Hitünk középpontjában Isten személye áll.

Isten természetfeletti, mindenható szellemi lény,
– aki az anyagi világhoz és anyagi létezéshez nem kötött, de uralja a fizikai valóságot, mert mindent Ő teremtett,
– aki öröktől fogva létező,
– aki örökké létezni fog,
– akinek létezése áthatja az egész univerzumot,
– aki önmagában tökéletes,
– akinek hatalma és ereje korlátlan,
– akinél nagyobb hatalom nincs,
– aki által létezik minden,
– aki fenntartja a létezést,
– akit nem korlátoz semmi és senki.

Isten személy, nem pedig egy személytelen erő.

Isten szerető, gondoskodó, jóságos, szent, igazságos, kegyelmes és irgalmas.

Isten az Ő teljes valójában az emberi értelem számára felfoghatatlan, ám az Ő természetfeletti kinyilatkoztatásán keresztül személyesen megismerhető az egyes ember számára. Isten az ember szellemébe kijelenti magát, ha az ember keresi Őt.

Isten kinyilatkoztatta magát az ember számára.
Elsőként Teremtő Istenként tekintettek Rá, majd Egyetlen Létező Istenként, Mindenhatóként, és végül Jézus Krisztuson keresztül Mennyei Atyaként ismerhette meg Őt az emberiség.

Nevének legszentebb formája a négy héber karakterrel jelölet név:

Ez a négy betű (jobbról balra olvasva JHVH) jelölte Istent a zsidó írásokban, amikor felolvasták a Tórát ehhez az elnevezéshez érve egyszerűen azt mondták, hogy ‘Adonai’ – azaz ‘Úr’.
A mózesi kőtáblákon kapott parancsolatok tiltották Isten nevének nem méltó használatát, annak megszentségtelenítését, és a zsidók büntették azt, aki méltatlanul, indokolatlanul, vagy tiszteletlenül használta Isten nevét. Ezt olyan szigorúan vették, hogy valójában Isten négybetűs nevéről ma már nem tudjuk, hogy kell kiejteni.

Hogyan merülhetett feledésbe Isten legszentebb nevének kiejtése?
Isten nevét évente egyszer ‘Jom kippur’ ünnepén a jeruzsálemi szentélyben ejtette ki a főpap: ilyenkor minden jelenlévő térdre borult.
Azonban ezzel egyidőben a többi lévita pap hangosan énekelt, hogy ne lehessen érteni a pontos kiejtést.
Egy idő után már mindig csak az aktuális főpap ismerhette ezt a nevet.
Majd ez az átadási vonal megszakadt, és Isten zsidóknak kinyilatkoztatott legszentebb neve feledésbe merült.

A Jahova név több ponton is megalapozottabb, mint a Jehova, ugyanis az eredeti archaikus héber nevek a mai napig ezt a változatot őrizték meg (pl. NetanJAHu, JeremiJAHu stb.) A Jah, Jahu, a Jahova rövidített változata, s nem mellékesen így maradt fenn a Hallelú Jah formában is.

Ez a négybetűs név a Bibliában legtöbbször „Úr”-ként, vagy „Örökkévalóként” van fordítva.

Istent nevezhetjük nevén azonképpen is, amiképpen aktuálisan megnyilvánul, vagy éppen valamelyik tulajdonsága, jellemvonása alapján.

A Biblia több névvel illeti, íme néhány:

  • Seregek Ura
  • Erős Isten
  • Mindenható Isten
  • Felséges Isten
  • Örökkévaló Isten
  • Úr
  • Élő Isten
  • Igaz Bíró
  • Királyok Királya
  • Uraknak Ura
  • Gondviselő Isten
  • Gyógyító Isten
  • Szent Isten
  • Békesség Istene
  • Igazság Istene
  • Igaz Pásztor
  • Főpásztor
  • Magasságos Isten

Isten Egy.
Ezt nevezik különféle felekezetek „szentháromságnak” de ez a kifejezés egyszer sem fordul elő a Bibliában, mégis ezzel a szóösszetétellel próbálnak utalni Isten, a Fiú és a Szent Szellem Egységére.
Mi nem az úgynevezett ‘szentháromság – egy isten”-ben hiszünk, hanem az Egy Igaz Istenben.
Ezzel kapcsolatban lásd:
„A szentáromság története”
és
„A szentháromságtan”
című írásokat.

Az ATYA

Isten, Jahova, Örökkévaló Atya, Ő a Teremtő, a Forrás, a Megtartó és Úr minden teremtmény fölött.
Igazságos és szent, irgalmas és könyörületes, késedelmes a haragra, szeretete végtelen, kegyelme örökkévaló. Az Atya szeretete feltételhez nem kötött.

Úgy hisszük, hogy az Atya a Fiú feje, a Fiú teljesen az Atya akarata alá rendelte magát – a Fiú semmit sem cselekszik önmagától, csak azt teszi, amit az Atya mond neki. A Fiú tehát rendelkezik az Atya akaratától független, önálló akarattal, ám – ahogy testetöltése során is tette – teljesen alárendeli magát Isten akaratának.

Végül pedig:
„Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”. S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.”
(I. Korinthus 15: 24-28)

A FIÚ

Isten, az Örökkévaló Fiúban, Jézus Krisztusban öltött testet.
Őáltala és Rá nézve teremtetett minden, benne lett nyilvánvalóvá Isten jelleme, általa teljesedett be az emberiség megváltása és Ő ítéli meg a földet.
Emberként tökéletes megtestesítője volt Isten igazságosságának és szeretetének.
Önként vállalta bűneink következményeként a kereszthalált, helyettünk halva meg; feltámadt a halálból és felment a mennybe, hogy közbenjárjon értünk a mennyei szentélyben, jelenleg is a mennyben van, ahonnan visszatér majd és magához veszi népét.
Ő a Kezdet és a Vég, az Alfa és az Omega.

A SZENT SZELLEM

Az Atya Isten Szelleme, nem pedig egy Tőle elkülöníthető önálló entitás, vagy személy.
Rajta keresztül ihlette Isten a Szentírás íróit, Ő töltötte be Krisztus életét erővel, Ő újítja meg és formálja a Felkent képére azokat, akik erre vágynak és akik erre kérik az Atyát.
Azért küldte el az Atya és a Fiú, hogy Isten mindig a gyermekeivel legyen; Ő adja az egyháznak a kegyelmi ajándékokat és Ő jelenti ki az ember szellemének Jézust, mint testben megjelent Krisztust; a Szentírás ígérete szerint minden igazságra elvezeti azt, aki ezt kéri.
A Szent Szellem nem rendelkezik önálló akarattal – Ő magának az Atyának a Szelleme, nem pedig egy Tőle és a Fiútól elkülönülő önálló személy.