Mágusok Jeruzsálemben?

A karácsonyi ünnep kapcsán a világszéles kereszténységben szokás feleleveníteni az ünnepek alapját képező bibliai történéseket, érintett bibliai személyeket, illetve az ünnep körül kialakult – nem mindig bibliai – hagyományokat. Mivel az ünnep névlegesen Jézus születéséhez kötődik, ezért a születés körüli misztériumok és szereplők jelennek meg a szerepjátékokban, mint például a jellegzetesen magyar népszokás, a betlehemezés során is. A szereplők a megszokottak: az épp csak megszületett „Kisjézus”, József és Mária, a pásztorok, angyalok, a napkeleti bölcsek és a jászol körüli állatok: ökrök, szamarak és bárányok. Ebben az írásban a hagyományosan „háromkirályok” vagy „napkeleti bölcsek” néven nevezett bibliai szereplők kilétével és feltűnésük (majd eltűnésük) jelentőségével fogunk foglalkozni.

Az evangéliumok írói közül egyedül Máté említi meg őket, mégpedig a második fejezet első versétől kezdődően:

„1. Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, ezt mondván:
2. Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az Ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy imádjuk Őt.
3. Heródes király pedig ezt hallván, megrémült, és vele együtt az egész Jeruzsálem.
4. És egybegyűjtve minden főpapot és a nép írástudóit, tudakozódik vala tőlük, hol kell a Krisztusnak megszületnie?
5. Azok pedig mondának néki: A júdeai Betlehemben; mert így írta meg a próféta:
6. És te Betlehem, Júdának földje, semmiképpen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, aki pásztorként terelgeti majd népemet, az Izraelt.
7. Ekkor Heródes titkon hívatván a bölcseket, szorgalmatosan megtudakolá tőlük a csillag megjelenésének idejét.
8. És elküldvén őket Betlehembe, monda nékik: Elmenvén, szorgalmatosan kérdezősködjetek a gyermek felől, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és imádjam Őt.
9. Ők pedig a király beszédét meghallván, elindultak. És ímé a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük ment mindaddig, amíg odaérvén, megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt.
10. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek.
11. És bemenvén a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, imádják Őt; és kincseiket kitárván, ajándékokat adtak néki: aranyat, tömjént és mirhát.
12. És mivel álomban meginttettek, hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más úton tértek vissza hazájukba.”

Bármi, amit ezekről az úgynevezett „napkeleti bölcsekről” tudhatunk, ebben a tizenkét versben van leírva. Illetve, majd látni fogjuk, hogy mégsem csupán ennyi a rendelkezésre álló információ.

Kezdjük az elején és haladjunk sorjában a leírtak elemzésével.

Az első versben leírtak értelmében keleti irányból „bölcsek” érkeztek Jeruzsálembe, mégpedig azzal a kimondott szándékkal, hogy imádják a zsidók akkor megszületett királyát. (1-2. versek)

Először álljunk meg a szónál, amelyet a legtöbb magyar nyelvű fordítás úgy ad vissza, hogy „bölcsek”. (Csia Lajos fordítása például „mágusokat” említ”)

A bölcsek

A görög szó, amely itt Máté evangéliumában szerepel a „ μάγοι ”, azaz magoi, amely szó jelentését most tisztázni fogjuk.

Ha ennek a szónak a modern jelentését kellene meghatározni, akkor valóban fordíthatnánk akár úgy is, hogy mágus. A szó mai jelentéstartama magában hordozza annak a modern korszellemnek minden töltetét, amit pogány kultuszok, hamis vallások, népszerű könnyűirodalom, a spiritizmus térnyerése, de akár hollywoodi filmek is megteremtettek. A mágus személye ma a varázsló, a boszorkány, a kézrátevő csodagyógyító, a kuruzsló minden jellemzőjét kombinálhatja magában.

Felruházhatjuk-e a zsidók által várt Megváltó, a várva várt Felkent megszületésekor Jeruzsálembe érkező „napkeleti bölcsek” személyét ezeknek a jellemzőknek és kombinációjuknak tulajdonságaival? Azaz alkalmazhatjuk-e a mai értelemben vett „mágus” kifejezést a személyük leírására?

Ennek megállapításához össze kell hasonlítani a mágus szó mai, fent vázolt jelentését azzal a jelentéstartalommal, amit Máté értett alatta, azaz amit a korabeli görög nyelv ezzel a szóval kifejezett. Ugyanis igen jelentős különbség van e kettő között.

A magoi görög szó mögötti jelentés a Máté második fejezetére vonatkozóan az újszövetségi görög szótár szerint a következő: „μάγοι, [mágoi] perzsa jövevényszó, tekintélyes (bár Izrael szemében problematikus) személyeket jelöl pejoratív felhanggal”.
Az említett pejoratív felhang arra tett utalás, hogy a hivatalos zsidó vallási vezetők (azaz a farizeusok, írástudók) és az általuk befolyásolt, mondhatni félrevezetett jeruzsálemi zsidó nép kételkedéssel, de legalábbis zavarodottsággal fogadta a napkelet felől érkezett különleges személyeket. Részünkről – a Felkentben hívő igaz keresztények részéről – viszont nem mondhatunk rosszat azokról a személyekről, akik miután hosszú utat tettek meg érte, a kor legkeresettebb, legértékesebb ajándékainak kíséretében imádták a megszületett megváltót – szemben a zsidók elutasításával. Tehát – ha van is ilyen – a pejoratív felhang, az nem Máté, vagy Jézus követői részéről értendő, hanem az akkori hivatalos zsidó álláspont részéről. Hamarosan látni fogjuk, hogy mi is volt ez az álláspont és mi állt a zsidóság zavarodottságának, majd későbbi felháborodásának hátterében.

Foglalkozzunk még a μάγοι [mágoi] szó eredetével és korabeli jelentésével. A Strong konkordancia (3097) szerint a kifejezés a médek egyik törzséhez (vagy különleges kasztjához), a magik-hoz tartozó egyént is jelenti. A magi szó eredete a Pártus birodalomba mutat. A babiloniak (káldeusok), médek, perzsák és mások által a bölcseknek, tanítóknak, papoknak, orvosoknak, látnokoknak, álomfejtőknek stb. adott elnevezés a magi. Azonban a magi eredetileg a Pártus birodalomban ténykedő papi kasztot jelölte a babiloni népek szóhasználata szerint. A magi-k vallása eltért a többi perzsa hitrendszertől, ami ugyan a zoroasztrizmushoz hasonlóan határozottan monoteista hit volt, ám attól mégis különbözött. Mi volt ennek az oka? Nagyon egyszerű: a Pártus birodalom ekkori lakói nagyrészt a korábban „elveszett” (értsd: fogságba hurcolt, lásd: II. Királyok 17: 6) tíz izraelita törzs leszármazottjai voltak, akik közül sokan tartották meg, vagy éppen tértek vissza Izrael Istenének hitéhez – amennyire legalábbis tudtak. Tehették ezt azért is, mert az Örökkévaló soha nem felejtkezik el az Ő népéről, akkor sem, ha a nép paráznasága (Istenhez való hűtlensége) miatt hosszú időre kiáradt rájuk Istenük haragja, de nem veti el örökre Isten az Ő népét:

„17. Elszéledt juhnyáj az Izrael, oroszlánok kergették szét; először benyelte őt Asszíria királya, végre pedig ez a Nabukodonozor, a babiloni király megtörte az ő csontjait. 18. Azért ezt mondja a Seregek Ura, az Izrael Istene: Ímé, én megfenyítem a babiloni királyt és az ő földjét, miként megfenyítem az asszíriai királyt. 19. És visszaviszem az Izraelt az ő lakhelyére, és Básánban legel és a Kármelen, és az Efraim hegyén és Gileádban megelégszik az ő lelke.” (Jeremiás 50: 17-19)

A pártusok papi osztályát a tíz törzs között elosztott léviták tették ki, akik láthatóan még a szétszóródás után is megmaradtak papokként hosszú ideig. A babilóniai, illetve méd törzsek közül egyedül a magi-k rendelkeztek papsággal, akiket az „írásmagyarázók” néven is emlegettek, héber kifejezéssel: מָגִים azaz magim.

Strabo, az I. századi római történész ezt írja a pártusokról:

” A pártus tanács két osztályra oszlik, az egyik réteg a törzsi vezetőkből, a másik pedig a bölcsekből és magik-ból áll…”

Ez megfelel az Izraeli gyakorlat szerinti vének és papok tanácsának. A pártusok között lakozó izraeliták leszármazottjai közül számosan gyakorolták még az izraelita vallás egyes elemeit, persze alaposan eltorzítva, és keverve különböző keleti vallásokkal, misztériumokkal.

Josephus az első században pontosan ezt az Eufráteszen túli területet említette az elveszett törzsek lakhelyeként:

’Az egész Izrael népe [a 10 törzs] abban az országban maradt [fogságban], amiből eredően csak két törzs, [Júda és Benjámin] van Ázsiában és Európában a római uralom alatt, míg TÍZ TÖRZS a mai [Kr.u.100] napig az Eufrátesz folyó túloldalán él, hatalmas népesség az, és megszámlálhatatlan sokaság (Antiquities of the Jews, XI. könyv, 5. fej. 2. bek.).

A pártusok Izraelből való papjai megőriztek bizonyos izraelita hagyományokat, tudták, hogy Júdából fog eljönni a megváltó, Izrael királya, s nem véletlenül keltek útra őt felkeresni ajándékokkal, hiszen bizonyos fokig volt ismeretük ennek az eseménynek a jelentőségéről. Csupán feltételezés, hogy lelkük mélyén vágyták a Megváltó szabadítását, még ha képtelenek is lettek volna megfogalmazni, hogy voltaképpen mit jelent ez valójában. Mindenesetre azt tudták, hogy aki ott és akkor Júdea Betlehemében megszületett, az a személy Király, ráadásul az Egy Igaz Isten által elküldött Király és világra jötte hatással lesz az ő mindennapjaikra is – és kötelességüknek érezték, hogy nem sokkal születését követően elmenjenek, tiszteletüket tegyék, sőt, imádják azt, leboruljanak az előtt, aki ott emberré lett.

Ha tekintetbe vesszük az akkori Jeruzsálem és az akkori Júdea viszonyait, minden vallásos jegyét, szokását, bevett gyakorlatait, akkor annak figyelembevételével, hogy ezeknek a személyeknek az érkezése Heródes királyt is és egész Jeruzsálemet izgatottsággal, zavarodottsággal töltötte el (3. vers), ismételten azt kell mondanunk, hogy nem, nem alkalmazható a mágus kifejezés mai, modern kori jelentése ezekre a Jeruzsálembe érkező személyekre.

Az újszövetség talán legismertebb mágusa Simon, aki pénzen akarta megvenni a hatalmat, hogy kezének rátevése által vegyenek az emberek Szent Szellemet. Ez a Samáriában tevékenykedő varázsló azonban mindenben megfelel a mágus szó mai értelmének is és minden szempontból alkalmazható rá a fogalom. Azonban még a Biblia fordítói is érzékeltetik, hogy határozottan van különbség a Máté evangéliumában megjelenő magik és Simon mágus között. Habár valóban hasonló hangzású a görög szó, amit alkalmaznak rájuk, és ez megtévesztő lehet, ám a tartalom, ami mögötte áll, a két esetben éppenséggel teljesen ellentétes egymással. A megszületett Messiást meglátogató magikat „bölcseknek” fordítják, kifejezve érkezésük pozitív vonatkozásait és szándékát. Simon varázsló esetében pedig még Károli is egyszerűen „ördögi tudományok művelőjét” látja a személyében.

Ezen kívül, mi oka lenne pogány asztrológusoknak, vagy akár mágusoknak, hogy méregdrága ajándékokkal Jeruzsálembe zarándokoljanak imádni a zsidók éppen megszületett királyát, csak mert láttak valami állítólagos égi jelenséget felbukkanni, ami egy születésre utal. Hiszen nem azzal a meggyőződéssel és mondással mentek Jeruzsálembe, hogy egy világmegváltó szellemi minőség lett testté valaki személyében, aki minden addiginál nagyobb spirituális hatással lesz a világra – ami egy mágustól nem is hangzott volna annyira idegenül vagy furcsán – hanem egyszerűen ennyit mondtak: jöttünk leborulni a zsidók megszületett királya előtt. Belátható, hogy több sebből vérzik ez a pogány asztrológus elmélet.

Mit takart hát e kifejezés, mit jelentett Máté és az ő kortársai számára ez a görög szó, hogy magi?

Mindent egybevetve olyan, nem az akkori Júdeából származó személyeket jelöl, akik az egykor fogságba vitt tíz izraelita törzs leszármazottjai voltak, és ha a gyakorlataik több évszázad távlatából nem is tükrözték tökéletesen a mózesi törvényben rögzített előírásokat, de az Egy Igaz Istenben hittek, ismerték az írásokat, ismerték a Felkent megszületésére vonatkozó próféciákat, de talán még a megszületésének körülbelüli idejére vonatkozó dánieli próféciákkal is tisztában voltak.

Hányan voltak?

A legtöbb hagyomány a bölcsek számát három főben limitálja. Ennek alátámasztására azt tudják felhozni, hogy a megjelenő magik három ajándékkal érkeztek a megszületett messiás családjához, mégpedig aranyat, tömjént és mirhát hoztak. Feltételezésük szerint egy-egy ajándék egy-egy bölcstől. Mindamellett, hogy ez meglehetős leegyszerűsítése a magyarázatnak, nem ad valódi választ a kérdésre és alapja sincs, mert az ajándékok száma nem utal arra, hogy az ténylegesen három személytől származik. A fentebb vázoltak értelmében, ha minden elhurcolt törzshöz rendelünk egy-egy napkeletről (azaz a Pártus birodalomból érkezett) lévita származású papot, akkor kijelenthetjük, hogy minimum tíz bölcscsel számolnunk kell. Azonban, ha kicsit kitekintünk a saját szűk vallási környezetünkből, az egyetemes római valláson és a protestáns hagyományokon túlra, akkor érdekességeket fedezhetünk fel.

A közel-keleti keresztény egyházak tanításaiban tizenkét bölcsről (magiról) emlékeznek meg, akik meglátogatták a megszületett Királyt. Tanításuk szerint tizenkét magi, Izrael mind a 12 törzsét képviseltetve jelentek meg, mintegy követekként a Felkent megszületése után. Melyek ezek az egyházak, ahol 12 bölcsről tesznek említést, szemben az európai kereszténység „háromkirályok” hagyományával? A szír, az arámi, az örmény egyházak, az Irak és Irán területén egykor – a mainál sokkal jelentősebb számban – jelenlévő keleti gyülekezetek. Érdemes megfigyelni, hogy ezek az egyházak azokon a területeken vannak jelen, amely területet Máté az ő evangéliumában egyszerűen csak „napkelet” néven azonosít és a magik hazájaként jelöl meg. Nem lenne logikátlan azt a gondolni, hogy az ezeken a területeken őshonos gyülekezetekben nagy gonddal őrizték meg ezeknek a magiknak a személyéhez fűződő ismeretet, ami a bölcsek számára vonatkozóan is biztosabb kiindulási alapot jelent.

A csillag

Máté leírásából megtudhatjuk, hogy egy csillagot láttak keleten a bölcsek, amely csillag nem csupán megjelent nekik, hanem útjuk során vezette őket, sőt, elvezetve őket Betlehembe afölött a hely fölött állt meg, ahol a gyermek volt, megmutatva nekik a pontos tartózkodási helyét.

Nem csupán a világ, de kereszténység nagy része is asztronómiai értelemben vett fogalommal azonosítja ezt az úgynevezett „csillagot”, amely a bölcseket vezette útjuk során. Azaz szó szerinti értelemben vett csillagként tekintenek rá. Azonban eddig a csillagászat tudománya semmilyen elfogadható magyarázattal nem szolgált ennek a „csillagnak” a beazonosítása terén. Amire képes, az csupán a találgatás, jelenleg semmilyen ismert égitesttel nem lehet párhuzamba állítani egy abban a meghatározott időtartamban – állítólag az égen – feltűnt csillagot. Ráadásul a biblia leírása szerint ez a „csillag” hol feltűnt, hol eltűnt, tehát nem volt folyamatosan látható.

Az első dolog, ami félrevezeti a válasz keresőt az, hogy a hagyományoknak megfelelően (de tévesen) nemes egyszerűséggel asztrológusnak nevezik ezeket a személyeket, mondván, hogy valamilyen konstelláció vagy egyéb csillagászati esemény keltette fel a figyelmüket. Azonban a magi szó jelentésének tisztázásával kizártuk azt, hogy ezek a „bölcsek” pogány asztrológusok lettek volna. Tehát ha nem asztrológusok voltak, akkor a „csillag elmélet” is meglehetősen rozoga lábakon áll.

Akkor mégis, hogyan azonosíthatjuk be ezt a csillagot? A legjobb, ha a Biblia szimbólumrendszerét használva közeledünk a magyarázathoz. Ahogy a legtöbbször, most is hagyni kell, hogy a Biblia megmagyarázza önmagát.

Az ószövetség könyveiben rendre Isten fiait, az angyalokat láthatjuk csillagnak megnevezni (Bírák 5: 20; Jób 38: 7; maga a Sátán is Hajnalcsillag néven van azonosítva (Ézsaiás 14: 12). Emberek is megjelennek csillagként szimbolizálva az Ószövetségben (I. Mózes 37: 9) 

Isten egyszülött Fiát – Sátánhoz hasonlóan – szintén Hajnalcsillag néven nevezi a Jelenések könyve (22: 16).

Ezen kívül az újszövetségi Jelenések könyvében maga a János látomásában megjelenő Emberfia ad magyarázatot a csillagok szimbólumára, ami nem is annyira átvitt értelmű szimbólum:

„Írd meg, amiket láttál és amik vannak és amik ezek után lesznek: A hét csillag titkát, amelyet láttál az én jobb kezemben, és a hét arany gyertyatartót. A hét csillag a hét gyülekezet angyala, és amely hét gyertyatartót láttál, az hét gyülekezet.” (Jelenések 1: 19-20)

Aztán szintén a Jelenések könyve további támpontokat ad, hogy mit is kell bibliai értelemben vett szimbolikus csillag alatt érteni:

„A harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira; A csillagnak neve pedig Üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé; és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűekké lettek.” (Jelenések 8: 10-11)

„Az ötödik angyal is trombitált, és látám, hogy egy csillag esett le az égről a földre, és adaték annak a mélység kútjának kulcsa.” (Jelenések 9: 1)

„Láttaték más jel is az égben, és ímé vala egy nagy veres sárkány, akinek hét feje vala és tíz szarva, és az ő fejeiben hét korona; És a farka utána vonszá az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat; és álla az a sárkány a szülő asszony elé, hogy mikor szül, annak fiát megegye.” (Jelenések 12: 3-4)

Láthatjuk tehát, hogy nem csak, hogy nem idegen a bibliai szimbolikában csillagnak nevezni a menny szellemi lényeit, az angyalokat, hanem még értelmezhetővé is teszi a Máté evangéliumának napkeleti bölcseket leíró részét. Hogyan is lehet elképzelni annak a leírásnak valóságát, hogy egy fizikai csillag (csillag, bolygó vagy meteor, üstökös stb.) „megáll a hely fölött, ahol a gyermek volt” aztán „bemenvén a házba ott találták a gyermeket az anyjával, Máriával”? Hogyan képes egy csillag mozogni, vezetni különféle utakon eltérő irányokban, eltűnni, felbukkanni, majd megállni egy ház fölött? A választ mindenki kitalálhatja.

Tehát, ha szeretnénk meghatározni, hogy mi is volt az a „csillag”, ami napkeleten (a Pártus birodalom területén) megjelent a bölcseknek (magiknak, azaz szétszóratott izraelita papok leszármazottainak) akkor a fentiek értelmében kijelenthetjük, hogy minden bizonnyal Istennek angyala, a megszületett Jézusnak angyala:

„Mert láttuk az Ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy leboruljunk Ő előtte.” (Máté 2: 2)

Ugyanaz az angyal, amelyik napkeleten megjelentette számukra a Felkent Király megszületését, tovább vezette őket, egészen a megszületett Megváltó tartózkodási helyéig:

„És ímé a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük ment mindaddig, amíg odaérvén, megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek.” (Máté 2: 9-10)

A leírásból kiderül, hogy a „csillag” nem egy, az égbolton folyamatosan látható égi jelenség volt, hanem megjelenő, majd eltűnő fényforrásból származó (talán nem is mindenki számára látható) jelenség – egy küldött, azaz egy angyal fénye. Talán ahhoz hasonlóan vezette őket, ahogyan például a kivonuló izraelitákat vezette az Úr nappal füst, éjjel tűzoszlop formájában. Ezen kívül nem reális elképzelés, hogy egy izraelita, azaz Máté, csillagászati adatokat jegyezne fel (azt is meglehetős hiányossággal), miközben Izrael számára nem volt megengedett dolog az asztrológiával való közösség vállalás (abban az időben az asztrológia és az asztronómia egyáltalán nem különült el egymástól).

Királyok…?

Divat a szent hagyomány nyomán „háromkirályok” néven emlegetni Máté evangéliumának napkeleti bölcseit. De vajon mennyire állja meg a helyét az, hogy királynak tekintjük őket a bibliai leírás alapján?

Láthatjuk (1-2. versek), hogy elsőként Jeruzsálembe mentek a bölcsek, mégpedig abban a reményben, hogy megtudhatják a megszületett Megváltó tartózkodási helyét (ekkor az angyal még nem vezette őket a Felkent tulajdonképpeni tartózkodási helyére). Jeruzsálembe érve felbolydulást keltett megjelenésük és zavart szült a személyük. (3. vers) Heródes összehívta a farizeusokat és a szanhedrint, hogy kiderítse a születés helyét. Miután az írástudók Betlehemet határozták meg a Messiás születési helyeként, Heródes magához rendelte a bölcseket (7. vers) elküldte őket Betlehembe, hogy megtalálják, majd neki is jelentést tegyenek róla (8. vers).

Nos, a bölcsek megjelenése valóban komoly aggodalommal tölthette el Jeruzsálemet, Heródest különösen, ugyanis nem a személyük, hanem érkezésük oka bolydította fel a várost: a zsidók megszületett királyához jöttek, tiszteletüket kifejezni felé.

Elemezzük ki ezt az eseményt: Heródes érthetően meghökkent az utazók állítása hallatán, de vele együtt a jeruzsálemi zsidók is. Heródes egyértelműen pozícióféltésből, féltékenységből akart megelőző csapást mérni a kisgyermekre, a halálát akarta – önmagán kívül nem tűrt meg másik királyt, sem örököst, a zsidóknak nem lehetett más királyuk, csak ő. A konkurencia elpusztítása volt a célja. Ő volt a király. Ennek jegyében járt el a szanhedrinnel, ennek jegyében rendelte magához a magikat, és ennek jegyében küldte el őket Betlehembe. Vajon, ha három valódi király érkezik Jeruzsálembe, akkor Heródes ide-oda rendelgethette, küldözgethette volna őket? Nem valószínű. Még így sem, hogy ő van hazai pályán. Mindennek megvoltak akkoriban is a protokolláris szabályai. Ráadásul, királyok abban az időben sem utazgattak kísérők, személyzet, testőrség nélkül. Azonban a magik, mint a szétszóratott izraelita törzsek követei, az egyetlen „kánaáni székhellyel” is rendelkező törzs királyának, és még mindig Isten egyfajta megengedő akaratában uralkodó zsidó királynak, mint feljebbvaló hatalmasságnak engedtek. Elmentek hozzá, amikor hívta őket, majd kimentek oda, ahova küldte őket, ami azt mutatja, hogy engedtek neki, mint hatalmasabbnak. Azonban akkor nem engedelmeskedtek, amikor erre vonatkozóan Istentől intést kaptak álomban, hogy vissza ne menjenek és ne tudassák Heródessel a gyermek hollétét, emiatt más úton tértek vissza hazájukba.

Egyébként pedig: mi oka is lehetett volna bármilyen királyoknak elmenni és meghajolni egy éppen elnyomás alatt lévő nép állítólag megszületett királya előtt? Ráadásul olyan országok, birodalmak királyairól beszélünk, akik nem szenvedték ugyanannak a nagyhatalomnak, nevezetesen a római birodalomnak az elnyomását.

A fentiek jegyében összefoglalva mindazt, amit tudhatunk az eseményekről, azt a megállapítást kell tennünk, hogy a megszületett Messiást meglátogató személyek egyáltalán nem voltak szó szerinti értelemben vehető királyok.

Összegzés

Mindent egybevetve a fenti elmélkedés következtetéseit az alábbiak szerint lehet összefoglalni:

A napkeleti bölcsek minden bizonnyal tizenketten voltak, szemben a nyugati kereszténységben elterjedt három személy hagyományával. (Arra nem is érdemes kitérni, hogy semmi alapja nincs a Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevekkel való azonosításuknak, ugyanis ezek csupán több száz évvel Krisztus születése után kialakult hagyomány maradványai, ahogyan hármas számuk is).

A „bölcsek” magik, azaz a Júdeától keletre fekvő területeken, az egykori Babiloni birodalom területén élő, vagy hétszáz évvel korábban elhurcolt izraeliták leszármazottai voltak, lévita papok örökösei. Ismerték a Messiás eljövetelére, születésére vonatkozó próféciákat, talán még vártak is egy Istentől való Felkentet, aki által visszavezeti a szétszórattatásban lévő Izraelt az ígéret földjére.

A nekik megjelenő csillag a bibliai szimbolika szerint inkább volt Jézus egy küldötte, angyala, mint valóságos csillagászati jelenség, bolygó együtt állás, vagy hasonló fizikai, égi csoda, ne adj Isten asztrológiai üzenet.

Teljességgel kizárhatjuk, hogy a bölcsek egyben uralkodók is voltak. Egy ilyen királyi látogatáshoz minden bizonnyal a római helytartóságnak is lett volna egy-két szava, de erről semmilyen hivatalos feljegyzés nem ismert. Ahogyan Heródes parancsainak engedelmeskedtek a bölcsek, az arra enged következtetni, hogy alárendeltjeinek tekintették magukat. Mindezek nem vallanak királyi viselkedésre. Arra, hogy engedelmeskedtek valószínűleg jó okuk volt, ám csak bizonyos határok között értendő, mert amikor az Istentől való álom nyomán ellentmondtak neki, akkor jó messze el is kerülték Heródest.

A megszületett Messiás az őt meglátogató napkeleti bölcsektől ajándékokat kapott, amelyek az akkori időkben igen nagy értéket képviseltek. Arany, tömjén, mirha. Miért volt szükség ezekre? Több okból is „jól jöttek” a családnak. Jézus apja asztalos, vagy ács volt. Nem lehettek kifejezetten tehetős emberek. A Felkent istállóban született meg, nem egy betlehemi elöljáró házában, akinél befogadásra találhattak volna, mint előkelő vendégek. József az angyal figyelmeztetése nyomán engedelmességet tanúsítva menekítette Heródes erőszakja elől családját Egyiptomba. Minden bizonnyal igen hasznos volt az ajándék a számukra, amikor egy idegen országban, idegenként kellett éveket eltölteniük.
Ezen kívül az arany, a tömjén és a mirha az ószövetségi írásokban számos helyen az Egy Igaz Isten imádata különféle kifejezésének eszközei voltak. A papság is használta a szolgálata során, így ez is azt támasztja alá, hogy ezek a bölcsek valóságosan Izrael Istenében hittek.

A keresztény hagyományok – például a betlehemes játékok is – gyakran a Lukács evangéliumából ismert pásztorokkal együtt ábrázolja a napkeleti bölcseket megjelenni Jézus születésénél. Azonban a Szentírás beszámolói alapján egyértelművé válik, hogy a pásztorokkal ellentétben – akik Jézus megszületésének estéjén tettek látogatást az istállóba, ahol megszületett a Megváltó, és látták meg a jászolban az újszülöttet – a napkeleti bölcsek már egy „házba” mentek be, s találták ott a gyermeket Máriával, az Ő anyjával (Máté 2: 11). A ház nem istálló. A napkeleti bölcsek a keleti egyházak hagyományai szerint jóval Jézus körülmetélése után tették tiszteletüket a megszületett Királynál. Ez jelenthet heteket, de akár hónapokat is. A megváltó megszületésének idejére vonatkozóan még Heródest is bizonytalanságban tartották a bölcsek, szándékosan félrevezették. Semmi biztosat nem tudott meg tőlük Heródes. Emiatt döntött úgy, hogy minden két év alatti kisgyermeket megölet (Máté 2: 16-18).

Talán többen ismerik a hittanos példázatot, ami arról szól, hogy mindenki tudja, hogy nem lesznek a nebulók a hittan nyomán teológusok, de valami azért mégiscsak megmarad bennük. Amikor felteszik a kérdést, hogy „És vajon mi?”, a hittanos iskolást kérdezve, hogy mire emlékszik a hittanból, a válasza ez: „A tizenkét apostol a következő három: Péter és Pál”.
Nos, valami ilyesmi jár a fejünkben amikor a világszéles kereszténység „háromkirályok” tradíciójára gondolunk.

Ahogyan megvizsgáltuk a napkeleti bölcsek történetét, megállapíthatjuk, hogy a Szentírásban adott információkat az évszázadok során figyelmen kívül hagyták, vagy egyenesen megváltoztatták és az evangéliumban leírtaktól eltérő történet kerekedett belőle. Akik szorgalmasan tudakozzák az írásokat és szomjúhozzák az igazságot nem hagyhatják figyelmen kívül a hagyományok hozott tévedéseit. Idővel ezek a szentként tisztelt hagyományok lealacsonyodtak a babonák szintjére.