Peszah vagy pászka
Ez az írás elsősorban a peszah ünnep időzítésével és jelentőségének magyarázatával foglalkozik, valamint rámutat arra, hogy ennek az ünnepnek semmi köze a pogány „húsvét” vagy Easter ünnephez. A peszah a tavaszi ünnepi periódus része, amely több fázisból áll, ezek: az Úrvacsora, majd a tényleges Peszah vacsora, vagy másnéven az „emlékezetes este”, amelynek bárányaként Krisztus lett feláldozva; és végül a kovásztalan kenyerek ünnepe.
forrás: www.churchofgod.hu
A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatások vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A forrás nevét, címét fel kell tüntetni.
Ár nem számítható fel érte.
A peszah időpontja és jelentősége
A peszah − vagy közismertebben pászka − az évenként ismétlődő ünnepi ciklusok első nagy ünnepe. Időpontját a hold mozgásán alapuló bibliai naptár határozza meg, amelynek évei tizenkét holdhónapból állnak, illetve minden tizenkilencéves ciklusban hét alkalommal 13 hónaposak az évek. A bibliai év Niszán, vagy más néven Abib hónappal kezdődik, ami általában a pogány eredetű világi naptár számítása szerint márciusra esik. A bibliai évet vagy a tizenkettedik, Adár-nak nevezett hónap zárja le, vagy pedig az II.Adár, abban az esetben, amikor az év tizenhárom hónapból áll.
A peszah ünnepet a templom felszentelésének ünnepe (az év első hónapjának első napján), és a „tudatlanul és oktalanul vétkezők” megszentelésének ünnepe (az újév hetedik napján) előzi meg.
A peszah egy emlékünnep, amelynek több és sokrétű jelentősége van az emberiséget megváltó terv mozzanataival kapcsolatban. Emellett a peszah és a kovásztalan kenyerek ünnepének megtartása egy olyan jegy vagy bélyeg, ami Isten népeként azonosít bennünket (2Móz. 13:3-10). Az ünnepi periódus hátterét az izraeliták Egyiptomból való exodusa,vagyis kivonulása adja meg, és a választott nép testi fogságból való menekülése az egész világ szellemi fogságból való megszabadítását jelképezi. Földünk jelenleg a Sátán által vezérelt, és a vele együtt elbukott elohim lények uralma alatt áll (2Kor. 4:4). A Messiást, illetve a Megváltó áldozatát a peszah bárány feláldozása jelképezi. Eredetileg az egész ünnep egy hatalmas méretű, szisztematikus, és katonai pontossággal véghezvitt kivonulás keretein belül ment végbe, amely képletesen az emberiség bűntől való megváltását ábrázolja. Isten ünnepei az aratási idényekhez vannak igazítva, ezért a megváltásban részesülőkre az Isten szellemi aratásaként is utal a Szentírás. Krisztus volt a legelső egyén, aki bearattatott a világból, amint azt a korai aratás első kévéjének Isten előtti meglengetése is mutatja. Az ünnepek tehát az északi félteke aratási idényeihez vannak kötve, különösen ahogy azok Jeruzsálemben történnek meg, hiszen Jeruzsálem lesz az isteni kormányzat központja úgy a millennium ideje alatt, mint az azt követő végtelen korszakokban is.
Kulcsfontosságú tudnivaló, hogy Krisztus keresztrefeszítésének ideje pontosan megegyezett azzal az időponttal, amikor a törvény előírása szerint a peszah bárányt le kellett ölni. Mivel a kereszténység nagy része felváltotta az Isten ünnepeit a pogány húsvét/easter ünnepek tartásával, azokból nem képesek magyarázatot adni annak a vacsorának az időzítésére, amelyen az Úrvacsora, mint szertartás is megtörtént és intézményesült. Emellett zavarban vannak az egész ünnepi periódus pontos kezdetének és végének az időzítésével kapcsolatban is, és ezen okoknál fogva az ünnepek szimbolikus jelentőségeit is szem elől vesztették.
A bibliai Peszah nem azonos a pogány húsvét/easter ünneppel
A peszah ünnep megtartásával kapcsolatos rendeletekről, és az akkor elvégezendő szertartásokról a következő írásrészek adnak pontos bemutatást: 2Mózes 12:3-49; 23:15-18; 3Mózes 23:4-8; 4Mózes 9:2-5, 13-14; 28:16-25; 5Mózes 16:1-8; Zsoltárok 81:3; Ezékiel 45:21.
A peszah lényegében egy katonai felépítésű kivonulás volt az egyiptomi elnyomás alól, amely pontosan tükrözi azt, ahogyan Isten szisztematikusan kivezeti népét a bűn világából. Emiatt hasznos szem előtt tartani az exodus, vagy más néven kivonulás alatt történt események sorozatát azok szimbolikus jelentőségei miatt, hiszen fontos leckéket tartalmaznak a hívők bűnből való „kijövetelével” kapcsolatban is.
A 2Mózes 12. fejezetének elején láthatjuk, hogy a peszah ünnepének hónapja, azaz Niszán hó a hónapok, vagyis az év hónapjainak kezdete. Az ünnepi előkészületek az év első napjával, a templom felszentelésével kezdődnek meg, majd a hetedik napon a papság imádkozik a nép oktalanul elkövetett vétkei miatt (vö. Ez. 45:18-20). Maguk az áldozatok beteljesedtek Krisztusban, és a felkészülés és megszentelődés egy állandó folyamat, amely Ezékiel próféciáiból láthatóan még a millenniumi rendszerben is folytatódni fog. Akik nem készültek fel megfelelően a peszah vételére, vagy éppen utazás közben érte őket az ünnep, azoknak a második hónapban kell elvégezniük annak megünneplését (4Móz. 9:6-12; 2Krón. 30:2-4). Az Izraelben élő idegeneknek szintén meg kell tartani a peszah ünnepet (2Móz. 12:48-49; 4Móz. 9:140), mivel Izraelben nekik is üdvösségük van, ami majd az egész emberiségre kiterjed.
Magát az ünnepet az Isten által kijelölt helyen (az adott helyet a papságon keresztül határozza meg) (5Móz. 16:5-7), és kovásztalan kenyér fogyasztásával kell megtartani (2Móz. 12:8, 15-20; 12:3, 6; 23:15; 3Móz. 23:26; 4Móz. 9:11, 28:17; 5Móz. 16:3-4; Mk. 14:12; Lk. 22:7; Ap.Csel. 12:3; 1Kor. 5:8). Akik elvetik az ünnepet és a vele kapcsolatos rendeletek megtartását, azokat Isten szigorúan eltávolítja népéből (4Móz. 9:13), kivéve, ha betegség vagy utazás miatt történt a halasztás, amint azt fentebb láttuk. A rendeletek egyformán vonatkoznak az izraelitákra, és a köztük élő idegenekre és jövevényekre is (4Móz. 9:14).
A teljes gyülekezetnek fel kell készülnie a peszah periódusra a fentebb is említett módon, aminek részeként az első hónap 10. napján el kell választani a nyájtól a pészah alkalmával feláldozandó bárányt, amelyet négy napon át külön tartanak, és a 14. napon feláldoznak (2Móz. 12:3). Ez a bárány szimbolikusan Krisztus áldozatára mutatott rá, Akit pontosan Niszán 14. napján áldoztak fel, kb. délután három órakor (i.sz. 30-ban, a keresztrefeszítés évében ez a ma használatos pogány naptár szerint április hónap 5. napjára esett, ami egy szerdai nap volt. Vannak felekezetek, amelyek helytelenül az i.sz. 31. évre teszik Krisztus keresztrefeszítésének időpontját, lásd még A keresztrefeszítés és feltámadás időzítése [159] című írást).
A holdnaptár szerint az ünnepnap bármely napra eshet. Krisztus megfeszítése a közhiedelem ellenére nem egy pénteki napra esett, s így feltámadása sem történhetett meg vasárnapi napon (lásd még a The Companion Bible 42. függelékét). A pészaht családokon belül fogyasztották el, illetve ha egy családban kevesen voltak egy egész bárány elfogyasztásához, úgy szomszédaikhoz csatlakoztak (2Móz. 12:4).
Az Úrvacsora jelentősége
A legtöbb keresztény zűrzavarban van azzal kapcsolatban, hogy a Krisztus által a megfeszítése előtt megtartott Úrvacsora miképpen csatlakozik a peszah ünnephez, és milyen jelentőséggel bír az ünnepi perióduson belül. Krisztus és tanítványai az Úrvacsorát természetesen Niszán 14. estéjén (azaz a 13.-át lezáró naplemente után) tartották meg. Vannak olyanok, akik félreértik Jézus kijelentését, amikor aziránti vágyát fejezte ki, hogy a peszah-t tanítványai körében fogyassza el, s szerintük az Úrvacsora volt a peszah estje, csak a zsidók valami tévedés miatt eltértek a pontos dátumtól, azért tartották egy nappal később. Tény, hogy van számos olyan felekezet, amely meg kívánja ünnepelni a bibliai peszah-t és az Úrvacsorát, de a gyakorlatban mindkét eseményt Niszán 14.-ére teszik, és akkor tartják meg, azt gondolván, hogy a peszah azonos az Úrvacsorával. Nem azonos, a két esemény tartalmi jelentősége és időpontja is eltér egymástól. Krisztus mindenben a törvény pontos előírása szerint cselekedett, megtartva annak legapróbb pontját is (Mt. 26:17-20; Lk. 22:15; Jn. 2:13, 23; 13:1), annak egyetlen elemét sem vetette el vagy másította meg (Mt. 5:18).
De kezdjük az elején! Az eredeti peszah az egyiptomi kivonulás alkalma alatt történt meg. Figyelemben kell tartani, hogy itt hozzávetőleg valami kétmillió embernek kellett sikeresen,minden terhével és állataival együtt kivonulni egy ellenséges területről, ami katonai pontosságú szervezést és fegyelmet igényelt. Rámszesz volt a gyülekezési és kiindulási pont, ahová már a halál angyalának áthaladását megelőző napon elkezdtek egybegyűlni az izraeliták a kivonulás előkészületeként. A halál angyalának pusztítása a világ gonosz erőinek elpusztítását jelképezte, az izraelitákat és a hozzájuk csatlakozó idegeneket viszont megoltalmazta az áldozati bárány vére ettől a veszedelemtől. Az Izrael gyülekezete mellé szegődő népelemek előképként mutattak arra, hogy a menekülés kiterjed majd a pogányokra is, akik szintén részesülhetnek a megváltásban Isten uralma alatt. A kivonulásra felkészült népesség ennek az alkalomnak a jelentőségét egy emlékvacsorával ünnepelte meg, amire a chagigah, vagy chagigoh névvel utaltak. Ez az előzetes vacsora Niszán 14.-én, tehát a bárány feláldozási napjának esti részén történt meg, vagyis azon az estén, amelyen az Úrvacsora is intézményesítve lett. Ez tehát nem a peszah vacsora volt, azt másnap, 15.-én fogyasztották el, a bárány 14.-i leölését követő naplemente után. A chagigoh vacsora ismert fogalom volt a babiloni fogság után is, amire az akkori judaizmusban úgy tekintenek, hogy az egyféle kiegészítő vacsora az ünnepet megelőzően. A zsidók ekkor hagyományosan sült húst és sült tojást fogyasztottak el (Hayyim Schauss The Jewish Festivals History and Observance, Schocken Books, New York, vii, „Pesach = Unusual Observances” 56. old). A chagigoh vacsorát Krisztus idejében még megtartották a peszah előtti napon, és az ünnepi kör részeként kezelték, de a későbbi judaizmus már kiiktatta a gyakorlatból. Ez vagy azért történt meg, mert feledésbe merült a jelentősége, vagy pedig azért, mert tudatosan el kívánták vetni, tudván azt, hogy a keresztények számára hatalmas jelentőséggel bírt, miután ebből a kiegészítő vacsorából lett az Úrvacsora. A zsidók egyébként a babiloni fogság után, a pogány babiloni hatás miatt tették a széder vacsora részévé a tojást, ahogy a tojás a keresztények easter ünnepének is része lett. A korabeli rabbinikus judaizmus vehemensen üldözte és támadta a kialakuló kereszténységet, és tudatosan ködösítették el a judeo-keresztény kapcsolatot. Később pedig a visszapogányosodott keresztények üldözték a zsidókat és a nem-háromsághívő keresztényeket, hevesen támadva bibliai hagyományaikat és a törvényhez való ragaszkodásukat, ami tovább fokozta a közös tő elhomályosítását.
A peszah-t ideiglenes lakhelyen kell megtartani
A peszah ünnepét a Niszán 14.-i chagigah/Úrvacsorával és előkészületi nappal kezdődően az otthonunkon kívül kell megtartani:
5Mózes 16:5-7 5Nem ölheted le a páskhát akármelyikben a te városaid közül, a melyeket az Úr, a te Istened ád néked; 6Hanem azon a helyen, a melyet kiválaszt az Úr, a te Istened, hogy az ő nevét oda helyezze: ott öld le a páskhát estve, napnyugtakor, abban az időben, a mikor kijöttél Égyiptomból. 7Azon a helyen süsd és edd is meg, a melyet kiválaszt az Úr, a te Istened; reggel pedig fordulj vissza és menj haza a te hajlékodba.
Az 5Mózes 16-ban levetett rendeletek miatt utasította Krisztus a tanítványait arra, hogy foglaljanak szobát az ünnepi vacsorák megtartására:
Máté 26:17-19 17 A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti [peszah] vacsorát?” 18 Így felelt: „Menjetek be a városba ehhez meg ehhez, és mondjátok meg neki, hogy a Mester üzeni: Közel az időm, nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti [peszah] vacsorát.” 19 A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti [peszah] bárányt.
A szóbanforgó nap nem a kovásztalan kenyerek első napja volt, a fordítások gyakran megtévesztően „az ünnep első napja-ként” fordítják, holott a görög szövegben a protosz szó áll, aminek jelentése előtt (mint a Jn. 1:15,30 versekben, ahol a protosz mou-t előttem volt-nak, vagy előbb volt-nak fordítják). A helyfoglalás tehát valamikor az ünnepnap előtt történt meg. Az ünnep szó itt általánosítva van használva, ahogy az az egész hétnapos periódust, beleértve a felkészülési napot is magában foglalja. Az evangéliumi lejegyzések összehasonlításakor láthatjuk, hogy ez a nap semmiképpen nem lehetett az ünnep első napja, amikor Krisztus már nem is élt. A peszah, illetve a kovásztalan kenyerek ünnepe megnevezés tehát az egész ünnepi periódusra, vagyis általánosítva is használható, ugyanakkor utalhat csak a kiemelt ünnepnapra is.
Máté 26:17-19 17 A kovásztalan kenyerek első napján pedig Jézushoz menének a tanítványok, mondván: Hol akarod, hogy megkészítsük néked ételedre a husvéti bárányt? 18 Ő pedig monda: Menjetek el a városba ama bizonyos emberhez, és ezt mondjátok néki: A Mester üzeni: Az én időm közel van; nálad tartom meg a husvétot tanítványaimmal. 19 És úgy cselekedének a tanítványok, a mint Jézus parancsolta vala nékik; és elkészíték a husvéti bárányt. (Károli)
Amennyiben a peszah és kovásztalan kenyerek ünnepe kifejezéseket általánosítva az egész ünnepi periódusra használjuk, akkor azok magukban foglalják az ünnep minden szakaszát, kezdve a peszah vacsorát megelőző előkészületi vacsorával (chagigah/Úrvacsora), másnap folytatva magával a tényleges peszah vacsorával, majd a kovásztlan kenyerek napjaival, lezárva az utolsó ünnepnappal. A fenti szövegben tehát az ünnepi periódust kezdő chagigah vacsorához kerestek helyet a tanítványok, és így ez az esemény valójában két nappal a peszah vacsora előtt történt meg. Sajnos a helytelen „kovásztalan kenyerek első napján” fordítás nagyban hozzájárul az ünnep eseményeivel kapcsolatban kialakult zűrzavarhoz. Tudjuk, a törvény rendelete szerint a népnek el kell hagynia otthonát és ideiglenes helyre kell költöznie Niszán 14.-re, ami azt jelenti, hogy a felkészülési napot már az ideiglenes helyen töltötték el, hogy ott kellőképpen elkészíthessenek mindent a Niszán 15.-én megtartott peszah vacsorára, vagyis az „emlékezetes” estére (2Móz. 12:42). Mivel a felkészülési nap estéjén már együtt voltak, az alkalmat egy közös étkezéssel, a chagigah vacsorával ülték meg. A bárányt Niszán 14.-én, a felkészülés napján ölték le délután 3 óra körül, tehát nem sokkal a naplemente előtt (5Móz. 16:6), és ez a bárány Krisztus áldozatát jelképezte. Éppen ezért, Krisztust pontosan abban az időpontban ölték meg, amikor az áldozati bárányok leölésének ideje volt, hogy azokat még időben megsüssék, mielőtt a peszah estéjén elfogyasztották. Ha Krisztus áldozata nem a törvényben meghatározott időpontban történt volna meg, akkor nem tölthette volna be annak szerepét, és nem lehetne az igaz Messiás.
A peszah vacsora elkészítése és fogyasztása
Az eredeti peszah vacsora elkészítésének módját a 2Mózes 12:9 rendeleteiben láthatjuk, miszerint a bárány húsát tűzön megsütve kellett elkészíteni, amit keserű növényekkel fogyasztottak el. Az 5Mózes 16-ban megadott utasítások leírásakor számos fordítás főzést ír, nem pedig sütést, ami helytelen, mert az eltérne a 2Mózes 12:9-ben megadott módszertől. Sokan viszont erre a fordítási hibára alapozzák azon feltételezésüket, hogy Krisztus az Úrvacsora alkalmával a peszah vacsorát vette, és a főzés engedélyezése tette lehetővé az olyan ételt, amibe kenyeret lehetett mártogatni (Jn. 13:26). Emellett azt is vélik, hogy a kenyér nem volt feltétlenül kovásztalan, ha mártogathattak vele.
Természetesen Krisztus és tanítványai ekkor nem a tényleges peszah vacsorát vették, hiszen ekkor még Niszán 14.-e, a felkészülés napja elejénél tartottak, nem pedig az ünnepnapnál. Amikor Krisztus a tanítványaival vacsorázott, a bárányt még nem is ölték le, és ez a vacsora a korábban említett chagigoh vagyis előzetes vacsora volt, aminek alkalmával Krisztus elrendelte az Úrvacsora szertartását, ami a peszahtól eltérő étkezés a maga jelentőségével. Ennek a vacsorának nem volt előírva az elkészítési módja, ami így lehetett akár egy pörköltszerű főzet, amibe lehetett kenyeret is mártogatni. A peszah bárányt az előírás szerint meg kellett sütni, amibe természetesen nem lehetett mártogatni, továbbá a peszaht keserű növényekkel kellett elfogyasztani. Más szóval, az Úrvacsorává kinevezett étkezés az ünnepi periódus része volt, a törvény keretein belül megvolt a szerepe, amit Krisztus tett jelentőségteljessé azzal, hogy azt az Úrvacsorává, az egyház egyik szentségévé tette. A két vacsora tehát két különálló esemény volt, különböző napokon megtartva.
A hétnapos kovásztalan kenyerek ünnepe másnap, Niszán 15.- én kezdődik, ez a nap ünnepnap, ami i.sz. 30-ban, Krisztus halálának évében szerda estére és csütörtök nappalára esett.
2Mózes 12:15 Hét napig kovásztalan kenyeret egyetek. Még az első napon távolítsátok el a kovászt a házatokból! Ki kell irtani Izráelből mindenkit, aki kovászosat eszik az első naptól a hetedik napig.
2Mózes 13:6-7 6Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az ÚRnak. 7Kovásztalan kenyeret kell enned hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret. Még csak kovászt se lássanak sehol a határodban.
2Mózes 23:15 Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az Ábíb hónap megszabott idején, mert akkor jöttél ki Egyiptomból. Üres kézzel senki se jelenjék meg előttem!
Az utolsó idézetből nagyon jól láthatjuk, hogy Izrael a kovásztalan kenyerek ünnepe alatt vonult ki Egyiptomból.
A kovásztalan kenyerek ünnepe
A zsidók egy kialakult hagyományuk szerint nyolc napig nem esznek kovászos kenyeret, ahol a plusz napot az ünnep végére helyezik. A kovásztalan kenyerek ünnepe a kivonulás napjával kezdődik, amelynek korábbi, esti részén elfogyasztották a bárányt, tehát a peszah vacsora a kovásztalan kenyerek első napján történt meg. A kovásztalan kenyeret hét napon át ették, a hetedik nap, Niszán 21.-e megint munkaszüneti ünnepnap volt. Ez is bizonyíja, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe nem kezdődhetett meg Niszán 14.-én, csak 15.-én. Ez további bizonyíték arra, hogy az Úrvacsora egy különálló esemény volt, ami nem azonos a peszah vacsorával, vagy más néven az emlékezetes estével (2Móz. 12:42; 13:3).
2Mózes 12:42-43 42Virrasztott az ÚR azon az éjszakán, amikor kihozta őket Egyiptomból. Ez az éjszaka az ÚRé volt. Virrasszon ezen Izráel minden fia nemzedékről nemzedékre! 43Ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak: Ez a páskára vonatkozó rendelkezés: Az idegenek közül senki sem ehet belőle.
A virrasztás éjszakája azon az éjjelen volt, amikor a halál angyala áthaladt Egyiptom fölött, miután elfogyasztották a bárány húsát, ami megmentette az izraelitákat a pusztító angyaltól. A bárány vérét az ajtók félfájára kenték, ami a Messiás megváltó vérét szimbolizálta. Maga a virasztás az ünnepnap részévé lett rendelve.
Az Úrvacsora és a peszah, vagyis az emlékezetes este megtartását otthonon kívül kell végezni, de pl. egy étterem nem megfelelő hely erre, mert azzal elvesztené a világból való kijövetelünk fontos szimbolikus jelentőségét.
A nép hazatérhetett az ünnepnapon, vagyis 15.-e reggelén (5Móz. 16:7). A nappali részen a nép a templomban tartott szent gyülekezést, amint azt a 3Mózes 23. részben láthatjuk előírva. A két munkaszüneti napon, vagyis az ünnep első (Niszán 15) és utolsó napján (Niszán 21) szent gyülekezést kell tartani Isten népének.
Amikor Pál kitér az ünnep újszövetségi jelentőségére, rámutat, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe számunkra az egyeneslelkűség és igazság szellemében megélt „kovásztalan” állapotot jelenti (1Kor. 5:8). A régi kovásszal jelképezett rosszaságot és gonoszságot tesszük ki az életünkből (1Kor. 5:8), nem csupán a fizikai kenyér kovászát. A régi kovász tehát a bűnös szellemiségre utal, ezért az azt jelképező kovászt ki kell vetnünk otthonunkból, életünkből hét napon át, (minden területünkről, ahogyan az 5Móz. 16:4 előírja). Az ünnepet hét napon át tartjuk, mert az a teljessé válás folyamatának száma. A zsidók egy sajátos hagyomány szerint a felkészülés napján elégetik a háztartásban található kelesztőket, a chomets-t. Krisztus idejében a zsidók gyakorlatai már több ponton is eltértek a törvényben megadott módtól (5Móz. 16) a felkészülési napot illetően, mert már nem költöztek ki mindannyian otthonukból ideiglenesen az ünnep megtartására. Krisztus ebben is magasztossá tette a törvényt, mert beteljesítette annak egy olyan elvárását, amit a zsidók többsége ekkorra már elhanyagolt, nevezetesen a chagigoh vagy előzetes vacsora megtartását.
Az ünnep tehát két fő részre bontható. Az első az ünnepre való felkészülés, ami további két fázist foglal magában:
az ünnepek első fázisa az általános felkészülési periódus, ami Niszán 1.-től, az újévtől kezdődik, s ebbe a periódusba tartozik a hetedik és tizedik nap is. A zsidók Tishri hónaptól számítják az újév kezdetét, amire nincs bibliai felhatalmazásuk, és a szokást pogány babiloni rendszerből vették át. Rabbi Kohn Az erdélyi szombatisták című munkájában elismeri, hogy a Rosh Hashanah, vagyis a Tishri hónappal kezdődő újév a templomi periódus után, az i.sz. harmadik században vált gyakorlattá, így a Templom fennállásakor nem gyakorolták sem a zsidók, sem a korai keresztények.
A felkészülési periódus második szakasza az ünnepre való tényleges felkészülés, ebben a kb. harminchat órás időszakban el kell hagyni az otthonunkat, csakúgy, mint amikor a sátorok ünnepére is tesszük. Krisztus pontosan ezt tette, amikor az Úrvacsora idejére már lefoglalta az ideiglenes tartózkodási helyet.
Csak ezek után kezdődik meg maga az ünnepi hét, a 15.-től kezdve 21.-ig. A hétnapos periódus alatt történik meg az első kéve meglengetése, ami Krisztusnak Isten általi elfogadását jelképezi, mint a szellemi aratás elsőzsengéjét. Ennek a szertartásnak hatalmas jelentősége van, hiszen Krisztus áldozatának elfogadása nélkül nem történhetett volna meg az Istenhez való visszabékülésünk. Az alkalommal kapcsolatos megemlékezés jelentőségét Az első kéve bemutatása [106b] című írás tárgyalja részletesen.
A peszah vacsora sült bárányból és keserű növényekből áll, amit a zsidók megőriztek a hagyományos széder tálban (kivétel a tálra tett tojás, amit csak a babiloni fogság után vezettek be, így az egy másodlagos adalék).
Maga a kivonulás egyben a jövőben megtörténő nagy Exodus prototípusa volt, vagyis annak az eseménynek az előzetes beteljesedése, amikor Krisztus egybegyűjti Izrael törzseinek maradékait, és visszavezeti őket Izraelbe. Az „új exodus” messze meghaladja az elsőt, a hazatérők lovakon, kocsikon, öszvéreken és gyaloghintókon térnek majd véglegesen haza(Ézs. 66:20). Az ünnepnek tehát van egy előretekintő, próféciai aspektusa is a közismert, Egyiptomból való kijövetel mellett.
A peszah ünneppel kapcsolatos hibás következtetések
A peszah ünnepkörrel kapcsolatban számos helytelen értelmezés terjedt el, amelyeket a továbbiakban meg fogunk vizsgálni. A peszah-val kapcsolatos viták az alábbi főbb pontok körül forognak.
A peszah bárány leölésének pontos dátuma és időzítése;
A bárány elfogyasztásának dátuma és időpontja;
A kivonulás dátuma és időpontja;
Annak kérdése, hogy miként kapcsolódik az ünnepbe az Úrvacsoraként ismert alkalom.
A konfliktust az okozza, hogy a szinoptikus evangéliumok látszólag ellentmondásosan írják le az Úrvacsora eseményeit, konkrétabban a Máté, Márk és Lukács által megírtak eltérőnek tűnnek János leírásától.
Máté, Márk és Lukács evangéliumaiban az alábbi leírások olvashatók:
Máté 26:18-19 18 Ő ezt felelte: „Menjetek el a városba ehhez meg ahhoz és mondjátok meg neki: A tanító üzeni: Időm közel! Tanítványaimmal együtt nálad ülöm meg a pászkát.” 19 A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus rendelte nekik és elkészítették a pászkát.
Márk 14:12 A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, mikor a pászkabárányt leölték, tanítványai megkérdezték Jézustól: „Mit akarsz? Hova menjünk, hogy elkészítsük a pászkabárányt,hogy megehesd?”
Márk 14:16 A tanítványok elmentek, megérkeztek a városba, és úgy találták, ahogy az Úr megmondta nékik. Aztán elkészítették a pászkát.
Lukács 22:8 Jézus elküldötte Pétert és Jánost ezzel az utasítással: „Menjetek, készítsétek el nekünk a pászkát, hadd együk meg.”
Lukács 22:15 Akkor így szólt hozzájuk: „Nagy volt bennem a vágy arra, hogy mielőtt szenvednék, ezt a pászkát elköltsem veletek.
Ezek az igerészek látszólag azt mutatják, hogy Krisztus vágyott és készült a peszah elfogyasztására a halála előtt, és sokak szerint elfogyasztotta azt. Ha pedig valóban így történt, akkor semmi akadálya nem lenne annak, hogy a keresztények számára a bárány húsát felváltsa a kenyér és bor, és a vételükkel kapcsolatos szimbólumok.
Csakhogy a János evangéliumának 13:1 és további versei ezt az értelmezést teljesen kizárják:
János 13:1 A pászka ünnepe előtt történt, hogy Jézus, miután tudta, hogy eljött az órája arra, hogy ebből a világból átmenjen az Atyához, azért mert szerette övéit, akik e világban vannak, mindvégig szerette őket.
János evangéliumának 13:27-29 részeiben az alábbiakat olvashatjuk:
János 13:26-29 26 … Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának; 27és akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” 28Az ott ülők közül senki sem értette, hogy miért mondja ezt neki. 29Egyesek ugyanis azt gondolták, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, azt mondja neki Jézus: „Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre„, vagy azt, hogy a szegényeknek adjon valamit.
Ez a szövegrész határozottan rámutat, hogy ez nem lehet a Niszán 15.-re eső ünnepnap, hiszen az ünnepnapon nem lehet vásárolni, viszont az előkészületi nap pontosan az ilyen dolgokra volt elrendelve.
A János 13:1 eleve tisztázta, hogy a lábmosás és az Úrvacsora egyéb szertartásai ezen az estén, a peszah előtt történtek meg egy vacsora alkalmával (Ján. 13:2). A vacsora alkalmával kenyeret törtek (Mát. 26:26), majd bort ittak mindannyian. A szertartáshoz használt bort azonban nem áldották meg és itták meg, csak a vacsora után (Lk.22:20). Júdás még nem hagyta el a társaságot, amikor a kenyeret és a bort magukhoz vették (Lk. 22:21).
A János 18:28 határozottan rámutat, hogy mindez a peszah előtt történt.
János 18:28 Jézust Kajafástól a pretóriumba (laktanyába) vezették. Ők maguk nem mentek be a pretóriumba, hogy ne fertőződjenek, hanem megehessék a pászkát.
Itt csakis a felkészülési napról lehetett szó, amikor a tisztátalannal való érintkezés megakadályozta volna őket abban, hogy naplemente után magukhoz vegyék a peszah vacsorát. Erre a felkészülési napra utal a János 19:14 verse is:
János19:14 A pászka előkészülete volt, körülbelül a hatodik óra. Azt mondta a zsidóknak: „Nézzétek! Itt a királyotok!”
A János19:31 ugyancsak megerősíti ezt:
János 19:31 Előkészület ideje volt, s mert a következő nap a szombat nagy napja [a peszah] volt, a zsidók megkérték Pilátust, hogy töresse össze a megfeszítettek lábszárát s vétesse le őket, hogy szombaton [peszah] a testek a keresztfán ne maradjanak.
János evangéliuma tehát félreérthetetlenül a peszah vacsora előtti napot adja meg az Úrvacsora vételének idejeként.
Jézus nem sokkal a peszah vacsora vétele előtt halt meg a kereszten, még a Niszán 14.-i felkészülési napon, tehát a naplemente után kezdődő kovásztalan kenyerek nyitó napja előtt, ami egy nagyszombat, vagyis ünnepi pihenőnap. A fenti leírásokban erre a nagyszombatra utal a szombat kifejezés, nem pedig a heti szombatra. A János és a szinoptikus evangéliumok közt csak látszólagosan vannak ellentétek, hiszen még a szinoptikusok is utalnak arra, hogy Jézus a felkészülési napon lett megfeszítve:
Máté 27:62 Másnap, mely az előkészületet követő nap volt, Pilátusnál összegyűltek a főpapok és farizeusok
Márk 15:42 Már késő délután lett. Miután előkészület ideje volt, azaz szombatelő
Lukács 23:54 Az előkészület napja volt: kigyulladtak a szombati csillagok
Hogy miért tette Krisztus azt a bizonyos utalást a peszah megtartásával kapcsolatban? Erre két lehetséges válasz van: A megnevezéssel talán csak általánosan utalt az egész ünnepi periódusra, ahogyan az gyakori úgy a zsidók, mint az ünnepeket megtartó keresztények köreiben. Vagy pedig tudta azt, hogy eljött a meghatározott idő, és tanítványainak kinyilvánította azon vágyát, hogy ezt az ünnepet még szerette volna velük megtartani. Vagyis annak tudatában mondta ezt, hogy az már nem fog megtörténni. Még az evangéliumokban is láthatjuk annak példáját, hogy gyakran az egész ünnepi idényre általánosságban utalnak a peszah-ként: Lukács 22:1 Közel volt már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet pászkának neveznek. A Lukács 22:7 verséből pedig láthatjuk, hogy az ünnepi ciklus magában foglalta a Niszán 14.-t, vagyis az előkészületi napot is:
Lukács 22:77 Eljött a kovásztalan kenyerek napja, amelyen le kell ölni a pászkabárányt,
A szinoptikusok ilyen irányú félreértése egy aránylag újkeletű dolog, ami az amerikai fundamentalisták tévedéseinek az eredménye, akik szerint Krisztus Niszán 14.-én, az Úrvacsora alkalmával a peszah vacsorát fogyasztotta el. Értelmezésük szerint a 2Mózes 12. fejezete azt érzékelteti, hogy a bárány leölését Niszán 14. előtt végezték el, így a Niszán 15.-i peszah nem hiteles. Véleményük szerint a zsidók tévesen értelmezték az írásokat, és emiatt tették az időpontot 15.-re, ami aztán hagyománnyá vált. Ezeket az állításokat azon okból kellett kidolgozniuk, mert a szinoptikusokban álló, a Niszán 14-re vonatkozó igehelyeket önmagukban értelmezve, a napot a peszahvétel napjának tartják. Más szóval, a tévesen értelmezett igerészeket tetőzik azzal, hogy a további odavágó igerészeknek is rossz értelmezést adnak.
Ezt az értelmezést azonban egyetlen idevágó bibliai idézet sem támasztja alá. Annyira nyilvánvaló, hogy Krisztus már halott volt, amikor a peszah fogyasztása elkezdődött, s erre nemcsak az újszövetségi idézetek mutatnak rá, de az ünnepi ciklussal kapcsolatos ószövetségi rendeletek is ezt követelik meg. Valójában másként nem is tölthette volna be a messiási szerepet és a próféciákat. A bárány, amit egy nappal a peszah után vágnak le, az már nem lehet a peszah, vagy áldozati bárány. A második hónapban megtartandó második, vagy pót-peszah természetesen egy külön kategóriának számít.
Az apostoli írások semmi jelét nem mutatják annak, hogy bármi vita lett volna a peszah napjának pontos időzítésével kapcsolatban, ahogy a többi ünnepnap dátumai sem voltak soha kétségesek, sem a zsidók, sem a korai keresztények számára, de a további évszázadokban sem. A peszah és az Úrvacsora alkalmainak összemosása egy sor téves feltételezésen és következtetésen alapszik, amelyeket az „A” függelékben vizsgálunk majd meg.
De lássuk csak, hogy miket is állítanak és tanítanak valójában azok, akik véleménye szerint a peszah Niszán 14.-én tartandó meg:
- Azt, hogy a kivonuláskor elrendelt eredeti peszah (2Móz. 12) alkalmával az izraeliták Niszán 14. kezdetére ölték le a bárányt, és Niszán 14. éjjelén fogyasztották el.
- A zsidók valami módon összekeverték a dátumot, ezért Krisztus idejében már helytelen időben, Niszán 14 délutánján ölték le a bárányokat, és 15.-én este fogyasztották el.
- A Jézus által a halála előtt elfogyasztott vacsora a peszah vacsora volt, amit korrekt módon Niszán 14.-e estéjén fogyasztott el, s aminek alkalmával Krisztus lecserélte az ószövetségi szimbólumokat, így a kenyér és a bor felváltotta a bárányhúst és keserű növényeket.
- A Niszán 14. körüli viták akörül forogtak, hogy a keresztényeknek Niszán 14.én, avagy Niszán 15.-én kell-e venni a bort és kenyeret.
Alapvető tény viszont, hogy a történelem folyamán sosem volt igazán kérdéses vagy kétséges, hogy a zsidók mely napon fogyasztották el a peszah vacsorát. A kereszténység egésze szintén tisztában volt a dátumokkal, hiszen bibliai tény, hogy a bárányokat Niszán 14.-én estefelé ölték le, és naplemente után, azaz már 15.-én fogyasztották el. A keresztények közt amiatt alakultak ki viták, hogy az Úrvacsorát a lábmosás szertartásával, valamint a kenyér és bor vételével Niszán 14.-én tartsák-e meg (egy nappal a peszah előtt), avagy a kialakuló keresztény húsvét/easter, nagypéntek és vasárnap hagyományok szerint. Az ekörüli hitviták a második században bontakoztak ki, amelynek két fő táborát az egyik oldalon a római püspökök, a másik oldalon pedig Polikrátesz tanítványa, Polykárp, és a vezetése alatt álló keleti gyülekezetek képviselték.
„Bár a húsvét megünneplése nagyon korai keresztény gyakorlat volt, de komoly nézeteltérések alakultak ki akörül, hogy mely napra tegyék az ünnep megtartását. Az egyik oldalon a zsidó, a másikon pedig a pogány származású hívők álltak, és a vita hosszas, kiélezett nézeteltéréssé fajult. A kérdés akörül forgott, hogy mikorra fejezzék be a peszah előtti böjtöt. A zsidó keresztények kitartottak azon álláspont mellett, hogy Krisztus volt a peszah bárány, böjtjüket akkor fejezték be, amikor a zsidók a hónap 14. napjának estéjén, amit aztán az ünnepi fesztivál követett, függetlenül attól, hogy milyen napra esett. A pogány keresztények a zsidó szokásoktól eltérve a hét első napját azonosították a feltámadás napjaként, és az azt megelőző pénteki napon emlékeztek meg a keresztrefeszítésről, függetlenül attól, hogy az hányadik napja volt a hónapnak.” (Encyclopedia Britannica, 11.-ik kiadás, „Easter” címszava alatt).
Az egyháztörténelem ezt a konfliktust nevezi a Quartodeciman hitvitáknak, s ez volt az egyetlen komoly nézeteltérés azzal kapcsolatban, hogy mikor legyen megtartva az Úrvacsora (lásd még a The Origins of Christmas and Easter (No. 235) és a The Quartodeciman Disputes (No. 277) című írásokat).
Sokkal később, a XX. század folyamán a Church of God egyes gyülekezeteiben felütötte fejét az a kérdés, hogy Jézus a peszah vacsorát fogyasztotta-e el, vagy pedig az előkészületi vacsorát. A vita lényegében a peszah bárány elfogyasztásának pontos ideje, illetve az Úrvacsora vételének ideje körül forgott. Ez azonban független a Quartodeciman hitviták tárgyától, hiszen a két vita teljesen más témát érintett.
Az utóbbi vitához vezető zűrzavar az olyan, a szinoptikusokban található idézetek felületes olvasásából és értelmezéséből fakad, mint pl. a Márk 14:12-26. A tanítványok azért kérdezték Jézustól, hogy hol kívánja megtartani a peszah-t, mert nem tudhatták, hogy Ő lesz az áldozati bárány, és már nem fogyaszthatja el a vacsorát velük:
Márk 14:12 A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, mikor a pászkabárányt leölték, tanítványai megkérdezték Jézustól: „Mit akarsz? Hova menjünk, hogy elkészítsük a pászkabárányt,hogy megehesd?”
Egy Bibliát jól ismerő olvasónak tisztában kell lennie azzal, hogy itt az ünnepi periódusra, tehát általánosítva hangzott el a peszah kifejezés. Tudjuk, hogy Niszán 14. nem a kovásztalan kenyerek első napja, hanem a bárány leölésének napja (2Móz. 12:3-10). A bárányt a hónap 10.-én elválasztották a nyájtól, és 14.-én ölték le. A peszah vacsorát az azt követő estén fogyasztották el, ami már 15.-én történt meg, a kovásztalan kenyerek tényleges első napján.
A 2Mózes 12:18-20 szövegei rámutatnak, mikortól meddig kell megtartani a kovásztalan kenyerek ünnepét, s az itt elhangzottak egyértelművé teszik, hogy a szóbanforgó ‘Niszán 14. este’ az a napot lezáró estére utal.
2Mózes 12:18-20 18Az első hónap tizennegyedik napjának estéjétől kezdve egyetek kovásztalan kenyeret a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. 19Hét napon át ne lehessen kovászt találni a házatokban; ki kell irtani Izráel közösségéből mindenkit, akár jövevény, akár az ország szülötte, aki kovászosat eszik. 20 Semmiféle kovászosat ne egyetek. Kovásztalan kenyeret egyetek bárhol laktok!
A kovásztalan kenyerek hét napos ünnepe Niszán 14. estéjével kezdődik. Ez az este azonban nem a nap kezdetére, hanem a napot lezáró estére utalt, hiszen a 3Mózes 23:5-ben azt láthatjuk, hogy Niszán 14.-én estefelé az Úr pászkája van, a 3Mózes 23:6 viszont határozottan kijelenti, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe 15.-ével kezdődik. A hét napon át tartó ünnepet tehát 15.-től kell számolni, a hónap 21. napjáig. Niszán 21.-e a periódust lezáró nagy ünnepnap, vagyis a záróünnep napja. Ez alapján biztosan tudhatjuk, hogy a 2Mózes12:18-ban olvasott estére utalás csakis a napot lezáró estét jelentheti, mert máskülönben ellentmondás lenne a két szövegrész között.
Egyesek azzal kívánják megvédeni álláspontjukat, hogy szerintük a zsidók nem a helyes napon tartották meg az ünnepet, valami módon összekeverhették a szövegek értelmezését. Ez természetesen hamis állítás, két oknál fogva is. Először is a megváltói áldozat a Szentírásban olvasható követelményeket teljesítette be, az Írás pedig megbonthatatlan (Ján. 10:35). A másik ok pedig az, hogy a Messiás célja éppen a törvény pontos és helyes betöltése volt, aminek elvárásaival tisztában volt, hiszen Ő adta azt át Mózesnek az Ószövetségben a Szövetség Angyalaként.
Az első kéve meglengetése
A Jónás jeleként megadott követelmények minden aspektusának pontosan be kellett telnie. Így Krisztusnak három teljes napot és éjszakát kellett a sírban tölteni, sem többet, sem kevesebbet. Ugyanakkor a feltámadásnak a heti szombatot követő első nap reggele előtt meg kellett történnie ahhoz, hogy a szellemi aratás elsőzsengéinek legelső kévéje lehessen, amit Isten előtt be kellett mutatni (2Móz. 29:24-27; 3Móz. 7:30,34; 8:27,29; 9:21; 10:14-15; 14:12,24; 23:11-20; 4Móz. 5:25; 6:20; 18:11,18).
2Mózes 29:24-27 24Azután rakd mindezt Áronnak és fiainak a tenyerébe, és mutassák fel azokat áldozatul az ÚRnak! 25 Majd vedd el azokat a kezükből, és füstölögtesd el az oltáron az égőáldozatra téve, kedves illatul az ÚR előtt. Az ÚRnak szóló tűzáldozat lesz ez. 26 Fogd az Áron fölavatására szánt kosnak a szegyét is, és mutasd azt be áldozatul az ÚR színe előtt! Azután legyen ez a te részed. 27 Így szenteld meg a felmutatott szegyet és a felajánlott combot, amelyet fölmutattak és fölajánlottak az Áron és fiai felavatására szánt kosból.
Az első kévét hagyományosan reggel 9 órakor mutatták be, vagy lengették meg Isten előtt. Ez oknál fogva mondta Krisztus Máriának, hogy ne érintse meg, mert még nem jelent meg az Atyánál [mint az első kéve]:
János 20:1, 15-17 1A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. 15 Jézus így szólt hozzá: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” 16 Jézus nevén szólította: „Mária!” Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: „Rabbuni!” – ami azt jelenti: Mester. 17Jézus ezt mondta neki: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”
Mindent összevetve a kereszthalálnak egy szerdai napon kellett megtörténnie. Ha pénteki napon történt volna meg, akkor a messiási próféciák nem teljesedhettek volna be. Krisztus pedig a törvény és a próféciák legapróbb elvárásait is betöltötte. A törvény ismerete elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megértsük és pontos helyre illesszük ennek az i.sz. 30-ban végbement peszah ünnepnek az eseménysorozatait.
A peszah vacsora
A peszah vacsorát a 2Mózes 12:8-12-ben megadott pontos utasítások szerint kell elvégezni. A kovásztalan kenyereket hét napig ették, ami Niszán 14. naplementével kezdődött, azaz 15-ével, a hónap 21.-ik napjáig. Ha 14.-ét is beszámítod, akkor nyolc nap lenne, nem hét. És a korábbi idézethez (5Móz. 16:6-7):
2Mózes 12:8-12 8 Ugyanazon az éjszakán egyék meg a tűzön sült húst, és egyenek hozzá kovásztalan kenyeret keserű füvekkel. 9Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. 10 Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. 11 Így egyétek meg: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az ÚR páskája ez. 12 Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az ÚR.
Az 5Mózes 16:7-ben szereplő SHD 1310 bashal kifejezést egyes bibliafordítások főzésnek fordítják, mert a szótő valaminek a felforralására utal, átvitt értelemben jelent érlelést, sütést, főzést, forralást, áztatást stb. Más szóval, egy ételt bármi módon készítenek el, ezt a kifejezést általánosítva használták, ahogy a magyarban a „főzést” szintén használhatjuk ilyen értelemben. Azt tudjuk, hogy a peszah bárány elkészítési módjának a sütés lett meghatározva, így a szó itt is erre az ételkészítési módra kell, hogy utaljon. Az 5Mózes 16-ban megadott rendeletek semmiben nem térnek el a 2Mózes 12-ben megadott elvárásoktól a bárány húsának elkészítését illetően. A 2Mózes 12:14 versében, a Krisztus által ott megadott utasítások örökre szólnak (így érvényben vannak szellemi Izraelre, a választottakra is):
14 Tartsátok emlékezetben ezt a napot, és ünnepeljétek meg az ÚRnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés ez, hogy megünnepeljétek! forever (SHD 5769 ‘olam, vagyis az eltűnés pontja, gyakorlati örökkévalóság).
A peszah időpontja
Feltétlenül meg kell értenünk azt az axiómát, hogy Krisztus nem lehetett jelen a saját maga peszah-ján, hiszen Ő volt a peszah bárány, s mire azt elfogyasztották, Ő már halott volt. Az eredeti peszah eseménysorozatait Ő fektette le Mózesnek JHVH Angyalaként, s maga teljesítette be annak a sorrendnek megfelelően. Pontosan ugyanazokat az utasításokat adta Mózesnek, amit tanítványainak is adott a Márk 14:12-26 soraiban. Az eredeti követelményt az 5Mózes 16:1-2,5,6 versek tartalmazzák:
1 Ügyelj az Ábíb hónapra, és tarts páskát Istenednek, az ÚRnak, mert az Ábíb hónapban hozott ki téged Egyiptomból Istened, az ÚR, éjjel. 2Páskaáldozatul vágj le Istenednek, az ÚRnak juhot vagy marhát azon a helyen, amelyet kiválaszt az ÚR, hogy ott lakjék az ő neve. 5 Nem szabad levágni a páskaáldozatot akármelyik lakóhelyeden, amelyet ad neked Istened, az ÚR, 6 hanem azon a helyen, amelyet kiválaszt Istened, az ÚR, hogy ott lakjék az ő neve, ott vágd le a páskaáldozatot este, naplementekor, abban az időpontban, amikor kijöttél Egyiptomból. 7Azon a helyen főzd és edd meg, amelyet kiválaszt Istened, az ÚR. Reggel azután indulj, és eredj haza! 8 Hat napig kovásztalan kenyeret egyél! A hetedik napon, Istenednek, az ÚRnak ünnepnapján ne végezz semmi munkát!
Az itt elhangzó időzítés további magyarázatot ad a 2Mózes 12-ben megadott időpontra is. Közismert, hogy a kovásztalan kenyerek hét napja magában foglalja az utolsó, ünnepi napot is, ami Niszán 21.-re esik. A Niszán 14. estefeléje tehát csakis a nap végét jelentő naplementéjére utalt, amivel Niszán 15.-e kezdődik, amit a 3Mózes szövegei is megerősítenek. Ha a három fejezet idevágó részeit összehasonlítjuk, akkor azt láthatjuk, hogy sem Niszán 14. kezdő estje, sem nappala nem része a tényleges hétnapos ünnepnek.
Az „amikor kijöttél Egyiptomból” itt a kivonulást, mint általános, sorsdöntő eseményt említi, s nem vonhatjuk le azt ebből, hogy valami oknál fogva a következő napra tették a peszah megtartását. Az áldozati bárány húsának elfogyasztása és vérének felkenése mentette meg Izraelt a halál angyalának áthaladásától. A halál angyala, meglehet, maga Krisztus volt, mivel Isten az ítélkezés hatalmát a kezébe adta (2Móz. 23:20-21; Mát. 28:18). A Krisztus áldozatát jelképező bárány vére megóvta Izraelt a csapásoktól, és megkezdhették azonnali kivonulásukat Egyiptomból. A peszah ünnepet az otthonunkon kívül kell megtartani, ahová már 15.-e előtt átköltözünk ideiglenesen. Mindent a kivonuláskor, illetve az eredeti peszah-kor végbement eseménysorozatok tesznek helyes perspektívába.
Az Exodus − egy szervezett kivonulás
Az Egyiptomból való kivonulás egy szervezett menetelés volt. Izrael szerteszét Gósen területén tartózkodott, és otthonaikban készen kellett állniuk arra az időre, amikor Mózes elrendeli az indulást. Az Úr kijelentése szerint ezen a napon, Niszán 15.-én (2Móz.12:17), a kovásztalan kenyerek ünnepének első napján hozta ki Izraelt Egyiptomból. Vagyis az Úr megoltalmazta és megváltotta az izraelitákat Niszán 15.-e éjjelén (a peszah vacsora alatt), majd annak a napnak a nappali részén Mózes felhívására megkezdték a kivonulást.
Ahhoz, hogy felfogjuk, milyen nagyméretű és bonyolult dolog volt az egyiptomi kivonulás, néhány számadatot érdemes figyelembe venni. Izraelben ekkor valami hatszázezer felnőtt férfit tartottak számon, amihez hozzá kell még adni a nők és gyermekek számát is. Emellett velük tartott még egy szedett-vedett népesség, és magukkal vitték minden állataikat is(2Móz. 12:37:39). A teljes szám semmiképpen nem lehetett kevesebb, mint egymilló, valószínűbb a másfél million, de mindent összevetve közelebb kellett lennie a kétmillióhoz. Ez a nép nem belerohant a sivatagba szervezetlenül és fejvesztetten, hanem szervezett katonai rendben végezték el a kivonulást.
A korabeli katonai menetoszlopok általában hármas sorokból álltak. Egy száz emberből álló menetoszlop a tagjai közti megfelelő távolságot biztosítva körülbelül 50 méter hosszú oszlopot tesz ki. A menetoszlopok minden szakasza közt szintén fenn kellett tartani egy bizonyos távolságot ahhoz, hogy kényelmesen és rendben tudjanak vonulni. Egy ilyen számú seregnek úgy ezer kilométer hosszúnak kellene lennie. Ha mondjuk tízen álltak egy sorban, akkor a vonuló oszlopok teljes hossza kb. hatszáz kilométer. Egy ember óránként átlagosan négy és fél kilométert tesz meg gyalogosan. Ha mondjuk óránkénti öt kilométert veszünk alapul, akkor körülbelül száz órára volt szükségük ahhoz, hogy a Ramszeszben álló kiindulópontot (2Móz. 12:37) mindannyian elhagyják.
Csak példának okáért, ha egy ennyi emberből álló menetoszlop eleje már Szukkótban volt, a vége pedig még Ramszeszben, akkor ötven embernek kellett volna egymás mellett állni soronként. Vagyis, ha akár ötvenes sorokban vonultak volna, akkor is lettek volna olyanok, akik még csak elindultak Ramszeszből, holott a menet eleje már Szukkótban volt. A rengeteg állattal maximum harminc kilométert ha megtehettek naponta, így lehetetlen, hogy három nap alatt megtették volna az utat.
Az egész népet Gósen különböző pontjairól vonták össze, amit csak egy katonai rendszerű szervezéssel lehetett megoldani. Amint egy-egy csoport elindult, a beérkező csoportokat a helyükre kellett állítani, megszervezve az induláshoz. Az első csoportok már akkor elindultak, amikor Mózes visszatért hozzájuk, és kiadta az indulási parancsot. A fáraó ugyanis magához hívatta Mózest Niszán 15.-e éjjelén, miután Egyiptom elsőszülöttei elpusztultak (2Móz. 12:31), és az indulást ezután rendelte el.
Így Mózesnek már hajnaltájt utasítást kellett adnia az indulásra a menet első csoportjainak. Reggelre tehát az előőrsök már elhagyták Ramszeszt, ugyanekkor a nép nagyobb része folyamatosan gyülekezett és csoportokba rendeződött Gósen adott pontjain. Mózes a Fáraó udvarában jó kiképzést kapott a katonai szervezéshez, és ahhoz hűen minden bizonnyal futárok által utasította a következő csoportokat az indulásukra. Mindennek az időzítése rendkívül fontos volt, hiszen emberek és állatok hatalmas tömegeit kellett irányítani, az állatoknak gondját kellett viselni, itatni és terelni kellett a nyájakat, különben káoszba fulladt volna az egész kivonulás.
Ramszeszből legalább négy napig tartott a hatvanöt kilométerre fekvő Szukkót elérése. Az előőrsök már elérték Szukkótot, amikor az utolsó csoportok még csak elhagyták Ramszeszt. Még ha százas sorokban menteltek, akkor is százötven és háromszáz kilométer között kellett lennie a vonuló nép hosszának.
Egy ilyen menetoszlop körülbelül napi 30 kilométer megtételére képes, így legkevesebb egy egész napos erős meneteléssel érhettek volna oda. Természetesen a rengeteg málha cipelése, valamint az idősek, a kisgyermekek és a nyájak is lassították a menetet, így csakis egymást követő csoportokként érhettek Szukkótba. Az innen való továbbhaladást szintén hasonló módon, azaz csoportonként indulva kellett véghezvinni.
Mindent összevetve, az exodus egy katonai rendszerű, monumentális népmozgás volt. Egyesek felelőtlenül azt állítják, hogy egy ilyen méretű tömeg Ramszeszből való kiindulásának ideje nem teszi lehetővé a peszah itt vázolt időzítését. Pedig tény, hogy a virrasztás éjjele Niszán 15.-én volt, aminek emlékünnepét meg kellett tartaniuk az izraelitáknak minden nemzedéken át (2Móz. 12:42).
A kovásztalan kenyerek ünnepének utolsó napja
Ha figyelembe vesszük, hogy egy ekkora menetoszlop milyen távolság megtételére képes egy adott időkereten belül, akkor nagy valószínűség szerint az egész sereg a kovásztalan kenyerek utolsó, ünnepi, azaz pihenő napjára ért Szukkóthoz, ahol az egész tábor megpihent. Ha az előőrs erőltetett menetben halad, ennyi idő alatt több, mint 200 kilométert lett volna képes megtenni, és elérték volna a kb. 170 km-re fekvő Vörös-tengert. Az viszont lehetetlen, hogy a vonuló nemzet egésze tegye meg ezt a távolságot. Szukkótot tehát egyféle pihenőhelyként használták, ahol megszervezték a további vonulást, és a bibliai szövegek is ezt érzékeltetik.
A peszah, mint prófécia
A peszah és a vele kapcsolatos rítusok abból a célból lettek létrehozva, hogy rámutassanak Krisztus eljövetelére, áldozatára, és a világot a bűntől megszabadító munkájára. Arra, amint a fogvatartót fogságba veti (Jel. 13:10).
Az ünnep eseménysorozatai úgy lettek összeállítva, hogy azokat a Messiásnak szisztematikusan és óvatos pontossággal mind be kellett tölteni. Ezért ment peszah előtt hat nappal Betániába (Jn.12:1), hogy a tizedik napon „elválasztassék”. Abban az évben, i.sz. 30-ban a bárány elválasztására meghatározott nap, az első hónap tizedik napja, egy szombati napra esett. Krisztus kilencedikén érkezett meg és részt vett a szombati vacsorán, ahol Márta szolgálta fel az ételt (Jn. 12:2). A következő napon (Jn. 12:12) Jézus bement Jeruzsálem városába, hogy betöltse az áldozati bárány szerepét, amint azt a 2Mózes 12. fejezete előírja. A tömeg pálmalevelekkel ünnepelte a szamárháton érkező Jézust, amivel betöltötte aJános 12:15-ben is idézett ószövetségi próféciát:
János 12:15 „Ne félj Sion leánya! Íme királyod jő, szamárnak csikaján ül.”
A fenti idézet eredetileg Zakariás könyvében található:
Zakariás 9:9 Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján.
Krisztusnak egy egész sorozat próféciát kellett pontosan és megfelelő módon betöltenie, mert a Szentírás nem megbontható. Éppen emiatt kellett egy adott, pontos időben meghalnia, mert máskülönben a Szentírás meg lenne bontva. Az alábbiakban olyan messiási próféciákat láthatunk, amelyeknek kivétel nélkül be kellett teljesedniük általa.
Krisztust a felismerhetetlenségig megkorbácsolták és kínozták, de minden gyötrelmet némán tűrt:
Ézsaiás 53:5-7 5 Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. 6 Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. 7 Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.
Ezért maradt csendben Krisztus a vádlói előtt (Mk. 14:60-61), beteljesítve a próféciát. A Márk 14:16-20 versei leírják, miként gúnyolták Őt az emberek, amivel a Zsoltárok 22:8 teljesedett be:
8 Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják:
A Lukács 23:35-ben láthatjuk, hogy miként is gúnyolták Őt, miközben a kereszten szenvedett:
„Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa!”
Ugyanekkor teljesedett be a Zsoltárok 22:18 is:
18Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.
Jézusnak nem törték el a lábait, hanem átszúrták Őt, amivel ugyancsak egy prófécia teljesedett be:
János 19:36 Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.”
Ez egy, a 2Mózes 12:46-ban meghatározott követelmény:
.. és ne törjétek el [a bárány] csontjait.
Ugyanez a rendelet megismétlődik a 4Mózes 9:12-ben:
Ne hagyjanak belőle reggelre, és a csontját se törjék el.
Ennek így kellett történnie, hogy beteljesedjék az igaz emberre vonatkozó ígéret a Zsoltárok 34:21-ből:
Megőrzi minden csontját, egy sem törik el közülük.
A keresztrefeszítés volt a peszah áldozat, amire a 2Mózes 12 és a 4Mózes 9 idézetei utalnak, amit Niszán 14. estéjén tartottak meg. Akkor, amikor Krisztust megölték. A halálának ez az időpontja is egy messiási prófécia, amivel a Zakariás 12:10-13 versei teljesedtek be előzetesen:
10 Dávid házára és Jeruzsálem lakóira pedig kiárasztom a könyörület és a könyörgés lelkét. Rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak. 11Azon a napon olyan nagy gyász lesz Jeruzsálemben, amilyent Hadad-Rimmónért szoktak tartani a megiddói völgyben. 12Gyászolni fog az ország, külön-külön minden nemzetség: külön Dávid házának a nemzetsége, asszonyaik is külön; külön Nátán házának a nemzetsége, asszonyaik is külön; 13külön Lévi házának a nemzetsége, asszonyaik is külön; külön Simei nemzetsége, asszonyaik is külön.
Ez a duális prófécia részlegesen beteljesedett azáltal, hogy a Nátán házából való Mária szemtanúja volt Jézus kivégzésének. Mivel Mária rokonságban volt Erzsébettel, aki az Abija rendi főpap felesége volt, így Mária vérvonalában jelen kellett lennie levita vérnek is, ugyanis a leviták csakis levitákat vehettek feleségül.
A holt-tengeri tekercsek a Megváltót részben az Áron után való papi Messiásnak, részben pedig királyi Messiásnak nevezték (Júda után). A két adventre is ekként tekintettek, ahol először papként, majd királyként jön el a Megváltó.
Krisztus messiási próféciát idézett a Márk 15:34-ben is:
Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Az idézett mondat eredetileg a Zsoltárok 22:2-ben található. Isten valójában nem hagyta el Krisztust, de be kellett teljesednie az igéknek a halálát illetően: bár nem volt elhagyva, de halálának pillanatában úgy érezte, és e szavakkal ugyancsak beteljesített egy próféciát.
Zsoltárok 22:16 a,b,c16abTorkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt.16c és a halál porába fektettek.
Isten csakugyan nem hagyta el:
Zsoltárok 22:25 Hiszen ő nem szégyellte, nem vetette meg a szegény nyomorát, nem rejtette el előle arcát, meghallgatta, amikor hozzá kiáltott.
Ez a kijelentés szintén a messiási Zsoltárok része, utalva a Messiás kérelmére, hogy általa a világ nemzetei Isten imádatára jussanak.
Vannak, akik azt állítják, hogy ekkor Krisztus nem az Istenéhez beszélt, csak a próféciák beteljesedesének érdekében idézte ezeket a próféciákat halálának pillanataiban, de akik ezt vallják, lényegében egy hamis, félrevezető szándékú írásidézést tulajdonítanak Krisztusnak, aki ha ezt tette volna, azzal bűnt követett volna el, és méltatlanná tette volna magát, így áldozata sem lehetne elégséges.
Krisztus meggyilkolására mutatnak a Zsoltárok 22:17-18 versei is:
17 Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték, 16cés a halál porába fektettek. 18 Megszámlálhatom minden csontomat; ők néznek és bámulnak,
Jézus ruhájáért sorsot vetettek, ami a Zsoltárok 22:19-et idézi:
elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek.
A János 19:28-ban ezt mondta: szomjazom, ami a Zsoltárok 69:21-re való utalás:
Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak.
Az epe keserűsége ehetetlenné teszi az ételt, az ecet pedig inkább gerjeszti a szomjúságot, nem oltja azt. Jézus következő szava már az volt, hogy: „beteljesedett” (Ján 19:30), vagyis a próféciákat beteljesítette. Lukács lejegyzi legutolsó szavait is:
Lukács 23:46 Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!
Ami ugyancsak a Zsoltárokból való idézet:
Zsoltárok 31:6 Kezedbe ajánlom lelkemet, te megváltasz, Uram. Te, hűség Istene,
Krisztus az egy igaz Istentől várta a megváltását. Ez az Isten az Ő Istene és a mi Istenünk, Aki mindeneknek az Atyja.
Haláltusája alatt, a hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult a földre (déli 12 és délután 3 óra) (Lk. 23:44). Halála pillanatában szakadt ketté a templom függönye.
Lukács 23:45 A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt.
A templom függönyének azért kellett kettészakadnia, hogy az emberek számára megnyíljék a szentélybe vezető út:
Héberek 9:8 A Szentlélek ezzel azt jelenti ki, hogy amíg az első sátor fennáll, addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út.
Az Ézsaiás 53:9-ben egy további prófécia látható a halálával kapcsolatban:
A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul.
Mindennek a sorrendje a világ megalapítása előtt el lett rendelve. A peszah az adott és megfelelő időben lett megtartva, és Krisztus eszerint teljesítette az áldozati bárány szerepét. Az események időzítése nem a véletlen műve volt, s nem is kerülhetett volna sor arra, hogy bármi egy nem arra megfelelő napon történjék meg. Ha Krisztust nem a peszah bárányként ölték meg, akkor nem lehetne a Messiásunk. Ha a peszah egy nappal korábbra esett volna, akkor azon a napon kellett volna meghalnia. Ez ilyen egyszerű.
A peszah-t Izraelen kívül is ünnepelték
Vitathatatlan történelmi tény, hogy a peszah ünnepet megtartották a Júdán kívül eső zsidó kolóniák is, amelyeknek voltak templomaik, ahol áldozatokat adtak. Ezt az olyan archeológiai bizonyítékok támasztják alá, mint a H.L. Ginsberg által lefordított „Arám levelek” (lásd J.B. Pritchard The Ancient Near East, 1. köt. 278. old.).
A Peszah Papyrus-ként elnevezett tekercs egy i.e. 419-ből származó rendelet, amelyben egy ilyen kívülálló zsidó kolóniát szólítanak fel a kovásztalan kenyerek ünnepének megtartására. Kihangsúlyozza, hogy a peszah-t [a bárány megölését] Niszán 14.-ével kezdve tartsák meg, a kovásztalan kenyerek nagy ünnepnapja pedig 15.-ével kezdődik, és 21.-ével ér véget. Niszán 14.-e naplementétől tilos a kovászos ételek fogyasztása, s ez hét napon át, 21.-ig tart. Tehát a Niszán 14.-i naplementét az ókorban is a nap végére tették, amivel az ünnep megkezdődött. A levél teljes szövege:
Testvéremhez, Yedoniah-hoz,1 és társaihoz [a zsidó garnizonban], testvéretek vagyok, Hanan[iah].2 Isten viselje gondjaitokat mindenkor, testvéreim. Ezennel, Dáriusz király uralmának ötödik esztendejében, a következő üzenet lett elküldve a királytól Arsames-hez3: „Rendeld el a kovásztalan kenyerek ünnepének megtartását a zsidóknak [a helyi kolóniának].” Ezért számoljatok tizennégy napot Niszán hónapban, és tartsátok meg a pászkát4 és a 15. naptól a 21. napig [ünnepeljétek a kovásztalan kenyereket]. Legyetek (rituálisan) tiszták és óvatosak. Ne végezzetek munkát a 15. és a 21. napokon, ne igyatok sört,5 és ne egyetek semmit, amiben kovász található [14.-e] naplementétől Niszán hó 21. napjáig. Hét napig ne legyen látható köztetek, ne vigyétek be lakhelyetekre, hanem zárjátok el ezalatt az idő alatt, Dáriusz király rendelete szerint, testvéreimhez, a zsidó garnizonban, testvéretek, Hanani[ah].
1. Az Elephantine-ben élő zsidó közösség [katonai helyőrség] papja és feje.
2. Hananiah láthatóan Arsames-nek a zsidók ügyeivel foglalkozó titkára volt.
3. Egyiptom Szatrapája i.e. 455/4-től, legalább i.e. 407-ig.
4. A psh’ az Elephantine-tekercsben a „peszah” áldozatra [annak leölésére] utalhat.
5. A tekercstöredékek restaurálása és fordítása akkor helyes, ha Hanaiah utasításait a rabbinikus hagyományok értelmében vesszük, akik elvetették a gabonából készült erjesztett italok fogyasztását [mint a sörét], de nem tiltották a gyümölcsből készült erjesztett italok (bor) fogyasztását. A szamaritánusok még szélsőségesebb nézeteket képviseltek ezen a téren (Pritchard, uo. 278. old.).
A rabbinikus hagyományok ellenzik a gabonából készült, és egyéb erős italok fogyasztását. Az ilyen szeszes italok fogyasztását nem tiltja a Biblia, és az ünnepek alatt pedig főként nem, ugyanis az ünnep részeként Isten csaknem utasít fogyasztásukra, amit az 5Mózes 14:26-ból is láthatunk, ahol nincs különbség téve az erjesztett és erősebb szeszes italok között.
Az Elephantine tekercsek egy másik jelentősége abban rejlik, hogy Isten nevének pontos kiejtését is elárulják, ami JAHO, tehát a névben előforduló magánhangzó ismert és használt volt a név kiejtésekor, ami a teljes név esetében Jahova és Jahovih.
Nem kétséges tehát, hogy Júdán és Jeruzsálemen kívül is megtartották a peszah áldozatot és ünnepet, amit a papság felügyelt, s láthatóan még a perzsa uralkodó is rendeletbe fűzte. A történelmi tények amellett tanúskodnak, hogy létezett egy második templom is „hosszú időn át, Cambyses uralma előtt” (uo. Júda és Szamária kormányzóinak utasításai az Elephantine-ben élő zsidókhoz 281. old.). Ezt a második templomot Dárius uralkodásának tizennegyedik évében lerombolták. Arsames jól kivehetően korlátozta az újjáépített Elephantine-ben lévő templomban bemutatott áldozatokat, és csak tömjén, étel és italáldozatok adását engedélyezte. Az állatok húsának elégetését megtiltotta (lásd még Ginsberg, n. 1, 181.old.)
Az esszénusok vacsorája
A holt-tengeri tekercsek feltárása egy rendkívüli fontos esemény volt, mert a tekercsek tartalmai mélyebb rálátást adnak számos bibliai tárgykörre és fogalomra. A tekercsek rámutatnak egy judeai szekta, az esszénusok bizonyos gyakorlataira, amelyek világosabbá teszik azt, hogy mit és miért is tettek az újszövetségi tanítványok. Tény ugyanis, hogy amit Jézus és tanítványai tettek chagigoh vacsora megtartásakor, az az esszénusok gyakorlataiban is fellelhető.
Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Jézus és tanítványai esszénusok lettek volna, csupán rámutat arra a tényre, hogy az Úrvacsora estéjén elvégzett szertartások egy mélyen beivódott zsidó hagyomány részét képezték, amit akkortájt még Júdea-szerte gyakoroltak. A részletekre az ún. Templomtekercs (The Temple Scroll, Y. Yadin, I. köt. 140.old.) mutat rá. Az esszénusok szertartásos vacsorájának része volt az, hogy a pap megáldotta a kenyeret és a bort.
És [a pap] kezét felemeli a kenyér fölé. Azután Izrael felkentje felemeli kezét a kenyérre, és a Yahad teljes gyülekezete áldást mond rá, mindegyik a maga méltósága szerint. Eszerint a rendelet szerint kell eljárniuk minden alkalommal, amelyen legalább tíz ember egybegyűlik.
Y. Yadin a fentebb említett könyvében a következő kommentárt fűzi hozzá:
Az itt vázoltak legfőképpen azért jelentősek, mert vázolják a szekta mindennapjait, és a gyakorlataik szoros hasonlatosságot mutatnak azzal az esszénusi vacsorával kapcsolatban, amelyről Josephus írt a Háborúk 2:130-131 leírásaiban. Sőt mi több, ezeknek a rítusoknak bizonyos aspektusai sokban megegyeznek az Úrvacsora alkalmán végzett gyakorlatokkal, és a keresztény agape ceremóniák* szokásaival is.
*Az agape vacsora, vagy szeretet vacsora a korai keresztények által gyakorolt közösségi étkezés volt, ahol a testvérek kenyeret törtek.
(lásd D. Flusser The Last Supper of the Essenes, (Az esszénusok Utolsóvacsorája) Immanuel Spring, 1973, 23.old)
Az esszénusok először a kenyeret áldották meg, majd a bort. A Templomtekercs 17:6-9 rámutat, hogy a pászka bárányt a hónap 14. napján áldozták fel, estefelé, a két este közt, vagyis a naplemente és sötétedés közötti időben, ami aztán Niszán 15. estéje lett (The Temple Scroll, 1. köt. p. 96. old., lásd még a 118. oldalon lévő naptárt).
Kétséget kizáróan a zsidók is mindig tisztában voltak azzal, hogy a peszah vacsorát Niszán 15.-én kell elfogyasztani. Ez a helyes biblikus gyakorlat, amit manapság már archeológiai feltárásokkal is bizonyítani lehet. De ami ennél fontosabb, Isten Gyülekezetei korszakokon át tisztában volt az Úrvacsora pontos idejével, és ezzel kapcsolatban csak a huszadik században merültek fel kérdések.
Mik okozták az utóbbi időkben a peszah megtartásának időzítésével felmerült gyakori kérdéseket? A válasz nem bonyolult: az Isten Gyülekezetei Niszán 14.-én mindig is az Úrvacsorát tartották, csak az elmúlt évtizedekben vált kérdésessé egyesek számára az ünnep helyes időzítése, a szinoptikusokban használt általánosító kifejezések miatt. Ha azonban a peszah-val kapcsolatos összes igerészt megvizsgáljuk és összevetjük, akkor semmi félreértésre nem találhatunk okot, hiszen az Isten által sugallott Szentírásban minden pontosan egybevág.