A Szent Szellem ajándékai: a kegyelmi ajándékok
– a szolgálókról, szolgálatokról –

Mottó:
“Jézus pedig előszólítván őket (a tanítványokat), monda:
Tudjátok, hogy a pogányok felett fejedelmek uralkodnak,

és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk.
De ne így legyen közöttetek;

hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok;
És aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.”

(Máté evangéliuma 20. fejezet 25-26-27. versek)

Isten írott igéjében olvashatunk arról, hogy a gyülekezeten belüli és azon kívüli feladatok ellátására, szolgálati feladatok betöltésére a hívők “szellemi ajándékok” formájában készségeket, képességeket, erőt kapnak Istentől. Ezeknek a “kegyelmi ajándékoknak” a segítségével válnak alkalmasakká a különféle feladatoknak az Isten akarata szerinti ellátására, az egymás, hívők és nem hívők felé való szolgálatra.

Erről olvashatunk például Pál apostol korinthusbeliekhez írott első levelének 12. fejezetében:

1. A szellemi ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai, hogy tudatlanok legyetek.
2. Tudjátok, hogy pogányok voltatok, vitetvén, amint vitettetek, a néma bálványokhoz.
3. Azért tudtotokra adom néktek, hogy senki, aki Istennek Szelleme által szól, nem mondja Jézust átkozottnak; és senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Szellem által.
4. A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Szellem.
5. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr.
6. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben.

Pál itt azt írja, hogy amikor a hívők még pogányok voltak, a néma, és holt bálványokhoz járultak. Ám amióta Jézust mondják Uruknak, ezt nem maguktól, hanem csak Isten Szent Szellemének szívükben tett kijelentése által mondhatják. Ez azt is mutatja, hogy Isten nem olyan mint a néma bálványok és nem hagyja magára az embert, hanem igenis Ő maga szól az ember szívéhez, megszólítja az embert. Isten tevékeny erejének megnyilvánulása az, amikor mi Jézust Urunknak valljuk meg – pontosabban, ezt csakis úgy tehetjük meg, ha előzetesen Isten Szelleme ezt nekünk kijelentette, mi pedig megvalljuk az ebben való hitünket, meggyőződésünket. (második, harmadik vers)

Aztán azt írja Pál, hogy – ellentétben a néma pogány bálványokkal – Isten az Ő Szellemén keresztül különböző “kegyelmi ajándékokat” ad a hívőknek, és ugyan ezek között a kegyelmi ajándékok között különbség van, de ugyanattól a szellemtől vannak – ahogy a szolgálatok között is különbség van, de ugyanaz az Ura a szolgáknak. Aztán azzal folytatja, hogy következésképpen különbségek vannak a cselekedetekben is, azaz a szolgálók által elvégzett tettekben, tevékenységekben, munkában, az erőfeszítések irányában, de az Isten egy és ugyanaz, aki cselekszi mindezt mindenkiben.

Maradjunk egy kicsit ezeknél az igei soroknál.
Milyen felismerésekre juthatunk ezeknek a soroknak az olvasásakor és milyen kijelentéseket tehetünk a felismeréseink nyomán?

Kezdjük az elején:

1. A hívők a szolgálati feladatok ellátására a képességet, készséget és erőt ajándékként kapják Istentől. (első vers)

– nem érdemeink elismeréseképpen, nem a teljesítményünk nyomán, nem a rengeteg imánk vagy böjtölésünk eredményeképpen, nem a világban szerzett képzettségünk és tudományos tájékozottságunk miatt, nem az erkölcsös és szent életünk jutalmaként, nem a hűségünk elismeréseként, és nem a tehetségünk kibontakoztatása céljából (egyébként a tehetségünket is Istentől kapjuk) hanem ajándékként, a Szent Szellem bennünk való munkáján keresztül.

2. Kegyelmi ajándékként adja a hívőknek a Szent Szellem. (negyedik vers)

– kegyelmi ajándék, azaz pontosan annak ellenére kapjuk, hogy nem érdemlünk ilyen ajándékot Tőle. Tehát nem érdemeinkre való tekintettel, hanem pontosan az érdemtelenségünk ellenére: ez a kegyelem, ami Isten irántuk táplált szeretetéből táplálkozik.

3. Különféle szolgálati feladatok vannak, amelyeket el kell látni Isten népének közösségében, a szolgálatokban különbség van, ahogyan a szolgálók tevékenysége is különböző. (ötödik és hatodik vers)

– különbségek vannak a szolgálatokban, ám a különbséget nem a szolgák egymás alá és fölérendeltségi viszonya jelenti, hanem az elvégzendő feladatok eltérő jellege és eltérő célja, annak megfelelően, hogy milyen munkát akar elvégeztetni az Úr a gyülekezetben;

– aztán amikor a cselekedetek (szolgálati feladatok, tevékenységek) különbözőségéről beszél az írás egy fontos dolgot azért kihangsúlyoz: nehogy elbizakodóvá és túlzottan magabízóvá, felfuvalkodottá váljon a szolgáló, mert mindez nem a szolgálók saját munkálkodása, hanem mindent Isten cselekszik a szolgálókon keresztül!

Kik azok, akik kapnak ezekből a szellemi ajándékokból, kik azok, akik részesednek ezekben a kegyelmi ajándékokban?

Vajon teológiai végzettséghez köti a biblia a kegyelmi ajándékok kitöltését? Valamilyen államilag elismert felekezet által kinevezett lelkészi pozíciót jelöl meg feltételként az Isten, hogy adja az Ő szolgálati ajándékait? Netán egy hivatalos egyház által kiállított képesítéshez köti az ajándékait az Úr?

Olvassuk el a hetedik verset:

“A Szellem mindenkinek ad kijelentést, mégpedig (egymás) építésére.”

Ott, ahol ennyire egyértelmű az Ige, nem szorul magyarázatra.

Ha csak erre az egy versre támaszkodnánk, akkor könnyen az lehetne az érzésünk, hogy ebben a szakaszban csakis és kifejezetten a Szent Szellemen keresztül Istentől jövő úgynevezett kijelentésekre vonatkozik az, hogy ezekből mindenki részesül.

A biblia fordítók (és kiadók!) gondoskodnak róla, hogy valóban így értelmezzük ezt az igeszakaszt, gondoskodnak róla, hogy tényleg leragadjunk az ige ilyetén való értelmezésénél:
ugyanis láthatjuk például a Károli fordítás némely kiadásában is, hogy a hetedik és nyolcadik vers közé beillesztenek egy

“A Szent Szellem ajándékai”

mondatot, mintha itt az előző versekben leírt gondolatoktól független, új fejezet kezdődne.

Azonban ez a mondat nem képezi a szentírás részét!

A kiadók, fordítók illesztették be, mondván, hogy segítse a könyvben történő eligazodást, tájékozódást, illetve magyarázattal legyen arra vonatkozóan, hogy miről is szól egy-egy szakasz. Ez utóbbi különben több esetben félrevezetően, sőt, tévesen tájékoztatja az olvasót a mondanivalóra vonatkozóan.

Ám maradva a konkrét példánál, ez az itt elhelyezett “A Szent Szellem ajándékai” beszúrás megszakít egy rendkívül fontos üzenetet, ezt pedig akkor láthatjuk igazán, ha a hetedik vers után folyamatosan, megszakítás nélkül olvassuk tovább a nyolcadikat, és a soron következőket:

“A Szellem mindenkinek ad kijelentést, mégpedig épülésre. Némelyiknek ugyanis bölcsességnek szava adatik a Szellem által; másiknak pedig ismeret szava ugyanazon Szellem szerint; Egynek hit ugyanazon Szellem által; másnak pedig gyógyítások ajándékai azon egy Szellem által; Némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig szellemek megkülönböztetése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázata.”
(Pál első levele a korintusiakhoz, 14. fejezet, 7-10. versek.)

Nyilvánvaló tehát, hogy a kijelentés, amit mindenki kap a Szent Szellemen keresztül (7.vers), nem az Úr Jézusról, mint megváltóról kapott kijelentés, nem is igei kijelentés, hanem sokkal inkább vonatkozik a továbbiakban olvasható kegyelmi ajándékokra!

Vizsgáljuk meg mi az a szó, amit itt a “kijelentés” szóval ad vissza a Károli biblia.

Itt Pál a görög “phanerosis” szót használja, aminek jelentése megnyilatkozás, kinyilvánítás, manifesztáció.

A ‘kijelentés’ szó görög nyelven “apokalypsis” – ahogy például a Jelenések könyvében is használatos.

Miért fontos ez a különbség?

Azért mert itt Pál arra utal, hogy mindenkinek megmutatja (kinyilatkoztatja, kinyilvánítja) a Szent Szellem, hogy milyen Istentől kapott szellemi ajándékkal tud szolgálni a testvérei felé, hogy milyen kegyelmi ajándék adatott neki a mások felé való szolgálat céljából!

És itt a mindenki szón van a hangsúly.

Ugyanis, ha elfogadjuk, hogy minden hívő részesedik ezekből a szolgálati ajándékokból, akkor azonnal beláthatjuk azt is, hogy nincs szükség közvetítőre, vagy közbenjáróra az úgynevezett “hívők” és az Isten között, hogy nem igei az a gyakorlat, amelynek értelmében a különféle felekezetek meghatározott világi, állami intézmények (teológiai iskolák, lelkészképzők, papi iskolák) képzéseihez kötik az egyházi szolgálatokba történő beállást.

Ha megértjük azt, hogy Isten a hívők között bölcsen és bőkezűen osztogatja az Ő kegyelmének jókedvéből a szolgálati ajándékokat, akkor rájövünk arra, hogy nincs szükség állami pénzen fenntartott úgynevezett egyházakra, sem pedig közpénzből fizetett papokra, lelkészekre, lelkipásztorokra ahhoz, hogy a hívők közelebb kerüljenek Istenhez, vagy hogy minden gyülekezeten belüli teendő elvégezhető legyen. Ennek folyamodványaként pedig azt is fel kell ismernünk, hogy minden hívő közvetlenül járulhat az ő Teremtő Istenéhez, anélkül, hogy papok, vagy ’tiszteletesek’ közvetítésére lenne szüksége.

Természetesen ez a módja az Istennel való kapcsolatnak nem használ az intézményesült egyházaknak, felekezeteknek, mivel azokat feleslegessé teszi – következésképpen egyetlen államilag elismert (és államilag támogatott) egyháznak sem érdeke az, hogy ezeket a tanításokat közzétegye a hívők soraiban is, főleg az nem érdeke, hogy az istentiszteleti rend ennek jegyében élővé váljon, és a hívők mindegyike szellemi érettségre, nagykorúságra jusson.

Hová is juthatnánk így!? Még a végén meg kellene szüntetni a papságot… ami mellesleg Krisztus megváltó áldozatával már kétezer éve megszűnt!

Nem érdeke az Ige fenti üzenetének feltárása és nyilvánossá tétele az intézményesült és az állammal összefonódott egyházaknak, mert elveszítenék az irányítható tömeg feletti kontrolt, le kellene mondaniuk a kiváltságaikról.

A szellemi ajándékok azért adatnak a hívőknek, hogy Isten a saját erejével ruházza fel a szolgáit, akiknek ezt követően nem kell a saját (véges) képességeikre támaszkodniuk, hanem Isten mindig elegendő, sőt, több mint elegendő erővel ruházza fel őket, hogy a feladataikat el tudják látni – ezek a képességek Istentől vannak, nem pedig világi iskolákban megszerezett tudásban gyökereznek.
Ezért senki sem dicsekedhet!

Amikor az ember intézményesült és államilag elismert egyházak által kinevezett, világi iskolákban képzett “szolgákat” nevez ki, akkor valójában elutasítja Isten kegyelmét, és szeretetét. Lecseréli az Istentől való erőt iskolában megszerezhető intellektuális ismeretre, emberi tudásra. Elutasítja, hogy az események Isten akarata szerint menjenek végbe, Isten akarata szerinti módon, az Ő akarata szerint kiválasztott emberek által.
Ehelyett az ember maga veszi át azt a szerepet, amit Isten a maga hatalmába helyezett, ezzel megtagadja Isten erejét és elutasítja Isten Szellemének kegyelmi ajándékait.
Az ember saját maga lép Isten helyébe.

Sok (valóban sok, a legtöbb) egyházban tapasztalható, hogy az úgynevezett szolgálókat egyfajta misztériummal veszik körbe, mintha az, aki szolgál, tudna valamit, amit az egyszerű, hétköznapi hívő (még) nem tud. Hallani olyat, hogy a szolgálatba beállított emberek “jobban az Istennel járnának” mint azok, akiket az átlagos hívő kategóriájába sorolnak. Azt mondják róluk, hogy “ő már tud valamit” vagy hogy “ő az Isten embere”. Sőt, van olyan látásmód is, amely egyenesen azt mondja, hogy “ő már kiérdemelte hogy szolgálatba állhasson”.

Mintha “szolgálatba állni” egy kiváltság lenne, és az, aki szolgálatba áll, egy elitnek lenne a tagja.

Azonban ez a látásmód cseppet sem igei, sőt, teljesen ellentétes azzal a gyülekezeti képpel, amit az Újszövetségből megismerhetünk az apostolok levelein keresztül.

Szolgának lenni nem más, mint félretenni az ember nagyratörő egóját, és alázatosságot magunkra öltve hagyni, hogy a közöttünk lévő legnagyobb váljon a legkissebbé.

“Jézus pedig előszólítván őket, monda:
Tudjátok, hogy a pogányok felett fejedelmek uralkodnak, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk.
De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok;
És aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok.”

(Máté evangéliuma 20. fejezet 25-26-27. versek)