/összefoglaló az alábbi kiadvány tartalmából: Alan Knight: Primitive Christianity in Crisis 2006, A.R.K. Research, Antioch California/
1. A hellenizmus változásai, hatása
A görög iratokban, amikor a „világ”-ról, vagy a „pogányok” cselekedeteiről olvasunk, jellemzően az első tanítványokat körülvevő hellenisztikus világrendről, illetve annak követőiről van szó. Hasznos ezért tisztában lenni azzal, mi is ez a filozófiai, teológiai, etikai és gyakorlati rendszer, amit hellenizmus néven ismerünk.
A hivatalos meghatározás szerint a hellenisztikus kor i.e. 322-től, Nagy Sándor hódításaival kezdődött, majd egészen a 4-5. századig tartott, és gyakorlatilag a görög eredetű kultúra, vallás elterjedését és uralmát jelentette a Földközi-tenger partvidékének területén.
A nagy elterjedést megelőzően, az i.e. 7-6. századok során egy komoly változás, egyes tudósok szerint valóságos reformáció következett be az akkori, régóta meglevő hellén misztériumvallások, természetvallások tanításaiban. Addig ezek a transzcendenciát illető elképzelések meglehetősen anyagi szemléletűek voltak, a legtöbb vallás úgy tartotta, hogy az istenségek, szellemek, egyéb nem emberi lények szerepe leginkább az, hogy biztosítsák az emberek jólétét a földön (termékenység, élelem, jó idő), mivel nekik hatalmukban áll befolyásolni a környezetet, az időjárást, a természetet; ennek fejében a hívek ajándékokat, felajánlásokat és tiszteletet adnak nekik, így adok-kapok alapon mindenki jól jár. Azonban az említett időszakban új felfedezések láttak napvilágot, mint pl. az ismeret, hogy a Föld gömbölyű, illetve a körülötte keringő bolygók, és a szférák számbavétele. Ezek alapján újfajta elméletek születtek az univerzum felépítését illetően. Megállapították, hogy a 7 akkor ismert bolygó (a Napot is beleértve) folyamatos mozgásban van, és úgy látták, hogy azok egymástól különálló, a Földtől egyre távolabb elhelyezkedő szférákban keringenek, valamint azt tapasztalták, hogy mindezen örök változásban levő égitestek mögött/felett van egy nyolcadik, állandó, mozdulatlan, rögzített csillagokkal teli felület. Mindebből olyan következtetést vontak le, hogy a csillagok szférája a tökéletes hely, a menny, ahol nyilvánvalóan nem lehetséges hús-vér, testi, anyagi létezés, tehát ez a szellem, a lélek, a szellemi valóság otthona. A materiális világban, az ember földi életében sok a szenvedés, a fájdalom, a változás, ez egy tökéletlen, rossz állapot, ahonnan a lélek elvágyakozik a tökéletes, változás-mentes, tehát szenvedés nélküli helyre – a nyolcadik égbe.
Ettől kezdve megszűnt a vallások anyagi javakhoz, földi boldoguláshoz kötődő szemlélete, és előtérbe került a túlvilág, a materiális helyett a szellemi létezés fontossága, az anyagi termékenység helyett a halhatatlan lélek táplálása. Míg korábban egy túlvilági helyen foglyul ejtett szellem előhozása volt a rituálék célja, addig most az emberi lelket tekintették fogolynak ezen a világon, és a cél a lélek visszajuttatása lett a másvilágra. A misztériumok hősfigurái többé már nem az evilági emberi életet igyekeztek támogatni, hanem arról hoztak felvilágosítást, ismeretet az embereknek, hogy hogyan lehet elhagyni ezt a világot.
Több olyan társaság is létrejött, ahol ezeket az új irányelveket hirdették. Ilyen volt az orfizmus tanítása, mely egyértelműen a lélek dolgait helyezte a központba, és hangsúlyozta a túlvilágra való előretekintést. Hasonlóképpen Pitagorasz – akit ugyan matematikai munkássága alapján ismerhetünk, de valójában inkább filozófus volt – elméletében az emberi lélek áll a főhelyen, amely halhatatlan, sőt újra és újra megjelenik különböző testekben (reinkarnáció), ezt az anyagi testet pedig szerinte sanyargatni kell, vagyis szigorú aszketizmust tanított. Az elgondolások egyre radikalizálódtak, végül kialakult egy olyan teológia, amely az alábbiakból állt: az emberi lélek a mennyből (a nyolcadik szférából) való, a földön meg van kötözve az anyagban, a testben, és célja, hogy visszatérjen eredetének helyére. Ehhez le kell győzni az anyagi vágyakat, kívánságokat, elhatárolódni a világ zűrzavarától. Nem sokkal később Platón is hozzátett még a dologhoz, azt állítva, hogy a rend, amit a mennyben látunk, egy mennyei intelligencia, egy isten vissza-tükröződése, és az emberben is ugyanez az intellektus él. Ez az isten egy éteri, láthatatlan alak, aki sosem keveredik az anyaggal, hanem angyalok útján kommunikál velünk. Az anyagi teremtést is az egyik ilyen közvetítő, az ún. „ demiurgosz „ hozta létre, és minden, ami csak jó és szép a világban, az a mennyei minta leképezése, azonban még így is tökéletlen, hiányos. Minden emberi lélek egy csillagon lakott a földre kerülés előtt, és oda is vágyik vissza, ennek előfeltétele pedig az, hogy legyőzze a testi vágyakat, felülemelkedjen az anyagon. Hérakleitosz meggyőződése az volt, hogy a lélek ugyanolyan éteri anyagból van, mint maga a menny, így tehát az ember lelke is tulajdonképpen isteni tulajdonsággal bír, ezért halhatatlan. Ez a világkép az i.e. 4. századra uralkodóvá vált a hellén területeken.
Mint említettük, nem sokkal később, Nagy Sándor hódításai nyomán a hellén kultúra eljutott messzi vidékekre, többek közt Júdea területére is. Egy olyan hatalom és hitvilág befolyása alá kerültek a zsidók, amely a leigázott területek vallásait átformálta saját elképzelései alapján, és azt erőszakkal rákényszerítette a helyi lakosságra. Így kezdett kialakulni a hellenisztikus judaizmus, amely hosszú századokon át fejlődött, mielőtt a kereszténység egyáltalán megjelent volna. Több száz évvel Krisztus előtt már léteztek heretikus szekták, melyek hitehagyó teológiát kreáltak a hellén tanítások és az Ószövetség keverésével. Így tudott aztán sok zsidóból lett keresztény könnyen visszanyúlni ezekhez az elképzelésekhez, és újra felfedezni, újraértelmezni a korábbi csoportok tanításait, majd ezeket, mint valami új kinyilatkoztatást és „fejlettebb” kereszténységet bemutatni.
Ezt követően, az i.e. 1. század során igen elterjedtté vált az ún. asztrális fatalizmus, ami az égitestek megfigyelésén alapult és gyakorlatilag a mai népszerű, hétköznapi asztrológia elődjének tekinthető. Lényege az volt, hogy a bolygók befolyásolják az emberi életet, hatással vannak a sorsunkra, és mivel láthatjuk, mennyi minden rossz és balszerencse történik a világon, ezért azt kell gondolnunk, hogy ezek a bolygók, ezek az erők rosszak, így tehát az anyagi világ, a teremtés maga gonosz.
2. Korai gnosztikus „kereszténység”
Mindezek a filozófiák érezhető befolyást gyakoroltak az újonnan létrejött tanítványi gyülekezetek eszmeiségére is. Ahol éberek voltak az atyafiak, ott kivetették az ilyen tanok képviselőit maguk közül, az elküldött emberek pedig elkezdtek új szektákat alapítani. Ezekben a kétféle tanítást – a krisztusi evangélium tiszta beszédeit és a hellenisztikus elképzeléseket – vegyítették egymással, így alakultak ki azok a közösségek, melyeket gnosztikus keresztényekként tartunk ma számon.
Az alaptanítás, mely nagyjából minden csoportnál azonos volt, a következő: a lélek a mennyből érkezik, anyaga egyezik a legfelső szféra anyagával, így halhatatlan. A bolygók égkörein át leereszkedve, a földön a test, vagyis az anyag csapdájába esik, és ennek a világnak a szenvedései és vágyai elfeledtetik vele mennyei származását. A lélek ablak, illetve ajtó a szellemi világra, ezért szükség van az ismeret, a gnózis megszerzésére, a belső lelki valónk felébresztésére, fejlesztésére, kiterjesztésére, hogy ezáltal misztikus kapcsolatba kerülve a mennyel, újra felismerjük, hová tartozunk valójában, és hogy végül a halál után a lélek visszakerülhessen oda. A fontos az, ami természetesen, az ember belsejéből, lelkéből fakad, a világtól ellenben el kell fordulni (ami ha nem is kimondottan gonosz minden esetben, de eltéríthet a lényegtől, a belső, szellemi dolgoktól). Ily módon a gnosztikus spiritualitás hasonlít a hinduizmus és buddhizmus elméletére, mely szerint a földi világtól való elszakadás az érzelmi kötelékek, a vágyak felszámolásával érhető el. Csak ha teljesen kitörlöd gondolkodásodból az anyagi bűn fogalmát, és nem aggodalmaskodsz a törvény és annak megszegése miatt, akkor tudsz teljesen megszabadulni a vágytól, és elérni a belső szellemi világosságot. A bűnt nem propagálták szándékosan, csak azt állították, hogy mindenfajta emocionális választ, akár pozitív, akár negatív, ki kell iktatni magunkban az anyagi világhoz kötődő bűnökkel kapcsolatban, és ekkor valóságosan szabadok lehetünk. (Tehát a gnosztikus antinomianizmus, akármilyen furcsa, éppen az ember bűnből való megmentésének rendszere volna.)
A tanítás szerint, ha már van ismereted, látásod, tudásod (gnózis) a mennyei/szellemi dolgokról, az egyenlő azzal, hogy te magad is szellemivé váltál, olyan lettél, mint az, amit megismertél (hiszen nem tudnád látni, ha nem volnál szellemi, tehát, mivel láttad, te is szellemi vagy):
„Nem lehetséges, hogy valaki lásson bármit a valóban létező [szellemi, állandó] dolgok közül, hacsak nem válik olyanná, mint azok. De ti láttatok valamit abból a világból [arról a helyről], és azokká váltatok. Láttátok a szellemet, szellemmé lettetek. Láttátok a Krisztust, Krisztussá lettetek.” /Fülöp Evangéliuma (valentiniánus szöveg) NHLE 146-147./
Ezen a módon automatikusan magadba olvasztod a megismert dolog szellemiességét, ez az út pedig a fejlettebb lelkiség útja, hiszen nincs szükség külső törvényekre, a saját bensőd irányít, belülről kifelé történik a változás. A szellem úgyis a helyes viselkedésre indít, legyőzi a gonosz vágyakat, indulatokat bennünk, minden személyes erőfeszítés nélkül.
További jellemzője ennek a gondolkodásmódnak, hogy teljesen elutasították az Ószövetséget és a héber vallást, mivel meggyőződésük szerint ennek az anyagi világnak a teremtője, YHWH egy tökéletlen, egyesek szerint gonosz lény, így az őt követő vallás is az. (Voltak olyan irányzatok, ahol kimondottan megcsúfolták az Isten törvényeit, pl. szándékosan, mindenképpen dolgoztak szombaton.) Másfelől a többi, pogány vallások rítusaiban részt venni nem számított hibának, hiszen azok csak testi külsőségek, amiknek nincs hatása a belső spiritualitásra. Állították, hogy az apostoli egyház is csak egy lépcsőfok a fokozatos kinyilatkoztatás során, a teljesség pedig a gnosztikus kereszténységben lett megadva. Krisztus, szerintük, a gnózist jött átadni, hogy életre keljen bennünk az isteni szikra, és elszakadhassunk az anyagi világtól.
Kétféle megközelítés volt lehetséges: egyrészt a liberális módszer, mely igazából csak lelki elhatárolódást igényelt; másrészt az aszketizmus, mely valóságos, fizikai elkülönülést jelentett, az illető kizárólag a mennyekre koncentrált, a sok szabály pedig elvágta őt a világban való részvételtől és annak élvezetétől. (Tudjuk, hogy az ószövetségi rendelések nem távol tartani hivatottak bennünket a világtól, hanem szabályozzák az abban való helyes életmódot.)
Összefoglalva, a gnosztikusok fogták a valódi, bibliai üzenetét a belső szellemi életnek, elszigetelték és felnagyították, majd kombinálták a halhatatlan lélekről szóló hellenisztikus tanításokkal, és úgy adták elő, mint a kereszténység valamely előrehaladott formáját, mely fölötte áll a bibliai törvényeknek.
Ismerjünk meg néhány jelentősebb közösséget. A következő felsoroláshoz használt forrás: Hultgren and Haggmark, The Earliest Christian Heretics, Minneapolis, Fortress Press 1996
– Nikolaiták
Az I. században a leginkább nyomon követhető csoport a nikolaiták voltak. Az ApCsel. 6:5-ben említett Nikolasz valószínűleg azonos ennek a közösségnek a vezetőjével. Tanítása szerint a tökéletes belső spiritualitás eléréséhez szükséges elhagyni az anyagi világ minden dolgát, kizárólag a lelki folyamatok számítanak. Ha a lélek elér a tökéletességre, akkor az majd meghozza a világi erkölcsösséget is, de ez nem annyira lényeges. Követői közül néhányan arra használták fel ezt a filozófiát, hogy szabadosan éljenek, és a világban is azt csináljanak, amit csak akarnak, nem törődve semmilyen normával.
– Simoniták
A bibliai Simon Mágus lehetett az alapítója ennek a gyülekezetnek, aki tanítványával, Menanderrel közösen ún. doketikus teológiát vallott: eszerint Jézus egy szimpla földi halandó volt, Krisztus pedig egy szellemi lény, aki egybeolvadt, avagy beleköltözött Jézusba, de végig különálló lény maradt. Maga Simon időnként a Szent Szellemnek, és Isten Fiának is mondta magát, állította, hogy kizárólag őnála van az igaz kinyilatkoztatás, és tanította a reinkarnációt is.
– Karpokrates követői
A II. századból ismert szekta, tanításuk, hogy az anyagi világot angyalok teremtették, Jézus pedig egy olyan tökéletes lélek volt, aki tisztasága miatt vissza tudott emlékezni mennyei előéletére. Keményen ellenezték a héber vallás követését, az ótestamentumi cselekedetek az anyaghoz kötődnek, a spirituálisan feleszmélt ember azonban saját maga talál ki magának vallásgyakorlatot a belső, isteni lélekszikra sugallata alapján. Kizárólag a hit és szeretet számít, ezek által van a megváltás. Szintén hittek a reinkarnációban.
– Markioniták
Meggyőződésük volt, hogy az igazi mennyei Atyát kizárólag szeretet és kegyelem jellemzi, nála nincs igazságos ítélkezés, sem büntetés a bűn miatt. Markion saját szentírást szerkesztett, 10 páli levelet és Lukács evangéliumának egy részét fogadta el, annak is csak azokat a részeit, melyek egyeztek előzetes elképzeléseivel (pl. a Jézus születéséről és gyermekkoráról szóló szövegeket elvetette). Ugyancsak teljesen figyelmen kívül hagyta az Ószövetséget. A doketikus Jézus-teológia nála is megjelent, továbbá aszkézist és házasságtól való tartózkodást hirdetett. Nagyszabású egyházszervezetet hozott létre, ahol rendszeres hitoktatást vezetett be.
– Valentinus követői
A kezdeti római gyülekezetben befolyásos, tiszteletnek örvendő személy volt, nagy tudású, jó tollú író, aki Pál egy tanítványától, Theodastól származtatta elméleteit, továbbá állította, hogy saját, szellemi igazságokról szóló, titkos kinyilatkoztatást is kapott látomásokban. Rómában iskolát alapított, mely 3 évtizedig működött. Nála a menny megnevezése „pleróma” (a görög szó jelentése: teljesség, tökéletesség), ahol 30 aeon, vagyis egy férfi és egy női angyalból álló pár él, és itt lakozik a valódi szellemi Atya is. Egy Sophie nevű angyal egyszer egyedül, párjától függetlenül akart létrehozni valamit, ennek eredménye lett YHWH megszületése, aki így maga is tökéletlen volt, és aki később az anyagi világot teremtette, nyilván ugyanígy tökéletlenre. Egy Krisztus nevű angyal pedig alászállt a világba, egyesült az ember Jézussal, azért, hogy átadja a tudást, a gnózist az embereknek. A nemek egymástól való elkülönülése, szétválasztódása helytelen, emiatt van sok bűn, gonosz vágy az emberekben, amit a földi egyesülések nem oldanak meg, ezért szükség van az ellenkező nemű szellemi párunkkal való egybekelésre; ennek okán olyan szertartásokat tartottak, ahol ember és angyal házasodott össze.
Érdekes adalék ezzel a csoporttal kapcsolatban, hogy jól nyomon követhető náluk a főáramú egyházhoz való alkalmazkodás, igazodás igénye és képessége, és ezáltal saját tanaiknak a beépítése az ott meglevők közé. Ugyanis a Nag Hammádi-ban, Dél-Egyiptomban 1945-ben megtalált, II-IV. századból származó, gnosztikus iratok között fellelhető egy dokumentum, melynek címe Tripartite Tractate, vagyis kb. Háromrészes Értekezés, és amelynek teológiája erősen közelít a római kereszténység tanításaihoz. Például itt YHWH már nincs gonosznak feltüntetve, csak a teremtés elvégzője, aki a valódi mennyei Atya akaratát teljesítette; továbbá nincsen már „pleroma”, hanem egy bizonyos háromság, melynek tagjai az Atya, a Fiú és az Egyház.
– Manicheizmus
Ez volt a III. századi eredetű mozgalmak közül a legszélesebben elterjedt, leghosszabb ideig fennmaradt gnosztikus egyház (Nyugat-Európában a VI. századig, a Közel-Keleten a X. századig, Kínában pedig egészen a XIV. századig megtalálhatóak voltak). Alapítója, Mani perzsa születésű tanító volt, akinek szerepét minden kultúrkörben más és más módon fogalmazták meg: nyugaton a Szent Szellem megjelenése volt, Perzsiában Zarathusztra küldöttje, Kínában a buddhista megváltó, Maitreya személyével azonosították. Határozottan és teljességgel elutasították a zsidó vallást, és nem tartották követendőnek Jézus földi szolgálatát. A megváltás náluk is a gnózis megszerzéséből fakad.
Kétféle hívő csoportra osztották a követőket: voltak egyrészt a „választottak”, akik szigorú előírások szerint éltek, tilos volt a házasság, a bor és a hús fogyasztása, emellett térítő tevékenységet folytattak, és tanítottak; másrészt a „hallgatók”, akik hagyományos világi életet éltek, és csak viszonylagos erkölcsösséget vártak el tőlük, emiatt viszont azt vallották, hogy szükségük van a „választottak” segítségére, közbenjárására, hiszen azok „szentebbek”, így képesek voltak a „hallgatók” halál utáni sorsát pozitívan befolyásolni, akik ezért anyagilag jelentősen adakoztak.
Idővel központosított és hierarchikus egyházi szervezet jött létre, mely szigorú lojalitást és pénzbeli támogatást kívánt meg a tagoktól. Az imádat maga egyszerű volt, imádságok és énekek voltak meghatározva, létezett a böjtölés és a bűnvallás gyakorlata, a vallásgyakorlás napjai pedig a vasárnap és a hétfő voltak.
3. A hellenisztikus Szombat
A kivált szekták által leginkább ellenzett őskeresztény gyakorlatok egyike a szombat ünneplése volt, tekintsük át most ezért, milyen elképzelések jelentek meg ezzel kapcsolatban az első századokban.
Mint korábban láttuk, a hellenisztikus szemlélet szerint a 7-es szám a bolygók szféráját, az anyagi világot, a csapdába esett lélek szenvedéseit, a kínt és a fájdalmat szimbolizálta. Míg a 8-as szám a csillagos menny, a szellemi lét, a megkötözöttségből való szabadulás, a tökéletes boldogság és halhatatlanság jelképe volt.
Mivel az Ószövetség Istene beismerten 7 nap alatt teremtett, és tudvalevő, hogy az ő tiszteletének napja a hetedik nap, ez azt bizonyítja, hogy a zsidó/héber hit egy hibás, az anyaghoz ragaszkodó, megkötöző vallás. Ezért minden olyan dolgot, mely zsidó eredetű, el kell vetni, hogy elérhessük a szabadulást, előretekintve a mennyre, ami a lélek valódi otthona és célja. Szándékuk szerint kívül akartak kerülni az egész hét-napos cikluson, ezért a vasárnapot nem mint a hét első, hanem mint a 8. napját kezelték, ily módon is elválasztva magukat az anyagi teremtéstől. Ez a nap a nyolcadik, mennyei szférát is képviselte, amely a megváltás, a szabadulás szimbóluma. Leegyszerűsítve: a hetednapi Sabbath még fizikai ÉS szellemi nyugalom volt, ami alsóbbrendű, azonban a hellén nyolcadik nap CSAK szellemi, így ez a tökéletes.
Alexandriai Kelemen (150-215) szintén ezzel a szám-zsonglőrködéssel magyarázta a vasárnaptiszteletet:
„és a hét nap, és a hét bolygó járása … csak kínlódik, hogy elérje a valódi véget, a nyugalomban. De a kóborló [vándorló, tévelygő] gömbök [planéták] után [mögött] a mi utunk a mennybe vezet, azaz a nyolcadik szférába, és a nyolcadik naphoz.” /Strom V. 106. 3-4/
„Akár az idővel kapcsolatban [szólunk], amely végighaladva a hét korszakon, eléri a végső nyugalmat; akár a hét szféráról, és a rögzített mennyboltról (…), melynek neve Ogdoad [nyolc] – mindenképp arra jutunk, hogy a gnosztikusnak [megvilágosodott kereszténynek] ki kell emelkednie [el kell szakadnia] a változás és a bűn szférájától.” /Strom IV. 159. 2/
Érdekes, hogy itt még a bűnnel is összekapcsolja a 8. napot, vagyis azt állítja, hogy a keresztényeknek az anyagi világ, és annak képviselője, a hetedik napi Sabbath fölé kell emelkedniük annak érdekében, hogy kijöjjenek a bűnből.
A minden bizonnyal 70 és 135 között keletkezett „Barnabás levele” szintén szót ejt erről a témáról. A mai tudósok egyetértenek abban, hogy az iratot nem maga Barnabás, Pál társa írta, hanem egy ismeretlen szerző Alexandriából. A második Thessalonikai levélből tudható, hogy már az apostolok jelenléte idején is keletkeztek olyan írások, melyeket nekik tulajdonítottak, de hamisak voltak. (2.Thess. 2.2)
Maga a szöveg allegorikusan értelmezi az Ószövetséget, kijelenti, hogy „nem szabad az ő [zsidók] törvényükre való átállás miatt hajótörést szenvednünk” /III.6./ Azt állítja, a Jézus visszatérésekor elkezdődő korszak maga lesz a valódi nyugalom, méghozzá egy teljesen új, szellemi teremtés által, ezért az anyagi dolgokhoz kötött Sabbath nem képviselheti ezt a tisztán szellemi nyugalmat. Helyette egy „nyolcadik napot” alkot majd Isten, amely „egy másik világ kezdete”, ezért nekünk is ezt kell ünnepelnünk. Össze is köti a két napot, mondván, a nyolcadik nap az igaz betöltése a régi, materiális hetednapi szombatnak.
4. A gnosztikus Szombat
A gnosztikusok megközelítése szerint a hetes és nyolcas szám az univerzum felépítését írja le, hasonlóan a hellenisztikus ideológiához, mely azonban elsősorban az emberi történelem korszakaira vonatkoztatta a számokat. Mindkét elképzelés a 8-ast a mennyel, az üdvözültek céljával, míg a 7-est az anyagi, alsóbbrendű dolgokkal azonosította. A gnosztikus tanítás hangsúlyozta, hogy nem eltörlik, elvetik a Sabbathot, hanem betöltik egy új, tökéletesen szellemi, valódi értelemben. A logika úgy szól, hogy mivel a szombat a teremtés befejezésének ünnepe, és mivel a keresztény ember egy „új teremtés” (2Kor.5:17), amely folyamatosan zajlik, most még csak az eleje, kezdete, elseje ismert – tehát a hét első napja a helyes alkalom az ünneplésre. (lsd. pl. Ambrosius P.G. 26, 133 B-C)
Felvetették továbbá, hogy a teljes fizikai megnyugvás avagy tétlenség, amit szerintük a Sabbath megkíván, semmiképp sem lehet helyes gyakorlat, hiszen a csillagok is tovább mozognak szombaton is, tehát maga a teremtett világ sem pihen, sőt, Jézus is erről beszélt János evangéliumában (5:17) és ő maga is munkálkodott a szombatokon. Hogyan mondhatnánk hát, hogy az embernek tétlennek kell lennie ezen a napon?
Meglátásuk szerint a megnyugvás kizárólag szellemi nyugalomként értelmezhető, vagyis a keresztényben levő halhatatlan lélek pihen meg, így válik minden keresztény „élő Sabbath”-tá, belsőleg megélve a szombatokat. A 8. nap teológiája arra tanít, hogy távol tartsuk magunkat a gonosz anyagtól, és CSAK és kizárólag a jövőbeli, szellemi, mennyei életre fókuszáljunk, így minden cselekedetünk arra irányuljon, hogy halálunkkor visszatérhessünk oda.
Ehhez hasonló magyarázatok napjainkban is megtalálhatóak a hitehagyó nagyegyházakban, pl. II. János Pál 1998-as leiratában a következőt olvashatjuk:
„(…) Úr napját az egyházatyák által nagyon kedvelt szimbolikus értelmezéssel a „nyolcadik napnak” is lássuk. Azaz a hét folytatásaként olyan egyedülálló és transzcendens helyzetű napnak, melyen az időnek nemcsak a kezdetére, hanem a végére, az „eljövendő örökkévalóság” kezdetére is emlékeztet. Szent Baszileosz magyarázza, hogy a vasárnap azt a teljesen egyedülálló napot jelzi, mely a jelenlegi időt fogja követni, a határtalan napot, melynek nincs se reggele, se estéje, az el nem múló időt, mely nem tud öregedni; a vasárnap a végtelen élet állandó hírnöke, mely élteti a keresztények reményét, és bátorítja őket zarándokútjukon. Szent Ágoston az utolsó nap távlatában — mely beteljesíti a szombat előképi szimbolikáját — zárja Vallomásait, amikor az eszkatonról úgy beszél, hogy az „a nyugalom békéje, a szombat békéje, az alkony nélküli béke”. A vasárnapnak, az „első” s ugyanakkor a „nyolcadik” napnak az ünneplése a keresztény embert az örök élet felé irányítja.” (Dies Domini, 26.)
Számtalan olyan írásmagyarázat is létezik, melyek a nyolcas szám minden elképzelhető megemlítésébe belelátnak valamiféle idevonatkozó tanítást. Például Péter első levelének azon verse, amely a Noé bárkájában megmenekült személyekről szól (1Péter 3:20), szerintük misztikus bemutatása a nyolcas szám, és így a 8. nap fontosságának. Avagy a Prédikátor intelme a vízre vetett kenyér hét és nyolc részre tagolását illetően (Préd. 11:1-2) valójában a Sabbath lecserélését előlegezi meg a nyolcadik napra.
Mindezek a gondolatok a történelemből ismerhetők meg, akad azonban olyan gnosztikus tanítás is, amit tulajdonképpen szó szerint néven nevez az Írás.
5. Thiatira és a Sátán mélységei
A Jelenések könyvének második fejezetében találjuk azt a különös megfogalmazást, hogy valakik „ismerik a Sátán mélységeit”, méghozzá olyanokra vonatkoztatva, akik nem kedvesek Krisztus előtt. Láthatjuk, hogy itt szintén idegen tanokról, másfajta „tudományról” van szó, mint az Isten beszéde, vagyis nagy valószínűséggel valamiféle gnosztikus gyökerű tanításról, mely egyesek körében az egyházon belül is elterjedt.
A kérdés az, hogy volt-e forgalomban ilyen, vagy hasonló teológia akkoriban. Nos, ami azt illeti, már jóval korábban, a babiloni misztériumvallásokban létezett egy bizonyos „Mély”-ről szóló elképzelés, amely gyakorlatilag egy hatalmas, föld alatti víztározó volt, ahonnan minden évben újra kiáradt a termékenység ereje, vizek fakadtak, megöntözték a földet, így megújítva az ember számára az életet, és lehetővé téve a jólétet. A fentebb említett nagy pogány reformáció során azután ez is átformálódott, és immár „Mélység” néven volt ismeretes az a hely, amely már nem a föld alatt volt, hanem a szellemi világban, és ahonnan többé nem az anyagi életet segítő források származtak, hanem szellemi energiák áradtak ki, melyek az ember halhatatlan lelkét élesztették újjá. Érdekesség, hogy a „Mély”-nek nevezett helyszín is fennmaradt egy módosult formában, mint a még formátlan anyag föld alatti tárhelye, ami a későbbiekben a gonosz forrásává, a szenvedés színhelyévé vált, vagyis tulajdonképpen a pokol fogalmának korai változata.
Ezt a tant az ún. Káld Orákulumok szövegeiből ismerjük, melyek Babilon asztrológus-papjainak ősi tanítása alapján készült iratok, és neoplatonikus filozófusok írásaiban, idézetek formájában maradtak fenn. A legkorábbi ilyen szövegek a II. század elejéről származnak, ám maga az elképzelés, mint láttuk, már ezelőtt is létezett. A szövegekben gyakran előforduló fogalom az „Atyai Mélység” vagyis az Isten mélysége, ami a tiszta szellemi dolgok gyűjtőhelye, és magában Istenben található, innen árad ki a szellem, hogy építse, gyarapítsa, fejlessze az emberek szellemét. /forrás: Lewy – Chaldaean Oracles and Theurgy, Paris, Etudes Augustiniennes 1978, 169. és 295. oldal/
Ismert tény az is, hogy a Közel-Keleten, pl. Mezopotámiában is elterjedt volt a „végtelen mélység” (Abyss) képzete, ami szinte teljesen megegyezik a görög Káosz fogalmával, és amely egy vizes közeg, ahol az anyag még nincs szétválasztva, megformálva, ez minden dolognak az eredendő állapota. Hogy visszakanyarodjunk az első századok gnosztikus csoportjaihoz, Epiphanius, II. századi ciprusi püspök azt írja Valentinus követőiről, hogy az Atyai Mélység fogalmát egyenesen a görögök Káosz elképzeléséből vették át. /Epiphanius: Panarion 31.2.5/
Lássunk egy kimondottan gnosztikus forrást is ezügyben. A Nag Hammádiban talált tekercsek közt van egy valentinita irat, az Igazság Evangéliuma /NHLE, 50. eredeti szöveg a függelékben/, mely az alábbiakat tanítja: Krisztus a Mélységből (pleroma) érkezett, amit a Fiú nyugalma helyének is nevez a szöveg (hiszen a Mélység egy békés, változásmentes, csendes hely, maga a színtiszta szellemiesség), feladata az, hogy beszéljen az embereknek a Mélységről, vagyis ismeretet, gnózist adjon át. Rajta keresztül összeköttetésbe kerülhetünk a pleromával, nyerhetünk annak erejéből, és így mi magunk („az Atya minden emanációja”) is pleromák leszünk, vagyis misztikus módon átváltozunk olyan tökéletessé és szellemivé, amilyen a Mélység. Ily módon maga a pleroma lesz a lelkünkbe plántálva, azaz ekkor „megismerjük az Isten Mélységét”. Aki megismeri a Mélységet, az már teljes, nincs semmi hiányossága, bűntelen, ezért nem is kell igyekeznie semmire, saját maga lett az igazság, nem érheti szellemileg semmi kár, vagyis örökre biztonságban van. Ha a gondolatainkat folyamatosan a szellemi dolgokra irányozzuk (meditálás), akkor varázslatos úton felemeltetünk lélekben és egyesülünk az Atyával – aki csak tiszta szeretet, nem ítél, nincs benne harag, nem szigorú – ez pedig szellemi megnyugvást, nyugalmat eredményez, ettől kezdve a lényeg a lélek állapota, ami tökéletes békességben van Krisztus nyugalmának helyén.
Nehéz nem észrevenni a sok antinomiánus tétel jelenlétét ebben a tanításban (belső, csak szellemi nyugalom Krisztusban; elveszíthetetlen üdvösség; a cselekedetek lényegtelensége; az igazságos ítélet tagadása), melyek nyilvánvalóvá teszik, miért is számít a Mélységről szóló ismeret Jézus követői számára idegen és elvetendő tudománynak.
6. Gnosztikus kereszténység napjainkban
A második Thessalonikai levél második fejezetében Pál egy olyan veszélyre hívja fel a figyelmet, ami számunkra is igencsak aktuális:
2Thess. 2:7-8 Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, a ki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia. És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, a kit megemészt az Úr az ő szájának lehelletével, és megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével.
Úgy van itt bemutatva a „törvényszegés titkos bűne”, mint ami átível a századokon, folyamatosan jelen van, működik az egyházon belül is, és amit csak Krisztus dicsőséges visszatérése fog végleg megszüntetni. Láthattuk, hogy mi is ez a titkos törvényszegés: egy nagyon elferdített, spirituális „kereszténység”. Azt is tudjuk, kik álltak emögött: a gnosztikus keresztények; valamint tudjuk, hogy mikor és hol kezdődött mindez: az első századi apostoli egyház keretein belül. Ismerjük hirdetőinek sorsát is: tömegesen váltak ki az egyházból, és alapítottak saját gyülekezeteket szerte a világon, azután úgy a VI. század végére nagyrészt eltűntek a színről. Az Írás nem is szól folyamatosan fennálló gnosztikus csoportokról, hanem magának a hamis tanításnak a jelenlétéről egészen az utolsó időkig. A Jelenések könyvében a gyülekezeteknek szóló levelek közt is találunk említést törvénytelen hitehagyásról és gnosztikusnak hangzó tanításokról a keresztények között. Ha pedig ez így van, akkor valahol a kereszténység körein belül ma is látnunk kell ilyen törvényszegést.
Mik lehetnek a jellemzői ennek az átmentődött gnoszticizmusnak? Először is tudnunk kell, hogy követői bizonyosan nem nevezik magukat gnosztikusnak, hanem meggyőződéssel kereszténynek. Mi több, nem csak hogy annak tartják magukat, hanem állítják, hogy ők a kereszténység egy magasabb fokú, jobban megvilágosodott formáját képviselik, különleges saját kijelentések alapján, melyek helyesbítik avagy felülírják Jézus földi szolgálatát és az Újszövetség tanítását. Az eredeti tanítványi gyakorlatot elmaradottnak és nem kellőképpen szelleminek tartják, amely nem volt képes elszakadni az Ószövetségtől és annak törvényétől. Ennek megfelelően elvetik a szombat megtartását, mint visszalépést egy korábbi szintre, és mint olyan gyakorlatot, mely még mindig a zsidó szokások rabságában vesztegel. Jellemzően Pál leveleire alapoznak, azokat magyarázzák, és abban vélnek felfedezni egy progresszív kinyilatkoztatást. Valószínűleg vasárnap-tartást hirdetnek, mint olyan dolgot, amely a mennyre, a szellemi újjászületésre, a szabadulás nyolcadik napjára mutat. Megtalálható náluk a halhatatlan lélek tanítása, valamint a kegyelem és a törvény egymással való szembeállítása, extrém szintig elvíve a kegyelem egyedüli fontosságát. Nem hirdetnek teljes erkölcstelenséget, hanem az Isten által lefektetett törvény helyett egy embertől származó, saját belső szellemi természetükön alapuló morált tartanak követendőnek. Állítják, hogy a felsőbbrendű spiritualitás és a Krisztus-központú élet magától kiérleli a bűntelenséget az emberben, saját erőfeszítés nélkül.
Vagyis a jellemzők röviden:
– keresztényeknek mondják magukat, és egy állítólagos második, mélyebben spirituális kijelentést követnek
– Pál teológiája alapján a progresszív kinyilatkoztatás tételét tanítják
– elítélik a szombat-tartást és összességében az egész korai keresztény gyakorlatot, mint elmaradottat
– felcserélik a szombatot a vasárnap megünneplésére
– hisznek a kegyelem törvényt hatálytalanító voltában
– a törvényt behelyettesítik filozófiai magyarázatokon és emberi értékítéleten alapuló erkölcsösséggel
– hisznek a lélek halhatatlanságában, mely a halált követően a mennybe kerül
Összességében a legalapvetőbb ismertetőjegyük, hogy azt tanítják: az embernek nem csak hogy lehetséges, hanem szükséges is kizárnia az életéből az ószövetségi törvénynek való engedelmességet, legfőképpen a szombat megtartását egy olyan új, belső spiritualitás jegyében, amely a szeretet és szabadság erejére hivatkozva elválasztja, egymástól függetlenné teszi a megváltást és az engedelmességet.
A mai (evangéliumi) protestáns teológiában szintén megtalálhatóak olyan eszmék, melyeknek hasonmását/eredetét valamely gnosztikus tanítónál már megismertük. Ilyen pl. az „örök biztonság” tanítása, az extrém lelkiség-centrikusság, a testi ember törvénytelen cselekedeteinek jóváhagyása megtért hívők életében, illetve a páli teológia elmisztifikálása.
Ez utóbbi erőteljesen tanítja, hogy mivel nem mi élünk már, ahogyan Pál átvitt értelemben fogalmazott, hanem a Krisztus él bennünk, ezért nekünk gyakorlatilag és szó szerint semmiféle teendőnk nincsen, elegendő hátradőlni és hagyni, hogy a bennünk munkálkodó, misztikus erők elvégezzék a dolgukat. Ennek értelmében, ha megpróbálunk bármilyen módon részt venni a folyamatban, azzal megsértjük az „egyedül a kegyelem és hit” alapelvét. Ugyanígy tévedés az eredeti bibliai törvényzetek tanulmányozása, mert ez az ember önhittségét mutatja csak, azt feltételezve, hogy saját maga, a saját erejéből képes volna valamivel is hozzájárulni az üdvösség eléréséhez. Ezért meg kell szabadulni a törvényektől, az Újszövetségben nincs is szükség törvényre, mivel Jézus mindent betöltött élete során, bennünk élve pedig misztikus módon kimunkálja a mi engedelmességünket is, anélkül, hogy mi bármit is tennénk. Azonban természetesen nem a törvénynek való engedelmességet, hanem a belső, szellemi, egyéni, állítólagosan Krisztustól eredő kinyilatkoztatásunk alapján, az általunk meghatározott általános „jó” szerinti cselekedeteket. /S. McVey: Grace Walk, Eugene Oregon, Harvest House, 1995, 35., 81., 87-89. old./
Függelék
Idézetek a gnosztikus „Az Igazság Evangéliuma” c. iratból:
„[az Isten] Fia … aki a Mélységből jött el, beszélt az ő titkairól, tudván, hogy az Atya egy gonoszság nélküli létező. Épp emiatt hozta őt [a Fiút] elő, hogy az szóljon arról a helyről, az ő nyugvóhelyéről, ahonnan eljött, és hogy megdicsőítse a pleromát … és az Atya kedvességét.”
„… nem azt gondolván az Atyáról, hogy kicsinyes volna, sem azt, hogy szigorú vagy haragos, hanem azt, hogy ő egy gonoszságtól mentes, nyugodt [higgadt, megzavarhatatlan], nyájas [szelíd, kedves] lény…”
„Ezért hát az Atya minden emanációja pleroma [teljes, tökéletes], és az összes emanáció gyökere abban a személyben van, aki mindannyiukat felneveli [kifejleszti] önmagában.”
„Mert a hely, ahová gondolataikat irányozzák, az a hely, amely az ő gyökerük, az emeli fel őket egészen a magasságba, az Atyához. Birtokolják az ő fejét, ami által nyugalmuk van…”
„… de ők abban nyugszanak meg, aki maga is pihen, és nem küzd [törekszik, igyekszik]… De ők maguk az igazság, és az Atya őbennük van és ők az Atyában, így tökéletesek, …semmi hiányosságuk [fogyatékuk] nincsen, hanem nyugalomba vannak helyezve, a Szellem által felfrissítve. És vigyáznak majd a gyökerükre. Azokkal törődnek majd, amikben megtalálják gyökerüket, és nem fogja veszteség érni az ő lelküket.”