtant sem tudjuk elfogadni, mert idegen a Szentírás kijelenésétől, a benne kinyilvánított istenképtől.

Jelen írás korábbi szakaszában feltett négy kérdés közül az elsőt most – a fentiek figyelembevételével – megválaszoljuk.

A kérdés ez volt: Hány személy van a szentháromságban?

Természetesen a szentháromságtan teológusai szerint három – ezért nevezik szentháromságnak. Ám a történelmi tények, a józan ész és a Szentírás kijelentéseinek tükrében időközben kiderült az egyik „személyről”, hogy nem is személy. Hogyan lehet ennek jegyében megválaszolni a fenti kérdést?

A válasz tehát nem három. A válasz ez: kettő.

Ha kettő, akkor viszont hogyan nevezheti bárki háromságnak?

A háromságtan teljes ellentétben áll a Szentírás által bemutatott Istennel.

Nem is jöhetett létre ez a tan máshogy, csak évszázadok alatt. Ha valaki ezzel a teóriával állt volna elő az apostoloknak, vagy a korai keresztényeknek, hát olyan ellenállásba ütközött volna, hogy talán az egész tan feledésbe merül. De nem így történt. Hosszú évszázadok alatt alakult ki a ma ismert háromságtan. Így kellett lennie, mert csak így, fokról fokra lehetett lebontani a hívőknek ezzel a hamis tanítással szembeni természetes védekező képességét. Különösen egy ilyen dolog kapcsán, ami az Élő Isten személyét érintette. Ne feledjük: az akkori idők hívői számára nem állt rendelkezésre a ma „újszövetségnek” nevezett könyvgyűjtemény, viszont a teljes „ószövetségi” szentírásgyűjteményt olvashatták. Azokból azonban semmiképpen nem juthattak egy három személyű istenkép létrehozására – nem is hittek ilyesmiben.

Ezt a trinitáriusok úgy magyarázzák, hogy az Úr csak lassan fedte fel ezt az „igazságot” (értsd: a szentháromságtant) az emberek előtt.

Nos, ezt a kijelentést vessük össze Jézusnak ezzel a mondatával:

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (János evangéliuma 17. fejezet, 3. vers)

Ha Isten csak lassan fedte fel Önmagát az ember előtt, akkor Jézusnak a fenti szavai szerint volt idő, amikor nem volt ember a földön, aki ismerte volna a valódi Istent – nem volt tehát, aki örök életben reménykedhetett volna. Nem volt, aki a szentháromságtan teljes megfogalmazása előtt teljességgel megismerhette volna az egyedül igaz Istent!

Ahogy korábban említésre került, azt is állítják a háromság hívei, hogy a szentháromság megismerhetetlen, hogy ez egy rejtély, misztérium. Olyan mély titok, amit ember nem ismerhet meg.

„Isten kifürkészhetetlen misztériuma a Szentháromság” (II. János Pál pápa)

Hol van ez megírva az Írásokban?

Jézusnak ebben a mondatában (János 17:3) benne foglaltatott az Isten megismerhetőségének, mégpedig az Egy Igaz Isten megismerhetőségének üzenete. Amennyiben az Atya, mint Egyedüli Igaz Isten személye nem lenne megismerhető, akkor az örök élet is elérhetetlen távolságba kerülne az embertől. Ám mind Ő, mind pedig az Ő Felkentjének személye megismerhető az emberi értelem számára – legalábbis amennyire ahhoz kell, hogy örök életre juttasson minden hívőt ez a megismerés, és az igaz Istenbe vetett megismerésből fakadó hit.

„Megismeritek majd az igazságot, az igazság pedig megszabadít titeket.” (János 8: 32)

Ha ez az igazság csak évszázadokkal Jézus földi szolgálata után válhatott volna teljesen megismerhetővé (de valójában akkor sem teljesen), akkor Jézusnak ez a kijelentése emberek (hívők) tömegei számára jelentett volna megkötözöttséget, a szabadulás bármilyen reménye nélkül amíg teljesen meg nem ismerhető ez az „igazság”.

Hogy az Egy Igaz Isten megismerése mellett mennyire felfogható Isten nagysága az emberi értelem számára? Ezt csak az Isten tudja megválaszolni. Azonban az, hogy fogalmunk sincs az Ő dicsőségének valódi teljességéről, vagy ha sejtjük is azt, de nincsenek rá szavaink, hogy leírjuk, még nem kötelez senkit a szentírás egyértelmű kijelentéseivel szembemenő misztikus okfejtésekbe bocsátkozni Isten személyét illetően, amely pogány istenképen, emberi miszticizmuson, filozófián alapul, és egy hamis vallási dogmát hoz létre.

„Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket okoskodással, csalóka és értelmetlen elméletekkel, amelyeket emberek találnak ki. Ezek a dolgok csupán a hitetlenek haszontalan gondolatai, és nem Krisztustól származnak.” (Kolosséi levél 2. fejezet 8. vers; EFO)

„Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Efézusi levél 4. fejezet 5. vers)

A következő feltett kérdés, amelyre választ keresünk ez volt:

Isten-e minden „személy” a háromságban?

Mivel a fentiekben megvilágítottuk, hogy a Szent Szellem kiesett a háromságból, mint önálló személy, ezért a kérdés is értelmét veszítette. Így hát átfogalmazzuk:

*

Isten-e az Atya, és Isten-e Jézus?

Ebben a témában ismét szűkíteni fogjuk a vizsgálandó kérdések körét, mégpedig éppen a fent idézett bibliai vers (János 17: 3) Atya Istenre vonatkozó egyértelmű kijelentése és a Biblia számtalan más helyén fellelhető Atyára vonatkozó határozott és félreérthetetlen állítása miatt:

Az Atya minden kétséget kizáróan Isten, mégpedig a Felkent Jézus által kijelentett Egyedül Igaz Isten.

Ennek értelmében a továbbiakban már csak Jézus Krisztus Istenségére vonatkozó bibliai részeket fogjuk megvizsgálni, hiszen az Atya személye kapcsán ez nem lehet kérdés.

Ki a Fiú?

Kicsoda Jézus Krisztus, kicsoda az Isten Felkentje?

Isten-e Jézus?

Ennek megválaszolása sokkal egyszerűbb feladat, mint hinnénk. Lássuk, hogy milyen bibliai versek írják le Jézus személyét.

Olvashattuk az előző fejezetben, hogy a Felkent Jézus a Teremtő Atya társaságában, jelenlétében volt, amikor a világ megteremtetett. Ő nem a Szent Szellemtől való fogantatásakor lett, és nem a Máriától való születésekor született, hanem:

„Mert Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyiszékek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Őáltala és Őreá nézve teremttettek;
És Ő előbb volt mindennél, és minden Őbenne áll fenn.”

(Kolossé 1: 16-17)

Ebből az idézetből látható, hogy Jézus minden (értsd: minden létező, szellemi és anyagi létező) létrejötte előtt rendelkezett léttel, sőt, nem csak a teremtett ember, hanem a mennyei lények (trónusok, uraságok, fejedelemségek, hatalmasságok) is Őreá nézve és Őáltala teremtettek.

Olvassuk el Pál kolossébeliekhez írott levelének első fejezetéből a 15. verset is:

„Ő, aki a láthatatlan Isten képmása, az egész teremtés elsőszülötte.”

A fentiek alapján mit állapíthatunk meg?

Egyet biztosan: Jézus már akkor volt, amikor rajta kívül még semmi és senki sem volt (teremtve). Nyilván, az Atya Istent nem számítva, de Ő (az Atya) nem is teremtett lény, hanem Ő a Teremtő.

A szentháromságtan szerint Jézus önmagában létező, kezdet és vég nélküli. Adódik a kérdés: volt-e Jézusnak kezdete?

Nos, erre emberi választ tudunk adni, emberi fogalmakkal megalkotott választ.

Ha a Kolossé 1: 15 szóhasználatát vesszük alapul, akkor igen, a görög „πρωτότοκος” azaz „protótokosz” azt jelenti elsőszülött, eredeti, első, ezelőtti. Ha pedig (első)szülött, akkor kell lennie születési pillanatának, amikor előtte nem létezett, aztán egyszer csak lett (született) és azóta van.

Csakhogy az univerzum létezése alatt elsősorban a fizikai világot értjük és a tér-idő elválaszthatatlansága miatt beszélünk (emberi módon) időben meghatározható születési pillanatról.

Ám a kolosséi levélben az áll, hogy Ő előbb volt mindennél, azaz előbb volt, mint a térben létrehozott fizikai világ, hiszen az Őáltala teremtetett. Ilyen ok miatt nincs értelme Jézus születésének kezdetét vizsgálgatni, mert amikor Ő született (akár mint elsőszülött) még nem létezett (nem is létezhetett) a mai értelemben vett „idő”.

Ám létezett szellemi világ, hiszen abban rendelkezett létezéssel Jézus is, és létezett a szellemi világban értelmezett „idő”, amit mi emberek itt a földön Isten kijelentése alapján sejthetünk, hogy merőben eltér a mi időszámításunktól és a mi időérzékelésünktől:

„Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő és ezer esztendő mint egy nap.” (II. Péter 3: 8)

Ez vonatkoztatható a prófétai időszámításra is, de egyben érzékelteti, sejteti, hogy az idő a szellemi szférákból tekintve nem olyan, mint innen a fizikai létezésből érzékelve.

Tehát nincs értelme emberi születési fogalom alapján megpróbálni megérteni Jézus „születését”, ám van értelme megpróbálni megérteni mit jelent, hogy „Ő előbb volt (létezett) mindennél” (Kolossé 1: 17)

Volt-e olyan pillanata az időnek, amikor az Atya létezett, de Jézus még nem? Emberi időszámítás szerint nem lehetett ilyen idő.

De volt-e az Atyának önmagában lévő, egyedüli, Jézus nélküli állapota valaha is?

Valószínűleg csak addig, amíg szóra nem nyitotta a száját, mert akkor azonnal létrejött az Ige, ahogyan Jézust nevezi az Írás. Előtte is az Atyánál volt az Ige, de minden bizonnyal nem ébredt öntudatra – egészen addig, amíg a Atya létre nem hívta (meg nem szülte) az Igét. Tehát azt a kérdést, hogy Jézusnak volt-e kezdete, csak emberi fogalmak szerint tudjuk megválaszolni: igen, hiszen az Atya maga jelenti ki: „ma szültelek téged”.

Hogy mindez az örökkévalóságban hogyan nézett ki, már sokkal nehezebb kérdés. Valószínűleg nem is teljesen megválaszolható emberi fogalmakkal.

Jézusról ezt írja János apostol:

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt, és Isten volt az Ige.” (János 1: 1)

Azonban valamit meg kell értenünk ezzel a sokszor emlegetett verssel kapcsolatban: a „kezdetben” szó egy utalás a Teremtés könyve első versének első szavára: „Kezdetben”. Itt minden a teremtés megkezdésének „kezdetére” utal, nem a távolba vesző végtelen örökkévalóságra. Azaz a Fiú a teremtés kezdeténél már volt, Istennél volt, és Isten volt. És ennek a tudása ekkor (azaz kezdetben) még szintén Istennél volt. Azaz az Atyánál.

De valamit észre kell venni: János evangéliuma Istennek nevezi Jézust!

És nem csupán ezen a helyen nevezi Jézust Istennek a Szentírás. Példaként Pál rómabeliekhez írott levelének 9. fejezete 5. versét idézzük:

„Akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldott Isten. Ámen.”

A Szentírás minden kétséget kizáróan Istennek nevezi Jézust.

Ezzel megválaszolhatjuk a kérdést, hogy vajon Isten-e Jézus:

Igen, Jézus Isten.

Azonban ahhoz, hogy Jézus személyéről, és Jézus Istenségének mivoltáról pontos képet alkothassunk, meg kell válaszolnunk a korábban feltett következő kérdésünket:

*

Egyenlő-e „minden Isten” a háromságban?

Mivel korábban elvetettük a háromságtan elgondolását a Szent Szellemről, mint személyről, így a kérdés megfogalmazását ezúttal is értelmezhetetlennek kell nyilvánítanunk, és értelmes módon kell feltennünk:

Egyenlő-e Jézus az Atyával?

Nos, ennek a kérdésnek már van értelme és van értelme kutatni is a választ.

A szentháromságtan hirdetői felhoznak bizonyos bibliai verseket, bizonyítandó azt, hogy Jézus egyenlő az Atyával.

Ilyenek például azok a versek, amelyekben Jézus az Atyával való egységéről (de nem egyenlőségéről!) beszél. Lássuk János evangéliumából a 10. fejezet 30. verset:

„Én és az Atya egy vagyunk.”

Vajon itt Jézus egyenlővé tette magát az Atyával? Ha igen, akkor ennek máshol is nyoma kell legyen az Írásban, de Jézus ugyanebben az evangéliumban határozottan kijelenti:

„(…) az én Atyám nagyobb nálamnál.”

Ezen kívül Jézus így nevezi az Atyát: „Egyedül igaz Isten” – ezt a kijelentést önmagára soha nem alkalmazza.

Más helyen, amikor a Szentírás „egységről” beszél, ráadásul két személy teljes egységéről, és Krisztusnak Istennel való kapcsolatával állítja párhuzamba, szó sem esik emellett az „egység” mellett egyenlőségről. Sőt!

Amikor a házasságban a férfi egy testté lesz a nővel, azaz férjjé és feleséggé válnak, valóban, és Isten előtt is eggyé lesznek. A feleség kijelentheti: „én és a férjem egyek vagyunk”. És a férj is tehet ilyen kijelentést a feleségéről.

Jelenti ez azt is, hogy egyenlőek?

Az I. Korinthus 11-ben egyértelmű választ kapunk erre:

„Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú; a Krisztusnak feje pedig az Isten.” (I. Korinthus 11: 3 Károli)

„Azt akarom azonban, hogy értsétek meg: Krisztus a „feje”, vagyis a hatalommal felruházott felettese minden férfinak. Hasonlóképpen a nő „feje” a férfi. Krisztusnak pedig az Atya-Isten a „feje”.” (I. Korinthus 11: 3 EFO)

Nos, igen egyértelmű, ami itt megfogalmazásra került. Ám nem csak a férj-feleség (Úrban való!) egységének helyes látása szempontjából, hanem abból a szempontból is, hogy a Fiúnak az Atyával való egysége sem jelenti azt, hogy egyenlőek lennének.

Egy furcsa megállapítást is kell tennünk: Jézus akarata nem biztos, hogy mindenben megegyezik az Atya akaratával. Olvassuk el ahogy Jézus imádkozott:

„…mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” – Lukács 22: 42; Márk 14: 36

Egy másik helyen pedig ezt olvashatjuk:

„Én magamtól semmit nem tehetek. Úgy ítélek, ahogyan az Atyától hallom. Az én ítéletem igazságos, mert nem azt teszem, amit én akarok, hanem azt teszem, amit az akar, aki elküldött engem.” János evangéliuma 5. fejezet 30. vers

Az, hogy Jézus egy az Atyával, korántsem jelenti azt, hogy gondolkodás nélküli vagy önállóság nélküli személy lenne, sem azt, hogy mindenben egyezik az akaratuk. Hasonlóképpen, mint az Úrban való házasságban. Ám Jézus teljesen félreteszi, háttérbe szorítja saját elgondolásait, saját terveit, saját akaratát, és mindenben engedelmesen aláveti magát „szellemi elöljárójának”, „fejének”, azaz az Atya Isten akaratának. Jézus az engedelmesség mintaképe.

A János evangéliuma azt írja, hogy Jézus egyenlővé tette magát egy kijelentésével Istennel. (János 5: 17-27)

Ha figyelmesen elolvassuk az említett bibliai verseket, akkor láthatjuk, hogy nem Jézus tette egyenlővé magát Istennel, hanem a zsidók vádolták meg azzal, hogy egyenlővé tette magát Istennel, mert az Atyjának nevezte Őt. Később azonban egyértelműen világossá teszi Jézus, hogy mindent, amit mond, tesz, azt azért tehet, mert az Atyától kapott erre hatalmat – azaz a hatalma felülről, Istentől való, nem Jézusnak a saját maga erejéből. Szó sincs arról, hogy egyenlővé tette volna magát Istennel.

Ezen kívül János evangéliuma egy másik helyén Jézus megint világossá teszi miként kell tekinteni arra, hogy Ő „Istenné teszi” magát. János evangéliuma 10. fejezet 29-38. versek:

„Az én Atyám, a ki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből.
Én és az Atya egy vagyunk.
Ismét köveket ragadának azért a zsidók, hogy megkövezzék őt.
Felele nékik Jézus: Sok jó dolgot mutattam néktek az én Atyámtól; azok közül melyik dologért köveztek meg engem?
Felelének néki a zsidók, mondván: Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat.
Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?
Ha azokat isteneknek mondá, a kikhez az Isten beszéde lőn (és az írás fel nem bontható),
Arról mondjátok-é ti, a kit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!
Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higgyetek nékem;
Ha pedig azokat cselekszem, ha nékem nem hisztek is, higgyetek a cselekedeteknek: hogy megtudjátok és elhiggyétek, hogy az Atya én bennem van, és én ő benne vagyok.”

(János 10: 29-38)

Itt is érdemes elolvasni, hogy az Őt ért vádakra adott válaszában Jézus magukat a vádlóit is „istennek” nevezi. Azaz egy bizonyos módon, egy bizonyos értelemben még emberekre is alkalmazható a kifejezés, hogy „istenek” – de ez egyáltalán nem teszi az Isten Szavának hallgatóit egyenlővé az Atyával.

Tehát a Felkent Jézus minden további fenntartás nélkül nevezhető Istennek, de ez nem jelenti azt, hogy Ő egyenlő az Atya Istennel, és Ő maga sem tette egyenlővé magát Istennel.

A Felkent Fiú Isteni minősége az Atya Isteni minőségétől (a kizárólagos Egy Igaz Isten státuszától) egy jelentősen eltérő Isteni minőség. Ez akkor is igaz és igazolható a Szentírásból, ha az Írások bizonyságot tesznek arról is, hogy az Atya a Fiúban van és a Fiú az Atyában, és hogy ők ketten egyek.

A Fiú minden hatalmat az Atya Istentől kapott, erről egyértelműen szól a Szentírás. Mi történik ezzel a felülről kapott hatalommal?

Pál apostol korinthusiakhoz írott első levelének 15. fejezete az alábbiakat mondja:

„Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti.
Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
Mert mindent az ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alája van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, a ki neki mindent alávetett.
Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.”

(I. Korinthus 15: 25-28)

Ezekből a versekből annyira világosan kiderül, hogy mindent felülről, a világosság Atyjától kapott, még az Úr Jézus is, továbbá, hogy mindent, amit kapott az Atyától egy nap majd visszaadja az Atyának, és ismét aláveti magát neki, hogy az Atya Isten uralkodjon minden és mindenki felett.

Jézus egyáltalán nem egyenlő az egy Igaz Istennel.

Jézus Krisztus személyének megértéséhez további támaszt ad például a Jelenések könyve 3. fejezet 14-es verse:

„(…) ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete”

Ezek a szavak Jézusra vonatkoznak. Jézus „Isten teremtésének a kezdete” – mint ilyen pedig uralkodik, de ez azt is jelenti, hogy valójában Ő volt az első a sorban, de mint ilyen nem nevezhető teremtménynek, mert Őt közvetlenül Isten hívta életre, azaz Őt „szülte” Isten, és minden további teremtmény a Fiú által lett teremtve.

Konkrétan Jézus Istennek az első szellemi alkotása, egyszülött Fia. Az Atyai szíve számára a legkedvesebb. De Jézusnak voltak további szellemi társai is, akikről így szól a Szentírás:

„Szeretted az igazságot, és gyűlölted a gonoszságot: ezért kent fel téged az Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.” (Héberekhez írott levél 1. fejezet 9. vers

Majd máshol ugyanígy:

„Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, ezért kent föl téged társaid közül Isten, a te Istened öröm olajával.” (Zsoltárok 45: 7)

Kik voltak azok a „szellemi társak”, akik fölé helyezte Jézust, az Egyszülött Fiút az Isten?

Ezek Istennek a teremtett szellemi fiai (elterjedt, de nem pontos szóval: angyalok) voltak. Olyan szellemi lények, mint a Fiú, ám mégis kisebbek Nála, mert Ő, a Fiú előjogokkal rendelkezett, mégpedig az elsőszülöttség jogán.

Istenről azt írja a biblia, hogy halhatatlan (I. Tim. 16) de Jézus meghalt. Ebből is tudható, hogy Jézus nem maga az Egy Igaz Isten – Ő is Isten, de nem Az Isten! Az Atya hatalmasabb nála.

János első levelének vége így szól:

„De azt is tudjuk, hogy Isten Fia eljött a Földre, és ő tett bennünket képessé arra, hogy az igaz Istent megismerjük. Most pedig az igaz Istenben élünk, fia, Jézus Krisztus által. Igen, ez az igaz Isten és az örök élet.
Gyermekeim, maradjatok távol a hamis istenektől!”

(I. János 5: 20-21 EFO)

Itt János egy egészen egyszerű alapot ad a hamis istenek imádásának elkerüléséhez, mégpedig amit Jézus is elénk tárt: ismerjük meg az Atyát, mint egy igaz Istent, és az Ő Felkentjét, az Egyszülött Fiút, Jézust, akit elküldött, hogy bemutassa az Atyát, mint egyetlen igaz Istent a számunkra.

Tudjuk a Szentírásból, hogy Istent soha, senki nem látta, és ember nem is láthatja. Az egyszülött Fiú jelentette ki Őt, egyedül rajta keresztül volt látható az Atya. Ez igaz Jézus emberré létele előtti időkre nézve is. Azaz akit látott színről színre Ádám és Éva, az nem az Atya volt, hanem a Fiú; akivel találkozott Mózes a Hóreben, az nem az egy igaz Isten volt, hanem Isten elsőszülött Fia, aki később Jézusként testesült meg. Több esetet említ a Biblia, amikor emberek találkoztak Istennel, esetleg látták is – ez nem lehetett az Atya Isten, mert Őt senki nem látta, nem is láthatja, ellenben ez a lény, akivel találkoztak nem lehetett más, csak a Fiú, aki így szólt: „aki látott engem, látta az Atyát”, és „Istent senki sem látta, az egyszülött Fiú jelentette ki Őt”.

Legyen fülünk a Szentírás kijelentéseinek meghallására.

Mindezen rövid igei vizsgálódás tükrében van alapunk megválaszolni a kérdést, kérdéseket:

Isten Jézus? Igen, az.

Ő az egy igaz Isten? Nem, nem ő az, hanem az Atya Isten.

Jézus egyenlő az Atyával? Nem, Jézus ugyan egy az Atyával, de az Atya akaratát hajtja végre, nem a sajátját, és nem egyenlő az Atya Istennel.

Eljutottunk az utolsó kérdéshez:

*

Hány Isten van?

„Halld Izrael, az Úr, a te Istened, egyetlen Úr!”

Talán ezzel a bibliai sorral lezártnak is tekinthetnénk a témát. De egy kicsit még időzzünk el ennek a kijelentésnek az üzenetében.

Jelen vizsgálódásunk tárgya a szentháromságtan biblikusságának kiderítésére vonatkozik. Elkerülhetetlen, hogy feltegyük a kérdést: egyáltalán miért kell ezzel időt tölteni, és amikor az Írások számos helyen egyértelműsítik a választ a kérdésre, hogy „hány Isten van?”, akkor miért nem egyértelmű ez a válasz? Illetve miért nem egyértelmű ez mindenki számára?

Nos, erre kérdésre is a Szentírásból adjunk választ:

„És sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek.” Máté 24: 11

Igen, működik a megtévesztés, már a kezdetek óta. Sátánnak egyik célja, hogy Istennel szembeni engedetlenségre bírja az embert – azaz rászedi, hogy megszegje a parancsolatokat. Ez az a bizonyos „törvényszegés”, ami ma már nem is annyira titkos bűn. Az engedetlenség, tehát Isten parancsának való ellenszegülés volt az első emberpár bűne is. Sátán engedetlenségre bírta őket.

Vajon, hogy hozható ez összefüggésbe a szentháromságtan elterjedésével?

„Mert sok hitető jött e világra, akik nem vallják Jézust testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitető és az antikrisztus.” (János második levele 1. fejezet 7. vers)

Mit jelent az, hogy Jézust nem vallják testben megjelent Felkentnek? Azt, hogy például Istentől való, de csupán egy egyszerű tanítónak vallják Jézust. Ám az is antikrisztusi tanítás, amikor olyan személyiséggel ruházzák fel Jézust, amivel nem rendelkezik. Például egy istenhármas egyik tagjaként állítják be őt. Jézus nem a „szentháromság isten” egyik tagja, hanem az Atya képe!

„Akikben e világ istene megvakította a hitetlenek elméjét, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges Evangéliumának világosságát, aki az Isten képe.” (II. Korinthus 4: 4)

Aki ezt nem a Biblia kijelentésének megfelelően értelmezi, annak elméjét a Sátán vakította el. Ez az igazság. Aki nem az Írások által kijelentett Istent imádja, annak az istenképe hamis, mert elhitette a megtévesztő.

Ezt írja János apostol az első levelében:

„Szeretteim, ne higgyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg a szellemeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba.
Erről ismeritek meg az Isten Szellemét: minden szellem, amely Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van.”
(I. János 4: 1)

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a kijelentést Jézus Krisztusról a Szent Szellemtől vettük, vagy sem? A kijelentés tartalmából. Azt írja itt a Szentírás, hogy „aki testben megjelent Felkentnek” vallja Jézust, az a szellem Istentől van. Se többnek, se kevesebbnek nem mutatja be Jézus a Szellem, viszont pontosan annak jelenti ki Őt, aki.

Döntsük el mi magunk, hogy mit mondjunk arról a szellemről, amely Jézust egy istenhármas egyik isteni személyként akarja bemutatni, és döntsük el mennyire van a Szent Szellemtől a Szentírásnak ilyen szellemben történő magyarázata.

Illik erre a hamis magyarázatokat nyújtó spekulációs, filozofálgató szellemre, amit Pál írt Timóteusnak:

„Oh, Timóteus, őrizd meg ami rád van bízva, elfordulván a szentségtelen üres beszédektől és a hamisan tudománynak nevezett álismeret ellenvetéseitől;” (I. Timóteus 6: 20)

Pál jóformán itt definiálta a teológia fogalmát.

Visszatérve az előbb felvetett kérdésre:

Hogy hozható összefüggésbe a parancsolatoknak való ellenszegülés a szentháromságtan elterjedésével?

Egyszerű a válasz. Aki egy bibliától idegen istenben hisz, az nem tesz eleget az első parancsolatban megfogalmazott Istentől való rendelésnek:

„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgálat házából.
Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.”

Figyeljünk oda a megfogalmazásra:

„Én vagyok az Úr” – nem pedig mi, hárman vagyunk az Úr.

„Ne legyenek idegen isteneid…” – nem szabad átsiklani a használt többes számon: „ne legyenek isteneid”

Aki a római egyház által fokozatosan bevezetett teológia doktrínájára épülő „szentháromságtan” istenében, isteneiben hisz, az nem a Felkent Jézus által is kijelentett Istenben hisz, annak nem az Atya Isten, mint egyedül igaz Isten az Istene.

Ezzel megszegi az első parancsolatban egészen egyértelműen megfogalmazott Isteni rendelkezést, kimerítve a törvényszegés bűnét, mert aki egynek megrontásában vétkes, az egész törvényt megrontja.

Ezen felül ellene megy a legnagyobb parancsolatnak, ami így szól:

„Halld Izrael: az Úr, Adonáj, a mi Istenünk, egy Úr!
Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.”

(Máté evangéliuma 22. fejezet 37. vers)

Ezzel a Szentírásból vett fontos mondattal meg is válaszoltuk a feltett kérdést:

Egyetlen igaz Isten létezik: a mindenségnek Teremtője; Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, Jézus Krisztus Atyja, a mi mennyei Atyánk, aki a YHWH tetragrammában kijelentette magát, megmutatta EGYségét; az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Mivel az, aki a szentháromság-istenben hisz, az Atya, mint Egy Igaz Isten mellé más isteni személyt is állít (Fiúistent és Szentlélekistent) ezért ennek a hitvallásnak a felvétele az Istentől kapott legfőbb parancsolat megszegését, be nem tartását jelenti.

Összegzés

Mit mondhatunk hát e szentháromságtannal foglakozó két részes tanulmányunk után?

Először is állapítsuk meg, hogy a feltett kérdések mostanra értelmüket veszítették. Istent nem lehet egy (vagy akár több) pogány istenhármas modern korba átültetett mesterséges doktrínáján keresztül megismerni, vagy leírni. Nincs is erre szüksége, hiszen Isten a Szentírásokban kijelentette magát, azokból az Ő személye megismerhető. Amikor olvassuk Isten igéjét, akkor azon keresztül Isten tulajdon Szelleme tesz bizonyságot a mi szellemünk számára az igazságról. A Szent Szellem nem mond mást, mint amit a Szentírás közöl, hanem azt erősíti meg. Isten nem vezet hol erre, hol arra, sem nem visz két irányba. Ilyen okok miatt nekünk sincs szükségünk különféle emberi okoskodásokon és filozofálgatáson alapuló istenkép gyártására, mert maga a Teremtő gondoskodott róla, hogy megismerhető legyen az Ő személye azok számára, akiket Ő elhívott, kiválasztott, vagy akik szomjúhozzák az igazságot.

Ha visszatekintünk a szentháromsággal, annak történetével, kialakulásának körülményeivel és magával a tannal foglalkozó írásunkra, akkor ki lehet jelenteni, hogy erősen megkérdőjelezhető a római egyház által kigondolt és elterjesztett szentháromság teológia biblikussága.

Nagyon meg kell erőltetnünk a józan eszünket, hogy belelássuk a Biblia soraiba azokat a magyarázatokat, amelyeket a háromságtan megalkotói beleértenek, vagy – mint láttuk – hozzá toldottak az eredeti, Isten Szelleme által ihletett Írásokhoz.

Az olyan érvelést, hogy „a Szentlélek mutatta, hogy így kell érteni” figyelmen kívül kell hagynunk. Őszinte és Isten megismeréséért lobogó bibliakutatók nem támaszkodhatnak szubjektív élményekre, látomásokra, Istentől valónak mondott „kijelentésekre”.

Amire viszont támaszkodhatunk, az a Szentírás, Isten önmagáról adott kinyilatkoztatása, kijelentése, mert:

„Igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben;
Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból.
Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Szellemtől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.”
(II. Péter 1: 19-21)

Maradjunk meg tehát a Szentírás világos, egyszerű, Isten prófétáin keresztül adott kinyilatkoztatásai mellett. Nincs szükség teológiai végzettségre ahhoz, hogy Istenről fogalmat alkossunk. Nem kell a filozófiai tudományok ismerőjének lennünk ahhoz, hogy értsük a Szentírást.

„Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket:
és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket;”

(Pál apostol első korinthusiakhoz írott levele, 1. fejezet 27-28. versek)

***

(Terjedelmi okok miatt nem került említésre több, a szentháromságtan témájához esetleg kapcsolható igehely, vagy trinitárius magyarázat, de nem is célunk minden bibliai verset megmagyarázni, vagy minden egyes trinitárius tanítást cáfolni. Átfogó, a lényeget szemléltető képet azonban lehet alkotni a szentháromságtan biblikusságáról a közreadott két rész alapján.
A háromságtan „szent szelleme” vagy „szentlélek istene” mögött álló valóság mibenlétével a harmadik részben foglalkozunk)