Ítélni vagy nem ítélni?

„Ne ítéljetek” – „Mindent megítéljetek”

A címben két, egymásnak látszólag ellentmondó ige jelenik meg. Ezt a látszólagos ellentmondást, és a két igehely kijelentését most kicsit közelebbről megvizsgáljuk.

***

„Ne ítéljetek”

Gyakran találkozhattunk azzal a kifejezéssel, hogy egy hívőnek nem szabad „törvénykezni” vagy „ítélkezni” más hívők felett (természetesen senki más felett sem).

És ez így igaz.

Gondoljunk csak Jézusnak a szálka és gerenda példázatára, amely arra int minket, hogy mielőtt mások apróbb hibái (jellemhibái vagy vétkei, bűnei) miatt elítéljük őket, és szemrehányóak, vagy kirekesztőek vagyunk velük, előtte vizsgáljuk meg saját magunkat ugyanabban a vonatkozásban, és ne legyünk magunkkal szemben elnézőbbek, sokszor sokkal komolyabb vétkek és bűnök tekintetében, mint amelyek okán másokat kárhoztatunk.

Nem ítélni, nem törvénykezni más fölött, nem elítélni valakit azt jelenti, hogy:

  • nem kárhoztatjuk, azaz nem rójuk fel hibáit, nem törünk pálcát fölötte, vagy például nem mondjuk azt róla, hogy pokolra, azaz örök kárhozatra fog jutni;
  • nem ítélkezünk fölötte korábban elkövetett bűnei miatt – ha az Atya nem emlékezik meg róluk, akkor nekünk sincs ahhoz jogunk, hogy felhánytorgassuk;
  • nem ítéljük el, ha vétkezik – Jézus vérében bocsánatot nyert ő is, nekünk sincs jogunk kizárólag az eleséseire, botlásaira vagy gyengeségeire tekinteni;
  • ha hibázott sem hibáztatjuk, hanem segítünk helyrehozni;
  • ha bűnbeesett is a testvérünk, nem bűntudatot keltünk benne, hanem segítünk neki megtérni belőle;
  • ha bűnt követett el valaki, és bűnbánatot tanúsít, nem szégyenítjük meg mások előtt;
  • nem jelentjük ki senkiről, hogy üdvössége van – a pozitív ítélet is ítélkezés, ez pedig egyedül Istennek áll jogában.

(Saját üdvbizonyosságunkat Isten Szelleme jelenti ki a számunkra, ez pedig egyedül ránk és Istenre tartozik, ahogy más se vehet részt ebben a kapcsolatban, úgy mi sem vehetünk részt egy másik ember és Isten között létrejött üdvbizonyosság megítélésében)

A bűntudatkeltés, a vádlás, a hibáztatás és kritizálás időnként manipulatív kérdések formájában is megjelenhetnek.
A manipuláció SOHA NEM Isten módszere!
A kritizálás SOHA NEM Istentől van!

A kritizálást felismerhetjük az akadékoskodó, kellemetlenkedő bírálgatásról, a hibakeresésről, ellenkezésről. A kritizálás mindig a személy ellen irányul, felsorolva hibáit, kifogásokat emelve tettei ellen, elért eredményeit leértékeli, terheit lekicsinyli, vagy elmarasztalja el nem ért eredmények miatt.
Kritikát gyakran elvárások nem teljesülése miatt fogalmaznak meg, ám a valódi célja a személy elmarasztalása, személyiségének rombolása, személyének lekicsinylése, alkalmatlanságának bizonygatása!

A kritizálás az ítélkezés egy formája.

Pál apostol így ír:
„Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem mint szerelmes gyermekeimet intelek.” (I. Korinthus 4: 14)

Az Úr Jézus, amikor elé vitték a házasságtörésen kapott asszonyt, nem azt mondta, hogy „mit vagytok úgy odáig, nem csinált semmi rosszat”, nem mentegette az asszony bűnét – ám ezt mondta neki:
„Nem kárhoztatlak” (János evangéliuma 8. fejezet 11. vers)

Egyszerűen nincs jogunk másokat elítélni azok bűnei miatt. Nincs jogunk kárhoztatni senkit, főleg így, hogy Jézus sem teszi.

Jézus szavai az ítélkezésről számunkra is tartalmaznak figyelmeztetést:

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” (Máté evangéliuma 7. fejezet 1-2. versek)

„Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik” (Lukács evangéliuma 6. fejezet 37. vers)

Ha ítélkező lelkülettel rendelkezünk, és nincs meg bennünk a megbocsátás készsége és szívünk állapota a törvénykezés szellemét hordozza magában, akkor ez magunk számára is ítéletet vetít előre.

***

„Mindent megítéljetek”

Azonban van több olyan igehely, ahol arra buzdít minket az Úr, hogy bizonyos dolgok tekintetében igenis legyünk „ítélkezőek”, azaz ítéljük meg azokat.

Nézzünk néhány ilyen bibliai verset:

„Vajon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogy nem Istenre, ítéljétek meg! Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” (Ap. csel. 4: 19-20)

„Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (János evangéliuma 7: 24)

„Magatokban ítéljétek meg: Illendő dolog-é asszonynak fedetlen fővel imádkozni az Istenhez?” (I. Kor. 11: 13)

„A próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak; és a többiek ítéljék meg (eredetiben: megkülönböztetni, különbséget tenni, megítélni).” (I. Kor. 14: 29)

Arra vonatkozóan is kapunk iránymutatást, hogy legyünk bölcsek, de ne a világ szerint, hanem a Szellem szerint és vizsgáljuk meg Isten akaratát:

„És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújítása által, hogy megvizsgáljátok (megítéljétek), mi az Istennek jó, megengedő és tökéletes akarata.” (Róma 12: 2)

Van Istennek egy szellemi ajándéka, amely ajándék az utolsó időkben kiemelten fontos szerepet kap: a szellemek megkülönböztetésének (szellemek megítélésének) ajándéka. (I. Korinthus 12: 10)
Az utolsó idők tévelygéseitől, a hamis szellemek megtévesztésétől egyedül a biztos igei alapok és a szellemek megítélésének ajándéka tudja megvédeni a gyülekezeteket. A biblia így nevezi ezt az ajándékot: szellemek megkülönböztetésének ajándéka. Beszéljünk erről az ajándékról röviden.

A bennünk ébredő gondolatok, indulatok, vágyak több forrásból eredhetnek: a világtól, az ördögtől, testünkből-lelkünkből, érzelmeinkből, angyaloktól, Isten Szellemétől. A szellemi élet és a szellemiek szempontjából fontos felismerni, hogy egy-egy konkrét megnyilvánulás milyen eredetű, s annak megfelelően kell követni vagy megtagadni, hogy jó-e (azaz Istentől való) vagy rossz (démoni, ördögi eredetű) a forrása:

1. Minden, ami visszatart a jótól vagy fékez annak véghezvitelében, a gonosz szellemektől való, s minden, ami előbbre visz a jóban, a Szent Szellemtől való:

– a gonosz szellemek hazug örömöket, lelki élményeket, érzelmi élményt adnak, hogy belevigyék és megtartsák az embert a tévelygésben;

– a Szent Szellem nyugtalanságot kelt, szellemi riadót fúj bennük, hogy felismerjük azt, ami nem Tőle van;

– a valóban megtértek elé a gonosz szellemek akadályokat állítanak, hogy elkedvetlenítsék őket;

– a Szent Szellem örömöt, jó kedvet és bátorságot önt belénk és tovább ösztönöz minket az ige megismerésére, és megtartására, Isten akaratának cselekvésére.

2. Lelki szárazság, vagy megpróbáltatások idején nem szabad változtatni a jó elhatározásokon, hanem Isten előtti alázatban, imádkozó szívvel, hűséges türelemmel várjuk Isten újabb látogatását és vigasztalását.

3. A vigasztalások akkor származnak a Szent Szellemtől és Istentől, ha:

– buzgóságra és egyre nagyobb szeretetre gyújtanak és békességre vezetnek;

– ha őszinte bűnbánatra vezet és Isten szeretetének könnyeire fakasztanak;

– ha növelik a hitet, a reményt és a szeretetet, és békét, békességet hoznak.

4. A Szent Szellem vigasztalásakor hálával fogadjuk Isten kedves szeretetét – de készüljünk a próbatételekre.

5. A kísértővel szemben a legjobb fegyver az Istennek való engedelmesség, és az ördögi dolgoknak való azonnali, határozott ellenállás – már gondolati szinten is.

A fentiek értelmében nem megengedhető, hogy miután a gonosz jelenlétének felismerésére jutottunk (a szellemek megkülönböztetésének ajándéka révén) egy személy megnyilvánulásaival, szavaival, vagy tanításokkal, tanítókkal kapcsolatban, akkor továbbra is egyetértésben legyünk vele, vagy hogy ne adjunk hangot a Szellemnek az adott dologgal való kijelentésének – azaz az igazságnak.

Olvassuk el ennek igazolásaképpen a következő igéket:

„Szeretteim, ne higgyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg (ítéljétek meg) a szellemeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba.” (I. János 4: 1)

„Mindent megpróbáljatok (megítéljetek); ami jó, azt megtartsátok! Mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek!” (I. Tessalonika 5: 21-22)

Tehát az ítéletalkotás, a mögöttes szellemi tartalom megvizsgálása, a szellemek megítélése igei kötelességünk! – nem pedig egy rosszindulatú feltételezésen vagy ártó szándékon alapuló kötekedés, vagy ártani akarás.

Mi az, amit szeretetben járva megtehetünk, ha egy testvérünk nyilvánvalóan vesztébe rohan, vagy destruktív, közösségromboló módon cselekszik, beszél? Mit mond erről a szentírás?

Inteni kell őt.
Sajnos az ego-centrikus és individualista korszellem beszivárgott a gyülekezetekbe, és ennek következtében ma már az első reakciója egy intésre a legtöbb hívőnek ez:
„Hogy jön bárki is ahhoz, hogy engem intsen, vagy megintsen? Milyen jogon vagy milyen alapon teszi ezt?”

Nos, igei alapon.

A szentírásban több helyen biztos alapot találunk arra vonatkozóan, hogy a közösséget, a gyülekezetet, annak szellemi tisztaságát veszélyeztető személyeket a tevékenységük miatt a gyülekezet pásztora, vagy elöljárói figyelmeztessék, intsék – sőt, ha ezek nem vezetnek eredményre, akkor utasítsák ki a közösségből.

Jézus azt mondja, hogy „először négyszemközt dorgáld meg őt”, ha nem hallgat rád akkor két vagy három tanú előtt tedd meg ugyanezt, ha ez sem vezet eredményre, akkor a gyülekezet előtt kell megismételni, és ha még a gyülekezetre sem hallgat, akkor el kell tőle különülni. (Máté 18: 15-17)

Ahogy olvashatjuk, a gyülekezet a legfelső fórum. Ez a „fórum” azonban csak akkor működik Istennek tetsző módon, ha a gyülekezet tagjai soha nem felejtik el, hogy mindannyian kegyelmet nyert, és Jézus halálában megigazult bűnösök vagyunk. Ha ennek mindnyájan tudatában vannak, akkor lehet a gyülekezet a féltő szeretet intését igei módon felvállalni képes közösség.

Pálon keresztül további utasításokat kapunk az Úrtól, hogy a közösségromboló, vagy tisztátalan szellemeket magukban hordozó személyekkel hogyan járjunk el.
Olvassuk el az I. Korinthus 5: 9-13 verseket:

„Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok. De nem általában e világ paráznáival, vagy csalóival, vagy ragadozóival, vagy bálványimádóival; mert hiszen így ki kellene e világból mennetek. Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek. Mert mi közöm ahhoz, hogy a kívülvalókról is ítéletet tegyek? Avagy nem a belül lévők fölött tesztek-é ítéletet. A kívülvalókat pedig majd az Isten ítéli meg. Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül.”

Kemény szavaknak tűnnek, de a közösség védelmében születtek. Egy valamit tartsunk szem előtt: Pál mindezt annak teljes tudatában írta, hogy mindannyian (ő is) bűneinkből Jézus vérével, kegyelem által megváltott hívők vagyunk, és ezekkel a szavakkal nem a bűnöst kárhoztatja, hanem a közösség szellemi tisztaságát óvja. Ezen kívül mindezt meg kell előznie intésnek, feddésnek, többszöri megtérésre való felszólításnak, és nem indulatból, haragból vagy felindulásból kell megtörténnie!

Ha mindezen intések, feddések hatására a testvérünk megtér, akkor halleluja! Ha azonban nem tér meg és nem változtat, akkor igei módon kell eljárnunk – bármennyire is kellemetlen, vagy fájdalmas. A szentírás pedig azt mondja, hogy a szentek közösségének védelmében el kell különülni tőle, el kell különíteni a gyülekezet tagjaitól.

Mi történik, ha elkülönítjük a báránybőrbe bújt farkast a bárányoktól?
Megtisztulás.
Ha több személy távozik a gyülekezetből azt úgy hívják szakadás.
Mit mond a biblia a szakadásról?

Alapvetően nem jó, ha Isten népében szakadások következnek be. Pál így ír:

„Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, hanem legyetek teljesen egyek, ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.” (I. Korinthus 1: 10)

A szakadások elkerülésének alapfeltételét is meghatározza itt Pál: azonos beszéd, azonos látás, azonos vélemény. Röviden: egység.
Amikor ez az egység megbomlik, akkor következik be az elkülönülés, illetve a szakadás.

Pál mindennek a valódi okát is meghatározza. Olvassuk tovább a következő verset:

„Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.”
(I. Korinthus 1: 11)

Az egység megbomlásának oka: versengés. Az egyén önérvényesítési vágyának előtérbekerülése, az ego felemelkedése.

Mi a helyzet, ha mégis bekövetkezik valamilyen megbomlása az egységnek, ami már nem rendezhető az igében leírt módon? Szakadás következik be.

Egyrészről a szakadásokat előidézheti maga a Sátán is:

„Kérlek pedig titeket atyámfiai, vigyázzatok azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok; és azoktól hajoljatok el. Mert az ilyenek a mi Urunk Jézus Krisztusnak nem szolgálnak, hanem az ő hasuknak; és nyájas beszéddel meg hízelkedéssel megcsalják az ártatlanoknak szívét.” (Róma 16: 17-18)

„A balgatag vitatkozásokat, (…) a viszálykodást és a törvény felől való harcokat azonban kerüld, mert haszontalanok és hiábavalók. A szakadást szító embert egy vagy két intés után kerüld; Tudván, hogy az ilyen romlott, és vétkezik, önmaga is kárhoztatván magát.” (Titus 3: 9-10)

Másrészről elkerülhetetlen és bizonyos tekintetben kívánatos is a szakadás meghatározott okból történő bekövetkezése:

„Mert először is, mikor egybegyültök a gyülekezetben, hallom, hogy szakadások vannak köztetek; és valami részben hiszem is. Mert szükséges, hogy szakadások is legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek köztetek.” (I. Korinthus 11: 18-19)

Tehát van a szakadásnak olyan módja és oka, ami kifejezetten kívánatos és szükséges is – mégpedig a gyülekezet érdekében!

„Nem jó a ti dicsekedésetek. Avagy nem tudjátok-é, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti. Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, hiszen kovász nélkül valók vagytok; mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában.” (I. Korinthus 5: 6-8)

A szellemek megkülönböztetésének ajándéka a többi nyolc ajándék mellé adatott, mégpedig azok kiegészítéseképpen, de azokkal egyenértékben. Nem mondhatjuk, hogy nincs rá szükség! Egyik ajándékról sem mondhatjuk, hogy nincs rá szükség. Hogyan is utasíthatnánk el, vagy mellőzhetnénk a Teremtő Isten szellemi ajándékainak bármelyikét? Mekkora felfuvalkodottság és vakmerőség ilyet még csak gondolni is!

A gyülekezetekben mindenkinek adatik valamilyen ajándék, de nem mindenkinek adatik meg minden ajándék. Sőt, nincs olyan ember, aki az ajándékok mindegyikét megkapta volna egy időben, azaz mindegyik egyszerre állt volna rendelkezésére. Ezeket a szellemi ajándékokat a Szellem osztogatja, kinek-kinek, amint akarja. (I. Korinthus 12: 11)

Az utolsó időkben (amiben ma élünk) a tévelygés szellemei, a hitető szellemek tömegei lepték el a gyülekezeteket. Nem csak a világot! – hanem a hívők közösségeit, a keresztény “társadalmat” is. Erre vonatkozóan világos figyelmeztetések és intések találhatóak a szentírásban.
Azonban az Úr nem hagyott minket magunkra az ellenük való védekezésben.
A szentírás kijelentéseire épített alapok, mint biztos sziklára épített erőd, vár, mint menedékvár véd meg minket a tévelygéstől, és a „tanítások akármi szele” soha nem fog minket tévútra vinni, ha engedjük a közösségben a szellemek megkülönböztetésének (megítélésének) az ajándékát megnyilvánulni, és működni.

Nem lehetünk annyira felfuvalkodottak, hogy a Szent Szellem kijelentéseit figyelmen kívül hagyjuk.

Tehát igenis van helye a gyülekezetekben az „ítéletnek” – ugyan semmiképp sem a testvérek fölötti ítélkezésnek, de az események, cselekedetek, szavak és tanítások mögött meghúzódó manipuláló és befolyásoló erők, szellemek megítélésének mindenképpen!

Ugyanígy helye van az intésnek, feddésnek, megtérésre való intésnek. Természetesen ezt nem a kritika szellemének hatására kell megtenni, hanem a Szent Szellem útmutatása, kijelentése és vezetése alatt.

A mai világ embere annyira felfuvalkodott, még a gyülekezetekben is, hogy nem ismer el semmiféle (szellemi!) tekintélyt maga fölött – sőt, még maga mellett sem. Azok a hívők, akik soha nem haltak meg önmaguknak, akik megtérése hamis, nem teljes, akik csupán saját lelküknek és érzelmeiknek keresnek megtapasztalásokat és kielégülést, azok képtelenek alázatban járni és soha nem töltekezhetnek be Szent Szellemmel. Akkor pedig hogyan is feltételezhetnénk, hogy őket bármi módon valóban a Szent Szellem vezeti?

A gyógyítások vagy a csodatévő erők ajándékai a legtöbb karizmatikus hívő kívánja, és a legtöbb közösség vágyik ezeknek az ajándékoknak a működésére. Ezen ajándékok jelenléte, működése könnyedén letesztelhető: vagy meggyógyul a beteg, vagy nem. Kevesebb lehetőség van a tévedésre.

A prófétaság szellemének működése már más eset. Ma szinte minden közösségben találunk valakit, aki állítólag „prófétál”. Mond mindenfélét. Ám az esetek többségében nem Isten Szellemének szavát tolmácsolják ezek a „próféták” a közösségek felé. Ha pedig nem a Szent Szellemtől vezéreltetve szólnak, akkor nyilvánvaló, hogy másféle szellemnek engedve teszik ezt. Legjobb esetben is csupán saját lelkük gondolatait fogalmazzák meg. Ez se szépíti a dolgot, nem szabad teret adni az egyénieskedésnek:

„Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják.” (Róma 1: 18)

Vannak, akik saját hamisságukkal emelnek falat Isten igazsága elé, elfojtva azokat, akiken keresztül valóban Isten Szellem kíván közölni valamit. Elfojtják, mégpedig erővel, hangos szóval, saját énjük erőszakos érvényesítésével.

Hogyan lehetünk biztosak efelől? Úgy, hogy kívánjuk, kérjük és hagyjuk működni a szellemek megkülönböztetésének ajándékát. Ha a prófétaság szellemének munkája megítélést kíván – márpedig erre szólít fel a szentírás az I. Korinthus 14: 23-ban – akkor ezt egyedül a szellemek megkülönböztetésének ajándéka révén vagyunk képesek megtenni! És minden egyéb dologban, amelyben “meg kell ítélnünk” bármit, vagy bárkit, kizárólag igei alapon, és a szellemek megkülönböztetésének ajándéka segítségével tehetjük meg. Ennek az ajándáknak a jelenléte elengedhetetlen feltétele annak, hogy a gyülekezet a Szent Szellemnek engedelmeskedjen, ne pedig mindenféle megtévesztő, tévelygést hozó hamis szellemnek.

Persze, aki felfuvalkodott, az tiltakozni fog az ellen, hogy őt, vagy a rajta keresztül megnyilvánuló szellemeket megítéljék. A gonosz szellemek is heves tiltakozásra fogják bírni a befolyásuk alatt tartott személyt, hogy őt megítéljék – mégpedig mert rettenetesen félnek a lelepleződéstől!

Hagyjátok működni az Isten ajándékait, sőt, kívánjátok azokat. Mindent pedig szeretetben, a másikat tisztelve, indulatok nélkül vigyetek végbe. Az indulat és a harag egyedül Isten joga.

„Akarom azért, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és versengés nélkül.” (I. Timótheus 2: 8)

„Azért, szeretett atyámfiai, legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja.” (Jakab 1: 19)

***

Összegzésképpen:
Minden olyan ítéletalkotás, ami az emberek, vagy atyafiak fölötti ítélkezést jelenti, kerülendő – nem igei viszonyulás a testvérekhez.
A cselekedetek és tanítások, véleményalkotások mögött álló szellemek megítélése igei kötelességünk – mégpedig saját és közösségünk érdekében.