A mű eredeti címe és kiadója:
Der Schöpfung Zweck und Ziel, Konkordanter Verlag, Pforzheim

A kiadó megjegyzése:
A jelölés nélküli bibliai idézeteket a fordító engedélyével az Újszövetség magyar konkordáns próbaképpeni változatának kéziratából vettük. Egyebütt a Károli-féle 1908-ban revideált szövegből (Kár) idéztünk.

Kiindulópont

Mi célból van ember a világon? Mi okból teremtetett? Filozófusok, kutatók vetik fel a kérdést, válaszra viszont egyikük sem lel. Csak Isten Igéje segíthet tovább, bár még abban sem derül mindenre fény. A válasz ugyanis Isten mélységeiből fakad (1Kor 2,10), s ezért a hústest szerinti gondolkozás számára felfoghatatlan, az ész embere elől elrejtett, még a vallásos-istenes felfogás számára is érthetetlen marad. Az övéinek viszont Isten felfedte a választ. Állításunk, t.i. hogy teremtetésünk értelmét megismerhetjük, vakmerőnek tűnhet. Az ilyen ismeret csak azok osztályrésze, akik nem saját gondolataikra vagy tévedésekkel tűzdelt emberi eszmékre, hanem egyedül Isten Igéjére támaszkodnak.

Isten létezik! Erre a fundamentumra épül minden, bármely más kiindulópont hiábavaló. Nem áll módunkban sem az idő, sem a tér végtelenségét felfogni, és ez akkor is akadályt jelent, amikor Isten eredetét próbáljuk kikutatni. Egy isten például, akit egy másik, öregebb isten teremtett, olyan gondolat, amely sehová sem vezet, hiszen semmi újat sem tudunk mondani arról, hogy az az öregebb honnan tűnt elő?

Egy Isten van, akinek nincs kezdete, vége, sem egyéb korlátai. Igéje jelenti ki nekünk: az Isten Szellem (Jn 4,24).

A teremtés első aktusa

Azok az igehelyek tudósítanak Isten első teremtő tettéről, amelyek elbeszélik, hogy miként hívta létbe kezdetben fiát, Krisztust. A Kol 1,15 szerint ő „a láthatatlan Isten képmása“, aki „minden teremtménynek előtte született“ (Károli). A „képmás“ terminus a láthatatlan látható megjelenítésére utal, ez pedig Istennek a vágyára, hogy önmagát kijelentse. Krisztus mindeneket megelőző születésével a Teremtő önmagát kívánja megjeleníteni. Az „elsőszülött“ bibliai szókép: azt a rangjában és rendeltetésében kitüntetett személyt jelöli, akinek majd atyja méltóságába kell lépnie. Az Írás úgy beszél Krisztusról, mint Isten teremtésének kezdetéről, illetve eredetéről (Jel 3,14). Mielőtt még bármi más létezett volna, ő már volt. Egyetlen élőlény vagy naprendszer, de még egy porszemnyi anyag sem előzte meg őt létében. Sokat vitatott teológiai kérdés, hogy ezt a teremtés előtti Krisztust vajon nemzette avagy teremtette az Atya. Hiábavaló fejtegetések. Ebben az esetben ugyanis a két fogalom között nincs jelentős különbség.

Megjegyezzük ebben az összefüggésben, hogy a Zsid 2,10-11 szerint Isten magas méltóságot adományoz minden gyermekénk az ő Fia által. Krisztus nem szégyenli testvéreinek nevezni a sok fiat, akiket dicsőségre vezérel, hiszen ő is, mint amazok, az Egytől vagy az Egyből származik. És végül minden létező, vagyis a teljes világegyetem Istenből ered. „Őbelőle indul ki, Őrajta át halad, és Őbelé tér vissza a mindenség“ (Róm 11,36); „Egy Istenünk van, az Atya, Akiből ered a világmindenség“ (1Kor 8,6).

A mindenség Krisztus által

Minden Krisztus által van, amint Pál apostol emelkedett szavai hirdetik: „Mert Őbenne teremti a világmindenséget, azokat, amik az egekben és a földön vannak … A világmindenség Ő általa és Őbelé visszatérőleg teremtetik; Ő van mindenek előtt, és Őbenne áll fenn a világmindenség” (Kol 1,16-17). „Nekünk egy Istenünk van, az Atya, Akiből a világmindenség ered, és Akibe visszatérünk; és egy Urunk, Jézus Krisztus, Aki által van a világmindenség, és mi Ő általa“ (1Kor 8,6). Hogy a teremtettségben senki és semmi ne maradjon Isten önkinyilatkoztatása nélkül, és mivel „teremtmény a láthatatlant nem észlelheti“ (Jn 1,18; 6,46), szükség volt mindenek előtt létre hívni azt a látható képmást, amely által Isten kinyilatkoztassa önmagát. Nincs semmiféle támpontunk annak megállapításához, hogy az égitestek mikor lettek teremtve, és milyen lényekkel lettek benépesítve. Több, mint feltételezés, hogy létezniük kellett értelmes lényeknek, akik Istent felismerjék, mint ahogy az Írás is világosan utal arra, hogy egy csodálatosan szép világ állt fenn, mielőtt földünk megteremtetett. A Jób 38,4.7-ben (Kár) Isten maga kérdezi: „Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? … Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?“ Ez a rövid igeszakasz csodálatos és igen fontos dolgokról tudósít, nevezetesen arról, hogy léteztek értelemmel felruházott lények, akik tanúi lehettek, miként hoz létre Isten egy új és nagyszerű mesterművet. Képesek voltak méltányolni Isten teremtésben megmutatkozó hatalmát és bölcsességét, tudtak örvendezni, és a Teremtőt dicsérték. Úgy tűnik, hogy az akkori fenséges és nagyszerű világ még viszálytól mentes volt, a lázadás, ellenségeskedés és bűn még nem tűnt fel benne.

Azt gondolhatnánk, hogy egy tökéletes világ volt ez, és ugyanakkor egy tökéletes mennyei megnyilatkozás részese is, ahol semmi sem csorbíthatta Isten és teremtményei teljes elégedettségét. Ám ez nem így volt. Mindaz, amit a teremtmények felismerhettek, csupán a Teremtő volt, akinek ereje és képességei korlátlanok. Szívének mélységei azonban rejtve maradtak előttük. Ismerték őt mint a teljhatalom megtestesítőjét, de a szeretet megtestesítőjeként még nem. Képtelenek voltak méltányolni a jót, mivel nem ismerték annak ellenkezőjét: a rosszat. Nem érthették a megigazulást és a szentséget, amíg a bűnről és a gonoszról sejtelmük sem volt. Nem tudták, mit jelent harcban állni a gonosszal, és legyőzni azt. Amit ők az Istenségből felfoghattak, aligha volt több, mint amit manapság – a hitetlenek is – megláthatnak a természet csodáiban. Krisztusnak, az Istenség megnyilatkozásának csak úgy hódoltak, mint az erő és a dicsőség lenyűgöző megjelenítőjének. Nagyszerűsége félelmetes lehetett számukra, mert messze fölötte állt saját gyengeségeiknek.

Isten tudta, hogy a teremtettségnek egy újabb lelepleződésre, a rossz megnyilvánulására van szüksége, hogy a hozzá és a Krisztushoz való viszonya elmélyültebbé váljék.

Újból és újból fellángol a teológiai vita, hogy a Sátán, az Ellenkező[1] tökéletes volt-e kezdetben, s csak azután bukott el, vagy pedig eleve a rossz megtestesítőjének teremtetett. Még hogyha egykor jó is volt, csakis Teremtője helyezhette őt arra a pályára, amelyen aztán a gonoszság atyjává válhatott. Hiszen éppen ez az ő létének értelme, így tölti be szükségszerű szerepét Isten legmagasztosabb megnyilat­ko­zásában.

Már utaltunk rá, hogy a föld később jött létre, mint a mennyei seregek, illetve a szellemvilág. Minthogy a földet ma a Sátán uralja, igen valószínű, hogy bolygónk éppen azért lett teremtve, hogy a jó és a rossz nagy harcának színterévé legyen. A Sátán borzongató hatalma vitán felül áll. Ő maga mondja Krisztusnak, „miután megmutatá néki e föld minden országait: Mindez a hatalom és dicsőség … nékem adatott, és annak adom, akinek akarom“ (Luk 4,5-7 Kár). Pál „e világkorszak istené“-nek nevezi (2Kor 4,4), János pedig kijelenti, hogy „az egész világ a gonoszságban vesztegel“ (1Jn 5,19 Kár). Az Ige a világ „levetéséről“ beszél, ami uralkodójának rossz gazdálkodására, illetve hibáira vezethető vissza. A levetést már a Szentírás első lapjai eléggé világosan jelzik, hiszen Isten a földet nem káosznak teremtette (És 45,18)[2], hanem csak később lett azzá, és nem minden ok nélkül (1Móz 1,2).

A rossz rendeltetése

Tudunk tehát a mindenható Istenről, aki Szellem, s így teremtményei számára láthatatlan, tudunk továbbá látható képmásáról, Krisztusról, és tudunk egy világegyetemről, benne csillagokról, napokról, valamint értelmes lényekről, akik azért teremtettek, hogy Istent megismerjék. A Teremtőt ugyanis boldoggá teszi megnyilatkozásainak teremtményeiben keltett visszhangja. Isten megismerésének eredményes kiteljesedése végett jelenik meg a Sátán mint félelmetes jellemű, nagy ravaszsággal és hatalommal felruházott lény. Ennek a teremtménynek tágas működési területet adatott, hogy véghezvihesse Isten elleni ravasz­kodásait, sötét képességeinek teljes skáláját latba vetve. Az a színtér, ahol ellenkező-karaktere kibontakozik: a föld. Az általa is befolyásolt történelmi események egyszersmind eszményi szemléltető eszközök a mennyei seregek oktatásában.

Kérdés, hogy csak ez állt-e Isten szándékában, amikor létrehozta a rosszat. Hol látjuk megnyílni itt szívének mélységeit? Hol derül ki Krisztus mérhetetlen felsőbb­ren­dűsége minden más lényhez képest? És hol nyilatkozik meg az Istentől való feltétlen függőség előnye a sátáni alternatívával szemben, mely szerint mindenki a maga ura, és jogosan követheti egyéni akaratát? Az Ellenkező tevé­keny­ségének szemtanúi mit nyernének abból, ha látnák: a gonosz kitartóan haladhat maga-választotta útjain anélkül, hogy bűnössége végül teljes vereségében hágna tetőfokára a jónak diadala által? Az égi nézőseregek idővel egészen beleszokhatnának abba, hogy a gonosz Istennek ellenáll anélkül, hogy valaha is lehetősége nyílna Istent ténylegesen kihívni; hogy Krisztus ellen tör anélkül, hogy egy újjal is hozzányúlhatna; vagy hogy támadásba lendül a bűntelen lények ellen anélkül, hogy túlléphetné a kísértések és csábítások Isten szabta határait. Egy ilyen patthelyzet a jó és rossz közötti ellenségeskedés nagyon is plátói változatához vezetne, ahol végül semmi sem tisztázódhatna. Ilyen módon nem következhetett volna be az Isten szíve mélyén rejtőző kegyelmi kincsek kibontakoztatása és közzététele, arról sem volna tudomásunk, hogy szeretete milyen mélyre tud lehajolni. És nem lepleződött volna le igazán a Sátán hallatlan gonoszsága sem, illetve az a szörnyű csúcs, ameddig a bűn eljutott.

Miután azonban mindez megmutatkozott, Isten elkezdte helyreállítani a megromlott földet, hogy önmegnyilatkozása betetőzésének színterévé váljék. Nos, ezért volt szükség azokra a körülményekre, amelyek lehetővé tették a Sátán Isten elleni támadását, ellenkező álláspontjának kifejtését, s így a bűn legszörnyűbb mélységeit, Isten Fiának meggyil­kolásáig menően. De éppen azon a ponton, amikor Isten feletti diadalát ünnepelte volna, rá kellett ébrednie, hogy saját végleges bukását indította el, s egyben annak ragyogó győzelmét, akit meg akart semmisíteni.

Amíg Krisztus szellemi formájában élt, a Sátán nem árthatott neki. Ahhoz, hogy Őt halálos párbajra hívhassa ki az Ellenkező, előbb le kellett vetkőznie isteni fenségét, és felöltenie azt a formát, amely e harcnak megfelelt: egy testet, melyet meg lehet sebezni, össze lehet törni és fel lehet áldozni, és meg lehet kísérteni. Egy ilyen lény őstípusaként teremtette meg Isten Ádámot, az első embert.

Az ember Fia

Hogy mit jelenthetett Istennek embert teremteni a saját képére és hasonlatosságára, nehéz szavakba foglalni. Bizonyára azt tartotta szem előtt, amit szeretett Fia majdani emberi formában tesz és elszenved. Egyetlen más teremt­ményről sem hangzik el az Igében hogy „képünkre és hasonlatosságunkra“ teremtessék. Esetünkben Isten azért rendelkezett így, mert Krisztusnak emberi formában kellett majd eljönnie a földre. Mindez az embert messze fölé emeli a mennyei világok minden fejedelemségének és hatalmas­sá­gának. Krisztus nem mennyei lények formáját vette fel, Isten nem őket rendelte arra, hogy legmagasabb rendű megnyilatkozását közvetítsék. Ha belegondolunk, hogy Isten azért hívott létre bennünket, hogy Krisztus a mi hasonlatosságunkban mutassa be a mindenségnek, kicsoda Isten, ki Ő maga, és ki a Sátán, akkor imádat tölt el bennünket. Egy ilyen „világkép“ lenyűgöző. S olyan méltóságos válasz is egyben létünk miértjére, amely minden emberi magyarázatot túlszárnyal, amint az isteni bölcsesség is messze meghaladja a miénket.

A Kol 2,15-ben Pál arról beszél, hogy Krisztus keresztje által leleplezi és nyilvá­nosan mutogatja diadalmenetében a gonoszság fejedelmeit és hatalmasait, akik a Sátán oldalán vitézkedtek. Ezt a győzelmi parádét nyilván nem látták a keresztrefeszítés hajdani szemtanúi. Hiszen a Golgotán nem is láthattak egyebet gyengeségnél, vereségnél és halálnál. Mégis bemu­ta­tó volt ez: a mennyei seregek előtt. Péter úgy vélekedik a Krisztus szenvedésével és felemeltetésével kapcsolatos dolgokról, hogy azokba még az angyalok is szeretnének betekintést nyerni (1Pét 1,12). Azért nevezi magát Krisztus mindig az ember Fiának, hogy kiemelje földi megbízatását: emberi formában tenni ismertté az Atyát. Ez minden bizonnyal átfogóbb kinyilatkoztatás, mint amit emberré válása előtt, nagyszerű hatalmának teljében nyújthatott a teremtettségnek.

Krisztus megüresíti magát

A Filippi levél további eligazítást ad ebben a témában. Krisztus levetette isteni alakját, hogy emberré váljon, és engedelmes legyen kereszthaláláig. Azért kellett emberré lennie, hogy a Golgota Isten legfőbb megnyilatkozásának színterévé váljék. Ami a kereszten mutatkozik meg, azt nem tudja felülmúlni semmi más kijelentés, sem a hatalom vagy dicsőség bármifajta megnyilvánulása.

Mindezeket Isten nem jelentette ki kezdettől fogva világo­san és félreérthetetlenül a Sátán által uralt világnak. Külön­ben meghiúsította volna saját szándékát. Mert a Sátán soha nem ölte volna meg Krisztust, ha tudja, hogy ezzel önnön megsemmisítését okozza majd, szégyenteljes lejáratását minden teremtmény előtt. Hiszen ő is képes megsejteni az Írásokból a bekövetkező eseményeket, sőt lehet, hogy nálunk is jobban eligazodik azokban, mivel még mennyei tanácskozásokra is bejáratos. Az emberen is átlát, és képes gonosz gondolatokat sugallni az elménkbe. De abba már ő sem tud behatolni, ami Istenben titokként rejtőzik (Róma 16,25; Ef 3,9). Tudjuk, hogy Isten az embernek is csak annyit mondott, amikor megteremtette, hogy uralkodnia kell a földön, jóllehet az már a Sátán uralma alatt állt. Ádám nem tudhatott a további isteni tervekről, hogy a még nem időszerű ismeretek zavaró hatása nélkül valósítsa meg Isten szándékát. Ez a szándék azonban egyelőre meglepően másként fest, mint amit Tőle elvártunk volna.

A Sátán tudta, hogy Ádám és Éva, ez a két különleges teremtmény, trónfosztásának okozói lehetnek. De hogy miként, az akkor még pillanatnyilag nem volt előtte világos. Az az Ige, hogy „töltsétek be a földet és hajtsátok birodal­matok alá“ (1Móz 1,28 Kár), mindenképpen értésére adta, hogy itt vetélytársakról van szó. Fölöttébb érdekében állott tehát, hogy az embert hatalma alá vonja. Ezzel akarta áthúzni Isten szándékát ezekkel a különös lényekkel. Így történt aztán, hogy akarata ellenére mégis betöltötte azt. Isten bölcsessége valóban túlszárnyalja értelmi képessége­inket: az ellenség sakkhúzásait mindig úgy hasznosítja stra­té­giájában, hogy számára győzelmet, az Ellenkezőnek pedig vereséget hozzon.

Amennyiben az ember paradicsomi állapotában marad, a golgotai keresztet sohasem állítják fel, és Krisztus sem jött volna el emberként a földre. Az emberiség történelme akkor semmiben sem különbözött volna az égiekétől: egy pompás kertben, minden harctól, kísértéstől mentesen folyt volna az élet. A mindig bőségesen termő gyümölcsök gyűjtögetése, és az ártalmatlan állatokkal való foglalkozás – nagyjából ennyi lett volna a feladata. Ilyen környezetben az emberiség egyetlen tagja sem válhatott volna tökéletessé, látványos­ságává, „színházává … a világrendnek és az égi követek­nek“ (1Kor 4,9). Márpedig Isten terve ezt így kívánta meg. [Mindemellett ebben az állapotban maradandóan alacsonyabb rendű lény maradt volna, mint amit az istenfiúság elnyerésével rendelt neki Isten]

A Sátán megkísérti az első embert

Miután könnyűszerrel félrevezette az embert, a Sátán bizonyára azt gondolta, hogy ezzel megnyerte a csatát és meghiúsította Isten tervét. Úgy tűnt, az emberek már nem jelenthetnek veszélyt számára, hanem továbbra is iga alatt tarthatja őket – bevonva azokat az Isten elleni támadásainak eszközeiként. De már a bűneset napján meg kellett tudnia egyenesen Isten szájából, milyen végzetesen tévedett. Ravasznak vélt húzásával ő maga teremtette meg annak előfeltételét, hogy a fennhatósága alatt álló területeken megjelenjék a valódi Emberfia: éppen az általa becsapott asszony leszármazottja fogja megszülni legyőzőjét. Így jött létre egy „mag“, mely Isten oldalára állva a Sátánnal ellenséges hadállást foglalt el. E mag által pedig a Sátán hatalomvesztésbe torkolló sorsa megpecsétel­tetett.

Isten megmentési terve

Az emberiség ezt követő teljes történelme nem más, mint Isten lépésről-lépésre megvalósuló törekvése a golgotai kereszt felé. Az a nép, melyből a kígyó megtaposója származik, és amely ugyanakkor – a Sátán vezetése folytán – keresztre feszítésének eszközévé is lett, számos szemléltető példával szolgál. Ezekből tudjuk meg, mint nevelte Isten e népet hivatása betöltésére, és hogyan próbálkozott a Sátán minden eszközzel áthúzni Isten tervét, miközben minden gonosz ténykedésével csak azt érte el, hogy végül maga lássa kárát.

Ha a Sátán úgy vélte, hogy a bűnös ember immár sohasem lehet trónfosztásának eszköze, úgy figyelmét elkerülte Isten megmentési tervének felfoghatatlan mélysége. Mikor Ádám ártatlanságban élt, érzéki (lelkies) „hústest“ volt csupán, s mint ilyen, lemaradt a Sátán mögött. Istennek nem az állt szándékában, hogy egy jóról és rosszról mit sem tudó, bűntelen Ádám révén vívja ki a Sátán és társai feletti győzelmét. Ehhez nem voltak kielégítőek Ádám képességei. Egy olyan lényt, mint a Sátán, csak isteni erő gyűrhetett le. Isten ellenségének olyan hatalom adatott, amely halálosan komollyá tette Krisztus vele folytatott küzdelmét. Ez a harc különben csak látszat lett volna, és egy ilyen háborúsdinak aligha lehetne olyan döntő hatása, amely majd a teljes teremtettséget Isten szándéka szerint tudná befolyásolni. De mivel Ádám nem maradt bűntelen, az emberiségnek lehetősége nyílt Krisztusban egy új, második Ádámra. Az első Ádám sikertelensége után egy reménykeltőbb hős lép a színre. Az emberiség sohasem fogadta volna el ezt a második Ádámot, hogyha az elsőben nem jutott volna csődbe. Isten engedte, hogy a Sátán látszólagos győzelemre jusson kísértései révén, hogy majd egy sokkal magasabb rendű szeretet-tervvel jóra fordítsa a rosszat.

Krisztusnak a kígyó fejére kellett taposnia a Golgotán, de az is feladata volt, hogy győzelemre vezesse az emberiség egy csapatát, amely egykor vele együtt uralkodhasson. Amire az első Ádám egyetlen leszármazottja sem volt képes eljutni ősétől örökölt életében, azt a második Ádámban való élet lehetővé tette. De hogyan válhatna egy ember isteni élet részesévé, ha azelőtt nem tapasztalja meg saját életének romlottságát? Bár Isten engedélyt adott a Sátánnak, hogy Ádámot a bűnnel megmérgezze, ugyanakkor mindazokban, akik az Ádámtól örökölt életüket készek halálra adni, olyan új életteret létesített, melyet az általa küldött Szabadító élete tölt ki. Így kerülhet sor a földön már most a Sátán hatalmának megtörésére azok életében, akik a bennük lakozó Szellemben isteni felhatalmazást nyernek. Ezzel a hatalommal még az első, hibátlan Ádám sem rendelkezhetett soha. Aki úgy véli, hogy a megváltás csak a paradicsomi ártatlanság visszaállítását célozta meg, alapvetően téved. Azért engedtetett meg a Sátánnak, hogy ezt az ártatlanságot elvegye, mert helyette isteni méltóságot (és teljességet) kaphat az ember ajándékul. És hogy ebben a méltóságában a felfuvalkodás ne kísértse, előbb a legvégsőkig meg kell ismernie bűnösségének nyomorát.

A Sátán [és emberi eszközei] elvakultan rohannak a vesztübe, és ezt nem állíthatja meg semmi ravasz vagy kétségbeesett mesterkedése sem, (ahogyan emberi eszközeinek Új Világrendje sem)! Sátán maga hozta létre a kereszt győzelmének előfeltételeit, melyekkel így saját vesztét okozta. Minthogy a kereszt jelentőségét nem tudja felmérni, végsősoron Isten kezére dolgozik. Ez a világmindenség történelmének drámája, melyet feszült izgalommal követ a teljes teremtett rend. Ennek dramaturgiája tette szükségessé az emberiség fellépését is a megrázó eseménysorokba illő különféle szerepekben.

Ha megértjük, miként engedte Isten, hogy ellensége az üdvterv megakadályozásának szándékával haladjon lépésről-lépésre a kereszt felé, miközben mégis ezt a kikutathatatlanul bölcs tervet szolgálja, akkor akár átható isteni iróniáról is beszélhetnénk.

A golgotai eseményeknek Isten miatt is meg kellett történniük. Amennyiben a teremtmények Isten irántuk való szeretetét akarják viszonozni, ebben a kereszt titka minden másnál jobban segít, mert ott tárul fel teljességgel Isten szíve: ott adta oda szeretett fiát azokért, akik ellenséges érzülettel viseltettek iránta; ott végezte el minden olyan teremtmény megbékélését, aki neki hátat fordított; és ott mutatta be az ámuldozó világmindenségnek bölcsessége felmérhetetlen mélységeit, mely által oly módon rendeződhet egykor a bűn kérdése, hogy szentségén a legkisebb hiba vagy folt sem esik. Megnyílt szemű teremtményei ezért nem szűnnek meg újabb és újabb csodákat fedezni fel a keresztben.

Golgota Krisztusért

A Golgotára Krisztus végett is szükség volt. Nemcsak azért illeti dicséret őt, mert Istennek leghatalmasabb képviselője, hanem mert ő mutatja be az engedelmesség, önmegtagadás és szeretet csúcsait. Minden teremtmény fölötti méltósága nemcsak rangjából ered, hanem szolgálatából is. A teremtettség sohasem tudna szívből jövő hódolattal adózni neki, ha ő csak azért lenne a legmagasabb lény, mivel ezt Isten így rendelte el. Amit a kereszten isteni helyzetétől eltekintve végezett el, az tette őt minden elismerésre méltóvá. Mivelhogy Isten fel akarta őt magasztalni[3], először a szenvedés és gyalázat mélységein vezette végig. S amikor Krisztus mindezeket elhordozta, Isten olyan Nevet adományozott neki, amely minden név fölött való. Látva, hogy Krisztus bejárta a legnagyobb mélységeket, valamennyi teremtmény örömmel fogja elismerni, hogy méltán jár ki neki a legmagasabb hely. A Golgota a tisztelet és hatalom olyan magas fokát szerezte meg Krisztusnak, amely semmilyen más módon nem lehetett volna az övé. Mindennek Érte is kellett történnie tehát, mivel mindez egy közte és Isten között megkötött szövetség keretein belül munkálódott ki.

Golgota a Sátánért

A Golgota a Sátánért is szükséges volt. Itt adott Isten alkalmat neki arra, hogy megmutathassa, bizonyítsa romlottságának legmélyét. Az égi seregek közül senki sem hitte volna, hogy egy olyan rémtett, mint amilyen Isten fiának megölése volt, valaha is megtörténhet. Így viszont lehetőségük nyílt meglátni minden szörnyűséget, ami csak a gonosztól kitelt. A Golgota a Sátán látszólagos győzelmének csúcspontjává lett. Voltaképpen azonban vesztett, és Krisztus szégyene teljében mutatta fel őt a bűntettől megrendült égi szemtanúk előtt. Azóta nem tehet egyebet, mint hogy vádakkal vagdalkozzon és tehetetlen dühvel várja elkerülhetetlen sorsát, miközben jól tudja, hogy azt nagyon is megérdemli. Jóllehet Isten engedi még tenni-venni őt a földön, minden mozdulata csak fogyatékosságra és tökéletlenségre utal. Isten nyugodtan figyeli, mint próbál hivalkodni erejével, s miként igyekszik az emberiséget minden lehetséges „magaslatra“ elvezetni. Rendre minden munkáját sikertelenségre fordítja, hogy aztán Krisztus mérjen rá végső csapást, amikor betelik az idő. Azon a napon a föld Ellenkező-okozta rettenetes állapota képezi majd azt a sötét kontrasztot, melyet a krisztusi uralom sugárzó fénye végül mindenestől fel fog oszlatni.

Az ember

A hangsúly eddig emberi mivoltunk méltóságára esett, de ez a kép kiegészítendő még valamivel. Az ember valóban az a lény, akinek alakjában Krisztus felmutatta Isten legátfogóbb önkinyilatkoztatását, de egyben az a lény is, akiben először a Sátán mutatkozott meg. Az Ellenkező már az első embert rá tudta szedni, és leigázni. Ettől kezdve valamilyen mértékben minden embert felhasznált maga választotta útjainak mesterkedéseiben, mivel szüksége van rájuk ahhoz, hogy céljait elérje. Isten azért engedi meg ezt, mert az ő tervét szolgálja. Nagyon sok és sokféle szerep lehetséges abban a kozmosz méretű tragédiában, amely a jó és a rossz harcában a teljes teremtettség színjátékaként zajlik. A szerepeket az emberek alakítják vagy Isten, vagy pedig a Sátán oldalán. A Sátán zsinagógája, a háttérhatalmi világelit luciferiánus megszállotjai azért vihetik véghez munkájukat, mert az ugyancsak Isten próféciai tervét szolgálja.

Szükséges az emberi lét sötét oldalát is kiemelni, hogy megóvjon minket az önmagasztalástól, vagy hiú reménytől. Nyilvánvaló, hogy nincs semmi okunk a dicsekvésre, és Isten ezt bölcsen így is rendezte. Ha valakit mégis megkörnyékezne a dicsekvés, hogy ő az Isten képének és Krisztus emberi formájának hordozója, az gondolja meg, hogy az emberiség egyetlen sarja sem őrzi teremtésben nyert első állapotát, hiszen az ember már pályája legelejétől fogva elbukott. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy – még így is – megvalósítsa Isten szándékát. Ellenkezőleg, az embernek bűnössé kellett válnia, mégpedig ugyanazon mélyreható megfontolásokból kifolyólag, amelyek a keresztet szükségessé tették Istenért, Krisztusért, a Sátánért és egyszersmind az emberért is. Ez a szükségszerűség abból is nyilvánvaló, hogy Isten olyan mértékben tette hajlamossá az embert a bűnre, hogy már a legelső kísértés alkalmával engedett annak. Ha a Teremtő ezt másképp akarta volna, akkor bizonyára megóvja az embert a rossz ismeretétől.

Neki azonban nem egy semleges emberiségre volt szüksége, hiszen az embernek meghatározott hivatást kellett betöltenie a világmindenségben. Fölösleges lett volna őt megteremteni, ha nem lenne a mennyei lényekétől eltérő alkata és rendeltetése. Istennek szándékában áll, hogy megmentő és békéltető hatalmát a mennyei szemtanúkkal megismertesse. Azért van szükség bűnös emberekre és ellenséges hatalmakra, hogy legyen, akiket megmentsen és megbékéltessen. Mert Isten nemcsak helyreállítja mindazt, amit a Sátán tönkretett, hanem egy sokkal magasabbrendű állapotba fogja helyezni: az egykori ártatlanokból diadalmasok, az Ellenkező rabszolgáiból győzelmes harcosok lesznek, akik annak fejére taposnak. Isten bűnösöket akart, hogy a szeretet és köszönet visszhangjai zendüljenek meg bennük, mintegy válaszként a gonoszság szörnyű hatalmából való megmentésükre. Isten szíve erre a visszhangra vágyik. Ezért nem fog lemondani arról a dicséretről, ami megmentő tettének nyomán fakad majd fel. Az embernek tehát Istenért, a vele való egységért kellett szükségszerűen bűn alá rekesztetté válnia.

Az ember, mint bűnös

Ezen kívül az embernek Krisztusért  is bűnbe kellett esnie. Az Elsőszülött szeretné másokkal is megosztani dicsőségét, vágyik átvenni szenvedése jutalmát, ami nem más, mint azok, akik vére által megszabadultak. Tudjuk, hogy Krisztus lényének valamivel ki kell egészülnie, hogy teljessé váljék: egy menyasszonyt készít el arra, hogy vele együtt uralkodjék a földön, valamint egy testületet, amely majd a mennyei régiókban társuljon hozzá.[4] A segítőtársak elkészülésének útja ugyanaz, mint a Krisztusé, aki szószerint meghalt a kereszten. A megváltottak először halálában válnak eggyé vele, amikor a hústestre kimondott isteni átokra maguk is igent mondanak. Meghalnak minden olyan lehetőség számára, amit a hústest kínál fel, és csakis a feltámadt, győzelmes Krisztus erejében élnek. Ezáltal formálódnak át Uruk vágyának megfelelővé.Megfeszítésre csak egy bűnös méltó, s hogy Krisztus valóban és mindenkiért végigjárhassa a kereszt útját, magára vette a világ minden bűnét. Ahhoz, hogy képletesen az ember is keresztre jusson, el kell ismernie saját romlottságát. Amit Istenről mondtunk azok hálájával és forró szeretetével kapcsolatosan, akiket a Sátán szolgaságából megmentett, az Krisztusról is elmondható: hogyne igényelné mindazok háláját és dicséretét, akiket oly hallatlanul magas áron vásárolt meg? Ám soha nem lenne képes így dicsérni őt valaki, aki a bűnt és az afölötti kétségbeesést nem ismeri; és csak a megváltottak ujjongó hálája elégíti meg szívét.

Az embernek továbbá a Sátánért is bűnössé kellett lennie. Isten igazságos marad ellenségével szemben is; alkalmat ad neki, hogy megmutassa, mire képes. Emberek milliárdjait, birodalmakat, erőforrásokat és kincseket engedett át neki. A körülmények tehát nem akadályozzák abban, hogy Isten nélkül építsen fel egy boldog, békés világot, hogy eloltsa az emberek benső szomját, és kitöltse a bennük levő űrt azzal, ami az övé: tisztességgel, hatalommal, gyönyörrel, művelődéssel, civilizációval vagy bármi egyébbel azon az Egyen kívül, aki az ember szívét egyedül elégítheti ki.

Az ember sohasem válhatott volna a Sátán becsapott áldozatává és eszközévé, ha nem fordul el Istentől. Ez volt a feltétele annak a bemutatónak, amit az Ellenkező játszik el a földön. Mi jelzi az ő uralmát? Háborúk sorozata, szenvedések özöne, földhözragadt uralkodók és közigazgatások változatos formái. Végül minden kudarcba fulladt, s ami összeomlott, azt mindig a közreműködők bűne és önzése döntötte romba. A legnagyobb szemfényvesztés azonban még hátra van a Sátán vezette emberiség számára: miközben uruk azzal kérkedik, hogy képes egy jobb világot megtervezni és meg is valósítani, elvakultságában nem ismeri fel, hogy a kulisszák mögött egy rejtett kéz működik; nem látja, mennyire esedékes már nyilvános csődje, amikor mint a jelenlegi világrendszer „kiszolgált” zsarnoka, elveszti hatalmát, hogy ezzel kezdetét vegye Krisztus nagyszerű uralkodása.

Végül az embernek saját magáért is bűnössé kellett lennie. Nemcsak Isten és Krisztus vágyik a teremtettség szeretetére és hálájára, az embernek is szüksége van arra a kibeszélhetetlen, véget nem érő örömre, amelyben hódolattal mondhat köszönetet annak, aki láncaitól megszabadította. Sohasem tudná a szabadságot méltányolni, ha nem kóstolt volna bele előbb a szolgaságba. Nem kívánhatná a tökéletest, a tökéletlen elszenvedése nélkül. Isten igazságosságát sem sóvárogná, ha nem sínylődött volna saját bűnében. Nem foghatná fel a kereszt jelentőségét, ha nem lett volna maga is ráutalva arra. És sohasem készülhetne fel tisztségére Krisztus trónján, ha nem merült volna el tehetetlenül a bűn és a gyalázat mélységeiben. Csak ilyen tapasztalatok után emelheti fel őt Isten abba a méltóságba, amit neki szánt. Különben magával dicsekedhetnék, de így minden dicsekvése egyedül Krisztusban van, mert tudja, hogy csak az ő ereje folytán foglalhatja el vele együtt a mindenség legmagasabb tisztségét.

Isten célja az emberekkel

Amennyiben további igei bizonyságokra lenne szükségünk annak felismeréséhez, hogy megteremtetésünk és létünk által Isten legmagasabb rendű megnyilatkozását akarta közölni a teljes teremtettséggel, akkor vegyük figyelembe, amit Pál az efézusiaknak írt: „Nekem, minden szent közül a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem: hirdetni a nemzeteknek a Krisztus kinyomozhatatlan gazdagságát; és megvilágítani, mi a titok háztartása, amely el volt rejtve az eonoktól fogva az Istenben, Aki a világmindenséget teremti, hogy most megismertethessék a fejedelemségekkel és a hatalmakkal az égiek között, az eklézsia által, az Isten sokféle bölcsessége“ (Ef 3,8-10).

Úgy igaz, amint írva áll:

„Amiket szem nem látott, és fül nem hallott, és ahová az ember szíve fel sem hágott – olyanok, amit az Isten készít el azoknak, akik őt szeretik. Nekünk azonban leleplezi az Isten az Ő Szelleme által, mert a Szellem mindent kutat, az Isten mélységeit is“ (1Kor 2,9-10).

[1] A Balázs-féle Újszövetségi Szómutató (Logosz Kiadó, Budapest 1998, 528.o.) szerint a héber eredetû SÁTÁN jelentése ELLENKEZÕ. „Tulajdonságot kifejezõ cím, amely késõbb tulajdonnévvé vált.“

[2] És. 45,18 (Károli):“Õ az Isten, aki alkotá a földet és teremté azt és megerõsíté; nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá.“ A héber tohu-t erõtlenül adja vissza itt a „hiába“ szavunk. Helyesebb a „nem kietlennek“ vagy „nem káosznak“ visszaadás. A Scofield-Biblia erre vonatkozó kommentárja pl. így hangzik: „A héber ‘tohu vabohu’-t isteni ítélet által létrejött kaotikus állapot leírására alkalmazza az Ószövetség, különös tekintettel a kifejezés másik két elõfordulására (És 34,11 és Jer 4,23)“

[3] A Fil 2,9-ben szerplõ görög szó (uJperuvyovw) konkordáns visszaadása: felette magasra emel.

[4] A „menyasszony“ a választott népet jelképezi. Izraelt a következõ (negyedik) világkorszakra ígért helyreállítása képesíti majd az eljövendõ földi békeországban való szolgálatra. (Mt 19,28; 28,19; Róm 11,12 stb.) Ezzel szemben a Gyülekezet, mely a Krisztus teste, mennyei szolgálatra hivatott el a negyedik világkorszakban. (Ef 1,23; Róm 8,17; 2Tim 2,12 stb.)