A korai egyház

Mindenekelőtt jegyezzük meg és állapítsuk meg ismét, hogy Isten soha nem magányos remetékkel tartott fenn privát és ezoterikus kapcsolatot, hanem mindig az Ő választottjain, elhívottjain, egészen pontosan az Ő népén keresztül mutatkozott meg a világ felé. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Tehát semmiképp sem igaz ama nézőpont, amit sokan vallanak magukénak, miszerint „egy isten van, akihez sok út vezet”. Ennek megfelelően hiábavaló például az iszlámban keresni az Egy Igaz Istent, vagy buddhista tanítóknál keresni a megváltást. A sámánok, táltosok, boszorkánydoktorok sem visznek közelebb Istenhez. De az ún. felekezetek fölött sem jelenthető ki, hogy mindegyik igaz, csak más úton közeledik az Istenhez. Egy igazság van, így egy igaz egyház van csak, egy igaz kereszténység létezik.

A kereszténység első két évszázadának egyháza lényegesen különbözött attól a vallási rendszertől, amely később a IV. századtól kezdve kialakult. A Krisztus utáni első két évszázad gyülekezetei még nem rendelkeztek kidolgozott dogmarendszerrel, királyi / császári / állami támogatással vagy központosított felekezeti hierarchiával. Nem tartottak fenn és nem üzemeltettek intézményeket, és – mint keresztények – nem vettek részt a közvetlen politikai tevékenységben, közéletben. Hitük középpontjában Jézus Krisztus személye, a megváltás munkája, Isten királyságának várása és az apostolok tanítása állt.

El kell mondani, hogy több dologban is különbözött a mindennapi hitgyakorlatuk a ma kereszténynek nevezett vallás gyakorlatainak elemeitől. Például a később kanonizált, ma Bibliaként ismert könyvgyűjtemény mellett számos más, ma apokrifnek tekintett (bélyegzett) korai keresztény írást olvastak gyülekezeteikben, továbbá az első két évszázad néhány egyházi tanítójának (ún. egyházatyáknak) a műveit is rendszeresen olvasták, vagy felolvasták az összejöveteleiken. Nem is gondolnánk, hogy mennyire különbözött az első két évszázad kereszténysége a későbbi római vallás ún. kereszténységétől mind külsőségeiben, gyakorlatában, mind hitrendszerében.

Tekintsünk át röviden néhány példát, ami betekintést nyújt a hit dogmatikus és gyakorlati változásaiba.

A bemerítkezés mint a megtérés jele

Az első keresztények a keresztséget (bemerítést) nem csecsemőkön, hanem hitvallást tevő felnőtt, de legalábbis öntudatra ébredt embereken végezték el.

A bemerítés teljes alámerítést jelentett, amely – egyebek mellett – Jézus halálát és feltámadását is jelképezte, nem pedig vízzel történő szimbolikus meghintést.

Az egyik legismertebb korai forrás, a Didakhé (Kr. u. 70–120 között) előírja, hogy lehetőség szerint „élő vízben” történjen a keresztség. de ezt nem emelték isteni rendelet rangjára, mert lefektették, hogy más víz is tökéletesen megfelelt, és csak végső esetben engedi meg a víz ráöntését. Ez azt mutatja, hogy az általános gyakorlat a teljes bemerítés volt, mégpedig úgy, hogy mind a bemerítő, mind a bemerített egyaránt belép a vízbe. (ld. Csel. 8: 38)

Tertullianus a II–III. század fordulóján írt művében szintén olyan keresztséget ír le, amelyben a hívő teljesen alámerül.

A bemerítkezést hosszabb hitoktatás előzte meg, amit bűnfelismerésnek, majd szívből eredő bűnbánatnak kellett követnie. A tulajdonképpeni bemerítkezésre csak nyilvános hitvallást követően kerülhetett sor. Aki új hívőt vitt a gyülekezetbe, és ajánlást tett a befogadására, az hosszabb időn keresztül felelősséggel tartozott az illető előmeneteléért, hitben való meggyökerezéséért.

A testvéri szeretet és a közösségi élet

A pogány világot különösen megragadta a keresztények egymás iránti szeretete, egymással való törődése, egymásról történő gondoskodása.

A Lucius Caecilius Firmianus Lactantius által is idézett hagyomány szerint a kívülállók így szóltak:

„Nézzétek, mennyire szeretik egymást!”

A hívők között természetes volt a betegek, özvegyek és árvák támogatása. A vagyonukat nem tekintették kizárólag csak a sajátjuknak, mindenüket megosztották testvéreikkel.

Az Arisztidész császárhoz írt védőiratában így jellemzi a keresztényeket:

Nem hagyják magukra a szegényeket, befogadják az idegen keresztényeket, gondoskodnak az özvegyekről, kiváltják a foglyokat, adósokat, saját családjukként tekintenek egymásra.

Justinus Martyr leírja, hogy az istentiszteletek után adományokat adtak, amelyekből az árvákat, özvegyeket, betegeket és utazókat támogatták. Ez a szeretetszolgálat volt a kereszténység egyik legerősebb bizonysága a Római Birodalomban.

A szombat megtartása

Az első keresztények túlnyomó többsége zsidó háttérből érkezett, ezért természetes módon megtartotta a hetedik napi szombatot, mint egyfajta hozott életmód részeként. Természetesen az apostolok, Krisztus közvetlen tanítványai is rendszeresen szombaton tanítottak a zsinagógákban, és a keresztény gyülekezetek életében a szombat továbbra is az Úr napjaként jelent meg.

Csupán a II. század végén kezdte a pogány hátterű gyülekezetek egy része fokozatosan a hét első napját is ünnepelni Krisztus feltámadásának emlékére. De kezdetben ők is csupán hozzáadott ünnepnapként, a szombat megtartása mellett. Ezzel párhuzamosan azonban továbbra is léteztek olyan közösségek, amelyek kizárólag a bibliai szombatnapot tartották, és ez a vonal mindvégig megmaradt a történelem folyamán.

Ilyenek voltak például a nazarénusok (nem tévesztendők össze a mai nazarénus egyház tagjaival), az ebioniták. Róluk Euszebiosz, Epiphaniosz és Jeromos is feljegyezték, hogy megtartották a mózesi törvény számos egyéb elemét is a szombatnap mellett, ezen kívül nem új mozgalomként írják le őket, hanem az apostoli korból fennmaradt közösségként. Ez fontos részlet, mert a szombattartó és bibliai egy isten hitet (bibliai unitarizmust) valló közösségek (Isten mindenkori Egyháza, az igazak) az apostolok óta megszakítás nélkül jelen vannak a történelem vonalán. (A bibliai unitarizmus nem tévesztendő össze a magyar gyökerű unitárius egyházzal, vagy annak hittételeivel, istenképével, Krisztus-képével)

Érdemes megemlíteni Socrates-t (Socrates Scolasticos) aki az ötödik(!) században azt írja, hogy „Szinte minden gyülekezet az egész világon minden szombaton összegyűlik…” és az alól csak a római befolyás alatt álló közösségek képeznek kivételt, illetve akkor már az alexandriai egyház is vasárnap tartotta az összegyülekezéseket.

A II. század végére már megjelentek olyan keresztény vezetők, akik a vasárnapot hangsúlyozták, ezért ekkor már egymás mellett léteztek eltérő gyakorlatok. Ekkorra felütötték fejüket a törvénytiprás eretnek mozgalmai, amelyek lassan beszivárogva az egyházba elferdítették az igazságot, ahogyan a szentírás sorai ezt előrevetítették.

Az egy Istenbe vetett hit

A legkorábbi keresztény hitvallások következetesen az Atyát nevezik az egyetlen és egyedül igaz Istennek.

Jézus maga is ezt mondta:

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent…”

Az apostolok prédikációiban rendszeresen az Atya szerepel, mint mindenek Istene, Jézus pedig mint az általa küldött Messiás.

Hermasz művének első parancsolata így kezdődik:

„Mindenekelőtt hidd, hogy egy az Isten.”

A Didakhé imádságai szintén az Atyához szólnak. Arisztidész egyetlen mindenható Teremtőről beszél. Justinus Martyr Jézust ugyan rendkívül magas méltóságúnak tekinti, de az Atyát következetesen az egyedüli Istennek nevezi.

Irenaeus szintén hangsúlyozza, hogy egyetlen Isten, az Atya teremtette a világot.

Érdemes megjegyezni, hogy ugyan a II. század folyamán Krisztus személyéről létezett egymástól eltérő szemlélet, de a későbbi, az első nikaiai zsinat által megfogalmazott teljes szentháromsági dogma ekkor még egyáltalán nem létezett. Történetileg kijelenthető, hogy az egész korai kereszténység egységesen antitrinitárius volt. Biztosan tudjuk és elmondható, hogy a nikaiai zsinat által lefektetett, ma háromságtannak nevezett istenkép egyáltalán nem létezett.

Tehát:

Az első két évszázad kereszténysége nem volt egységes intézmény, hanem sok, egymással kapcsolatban álló közösség hálózataként kell látnunk magunk előtt. Közös vonásaik közé tartozott a hitvallást követő (teljes) bemerítkezés, a rendkívüli testvéri szeretet, a közösséghez tartozó rászorulókról való gondoskodás és az a meggyőződés, hogy a keresztény életet a tanítványság és a Krisztus iránti engedelmesség határozza meg. A szombat megtartása a korai keresztény közösségekben magától értetődő volt, csak későbbi gyülekezetekben került a vasárnapi összejövetelek megtartása és a vasárnap megszentelése előtérbe.

Krisztus és az Atya kapcsolatának értelmezése szintén változást élt meg. Az első két évszázadban még nem létezett a később dogmaként megfogalmazott nikaiai szentháromságtan, az csak későbbi egyházi fejlemény, ami kimondottan pogány vallási elemek, illetve pogány filozófiák hatásának volt a következménye – természetesen a szándékos ördögi hitrombolás és eretnek tanok elterjesztésének jegyében.

Az egyetlen igaz Istenbe vetett hit

A legkorábbi keresztények hitvallásának középpontjában az ősi kijelentésen álló hitvallás állt:

„Halld Izráel! Az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen.”

Jézus ezt a hitvallást megerősítette, amikor a legnagyobb parancsolatról kérdezték. Imádságaiban következetesen az Atyát szólította meg, és így fogalmazott:

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.”

Az apostolok leveleiben is újra és újra az Atya szerepel, mint az egyetlen Isten, míg Jézus a Messiás, az Úr és az Isten Fia minőségben van bemutatva.

A II. század keresztény írói – például Hermasz, Arisztidész, Jusztinosz és Iréneusz – az Atyáról következetesen úgy beszélnek, mint a mindenség egyetlen Teremtő Istenéről.

A Szentháromság-tan kialakulása

Az első két évszázad keresztény irodalmában nem található meg a későbbi Szentháromság-dogma. Hiányoznak azok a meghatározások, amelyek később a keresztény ortodoxia alapját képezték, mint például az „egylényegű” (homoousios) kifejezés is, de ugyanígy a „három személy egy lényegben” meghatározás mögött álló istenkép is. Mondhatni, hogy a teljes nikaiai hitvallás idegen az első keresztények hitétől.

A történettudomány széles körben elfogadott megállapítása szerint ezek a fogalmak a III–IV. századi teológiai viták során alakultak ki, és végleges dogmatikai megfogalmazásukat a 325-ös nikaiai (niceai), majd a 381-es konstantinápolyi zsinaton nyerték el.

Ezért történelmileg kijelenthető, hogy az első két évszázad kereszténysége egyáltalán nem ismerte, így nem is hitte a későbbi, klasszikus szentháromság-dogmát. A korabeli hívők hitvallásának középpontjában nem egy filozófiailag kidolgozott háromságtani rendszer állt, hanem az Atya, mint az egyetlen igaz Isten, valamint Jézus Krisztus, mint az általa küldött Messiás és Úr.

Ez a megállapítás egyszerre pontos történetileg és helytálló az igazság fényében.

Összegezve

A ma ismert források nem támasztják alá, hogy az első századok keresztényei bármennyire is hittek volna egy három személyből álló isteni triádban, ami később „szentháromság egy-isten” képben került megfogalmazásra. Ugyanakkor a korabeli dokumentumok világosan rámutatnak arra, hogy a ma ismert szentháromság-dogma nem az apostoli korban készült tanrendszerként létezett, hanem évszázadokkal később keletkezett, pogány vallási és filozófiai befolyás eredményeként.

A korai keresztények következetesen és örömmel ragaszkodtak a szombatnap megtartásához, a tízparancsolat erkölcsi-etikai értékrendjéhez. A törvénytiprás számukra az antikrisztusi tevékenység jeleként volt értelmezendő.

A keresztények közötti szeretet, törődés, egymásról való gondoskodás nem egy felvett viselkedésforma volt, hanem szívből jövő cselekedet, ami a hitetlen és világi kívülállók számára is elgondolkodtató bizonyságként jelent meg – akkor is, ha emiatt a gyengeség vádjával illették őket, vagy ha gúny tárgyává váltak egy istentelen és sátáni világ társadalmának tagjai részéről.

Nincs ez másként ma sem.