A Római Katolikus Egyház állítása szerint egyházuk a Simon Péter nevű apostolra épült, aki egyben a „kereszténység” első pápája, illetve „atyja” volt. Ebben az írásban bizonyítékokkal mutatunk rá ennek az állításnak a képtelenségére, és mellette bemutatunk egy „másik Pétert”, aki valóban annak a vallásnak a feje volt, amelyet ez az „anyaegyház” képvisel.

A Katolikus Egyház „hagyományai” szerint Péter Claudius császár uralkodásának második évében, azaz i.sz. 42 körül ment Rómába. Természetesen azt hozzáteszik, hogy Péter először Antiókia püspöke volt, majd missziós küldetést végzett Pontuszban, Galáciában, Ázsiában, Kappadóciában és Bithíniában,* mielőtt Rómába ment (hogy ott szembeszálljon Simon Mágussal), ahol az ottani gyülekezet püspöke lett huszonöt éven át, egészen a Néró uralkodásának utolsó évében (i.sz. 67) bekövetkezett mártírhaláláig. Miután egy fejére állított keresztre feszítették, a vatikáni hegyen temették el. További állításaik szerint a Péter csontjait őrző kripta a római Szt. Péter Bazilika főoltára alatt helyezkedik el. *Arra már nem térnek ki, hogy Péter küldetése nem a pogányokhoz szólt, hanem az Izrael házának elveszett nyájához (Mát. 10:5-6), és pontosan ennek a feladatnak a betöltését végezte el az említett területeken (lásd a Kikhez lett a 12 apostol elküldve? című írást).

forrás: www.churchofgod.hu

A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatások vagy törlés nélkül kerül másolásra illetve terjesztésre. A forrás nevét, címét fel kell tüntetni.
Ár nem számítható fel érte.
 

Péter, mint az egyház alapja?

A Római Katolikus Egyház azon dogmáját, miszerint Péter volt az egyház első pápája, valamint a szikla, amire az egyház épült, elsősorban az alábbi idézetekre alapozzák:

Máté16:18-19 18 Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. 19 Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.

A katolikusok értelmezése szerint „az erre a kősziklára” idézet Péterre vonatkozik, nevénél fogva. Azonban ha egy gyors elemzéssel áttekintjük a szóban forgó görög kifejezések értelmét, akkor világossá válik, hogy valójában miről is beszélt ekkor Krisztus. A Máté 16:18-ban a „Te Péter vagy” kijelentésben használt ‘Péter’ szó a görögben ‘Petrosz’,amely egy könnyen elmozdítható követ, kődarabot jelent. A következő részben azonban nem ugyanaz a kifejezés áll a görögben: az „és én erre a kősziklára” idézetben, a kőszikla a görögben már nem Petrosz, hanem Petra, aminek a jelentése egy elmozdíthatatlan, hatalmas kőszikla – és ezt a kifejezést Krisztus nem Péterre, hanem önmagára értette. A Companion Bible idevonatkozó függelékében ez áll:

Amint azt már bemutattuk a lábjegyzetekben, a két görög szó, petrosz és petra jelentései között igen nagy különbség van. Az első szó hímnemű, a második pedig nőnemű. Az utóbbi jelentése kő, vagy szikla, in situ, merev és elmozdíthatatlan. Az előző szó pedig egy ilyen sziklának a darabját jelenti, amelyet egy arra járó elmozdíthat, akár a lábával félrelökve vagy felemelve félredobva. Ez az első szó, a petrosz, Péter arám nevének, kéfásnak a görög fordítása … Figyelemre méltó, hogy az Úr csak egyetlen más alkalommal (Luk.22:34) szólítja őt „Péternek”; minden más alkalommal pedig a korábbi nevén, „Simonként” nevezi, így emlékeztetve Pétert a hívása előtti állapotára, és testi jellemvonásaira. Ebben az említett második esetben kifejezetten Péter gyengeségeivel van kapcsolatba hozva neve, amint előre meg lett neki mondva, hogy meg fogja tagadni az Urát. Így tehát a „Péter” kifejezésnek különleges jelentősége van a Máté 16:18-ban. Ez a név utalás volt Péter küldetésére és apostolságára, vagyis egy újabb jelentős felelősség lett rá helyezve.* De nem Péter, az ember volt az alap, mert amint már említettük, a petra szó nőnemű, és kizárólag nőnemű főnévre utalhat, akár határozott, akár határozatlan az. Az a főnév a szóban forgó szövegben nem lehet más, mint a homológia, aminek a jelentése megvallás; és Péternek az Atya által neki kinyilatkoztatott itteni hitvallása pontosan a Fiút konfirmálja, azaz Krisztus Fiúsága a kinyilatkozás tárgya. (A Companion Bible 147. függelékéből)

* [Megjegyzés: És Péterrel együtt az egyházra]

„Én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág (görög hádesz, azaz sír) kapui nem vesznek erőt rajta.” Ez a kőszikla Krisztus. Tehát láttuk a petrosz és a petra közötti különbséget; tudjuk, hogy Krisztus a Simon BarJóna nevű apostolnak adta a petrosz/kéfás, vagyis a kövecske nevet:

János 1:42 És elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt: >> Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved. << Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla*).

*Hogy a Péter/Kéfás milyen értelemben jelent sziklát, azt már láttuk a fentiekben.

Máté 16:18 vers második felének a tárgya Krisztus. Krisztusra, a szegletkőre épülve diadalmaskodni fogunk a halál kapuja fölött, az Ő kezében van annak kulcsa, mivel Ő már legyőzte a halált feltámadása által.

Jelenések 1:17-18 17 …Én vagyok az első és az utolsó, 18 az élő, bár halott voltam, de íme élek örökkön örökké; nálam vannak a halál és az alvilág kulcsai.

Péter és az összes többi tanítvány, vagyis az egyház egészének kezében van a mennyek országának kulcsa. Az egyházon kívül ugyanis nincs üdvösség. Akit Isten elhív üdvösségre, azt Krisztus kezébe adja, aki az egyházába helyezi az elhívott személyt. Természetesen a tanítványok a Szentlélek által vezetve kötnek vagy oldanak fel bármit, ahogyan maga Krisztus sem tett soha semmit az Atya akaratán vagy törvényén kívül. Az Isten akaratát pedig megismerhetjük a Szentírásból, és abból tudjuk azt is, hogy Isten mit nem enged meg. Az Isten szava abszolút, és nem ad engedélyt vagy felhatalmazást az egyház kezébe arra, hogy az elvessen vagy megváltoztasson bármit is az Isten szavában kijelentett igazságokból.

Péter természetesen gond nélkül megértette, hogy Krisztus mit mond valójában. Tudta, hogy Krisztus a szikla, a fő szegletkő, amire az egyház épül, és a választottak erre az alapra kerülnek egyéni kövekként.

1Péter 2:5-8 5 Ti is, mint élő kövek, épüljetek fel rajta lelki házzá, szent papsággá lelki áldozatok bemutatására, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. 6 Azért áll az Írásban: „Íme, kiválasztott, értékes szegletkövet teszek le Sionban; aki hisz benne, meg nem szégyenül.” 7 Ez nektek, hívőknek, tisztesség, a nem hívőknek pedig „ez a kő, amelyet az építők elvetettek, és mégis szegletkővé lett.” 8 Ezenkívül „a botlás köve és a botrány sziklája” mindazoknak, akik megütköznek az igén, és nem hisznek benne, pedig erre rendelték őket.

Pál ugyancsak Krisztust vallotta az egyház alapjaként:

1Korintus 3:11 Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat.

Néhány további, idevágó idézet:

Izajás 28:16 Ezért így szól az Úristen: „Íme, leteszek alapul egy követ Sionban, kipróbált követ, értékes szegletkövet, szilárd alapot; aki hisz nem menekül el.”

Jézus Krisztus maga is idézett ezekből az írásokból a Máté 21:42-44 verseiben.

Máté 21:42-44 42 Jézus ekkor azt mondta nekik: „Sohasem olvastátok az Írásokban: ‘A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és ez csodálatos a mi szemünkben’? 43 Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, és olyan népnek adják, amely meghozza annak gyümölcseit. 44 Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát, akire pedig ez ráesik, azt szét fogja zúzni.”

Pál ugyancsak hasonlóan ír az Efézus levélben:

Efezus 2:20-22 20 az apostolok és a próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. 21 Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. 22 Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Tisztán láthatjuk, hogy Krisztusban, és nem Péterben illeszkednek össze a szellemi templom egyéni kövei, benne épülnek Isten szent templomává. Bár a próféták és az apostolokegyüttesen egy fajta alapját képezik ennek az épületnek, de az épület meghatározó szegletköve és feje egyedül Krisztus, nem pedig bármelyik egyéni apostol vagy próféta:

Efezus 5:23 mert a férj feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője.

Péter, mint Róma püspöke?

A Szentírásból még az sem bizonyítható, hogy Péter bármely gyülekezet egyedüli feje lett volna. Az pedig, hogy Rómában lett volna egyházfő, még annál is kevésbé. Bár a római „anyaszentegyház” szerint Péter Róma püspöke volt i.sz. 42-től i.sz. 67-ig, ám ha az újszövetségi események kronológiáját követjük, akkor láthatóvá válik ennek a kijelentésnek a lehetetlensége. Pál írásaiból jól követhető, hogy Péter mikor nem lehetett Rómában. Vegyük tehát sorra az eseményeket:

Pál megtérése i.sz. 35-37 között történt, vagyis úgy 5-7 évvel az eredeti Pünkösd után. Megtérését követően nem találkozott a többi apostollal három évig.

Galáta 1:17-18 17 Jeruzsálembe sem mentem föl apostol-elődjeimhez, hanem elmentem [a megtérése után] Arábiába, majd ismét visszatértem Damaszkuszba. 18 Három év múlva azután felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást [Pétert], és nála maradtam tizenöt napig.

Tehát az teljesen bizonyos, hogy i.sz. 40 körül Péter nem Rómában, hanem Jeruzsálemben tartózkodott. Azt pedig, hogy Péter a Pünkösdkor létrejött egyház megalapulása, és a Pállal való első találkozása között eltelt csaknem tíz évben Rómában lett volna, még a katolikusok sem merik állítani. Különösen annak ismeretében, hogy Péter nem a pogányokhoz lett küldve, hanem Izrael házának elveszett nyájához (Mát. 10:5-6). Péter missziós útjairól az izraelitákhoz bizonyos okoknál fogva jóval kevesebbet tudunk, mint Pál munkásságáról, de amit ismerhetünk, az kizár bármiféle római utat. Azért némileg követhető Péter munkássága is:

Ap.Csel. 9:32 Történt egyszer, hogy Péter, amikor mindenkit fölkeresett, eljutott azokhoz a szentekhez is, akik Liddában laktak.

Az Ap.Csel 9-11 fejezeteiben követhetjük Pétert, amint Júdea nyugati részeit járja, majd útjait Liddába, Joppába, Cézáreába és vissza Jeruzsálembe. Ezután az Ap.Csel. 12-ből láthatóan Heródes Agrippa börtönbe zárta, ahonnan az Úr angyala szabadította meg.

Ap.Csel. 12:19, 23 19 Heródes pedig, miután kereste őt és nem találta, vallatta az őröket, azután elvitette őket, majd lement Júdeából Cézáreába, és ott tartózkodott… 23 De azonnal lesújtott rá az Isten angyala… férgek emésztették el, úgy halt meg.

Josephus, a nevezetes első századi zsidó történész szerint Agrippa halála Claudius császár uralmának negyedik évében történt, azaz i.sz. 45-ben. Eszerint tehát i. sz. 45-ben, azaz körülbelül öt évvel Pál első látogatása után Pétert még Palesztinában találjuk, így nem lehetett Rómában! De lássuk a további események sorrendjét.

Pál apostol tizennégy évvel az első látogatását követően újra Jeruzsálembe ment, és ekkor, amint azt a Galáta levélből láthatjuk (Gal.2:1,9), Péter még mindig Jeruzsálemben volt. Tehát Pál első jeruzsálemi látogatásakor i.sz. 40-ben, és tizennégy évre rá, azaz i.sz 54 körül Péter Jeruzsálemben tartózkodott, mint az ottani közösség egyik oszlopa, a körülmetéltek és Izrael elveszett nyájának apostola (Gal. 2:8-9; Mát.10:5-6). Nem Rómában, hanem Júdeában, és küldetésének azon területein, amelyek említve vannak a Szentírásban (1Pét. 1:1; Ap.Csel. 9:11)!

A dátumok egyeztetése nagyon fontos. Ezzel kapcsolatban egy szintén figyelemre méltó idézet Dr. Wylie, a „The Papacy” című könyvéből:

„A rómaiak (katolikusok) meggyőződése szerint Péter Róma püspöke volt végig a mártírhalálát megelőző huszonöt évben. A fővárosba tehát szerintük i.sz. 43-ban költözött. Mártírsága i.sz. 68-ban történt. Azonban Pál jeruzsálemi útján i. sz. 51-ben* Pétert Jeruzsálemben találjuk, holott a római feltevés szerint ez lehetetlen lenne, hiszen ekkor már Rómában kellett volna lennie. Ráadásul a Galáta levél 1. és. 2. részéből az tűnik ki, hogy Pál megtérését követően ez már egy második útja volt Jeruzsálembe, vagyis Péter ekkor már tizenhét éve szolgálta a körülmetélteket, és azt is láthatjuk a szövegekből, hogy nem volt Rómában még Pál bebörtönzésének és mártírhalálának idején sem. (The Papacy.- Dr. Wylie, p. 233). [Kiemelések hozzáadva]

[* Wylie a lehető legkorábbi dátumot: i.sz. 51-et használja, tehát valamivel korábbra teszi Pál jeruzsálemi látogatását, ami azonban a lényegen nem változtat.]

További érdekesség a rómaiakhoz írt levélben: Pál Római levelének dátuma az i.sz. 57-60 között időkre tehető. Ebben a levélben Pál üdvözli a Rómában tartózkodó hívőket, és felsorolja az ottani egyház legjelesebb egyéniségeinek neveit.

Róma 16:1-16 1 Ajánlom nektek Főbe testvérünket, aki a kenkreai egyház szolgálatában áll. 2 Fogadjátok őt az Úrban, ahogyan a szentekhez illik! Legyetek segítségére, bármiben is van szüksége rátok, mert ő is sokaknak segítségére volt, nekem magamnak is. 3 Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban! 4 Ők életüket kockáztatták az én életemért; nemcsak én vagyok hálás nekik, hanem a pogányok minden egyháza is. 5 Köszöntsétek a házukban levő közösséget is! Köszöntsétek az én kedves Epenétuszomat, aki Ázsiának zsengéje Krisztusban! 6 Köszöntsétek Máriát, aki sokat fáradozott értetek! 7 Köszöntsétek Andronikoszt és Júniászt, rokonaimat és fogolytársaimat, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek, s akik előbb lettek Krisztusban hívők, mint én. 8 Köszöntsétek Ampliátuszt, aki nekem igen kedves az Úrban! 9 Köszöntsétek Urbánuszt, munkatársunkat Krisztus Jézusban, és az én kedves Sztakhiszomat10 Köszöntsétek Apellészt, aki helyt állt Krisztusért! Köszöntsétek az Arisztobulosz házához tartozókat! 11 Köszöntsétek rokonomat, Heródiont! Köszöntsétek a Narciszusz házához tartozókat, akik hisznek az Úrban! 12 Köszöntsétek Trifénát és Trifózát, akik munkálkodnak az Úrban! Köszöntsétek a szeretett Persziszt, aki sokat fáradozott az Úrban! 13 Köszöntsétek Rúfuszt, a kiválasztottat az Úrban, valamint anyját, aki nekem is az! 14 Köszöntsétek Aszinkritoszt, Flegont, Hermát, Patrobászt, Hermászt és a testvéreket, akik velük vannak! 15 Köszöntsétek Filologoszt és Júliászt, Néruszt és nővérét, meg Olimpiászt, valamint az összes szentet, akik velük vannak! 16 Köszöntsétek egymást szent csókokkal! Krisztus minden egyháza köszönt titeket.

A felsoroltak közül hiányzik Péter neve. Az felfoghatatlan lenne, hogy Pál meg sem említené Péter nevét, ha az valóban Rómában lett volna ekkor, főként úgy, mint az ottani egyház püspöke! Pál nem kevesebb, mint huszonhat nevet sorol fel a római gyülekezetben odaadó munkát végző hívők közül, és Péter neve nincs az említettek között! Az is figyelemre méltó, hogy házakban összejövő közösségek, illetve gyülekezetek vannak megemlítve, nem pedig egy központosított egyház, egy pápa irányítása alatt.

„Mi a bizonyítéka annak, hogy Péter apostol Róma püspöke volt? Egyedül az, hogy a római egyház azt feltételezi. Abszolút nincs egyetlen bizonyíték rá.” ~ The Bible or the Church? – Idézet Sir Robert Anderson-tól.

Néhány további tényt is figyelemben kell tartanunk, hogy jobban összeálljon a kép:

1. Pál határozottan kijelenti, hogy a római gyülekezet pogányokból [nem test szerinti izraelitákból] állt, és vágyott rá, hogy ő maga hirdethesse nekik az evangéliumot. Tehát a rómaiaknál nem lehetett ott Péter az evangéliumot hirdetni, hiszen Pál nem épített mások munkájának alapjaira (Róm. 15:20-21)!

Róma 1:13-15 13 Nem akarom, testvérek, hogy ne tudjátok, milyen sokszor feltettem magamban, hogy elmegyek hozzátok, és hogy elérjek valami eredményt köztetek is, mint ahogy a többi népnél, de mindez ideig gátolva voltam. 14 Adósa vagyok görögnek és barbárnak, bölcsnek és tudatlannak; 15 ezért, ami engem illet, megvan bennem a készség, hogy hirdessem az evangéliumot nektek is, rómaiaknak.

2. A Szentírásból azt is kivehetjük, hogy ebben az időben a zsidókat kitiltották Rómából. Tehát Claudius császár uralkodási idejének döntő részében a zsidók el lettek űzve Rómából, és ez az időszak pontosan az az időszak, amikor Péternek Róma püspökének kellett volna lennie a katolikus hagyományok szerint.

Ap.Csel. 18:2 Itt találkozott egy Akvila nevű, Pontuszból származó zsidóval, aki nem régen jött Itáliából – mivel Klaudiusz elrendelte, hogy az összes zsidó távozzon Rómából –, meg a feleségével, Priszcillával, és elment hozzájuk.

3. A jeruzsálemi gyűlésen ismételten, határozottan és egyértelműen el lett döntve, hogy Péter a körülmetélteknek, vagyis az izraelitáknak fog apostolkodni, míg Pál a pogányok (nem izraeliták) között hirdeti az evangéliumot. Claudius idejében legfeljebb néhány zsidó maradt Rómában, s ha volt ilyen, akkor csak titokban, nemzeti azonosságukat elfedve tehették. Így Péternek nem volt oka Rómába menni, különösen olyan körülmények között, hogy ha felfedik zsidó nemzetiségét, egyből kitoloncolják onnan. Egy apostol munkája pedig nyílt küldetés. Röviden: Péternek nem nyílt ajtó Rómában, Pálnak viszont igen, de még neki is csak egy bizonyos idő elteltével.

Galáta 2:7-9 7 Sőt inkább, amikor látták, hogy rám van bízva a körülmetéletlenek evangéliuma, mint ahogy Péterre a körülmetélteké 8 – mert aki erőt adott Péternek a körülmetéltek apostolságára, nekem is erőt adott, a pogányok között –, 9 és amikor megismerték a nekem adott kegyelmet, Jakab, Kéfás és a János, akiket oszlopoknak tekintenek, az egység jeléül jobbot nyújtottak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között apostolkodjunk, ők pedig a körülmetéltek között.

Pál nem épített mások munkájának alapjaira. Ahol ő hirdetett, ott ő volt az első, az a neki rendelt terület volt, és saját szavai szerint ő oda ment, ahol Krisztus nevét még nem ismerték.

Róma 15:20-21 20 Így tehát becsületbeli dolognak tartottam hirdetni az evangéliumot, de nem ott, ahol Krisztus neve már ismert volt, nehogy más által rakott alapra építsek, 21 hanem amint meg van írva: „Akiknek nem hirdették, meglátják, s akik nem hallották, megértik.”

Pálnak vágya volt az, hogy a rómaiakhoz menjen hirdetni Krisztust, mert még nem hallottak Róla. Mindez lehetetlen lett volna akkor, ha Péter már évek óta az ottani egyház püspöke volt. Tudjuk, hogy Pál első római bebörtönzésének ideje az az i.sz. 58-64 közötti időkre tehető. E fogságának éveiben írta meg négy levelét, az Efezus, Filippi, Kolosse, Filemon leveleket, amelyekben – csakúgy, mint a Róma levélben – megemlít néhány hívőt a római gyülekezetből, de természetesen Péter neve soha nincs megemlítve.

Pált i.sz. 66-67-ben ismét bebörtönzik Rómában, és a katolikusok állítása szerint ekkor Péter vele volt:

„De Néró, feldühödve azon, hogy őt és a rómaiakat semmibe vették, elrendelte, hogy Szent Pétert és Szent Pált vessék börtönbe, ahol szigorú felügyelet alatt álltak kilenc hónapon át. Abban a börtönben írta meg Pál a Timóteushoz szóló második levelét, kérve őt, hogy jöjjön Rómába, hogy szemtanúja legyen a közelgő mártírhalálának”(Catholic Belief, 311. oldal).

Nehéz elképzelni, hogy Pál ne említené meg Timóteusnak Pétert, ha az valóban vele együtt lett volna bebörtönözve! Az igaz, hogy a Néró általi mártírhalála előtt írt Pál Timóteusnak, de nemhogy Pétert nem említi meg, hanem még ki is hangsúlyozza, hogy egyedül Lukács volt vele.

2Timóteus 4:11 Egyedül Lukács van velem. Márkot is vedd magadhoz, és hívd el: jó hasznát tudom venni a szolgálatban.

Ha Pál szavait komolyan vesszük, akkor Péter nem volt vele Rómában, csak Lukács. Minden valószínűség szerint Péter csak kivégzésekor került Rómába, tehát nem szolgálhatott az ottani közösségben.

A tények önmagukért beszélnek. Mint láttuk, Péter soha nem volt Róma püspöke, nem is lehetett. A keresztény gyülekezetek egyének házaiban tartották gyülekezéseiket. Péter nem volt hát egy „Római Katolikus Egyház első pápája.”

De ha nem Péter volt az, akkor ki más lehetett? Lehetséges az, hogy a maradandó katolikus hagyományok egy másik, egy „hamis” Péter köré épültek volna?

Simon a Páter, és magi

A másik Péter egyedül csak Simon Mágus, a „magi” lehetett. Ki volt ez a Simon mágus, hogyan vált kereszténnyé, és milyen vallási háttérből került ki? A magi címet eredetileg a Pártus birodalom papi osztálya viselte. A Pártus birodalom ekkori lakói nagyrészt a korábban „elveszett” tíz izraelita törzs elemeiből álltak. A pártusok papi osztályát a tíz törzs között szétszórt Leviták tették ki, akik láthatóan még a szétszóródás után is megmaradtak papokként hosszú ideig. Stabo, az I. századi római történész ezt írja a pártusokról:

” A pártus tanács két osztályra oszlik, az egyik réteg a törzsi vezetőkből, a másik pedig a bölcsekből és magik-ból áll…”

Ez megfelel az Izraeli gyakorlat szerinti vének és papok tanácsának. A pártusok gyakorolták még az izraelita vallás egyes elemeit, de alaposan eltorzítva, és keverve különbözőkeleti vallásokkal, misztériumokkal.

Igen, ezek a magik voltak azok a „napkeleti bölcsek”, akik Krisztust meglátogatták születésekor. A pártusok még őriztek bizonyos izraelita hagyományokat, tudták, hogy Júdából fog eljönni a megváltó, Izrael királya, s nem véletlenül keltek útra őt felkeresni ajándékokkal, hiszen bizonyos fokig volt ismeretük ennek az eseménynek a jelentőségéről. Vallásuk egésze azonban már pogány volt, főként keleti vallási elemekre és misztikákra épült. Különösen Zoroaszter (Zarathusztra) tanításai voltak rájuk hatással. Pl. hittek a vallási szimbólumok használatában; azt vallották, hogy azok használatával közelebb lehet kerülni Istenhez. Bizonyos fokú tűzimádat is jellemezte őket. Érdekes módon sértőnek vették, ha gyakorlataik miatt bálványimádóknak nevezték őket, mondván, ezek csak eszközök ahhoz, hogy Istenhez közelebb kerüljenek.

Hérodotosz, a görög történész megerősítette, hogy a pártus magik a zoroaszterizmus papjaivá váltak, és barlangokban, földalatti katakombákban gyakorolták vallásukat. Az 1944 Standard American Encyclopedia zoroaszterizmussal kapcsolatos cikkelyében pedig ez áll:

Zoroaszter tanításai gyorsan terjedtek Médiában és Perzsiában és Perzsia nemzeti vallásává vált. Zoroaszter egy Isten imádatot tanított, aki a világ teremtője volt, és aki egyedül jogosult mindenki imádatára. Tanították a menny és pokol létezését, a halhatatlan lélek elméletét, hittek az utolsó ítéletben, a test feltámadásában és a Messiás eljövetelében. Erénynek tartották, ha a pásztoraik munkából, földművelésből éltek, és takarékosságra buzdítottak.

Mithrász ábrázolásVallásukban felismerhetők bizonyos „keresztény” vonások. A mágusok egy olyan egyveleg-vallást alakítottak ki, amelybe bevonták többek között a mithrász-kultusz számos tanítását is. Ez a hibrid vallás magában foglalt olyan jól ismert rituális elemeket és hittételeket, mint a kenyér és bor ceremóniája, a hűek alámerítése (keresztelése), a menny és pokol elmélete, az istenük vasárnapi imádata és tisztelete, Mithra születésnapjának ünneplése december 25-én, stb. Számos gyakorlatuk tehát igen hasonlít ahhoz a fajta kereszténységhez, amely ma világszerte ismert és elterjedt. Simon Péter ezeknek a tanoknak a hátteréből vált „kereszténnyé”, és Palesztinában a legismertebb terjesztője lett ennek a hibrid vallásnak. Később, a sikeresebb növekedés érdekében Simon egyre mélyebben keverte a pogány tanokat az igaz kereszténység elemeivel. Ebből alakult ki aztán a gnoszticizmus több válfaja, ezek bár felhasználták Krisztus nevét és a keresztény tanokat, de egybekeverték saját mágiáikkal, a zoroaszterizmussal és a Mithrász-kultusz tanaival.

A gnoszticizmus a primitív kereszténység egy formája volt, amely megelőzte a Katolikus Egyház megalapulását. A gnosztikusok saját tanaikat olyan misztikus isteni kijelentéseknek tartották, amit vakhittel elfogadtak, és nem érezték szükségét semmiféle bizonyított, logikus rendszernek” „Jézus Krisztust az Aeonoknak nevezett szent szellemek egyesüléséből létrejött lények fejének tartották.” – The Standard American Encyclopedia 1944 edition

Bizonyos ma ismert és gyakorolt „keresztény” valláselemek és hittételek tehát a Krisztust megelőző misztériumvallásokból kerültek be a számokban egyre növekvő, de a szűk ösvényről már letért kereszténységbe. Ennek egyik fő oka Simon Mágus „munkássága” volt, aki még az apostolokkal is szembekerült:

Ap.Csel. 8:5-11 5 Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. 6 Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. 7 Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. 8 Nagy öröm támadt abban a városban. 9 Volt azonban a városban egy Simon nevű férfi, aki azelőtt varázslással foglalkozott, és elámította Szamaria népét, azt állítva, hogy ő rendkívüli valaki10 Nagyok és kicsik, mindenki egyaránt hallgatott rá, s azt mondták: „Az Isten ereje ő, akit nagynak hívnak.” 11 És követték őt, mert jó ideje ámította őket varázslataival.

Ezekből az idézetekből kitűnik, hogy Simon Péter igen magas szinten gyakorolta a varázslásokat, és nagy neve volt az általa terjesztett misztériumvalláson belül. Az is kivehető a sorokból, hogy tetszett neki az elismerés, és élvezte a hírnevet, amelyet mágiáival szerzett magának a nép körében. A Szentlélek erejét csupán azért kérte, illetve akarta megvásárolni az apostoloktól, hogy még nagyobb ereje és hatalma legyen. Jellemző rá, hogy magát egy különleges és ‘rendkívüli egyénnek’ mutatta be, akiben Isten ereje dolgozik. Az emberek el is hitték ezt, sokan követték őt, tehát minden bizonnyal „karizmatikus” egyéniség volt. Amikor meglátta, hogy Fülöp milyen csodákat tesz Isten erejében, egyszerűen megirigyelte és magának akarta ezt az erőt. Bár az apostolok megfeddték, miután szándékát kinyilvánította, de a keresztények ereje olyan nagy hatással volt rá, hogy azok tanításait egyre mélyebben bevonta saját, alakuló gnosztikus vallásába. Számára a kereszténység nem lehetett más, csak egy új tanítás, amelyben látható és hatalmas erő van, így érdemes minél több elemét kisajátítani. Mivel a keresztények mindent Krisztus nevében tettek, ezért Krisztus nevét szükségszerűen szintén ki kellett sajátítania. Ezzel tulajdonképpen létrehozott egy olyan zseniális és maradandó vallási hamisítványt, amely nemcsak, hogy világméretűvé növekedett és a mai napig fennáll, hanem emellett sikeresen kiszorította az eredeti bibliai keresztény hitet.

„A gnosztikus motívumok már az apostolok idejében megjelentek a keresztények körében. A korai egyházi tradíciók szerint a gnoszticizmus növekedése az Ap.Csel. 8:9-24 verseiben bemutatott Simon Mágusnak volt köszönhető.” – Harold O.J. Brown, Heresies

A gnoszticizmus megerősödve magát a kereszténység egyedüli igaz formájának vallotta. Gyors növekedésével rövid időn belül a valódi bibliai keresztény hit mérgezője és vetélytársa lett. Az egyre növekvő népszerűsége olyan mértéket öltött, hogy hatása látszólag teljesen átformálta az egész keresztény hitet. Ez a meghamisított kereszténység valójában már az apostolok idejében felütötte fejét, és nézeteik már ekkor terjedni kezdtek a gyülekezetekben. Pál és János többször is figyelmeztették a hívőket az ilyen hamis tanokat terjesztő tanítók ellen. A gnoszticizmus hatalmas sikere kétségtelenül annak volt köszönhető, hogy remekül adaptálta magát a kereszténységhez. Külsőségekben azt a látszatot keltették, hogy Istent és Krisztust szolgálják, de tanításaik merőben eltértek a bibliai tanításoktól. Azok pedig, akik Istent szellemben és igazságban szolgálták, egyre jobban a háttérbe szorultak, amíg szinte eltűntek az ismert történelem színteréről. A gnosztikusoknak különböző válfajai voltak, sok esetben egymástól eltérő tanításokkal. Néhány évszázaddal később ennek a keveredett kereszténységnek az egyik legerősebb változatából jött létre a ma katolikusként ismert vallás. Miután véglegesítették tanaikat, minden más csoportot – függetlenül attól, hogy igaz, vagy hamis volt – eretneknek neveztek, és „kitagadtak” az egyházból.

Sokak számára feltűnő lehet, hogy a pogány misztériumvallásoknak és a keresztény nevet viselő vallásnak számos közös vonása van, sok esetben olyan vonások is, amelyek határozottan ellentmondanak a Biblia tanításainak. Hogyan lehetséges ez? Két lehetőség van: a keresztény vallás nem más, mint egyike a sok egyenértékű, Istenhez vezető vallási irányzatnak, hiszen nagyon hasonló vonások, gyakorlatok lelhetők fel mindegyik vallásban. A másik lehetőség pedig az, hogy a keresztény vallás igenis egyedi, de nagy része már a kezdeti időszakban „el lett térítve”, illetve meg lett hamisítva. De vannak-e konkrét bizonyítékok arra, hogy ez az utóbbi lehetőség történt meg valójában? Sajnálatosan nagyon keveset tudunk a legkorábbi egyház történelméről, de amit ismerünk, az azt bizonyítja, hogy már a legkorábbi időben változások történtek a kereszténységen belül. Bár i.sz. 150-től kezdve egy jobban megismerhető egyháztörténelem áll rendelkezésre, de ez már más arculatú kereszténységnek tűnik, mint az eredeti apostoli egyház. Néhány komolyabb egyháztörténész megjegyzést is tesz erről a nyilvánvaló változásról:

„Az egyháztörténelemmel foglalkozó igen hézagos és gyanús valóságtartalmú anyagai ritkán adnak lehetőséget arra, hogy eloszlassuk általuk azt a sűrű ködöt, amely az egyház kezdeti korszaka fölött lebeg.” – The Decline and Fall of the Roman Empire, I. köt. 15. fej.

„Az igazság az, hogy a Jeruzsálem pusztulását és az újszövetségi események lezáródását követő harminc év a leghomályosabb korszaka az egyháztörténelemnek. Amikor a második században újra felbukkan az egyház, akkorra már nagyon sok tekintetben egy más világba kerültünk.” – Samuel G. Green, A Handbook of Church History

„De a kereszténységen belül is végbement egy átalakulási folyamat, amelynek eredményeként olyan formát öltött, amely merőben eltért az apostoli kereszténységtől.” – William J. McGlothlin, The Course of Christian History

„Az első század hátralévő harminc évét a legtitokzatosabb sötétség fedi, és csak János apostol néhány írása ad némi fényt rá. Ez az egyháznak az a korszaka, amelyről a legkevesebbet tudunk, és amelyről pont a legtöbbet szeretnénk megismerni.” Philip Schaff, History of the Christian Church

Néhány évszázados átmeneti folyamat után látszólag végleg eltűnt az a kereszténység, amelyet Krisztus és apostolai hoztak létre, helyet adva egy teljesen átformálódott, és pogány hagyományokat magába olvasztó vallásnak. De hogyan történhetett ez meg?

„Az első két tanító, akik a gnoszticizmust a kereszténységen belül terjeszteni kezdték, Simon és utóda, Menander volt. Ellentétben az őket követő későbbi gnosztikus tanítókkal, úgy Simon, mint Menander isteni eredetűnek vallotta magát. Az Ap.Csel 8:9-11 verseiben Simon az ‘Isten erejének’ nevezi magát.” – Harold O.J. Brown, Heresies.

Simon jelleméből soha nem tűnt el a büszkeség és önfelmagasztalás, és így az emberek elismerésére, sőt imádatára vágyott. A varázslásai által elkápráztatott tömegek pedig készséggel ki is elégítették ezt a vágyát.

„…Simon Mágus, aki jogosan érdemelte ki Péter apostol határozott és igazságos bírálatát az Apostolok cselekedeteiben. Nem átallotta magát a Legfensőbb Erénynek nevezni, vagyis a Fölséges Istennek; továbbá (azt állítani), hogy az univerzum az ő angyalai által vette kezdetét; hogy ő egy vétkes daemon elfogatásáért ereszkedett alá, aki a Bölcsesség volt; hogy Isten fantasztikus hasonmásaként nem viselt el szenvedést a zsidók keze által, de mégis olyan volt, mint aki szenvedett. – Tertulliánus, MINDEN ERETNEKSÉG ELLEN

Simon láthatóan Istennek is és az Isten e világban megjelent képének is vallotta magát. Mint ilyen, határozottan egy hamis krisztus volt, amelyek felől Pál szigorúan figyelmeztette az igaz hívőket:

2Korintus 11:4 Mert ha valaki jön és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek.

2Korintus 11:13 Mert az ilyenek álapostolok, álnok munkások, akik Krisztus apostolainak tettetik magukat.

Természetesen már maga Krisztus is előre kijelentette, hogy mindezek meg fognak történni:

Máté 24:24 Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is tévedésbe ejtsék.

Simonnak az Újszövetségben vázolt története nagyon rövid, mégis sok mindent elárul:

Ap.Csel. 8:12-13 12 Amikor azonban hittek Fülöpnek, aki hirdette az örömhírt Isten országáról, a férfiak és az asszonyok megkeresztelkedtek Jézus Krisztus nevében. 13 Sőt, maga Simon is hitt, és megkeresztelkedése után Fülöphöz szegődött. Mikor látta, hogy jelek és igen nagy csodák is történnek, álmélkodva csodálkozott.

Simon először hitt az evangéliumban, sőt még meg is keresztelkedett és követte Fülöpöt, de valós szándéka a keresztények kezében lévő „hatalom” vagy erő megszerzése volt. Látszólagos megtérése egyáltalán nem jelenti azt, hogy igaz tanítvánnyá vált és valóban megtért az üdvösségre, Krisztus őszinte követőjeként. Isten ugyanis többet vár el tőlünk annál, hogy egyszerűen és öncélúan csak elhiggyük az Ő létét, az evangéliumot vagy az igazságot. Isten határozottan elvárja mellette azt is, hogy minden erőnkből, hitünkből az Általa kinyilvánított igazság szerint éljünk, cselekedjünk. Ha kitartunk ebben, azzal valóban bizonyítjuk odaadó szeretetünket, hűségünket és engedelmességünket. Aki így győz, az nyer el mindent (Jel. 3:5). A hit sokkal több, mint elhinni valamit. A hit egy olyan Istentől eredő aktív erő, ami által megismerhetjük és véghez vihetjük Isten akaratát, és ez cselekedeteinkben nyilvánul meg és válik teljessé:

Jakab 2:17-20 17 Így a hit is, ha tettek nincsenek, halott önmagában. 18 De azt mondja valaki: „Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.” Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet. 19 Hiszed, hogy egy az Isten – és jól teszed. De az ördögök is hiszik ezt – és mégis remegnek! 20 Akarod azonban tudni, ó balga ember, hogy a hit tettek nélkül halott?

Az ördögök is hisznek Isten és Krisztus létében, mégsem lesznek megmentve! Azért, mert bár tudnak Isten létéről, de nem követik akaratát, és nem vetik magukat alá uralmának, amelyet természetesen Isten törvényei szabályoznak. Lázadásban vannak Ellene és törvénye ellen! S velük ugyanúgy mindazok, akik csak „elhiszik” az igazságot, de cselekedeteikben ez már nem mutatkozik meg egyáltalán. Ez nem az igaz megtérést és szellemi átalakulást eredményező valós hit, csupán egy önérdekű érzéki reakció, amely inkább a bűnhődés fájdalmait szeretné elkerülni, mintsem a büntetést okozó bűnt kivetni a szívből. Az ilyen egyént még az érzéki szív uralja, amely csalárd és elkeseredetten gonosz (Jer. 17:9). Az ember jónak és igaznak szeretne mutatkozni, de anélkül, hogy a jót, az igazságosság cselekedeteit megtenné. Az Újszövetség egyértelművé teszi az ilyen fajta emberi sajnálkozásból történt „megtérés” hiábavalóságát:

2Korintus 7:9-10 9 most örülök, nem azért, mert megszomorodtatok, hanem azért, mert bűnbánatra szolgált a szomorúságotok. Isten szerint szomorodtatok meg, úgyhogy semmiben se szenvedtetek kárt miattunk. 10 Mert az Isten szerint való szomorúság állhatatos megtérést szerez az üdvösségre; a világ szomorúsága azonban halált szerez.

A modern kereszténység nagy része ennek ellenére mégis azt vallja és tanítja, hogy az üdvösséghez elég csupán elhinni az evangéliumot, és legfeljebb a test szerinti sajnálkozással bánják meg bűneiket. Ugyanezt tette Simon, akinek ez a fajta elmélet már jól ismert volt Zoroaszter tanaiból. Simon tehát magában, tévesen bár, de úgy gondolta, hogy az ő megtérése valós és elégséges. Talán úgy mondhatnánk, hogy testi érzékeinek megfelelően vélte magát megtértnek, nem pedig a Szellem által bensőleg átformálva. Valahogy úgy, mint a mai, magukat kereszténynek mondó tömegek nagy része.

Tehát Simon szíve nem változott meg, bensőjében gonosz maradt, és így Isten előtt elfogadhatatlan volt „megtérése”. Megtérésének minősége hamar meg is nyilvánult:

Ap.Csel. 8:18-24 18 Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel megadják a Szentlelket, pénzt kínált nekik, 19 és azt mondta: „Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, megkapja a Szentlelket!” 20 Péter azonban így szólt hozzá: „Vesszen a pénzed veled együtt, mivel azt gondoltad, hogy Isten ajándékát pénzért lehet megszerezni! 21 Sem részed nincs ebben, sem jussod nincs hozzá, mert a szíved nem igaz Isten előtt. 22 Térj meg tehát ebből a gonoszságodból, s kérd Istent, hogy szívednek ez a gondolata bocsánatot nyerjen! 23 Mert azt látom, hogy a keserűség epéjében és a gonoszság kötelékében vagy”. 24 Erre Simon azt felelte: „Könyörögjetek értem az Úrhoz, hogy semmi se érjen engem abból, amit mondtatok!”

Igen, első olvasásra talán úgy tűnhet, hogy Simon Mágus ekkor már valóban és őszintén megtért. Simon azonban nem tért meg igazán, szíve nem vált körülmetéltté, s itt valójában csak arra kérte az apostolokat, hogy ne érjék őt büntetések. A maga érdekében, önző módon el akarta kerülni Isten büntetését, és ezért kérte az apostol közbenjárását. Vagyis a fentebb bemutatott világ szerinti szomorkodást nyilvánította ki. Az pedig még mindig a halálhoz vezet. Ez a néhány idézet még azért is fontos, mert sokan úgy gondolják, hogy Simon Mágusban ennek az eseménynek a hatására kelt életre az a gondolat, hogy a bűn alól emberi közbenjárás segítségével lehessen feloldást nyerni, amit saját vallásrenszerének valóban részévé is tett a későbbiekben. Az tény, hogy ma egyedül a katolikus egyház gyakorolja ezt a gyónás formájában, és papjaiknak hatalmat tulajdonítanak a bűntől való feloldozásra. Hogy Simon Mágus soha nem tért meg valójában, azt az ókeresztény írók közül többen kihangsúlyozzák, amit látni fogunk az alábbiakban.

Simon Mágus ezek után már határozottan azt az irányvonalat követte és tanította, amit a már korábban említett keresztény-gnoszticizmusnak nevezhetünk. Ennek egyik főjellemvonása az a tanítás, miszerint az üdvösséghez egyedül és csak a „hit” (értsd: hiszékenység) szükséges. Ez egyébként a zoroaszterizmus és a Mithrász-kultusz egy jellegzetessége volt. Simon később még jobban elragadtatta magát, mert új vallásában már önmagát tette istenné:

„Az első két tanító, akik a kereszténységen belül a gonosztikus tanításokat terjesztették, az Simon, majd utódja, Menander volt. A későbbi gnosztikusoktól merőben eltérően úgy Simon, mint Menander, isteni eredetűnek tartotta magát. Az Ap.Csel. 8:9-11-ből láthatóan Simon ‘rendkívüli valakinek’ és ‘az Isten erejének’ tartotta magát. Simon találkozott egy bizonyos Helénával Tírus egy bordélyházában, akiről felfedezte, hogy ő nem más, mint a primordial Ennoia (‘a Bentlakozó Elme, vagy Szellem’), az Isten Szellemének első fogantatásának egy reinkarnációja. Ennoiaként őhozta létre az angyalokat, közülük némelyek fellázadtak Isten ellen, akik elfogták őt, és halandó emberi testbe börtönözték. Így számos alkalommal reinkarnálódott, ő volt többek között a Trójai Heléna…Ő volt továbbá a Jézus példabeszédében említett elveszett bárány (Máté 18:10-14)Megmentésének érdekében maga a Fölséges jelent meg Simon testében. Jellemzően Simon azt tanította, hogy az Ószövetség a lázadó angyaloktól származik, és ezért olyan gyarló és korlátozó. A benne [Simonban] vetett hit pedig felszabadít minden elnyomástól.” – Harold O.J. Brown, Heresies (Eretnekségek).

Nem véletlen tehát, hogy a gnosztikusok határozottan antinomian* (anti-törvény) nézeteket vallottak, vagyis azt hirdették, hogy az emberek nincsenek többé a morális törvények béklyóiban. Szerintük az ilyen fajta megkötések elvetése a teljes szabadság kezdete.

*[A Merriam-Webster Dictionary meghatározása az „antinomian” kifejezéshez: Mindazok, akik azt tartják, hogy az örömhír hirdetésének korszakában nem vagyunk a morális törvények iránt elkötelezve, azok már haszontalanokká váltak, ugyanis egyedül a hit elégséges az üdvösség elnyeréséhez.]

A gnosztikusok tehát azt hitték, hogy mivel Isten kegyelme által jutunk üdvösségre, így nem számít az, hogy hogyan éljük le az életünket. Természetesen a jó cselekedeteket és erényeket ők is kihangsúlyozták és ajánlatosnak tartották, de azt már határozottan elvetették, hogy bármiféle törvénynek engedelmeskednünk kell, vagy bármilyen törvények határozzák meg életünket. Jó cselekedetek alatt tehát a maguk elgondolása szerinti jó cselekedeteket értették, amelynek semmi köze nem volt a törvény elvárásaihoz vagy Isten szeretetéhez (1Ján. 5:3). Ilyen formában az engedelmesség, jellemfejlesztés és a személyes viselkedésmód jelentéktelenné vált számukra, hiszen „a hit az felszabadít a bűn és törvény alól”. Ha ismerősnek hangzik ez a teológia, az egyáltalán nem véletlen, ugyanis maradandó és tagadhatatlanul csábító hatása máig jelen van a Simon útjára tért, magukat kereszténynek nevező, de emberi érzékiség és szellemiség által vezetett felekezetekben.

Simon Mágus először Dosziteusz alatt tanulmányozta a „kereszténységet”, aki Keresztelő János egy tanítványa volt, de később maga is egy eretnek szekta alapítója lett. Simon számos követőre talált már akkor, amikor még a zoroaszterizmus és Mithrász-kultusz mágiáit gyakorolta, s követői közül sokan istenként imádták őt. Amikor kapcsolatba került az igaz kereszténységgel, annak tanaiból sokat beolvasztott saját misztériumvallásába. Viselte még a „bölcs” (magi) titulust, híres volt arról, hogy képes volt az álmokat megfejteni, ezért sokan „pater-nak” illetve atyának is nevezték. A Pater Patrum címet jól ismerten a Mithrász-misztériumok papjai viselték, és ebből ered a későbbi pápa megnevezés. Simon, hogy minél több tanítványra tegyen szert, bizonyára jól kihasználta azt, hogy nevének vallási jelentősége volt. Pl. a Peter Róma az annak a Petróma névnek a változata, amelyet Róma pogány főpapja viselt még a kereszténység előtt. A pápák máig is ezt a címet viselik, és nem átalkodnak magukat „Szent atyának” (az Atya Istennek a címével) nevezni. Krisztus természetesen ismerte ezt a szokást, és nem véletlenül figyelmeztette tanítványait az ilyen pogány vallási sajátosságok és szokások használata ellen:

Máté 23:8-12 8 Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. 9 Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. 10 Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. 11 Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok. 12 Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

Simon Mágusnak egy másik címe „az egyenesen álló”, ami a pogány fallosz oszlopokra utaló név volt, és fején nem véletlenül viselt hosszúkás püspöksüveget. A kulcsok, amelyeket ez a Péter tartott a kezében, azok egyáltalán nem az Isten országának, vagy Hádesznek a kulcsai voltak:

„A kulcs, amely a pápa kezében van, vagyis a „Péter” kulcsa, egy jól ismert fogalom volt a pogány, káld misztériumok gyakorlói számára. Viszont az állítás, hogy Péter apostol Róma püspöke lett volna, többszörösen is egy hamis mesének bizonyult. … de volt Rómában egy „Péter”, aki a pogány papság legmagasabb tisztjét töltötte be. A papot, aki elmagyarázta a misztériumokat a beavatottaknak, azt néha görögül, Hierophant-nak nevezték; de a primitív káld nyelvben, a misztériumvallások eredeti nyelvén a név (pontok nélkül) Peter volt, az a „megfejtő” (angolul ma is „interpreter”). Ezek a papok találóan kulcsokkal ékesítették fel magukat annak jeléül, hogy ők a misztériumok ezoterikus tanainak és titkainak felnyitói. Így szinte nyomon követhetjük azt, hogy miként lettek Janusz és Szibilla kulcsai Péternek, a misztériumok „megnyitójának” a kulcsai.” – Alexander Hislop The Two Babylons or The Papal Worship

Simon Pater, miután elsajátította a keresztény tanításokat, keverve és „kiegészítve” azt az általa vallott zoroaszterizmus és mithrász-vallás sok elemével, létrehozta azt a fajta titkos ismereteken alapuló gnosztikus kereszténységet, amelynek ő volt a felnyitója. És természetesen, amely ellen Pál óvta Timóteust.

1Timóteus 6:20-21 20 Timóteus! Őrizd meg a rád bízott kincset, kerüld a profán, újdonsághajhászó fecsegést, az álságos „ismeret” ellenvetéseit, 21 amelyet némelyek elfogadtak, és a hittől elszakadtak. Kegyelem veletek! Ámen!

Az itt használt „ismeret” szó, a görög [gniszko] szó fordítása, jelentése gyakorlatból, vagy tevékenység által tanulni. Az ily módon szerzett ismeret válik tudássá, azaz gnószisszá, és ebből a szóból ered a gnosztikus megnevezés. Pál az álságos ismeretek kifejezéssel az ilyen gnosztikus tévtanítások ellen figyelmeztet. Az ilyen „ismeret” talán elfogadhatónak látszik első látásra, hiszen akadémikus magyarázatot adhatnak Istenről vagy létéről anélkül, hogy megismernék Őt és Szellemét. Az ilyen tudományos magyarázatok azonban mindig eltérnek az igaz tanítástól.

Simon a végén odáig jutott, hogy magát isteni lénynek jelentette ki, de oly módon, hogy úgy az Atya, mint Krisztus jellemvonásait is magának tulajdonította. Ireneusz a következőket írja erről:

[Simon] pedig nem vetett hitet Istenbe, sőt, nagy buzgalommal arra vette magát, hogy az apostolokkal vetekedjen, hogy így önmagát valamiféle csodálatos lénynek láttassa, és még nagyobb buzgalommal vetette magát a mágikus művészetek elsajátításába, hogy azokkal még jobban elámítsa és magához szédítse a tömegeket. Ilyenféleképpen munkálkodott Claudius Caeasar uralmának idején, akiről azt mondják, hogy egy szoborral ajándékozta meg mágikus erejének megbecsüléseként. Ezt az embert aztán sokan úgy imádták, mintha isten lenne; és azt tanította magáról, hogy ő volt az, aki a zsidóknak megjelent a Fiúként, de Szamáriában az Atyaként ereszkedett alá, a többi nemzethez pedig a Szentlélek formájában ment el. Magát egyszóval a leghatalmasabb erőnek mutatta be, vagyis annak a lénynek, aki a mindenek felett lévő Atya, és elfogadta mindazokat a titulusokat, amelyekkel az emberek megcímezték őt.

– Idézet az Ante-Nicean Fathers I. kötetéből, Adversus haereses (A.D. 180/199)/

Itt már egy bizonyos értelmű háromságtan is fellelhető abban, ahogyan Simon istenné magasztalta magát három formában. Ezen kívül a Pater Patrum, azaz a pápa címet viselte! Készséggel elfogadta és viselte az emberek által rá vonatkoztatott atya címet. Ez a Péter volt hát az első pápa! Ha tehát az ő követői, illetve utódai viselték és viselik ma is ezt a titulust, akkor hozzá vezethető vissza azok vallása, akik ezt a címet használják. Nem véletlenül jelentette ki Ireneusz a következőket is róla:

Mindazok, akik bármilyen módon megrontják az igazságot, és kárt okoznak az egyház tanításaiban, azok a Szamáriai Simon Mágus utódai… Jézus Krisztus nevét valóban használják, de csak, mint csalétket, miközben nagyrészt Simon hamisságait terjesztik… hallgatóságaik körében annak a nagy kígyónak a keserű és gonosz mérgét hirdetik, aki minden eretnekségek nagy szerzője.”

– Ireneusz, Libros,Quinque Adversus Haereses. (Az eretnekek ellen).

Ireneusz János apostol 3. generációs tanítványa volt, és kevesebb mint egy évszázaddal élt később, mint Simon Mágus, de írásaiból kivehetően Simonnak nagy szerepet tulajdonított abban, hogy az egyházba eretnek tanok kerültek be és indultak terjedésnek. Ireneusz idejében már nagy változások történtek, viszont ekkor még láthatóan létezett (nem volt még kiszorítva), és felismerhető volt az apostoli egyház. Számos keresztény gyülekezet azonban már teljesen elhagyta az igaz hitet és csak névlegesen maradtak keresztények, mi több, ezek száma egyre nagyobb ütemben növekedett. Ezekről a keresztényekről beszélt Ireneusz, ki így folytatja írását:

Ezek [az igazság megrontói] még szobrot is állítottak Simonnak, amelyet Jupiter hasonmására készítettek el és egy másikat pedig Helénának, azt Minerva képére; és ezeket imádták.”

– Ante-Nicene Fathers I. kötet. A Lyoni Sz. Ireneusz ( i.sz.130-202 körül) Libros,Quinque Adversus Haereses. (Az eretnekek ellen (i.sz. 180/199) című munkájából).

Erről az eseményről még a Katolikus Enciklopédia is ír, utalva az ókeresztények írásaira:

A Római Szent Justin, („Első Hitvédelme.”, xxvi, lvi; „Dialogus c. Tryphonem”, cxx) úgy mutatja be Simont, mint aki a démonok felbujtása által, Istenként nevezte magát. Justin továbbá kijelenti azt is, hogy Simon Rómába jött Klaudiusz császár uralmának idején, ahol oly sok követőt nyert magának mágiáival, hogy azok a Tiber szigeten még szobrot is állítottak neki, mint egy istennek, a következő felírással: „Simon a Szent Isten”.

– Catholic Encyclopedia

Tehát ez a Péter volt az, aki nemcsak a pater/pápa nevet viselte, hanem Klaudiusz császár idejében Rómában működött, rengeteg tanítványa volt, akik még szobrot, majd templomot is építettek neki! A katolikusok maguk is elismerik mindezt, csak természetesen nem hozzák kapcsolatba saját történelmükkel, illetve elhatárolják magukat attól, hogy Simon utódai lennének.

A korai gnosztikusoknál nagy szerepet játszott a víz, tűz, a szobrok és szimbólumok használata, amit egyáltalán nem tekintettek bálványimádatnak, csupán segédeszközöknek az imádatban. A Clementime Recognitiones-ben leírtak szerint Simon azzal kevélykedett, hogy „mozdulatra tudom bírni a szobrokat, hogy akik látják, azt hiszik, hogy azok emberek.” Az ilyen méretű hamis csodák általi megtévesztés tipológiai előszele lehetett annak, amit a Jelenésekben olvashatunk:

Jelenések 13:15 Hatalmat kapott, hogy lelket adjon a fenevad képmásának, és hogy megszólaljon a fenevad képmása, és megölethesse azokat, akik nem imádják a fenevad képmását.

Érdemes megfigyelni bizonyos hasonlatosságokat a zoroaszterizmus, mithrász-kultusz és a kereszténység között.

„A hatalmas isten az Ahura Mazdah, a Bölcsesség Istene. Ő az „első és az utolsó”. Ő volt az, aki a kezdetben ekképpen szólt: ‘Töltse be a világosság a létrehozott valóságot’ „

– Living Religions of the East (1922), Sydney Cave, D.D.

Az is érdekes, hogy ezt az „istent” a fény urának, az igazság urának, a jó pásztornak nevezték. Imáikban (napi 7-8 alkalommal) ezt a mindentudó istent kérték arra, hogy vegye el a bűneiket, és nyissa meg elméjüket a jó gondolatokra és a jó cselekedetekre.

A gnosztikus vallás egy másik fő eleme a mágia volt, a furcsa nevek, hangok, mozdulatok és egyéb tettek által elért hatáskeltés …

– The Catholic Encyclopedia.

„A legalacsonyabb szintű beavatást szentségnek nevezték …a jelenkori Mithrász-követők szerint ez az új taggá avatott személy halálát szimbolizálja, amelyből új emberként születik életre.”

– Arkon Daraul, Secret Societies (Titkos Társaságok).

A pogácsa fogyasztása a hét mithrász-szentség egyike volt, és Mithra testének vételére utalt. Ezt a szentséget mizd-nek nevezték, aminek latin megfelelője a missza, angolban pedig mass, míg magyarul mise. Ismerős szertartás ismerős néven?

A mithrász Szent atya vörös színű sapkát és ruhát viselt, ujján gyűrű volt, és kezében pásztorbotot tartott. A keresztények elöljárói szintén felvették ezt a címet és hasonlóan is öltözködtek. A keresztények papjai, csakúgy, mint a mithrász papok, az „atya” címet viselték még annak ellenére is, hogy maga Krisztus figyelmeztetett az ilyen szokások felvétele ellen (Máté 23:9). „

„A mithrász főpapok mithrát, illetve csúcsos püspöksüveget viseltek rangjuk jeléül. A keresztény püspökök ezt a viseletet is adoptálták. A mithrász vallás követői megemlékeztek a napisten mennybemeneteléről, aminek alkalmaival elfogyasztották a mizd-t, egy nap formájú pogácsát, amelyet Mithra kardjával (kereszt forma) díszítettek. Ennek a kereszttel jelölt pogácsának a fogyasztását és a misét szintén átvették a keresztények. A katolikus mizd/mise ostya a mai napig megőrizte napkorong formáját.”

„Julius Caeasartól Gratniánig minden római császár pontifex maximus volt, azaz a római istenek főpapja. Amikor Theodosius megtagadta ezt a címet, mivel nem egyezett meg az ő keresztény nézeteivel, Róma keresztény püspöke vette magára. Zarathusztra Magi papjainak ruháit Mithra kardjai ékesítették. Ugyanilyen ruházatot viselnek a keresztény papok a mai napig.”

– a fenti idézetek William Harwood, Mythologies Last Gods: Yahweh and Jesus könyvéből származnak.

Sátán, a nagy hamisító ismerte és ismeri az Isten tervének főbb vonalait, ha a részletekről nincs is pontos ismerete. Tudja, hogy az igazság meghamisításával lehet leghatékonyabban csapdát állítani a tömegeknek, azoknak, akik szellemileg vakok, de magukat bölcseknek vélik, és azt hiszik magukról, hogy az igazság követői. Tudta, hogy Krisztus eljön majd, mint a Megváltó, ismerte a bibliai vallás szimbólum rendszerét annyira, hogy pl. a kenyér és bor jelentőségét szintén bevonja az igaz vallás másaként általa létrehozott vallásokba. Sátán több bibliai valláselemet is kisajátított így, és egy eltorzított, perverz formában terjesztette elő azokat a megtévesztettek között. A hatékony megtévesztés érdekében ügyelt arra, hogy az általa elferdített elemek nagyon hasonlóak legyenek az igaz vallás elemeihez, de a valóságban mégis eltérjenek a tisztától, és a halálba vezető útra vigyék a követőit. A „világosság angyalaként” mutatkozva elhomályosította az igaz Világosságot, hogy elterelje az igazság szűk ösvényéről azokat, akikkel azt meg tudja tenni. Az Édenkertben két fa állt, az egyik talán látszatra nem tetszetős, de gyümölcse az örök élethez vezetett, a másik pedig szemrevaló volt és „gnósziszt” vagyis tudást, ismeretet nyújtott. Ez a tudás azonban érzéki volt, egy teremtett, önmagát központban tartó, önmaga érdekeit szolgáló, tökéletlen lény ismerete. Ennek a fának a gyümölcse a halál. Az ilyen tudással legfeljebb felfogjuk, hogy van Isten, de nem ismerjük meg Őt, Fiát, jellemét, szeretetét, mert arra csak az Ő Szelleme által lehetünk képesek, nem emberi tudásunk, felfogásunk által. Az emberiség az Édenkertben a rossz fát választotta, és ma sem tesz mást. Bár Krisztus áldozata óta újra elérhetővé vált az élet fája, mégis sokan a szépnek látszó, tudást, önmegvalósítást ígérő fát választják, és miért is ne, hiszen Isten, Krisztus és a kereszténység nevébe burkolózott. Nem lehet könnyen megkülönböztetni a kettőt. Az élet fájához egy Krisztus, egy Szellem és egy evangélium vezet, amit nem ajánlatos összekeverni az álapostolok, álnok tévtanítók hamis krisztusával, érzéki szellemiségével és egyveleg tanaival.

2Korintus 11:4 Mert ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek.

2Korintus 11:13-15 13 Mert az ilyenek álapostolok, álnok munkások, akik Krisztus apostolainak tettetik magukat. 14 S ez nem is csoda, hiszen maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. 15 Nem nagy dolog tehát, ha az ő szolgái is az igazság szolgáinak tettetik magukat. Végük megfelel majd a cselekedeteiknek.