A kereszténységben létezik egy kifejezés, aminek létjogosultsága szinte az egész kereszténység számára megkérdőjelezhetetlen. Mondhatni kötelező érvényű tan, amit mindenkinek el kell fogadnia, ha nem akarja, hogy a világszéles kereszténység rásüsse az eretnekség bélyegét. Ennek a tannak az érinthetetlenségében megegyeznek mind a római katolikus és a protestáns, neoprotestáns, evangéliumi felekezetek, mind a pünkösdi és karizmatikus közösségek egyaránt, azaz a legtöbb keresztény egyház. Ám korántsem mind.

Ez a kifejezés, vagy fogalom, a szentháromság, latinul Sancta Trinitas, angolul Trinity, vagy Holy Trinity.

Az ún. szentháromságban hívő kereszténység szerint három isteni személy létezik, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem. Ezeknek a személyeknek az egységéről, egyenlőségéről, ám egymástól való különbözőségéről szól a szentháromságtan. Minél mélyebben beletekintünk egy adott felekezet szentháromságtanról vallott tanításaiba, annál jobban kiderül, hogy a háromsághívő egyházak sem egyeznek meg teljesen a szentháromság magyarázatát illetően. Mondhatni: zűrzavaros a helyzet. Isten pedig nem a zűrzavarnak az Istene, hanem a békességnek az Istene.

ELSŐ RÉSZ – A SZENTHÁROMSÁGTAN TÖRTÉNETE RÖVIDEN

Honnan ered ez a tan?

„Hogyhogy? Nem kezdetektől ismert a szentháromságtan?” – kérdezheti valaki.

Nos, egyáltalán nem. Érdemes megismerni a folyamatot és a módot, ahogyan a kereszténység teológiai dogmáinak részévé vált a szentháromságtan.

Minden jel arra mutat, és teljesen biztosra vehető, hogy a keresztények között nem jelent meg ennek a tannak a gondolata a tanítványok halála után még több, mint egy évszázadig. Az Encarta Encyclopedia így írja le a kereszténységbe való bekerülését:

„A Szentháromság, a keresztény teológiában az a tan, miszerint Isten három személyben létezik, akik – Atya, Fiú, Szentlélek – egy lényegben vagy lényben egyesülnek. Az Újszövetség nem tanítja kifejezetten ezt a tant, az Isten szót szinte kivétel nélkül az Atyára alkalmazza…”

Az Encyclopedia Britannica azt írja, hogy „ez a tan fokozatosan, több évszázadon át, sok vita során alakult ki” (Szentháromság szócikk).

Egyes teológusok ma azt tanítják, hogy a kereszténység mindig is a háromságban hitt, és kezdetektől szinte „ösztönösen” tudták, hogy Isten valósága a Szentháromságban jelenik meg. Vizsgáljuk meg, hogy van-e alapja ennek az állításnak.

Azt a kifejezést, hogy „háromság”, több mint kétszáz száz évvel Krisztus után használta először Tertullianus. Ezt a tényt még a háromságban hívő teológusok sem vitatják.

Tertullianus

Tertullianus a megkeresztelkedése után nem sokkal, az úgynevezett montanista irányzathoz csatlakozott, és műveiben ugyan említést tesz egyfajta háromságról, ám az ő szemlélete jelentősen eltér a mai szentháromságtan dogmától. Ez is mutatja azt, hogy ez a tan, csak nagyon lassan öltötte fel ma ismert formáját. Például Tertullianus valóban ír arról, hogy „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy valami, de nem egy valaki, azaz, az egy istenség hármassága”, de az ő háromság látásában egy szigorú alá-fölérendeltségi viszonyt írt le az Atya, az egyszülött Fiú és a Szent Szellem vonatkozásában, ebben a sorrendben. Amit ő értett „háromság” alatt, az még távol állt a mai szentháromságtantól.

A szentháromság egy igen bizarr ábrázolása, még bizarrabb, de beszédes szimbólumokkal
(Szentháromság, Fridolin Leiber)

A szentháromságtan kapcsán előszeretettel hivatkoznak még Hippói Ágostonra (Szent Ágoston) aki egy egész könyvet írt erről a tanról. Őt, illetve Aquinói Tamást tartják a szentháromság modell megalkotóinak. Érdemes azonban figyelembe venni, hogy Ágoston négyszáz, Aquinói Tamás pedig mintegy ezerkétszáz évvel Krisztus után élt. Messze nem mondható el, hogy az ő látásuk tükrözte volna az őskeresztények, vagy Jézus hitét. Már csak azért sem, mert a szentháromságtan megalkotóira óriási hatást gyakoroltak pogány elemek, például a görög filozófia elemei, a platonizmus, a neoplatonizmus vagy a sztoikus filozófia. Sőt, legfőképpen pogány vallási hitvilágból vett elképzelések játszottak közre, mint például a hármasság a római vallásban, Jupiter, Mars és Quirinus istentriásza, ami később Jupiter, Juno, Minerva formában jelenik meg.

Baál istentriád Palmyrából

Az egyiptomiak a maguk Hórusz, Ozirisz és Ízisz istenhármasát látták bele a szentháromságba. Ezen kívül a közel-keleti Anu, Enlil és Enki istenhármas jegyeit is beemelték, amivel vonzóbbá, elfogadhatóbbá tették a pogányok számára a „kereszténységet”.

Egyiptomi istenháromság: Hórusz, Ozirisz és Ízisz

Edward Gibbon történész A kereszténység története című könyvének előszavában írja:

„Ha elmondható, hogy a kereszténység diadalmaskodott a pogányság felett, az ellenkezője is igaz: a pogányságnak ugyanis sikerült a kereszténységet megrontania. Az első keresztények tiszta (hitét) … a római egyház a Szentháromság felfoghatatlan dogmájává változtatta. Sok egyiptomi eredetű és Platón által eszményesített pogány eszmét, mint elfogadásra méltó hitpontot mentett át.” Edward Gibbon: A kereszténység története

Ki az Isten?

Istent megismerhetetlenségének és felfoghatatlanságának tana, ami elsősorban Origenészhez köthető, és Ágoston is tőle vette át, szintén hozzájárult a szentháromságtan „felfoghatatlan és megérhetetlen Isten” dogmájának lefektetéséhez.

Érdemes azonban figyelembe venni azt, ahogyan maga Jézus imádkozik az Atyához:

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Felkent Jézust.” János evangéliuma 17. fejezet 3. vers.

Ebben a mondatban benne foglaltatott az Isten megismerhetőségének, mégpedig az Egy Igaz Isten megismerhetőségének üzenete. Amennyiben az Atya, mint Egyedüli Igaz Isten személye nem lenne megismerhető, akkor az örök élet is elérhetetlen távolságba kerülne az embertől. Ám mind Ő, mind pedig az Ő Felkentjének személye megismerhető az emberi értelem számára – legalábbis amennyire ahhoz kell, hogy örök életre juttasson minden hívőt ez a megismerés, és az ebből fakadó Istenbe vetett hit.

Hogy az Egy Igaz Isten megismerése mellett mennyire felfogható Isten nagysága az emberi értelem számára? Ezt csak az Isten tudja megválaszolni. Azonban az, hogy fogalmunk sincs az Ő dicsőségének valódi teljességéről, vagy ha sejtjük is azt, de nincsenek rá szavaink, hogy leírjuk, még nem kötelez senkit a szentírás egyértelmű kijelentéseivel szembemenő misztikus okfejtésekbe bocsátkozni Isten személyét illetően, amelyek ráadásul pogány istenképek leírásaiból és meghatározásaiból táplálkoznak.

A trinitárius (szentháromság hitű) kereszténység először 325-ben a nikaiai (niceai) zsinaton megfogalmazott hitvallásával különült el az eredeti, egyistenhitet valló keresztényektől. Igen, ez az igazság. Az egyistenhit volt az őskeresztények eredeti hite, és ami ennél is fontosabb: az egyistenhit volt Jézus hite!

Hittek-e az izraeliták a szentháromságban?

Izrael hitének egyik leglényegesebb eleme, hogy csak egy Isten van. Ez volt egyik alapvető hittételük nemzetük létrejöttétől fogva, ebben különböztek a környező népektől. Az igaz izraeliták nem hisznek, és sohasem hittek egynél több Istenben, sem három részből vagy három személyből álló Istenben.

A hébereknek, akik a legteljesebb kinyilatkoztatással, így a legpontosabb képpel rendelkeztek Istenről az ókor Jézus korát megelőző évezredeiben, fogalmuk sem volt semmiféle Szenthárom­ság Istenről. Sőt, éppenséggel pont az ellenkezőjéhez ragaszkodtak, az Egy Igaz Isten létezéséhez, szemben a pogány népek sokistenhitével, vagy éppen istenhármasaival. Érdemes elgondolkodni azon, hogy az Isten által kiválasztott népnek, akiknek legteljesebb mértékben felfedte Magát a Magasságos Teremtő, fogalma sem volt a Szent­háromságról, míg a körülöttük élő pogányok mind ismertek valamilyen hármasságban gyökerező istenséget. Vajon ezek a pogányok jobban értették Isten természetét, mint Izrael, akinek kijelentette magát a világ Teremtője? Semmiképpen sem gondolnám.

Noé, Ábrahám, Izsák és Jákob, azaz Izrael Istene egyetlen, hatalmas Isten, sohasem volt másképp.

Ez csupán a római „kereszténységben” változott meg.

A római egyház zsinatai

A 325-ös niceai zsinat után a 381-ben tartott konstantinápolyi zsinaton megerősítették a római vallás három isteni személyben való hitvallását, amivel szervezetileg is elítélték a keresztények eredeti hitét. Ám ne gondoljuk, hogy a trinitárius vallást egységesen magáénak vallotta az akkori idők teljes kereszténysége. Például a zsinaton Arius által képviselt egyistenhit a Nyugatrómai Birodalom szétesése után hivatalos vallás lett a gótok vagy pl. a longobárdok által alapított európai államokban, de például Itália észak-keleti része is elkülönült a római katolikus háromság hittől. (A teológia ezt a hitet ma arianizmusnak nevezi, de tévedés lenne minden háromságtant elvető egyistenhívő keresztényt ariánusnak nevezni!) A frankok, és a germánok is az eredeti egyistenhitet vallották egészen a nyolcadik század végéig, amikor a római egyház erőszakos hittérítése őket is elérte.

Az első nikaiai zsinat ábrázolása egy XVI. századi freskón
(A képen ábrázolt alakokról megállapítható, hogy kik ők. Testtartásuk, testbeszédük, arckifejezésük nagyon beszédesek; de ezeken kívül további részletek is izgalmas üzenetet közvetítenek)

Tehát a negyedik század elején bontakozott ki az a hitvita, amelyben két álláspont ütközött: egyrészről az egyistenhit, aminek nem egyetlen, de talán legismertebb képviselője Arius volt, másrészről pedig a háromságot valló tábor, melynek szószólói egy Athanasziosz és egy Alexandrosz nevű püspök voltak.

Alexandrosz 320-ban zsinatot hívott össze mintegy száz más püspök részvételével Alexandriába, ám Ariust, vagy a hozzá hasonló hittel rendelkező püspökök közül egyet sem hívtak meg(!) erre az eseményre. Ezen a zsinaton Alexandrosz nyomására Ariust kiközösítették, majd kiátkozták az egyházból, tanait pedig mint eretnekséget „egyhangúlag” elítélték. Erről a határozatról a legtöbb püspököt értesítették, így Róma akkori püspökét, a római egyház által ma I. Szilveszter pápának nevezett püspököt is.

Azonban Arius és tábora túl nagy volt ahhoz, hogy egy ilyen egyoldalú határozatnak bármilyen komoly érvényt lehetett volna szerezni abban a helyzetben. A vita kiterjedt és Nagy Konstantin császári rendeletére(!) újabb zsinatot hívtak össze Nikaia-ba (Nicea). Ezt hívják ma első nikaiai zsinatnak. A zsinat: püspökök tanácskozása, ahol az egyház számára érvényes határozatokat hoznak. Ezen a zsinaton több, mint háromszáz püspök vett részt, és két fő kivételével egyhangúan a háromság elfogadása mellett foglaltak állást.

Miről határoztak?

A zsinat legfontosabb célja az időközben kiterjedté vált konfliktus feloldása volt, ami az „egy isten – három személy” kontra „Egy Isten” tábor között robbant ki, és igen elmérgesedett, megosztva az akkori kereszténységet. Fontos kihangsúlyozni, hogy a zsinatot a császár utasítására hívták össze.

Miért rendel el püspöki tanácsot a Római Birodalom császára?

Ekkor már egy több mint kétszáz éves keresztényüldözésen vagyunk túl, és Konstantin elődje, Diocletianus császár uralkodása alatt vált a legvéresebbé a keresztények üldözése. A birodalom nagyfokú megosztottságot mutatott. Emiatt a Diocletianus utódjaként császárrá lett Konstantin elhatározta, hogy kezelhetővé, ennek érdekében pedig vallási szempontból is egységessé teszi a birodalmat. A kivitelezés eszközéül azt az utat választotta, hogy a birodalom pogány misztériumvallásainak bizonyos elemeit ötvözi a kereszténység tantételeivel, azért, hogy a birodalom nem keresztény alattvalói számára vonzóbbá, elfogadhatóbbá tegye a keresztény tanokat – amelyekhez egyébként ő maga valamelyest vonzódott. Ehhez azonban a keresztény püspököket „meg kellett puhítani”, hogy ők is befogadóvá váljanak a pogány elemek számára, és engedményeket tegyenek bizonyos területeken.

Három, ami valójában egy… (?)

Megállapítható tehát, hogy a császár által kezdeményezett niceai zsinatot (több más ok mellett) valóban a kereszténység megosztottságának megszüntetése miatt hívták össze, ám nem az igazságnak a hamisságtól való elkülönítése és felemelése volt a cél, egyáltalán nem, hanem az, hogy a pogány vallások számára elfogadhatóbbá tegyék a keresztény hitet, mégpedig azon a módon, hogy a pogány vallások elemeit beépítik a keresztény tanok közé. Természetesen ez egy hosszabb folyamat volt, és több fázisból állt, ám a nikaiai zsinat meghatározó lett ebben a folyamatban. A nikaiai zsinat határozatai a szinkretizmus jegyében meghozott határozatok kiváló példái. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy érdemes ezt a mai nagykeresztény ökumené jegyében történő összeborulás megítélése során is szem előtt tartani)

Trón, oltár és kard

Nagy Konstantin birodalmi egységre való törekvése több módon is hatással volt a keresztény hit gyakorlati elemeire. Hogyan érte el Róma császára, hogy megváltozzanak az igaz hit tételei?

Pénzzel, hatalommal, manipulációval, megvesztegetéssel. Ördögi eszközökkel.

Konstantin megszűntette a keresztényüldözést, egyenlő jogokat adott a keresztényeknek, sőt, a birodalom hatalmi gépezetében helyet adott a keresztényeknek is, részt vehettek a közigazgatásban, közéleti kérdésekben foglaltak állást. Hatalmas előrelépés ez a csupán néhány évvel korábbi véres üldözésekhez képest.

Ám ennek a mai napig tartó következményei lettek:

Amikor a „keresztény” vezetők a hatalom birtokába jutottak, számos alkalommal romboltatták le a pogány templomokat, és üldözték a pogány vallások hívőit, komoly pogromokat indítva ellenük. Az ilyen jellegű megnyilvánulások és cselekedetek miatt nagyon gyorsan láthatóvá váltak a kereszténységen belüli ellentmondások, amelyek nyílt zavargásokba, erőszakba torkolltak. Ezek elsimítása érdekében Konstantin komoly döntéseket hozott, amelyek beváltották a hozzájuk fűzött reményeit.

Középen Nagy Konstantin császár, aki a zsinaton elfogadott
“Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum”
elnevezésű keresztény hitvallás közösen elfogadott szövegének részletét tartja együtt az egyházatyákkal.
(Forrás: wikipedia)

Konstantin például templomokat építtetett a keresztények számára, Róma püspökének (a római pápának, bár akkor még nem így hívták) ajándékozta a lateráni palotát, de sorolhatnánk a keresztényeknek adott kedvezményeket, juttatásokat. Cserébe „csupán” a hit elemeit érintő engedményeket kért a püspököktől. Megkapta. A különféle határozatok és rendeletek látszólag csupán a birodalom egységesítési törekvésének jegyében születtek, és bizonyos módon valóban szolgálták azt, ám az egyházra nézve legfontosabb következménye a tiszta keresztényi hit, erkölcs és gyakorlat megváltoztatása, mindezek megrontása volt.

Például Nagy Konstantin császár 321-ben (321. március 07-én) meghozott rendelete értelmében az egész birodalomban pihenőnappá lett a vasárnap – a pogány Nap Napjának megtartása, ünneplése, mint pogányságból átvett vallási gyakorlat. A kereszténység egészen eddig az időpontig a bibliai szombatot tartotta, majdnem háromszáz éven keresztül. Ám a Birodalom császára hatalmi szavának engedve gyökeresen módosította a szombattal kapcsolatos teológiáját és gyakorlatát is. A szombat ünnepének félreállítása még a judaizmustól való elkülönülés ügye szempontjából is kapóra jött a birodalmi kereszténység számára: nem mondhatta senki ezentúl, hogy a szombatnap megtartásával „judaizálnak”.

(Az igazság kedvéért itt megemlítem, hogy nem a kereszténység szakadt el a judaizmustól, hanem a rabbinikus judaizmus távolodott el igen messze az isteni kinyilatkoztatástól, amit Krisztus mennybemenetele utáni évektől az igaz kereszténység képvisel. Nem lebecsülendő a misztikus judaizmus rabbijainak azon törekvése, hogy a keresztények hitét lejárassák, Isten előtt elfogadhatatlanná tegyék.)

Fent: a rabbinikus miszticizmus, a kabbala “Élet Fája” ábrázolása
Lent: a megérthetetlen “Szentháromság” magyarázni akarása

Érdemes tehát a nikaiai zsinaton meghozott rendeleteket megvizsgálni, és a keresztény hit igei tisztaságára gyakorolt hatásait figyelembe venni, nem elfelejtve, hogy a zsinat a császár vallási szinkretizmusra való törekvésének jegyében jött létre.

Azzal, hogy összehívta a zsinatot Konstantin, és annak elnöklője lett, egyértelművé tette az egyház császár általi irányítását. Erről a fontos tényről nem szabad megfeledkezni!

Megemlítjük a 325-ös nikaiai zsinat néhány határozatát:

  • A húsvét dátumát a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnapra rögzítették, kiszámítását és kihirdetését Alexandria püspökére bízták.
  • Húsz kánonban egyházfegyelmi(!) szabályokat fogalmaztak meg.
  • Elfogadásra került a szentháromságtan, melynek értelmében a Fiút egyenlővé tették az Atyával, a Szent Szellemet pedig az Atyától és a Fiútól különböző, tőlük független személyiséggel, entitással ruházták fel.

Jelen írásban csak a szentháromságtan dogmájával foglalkozunk, és csak röviden – és itt rögtön meg is jegyezzük, hogy maga a „szentháromság” kifejezés nincs benne a bibliában, ahogy egyéb korabeli írásokban sem találhatjuk meg. Persze – mondhatja valaki – de például a „vasárnap” szó sem szerepel a bibliában, ám ettől még mi (magyarok) a hét első napját így hívjuk. Ez igaz is.

Azonban van egy fontos különbség. Amíg a háromság vallása az Egyből csinált hármat, és új nevet adott neki, addig senki nem mondja, hogy a vasárnap a hét első, de a hét második és a harmadik napja is.

Nem szeretnénk belemagyarázásokat alapul venni. Ennek megfelelően az olyan érvelést, amely szerint a Szentírás egyszerűen „beleérti” az Isten nevének leírásakor a „háromságot” a fogalomba és mondanivalójába, sajnos figyelmen kívül kell hagynunk, mert ezen az alapon bármit „beleérthetünk” a bibliába.

Ezzel szemben írásunk második részében megvizsgáljuk azokat a bibliai kijelentéseket, amelyek egyértelműen ellentétben állnak a szentháromságtannal.

Egy másik szentháromság ábrázolás.
Három az egyben. Teljes tudathasadás.

Gyakran hallom a háromságtan követőitől azt, hogy Isten Szelleme nem egy személytelen erő, és hogy számukra nehéz, vagy egyenesen elfogadhatatlan a „Drága Szent Szellemet” egy üres, és személytelen erővel azonosítani.

Nos, ezzel teljesen egyet kell értenem, mert a Szent Szellem nem „egy üres és személytelen erő”.

Amikor „Isten Szelleméről” beszélünk (ahogy a Szent Szellemet gyakran emlegeti a biblia) akkor valóban, és szó szerint Isten Szellemére gondolunk, a Teremtő Isten legteljesebb valóságára, az Ő dicsőségének mindenütt jelen lenni képes és mindent áthatni akaró kivetülésére, kegyelmének és nagyságának tükröződésére, tisztaságának és szentségének hordozójára, aki Ő maga! Ő pedig nem személytelen erő, hanem a Létező Egyetlen Isten és személy!

Mert Isten mindenre és mindenkire kiáradni, mindent és mindenkit áthatni képes Szelleme magának az Atya Istennek a Szelleme.

Mint ilyet pedig, lehetetlen a Legmagasabb Szentség személyétől elválasztani, lehetetlen Tőle függetleníteni, elkülöníteni. Nem lehetséges az Ő személyes szeretetétől elválasztani. Ezért nem lehet személytelen.

És ezért nagyon fontos a Biblia lapjairól számos alkalommal visszaköszönő Isten és az Ő Szelleme közötti birtokviszony megjelenése:

Isten Szelleme – Isten(nek) a Szelleme – Spirit of God – azaz Szent Szellem, ahogy gyakran fordítják.

Nagyon fontos, hogy milyen istenképünk van, hogy milyen kép él bennünk Istenről, a Fiúról és Isten Szelleméről, a Szent Szellemről.

Jól tesszük, ha Istenről alkotott képünk kialakításában nem a „szent” hagyományok kritika nélküli elfogadására, és főleg nem belső érzésekre, nem szubjektív élményeken alapuló meggyőződésekre építünk, hanem elsődlegesen a Szentírás kijelentéseire alapozunk.

Szentháromság ábrázolás, középen a “mindent látó szemmel”.
Aki egy kicsit is jártas a szimbolikában, annak számára igen sokatmondó jelentést hordoz a szimbólumoknak ez a kombinálása, együttese.

Több egyháztörténész is egyetért abban, hogy a „konstantini fordulat” több kárt okozott a kereszténységnek, mint amennyi hasznot hajtott azzal, hogy megszüntette az egyházüldözést. Az egyik nyilvánvaló negatívumot fentebb már említettük: ez a pogány kultuszok beszivárgása (háromság-isten, liturgia, ünnepkörök, a szentek és Mária tisztelete stb.), amely ugyan már korábban megkezdődött, de most a császár tekintélye és hatalmi szava által megerősödött, felgyorsult.

Egy másik, de legalább ekkora problémát jelentett azonban az egyház és az állam összefonódása, amely abban is jelentkezett, hogy a császár nevezte ki, és hívta vissza a püspököket; cserébe a püspökök legitimizálták a császár világi hatalmát.

A trón és az oltár összefonódását elősegítette még a fentiekben is említett „kiváltságos státusz”: a birodalmi (ma: állami) támogatásokból részesedő egyház mondhatta meg, mit tart eretnekségnek – s a vallási egység helyreállítása érdekében (amely a birodalom elemi érdeke volt) akár a világi hatalom erőszakszervezeteit is felhasználhatta. Meg is tette. Végül is ez vezetett oda, hogy alig huszonöt év leforgása alatt az üldözött egyház üldözővé vált: a Római Birodalom félhivatalos államvallásaként kíméletlen kegyetlenséggel sújtott le korábbi keresztény ellenfeleire, a pogányokra és zsidókra egyaránt, de az általa eretnekeknek bélyegzett igaz keresztényekre is, akiket a IV. század végére sikerült majdnem teljesen felmorzsolnia vagy a társadalom perifériájára szorítania. Konstantin birodalmának romjain egy új birodalom született: a magát katholikosznak, vagyis egyetemesnek nevező vallás, amely már csak nyomokban emlékeztetett arra, amit valaha khrisztianosznak, vagyis Krisztus követésének neveztek. Krisztus követésétől abban is elszakadt a római birodalmi egyház, hogy elvetette a Felkent Jézus által hirdetett Egy Igaz Istent, helyébe pedig egy pogány istentriászt ültetett, amivel megfosztotta az Atyát a Neki, és egyedül Neki járó imádattól, viszont ellátta az Egyszülött Fiút egy Őt nem jól leíró jellemzéssel, a Szent Szellemet pedig mind az Atyától, mind a Fiútól elkülönülő önálló entitással ruházta fel. Megszületett a pogány alapokra épülő háromságtan.

Érdemes megemlíteni, és igen beszédes, hogy a háromságtan bevezetését szorgalmazó Nagy Konstantin a halálos ágyán vette fel a kereszténységet 337-ben, és ha mindez csak névleges is volt (ezt nem tudjuk) de nem a háromságtant hirdető Athanasziosz-i hitvallás jegyében tette meg, hanem az Egy Igaz Istent hirdető Arius szellemében.

***

Mi a baj a szentháromság tanával? Ennek megvilágítására azt az utat követjük, hogy azt vesszük alapul, amilyen képet a Szentírás ad Istenről, majd összevetjük a szentháromságtan dogmatikus állításaival.

Mindezt a témával foglalkozó következő írásunkban tárgyaljuk.

Ld. a második részt, folytatás következik…