Félreértett, vagy félremagyarázott versek
A végidőkben kulcsfontosságú jelentőséggel bír, hogy olyan bibliai istenképpel rendelkezzen az Örökkévaló népe, amely nem mond ellent az Írások kijelentésének, ami nem megkérdőjelezhető az apostolok által is vallott hit alapján, de főleg, ami egyezik azzal az istenképpel, amit maga a Felkent mutatott be és hirdetett testi, földi szolgálata alatt. Ezt az igaz istenképet számos tévtanító hamisította meg, olyan torz elképzeléseket terjesztve az Örökkévaló Istenről, amelyekkel lassan elhomályosították az apostolok által is hirdetett egészséges tudományt, helyette pedig különféle pogány hitrendszerből összegyúrt istenhármas hamis képét tették elfogadottá a világszéles kereszténység majdnem egészében. Azonban ennek háromságnak a meghatározása sem teljesen egységes, ahány trinitárius felekezet, annyiféle teológiát fogalmaznak meg ennek a három személyű istennek a leírásában. Ebben az írásban a Fiú személyével kapcsolatos állításaiknak a valóságtartamát vizsgáljuk meg, kielemezve azokat a bibliai verseket, amelyekre hivatkozva igyekeznek alátámasztani elképzeléseiket.
***
Jézus nem teremtett lény?
Van néhány bibliai vers, amelyek a háromságban hívők szerint arról tesznek bizonyságot, hogy Jézus nem teremtett lény. Vizsgáljuk meg ezeket a verseket.
I.
János evangéliuma 1: 1
„Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.”
Nos, ez a vers valóban alapot ad az Ige kezdet és vég nélküli státuszának (azaz nem teremtettségének) tisztázására vonatkozóan. Ugyanis a kezdetben szó pontosan azt jelenti, amit mondunk vele: valaminek a kezdetét, nem pedig valaminek a kezdetnélküliségét. A teremtés könyvének első szava szintén ez: „kezdetben” (héber: b’reshith) és adja magát az asszociáció, hogy ezt a két „kezdetben” szót azonos módon értsük – ugyanis tényleg ugyanazt jelentik.
B’reshith – רֵאשִׁית
Strong lexikon 7225.
Meghatározás: kezdet, első, legelső, első számú
Jelentése: az első, első helyen, időrendben, sorrendben, sorban
A héber „reshith” szó elsősorban a „kezdet” vagy „első” fogalmát jelenti az idő, a sorrend vagy a rangsor szempontjából. Gyakran használják valaminek a kezdőpontját, a legelső részt vagy egy csoport legjobbját jelölve. Tágabb értelemben utalhat valaminek a legelső vagy alapvető szempontjára is.
Az ókori héber kultúrában a „kezdet” fogalma nem csak az időrendi sorrendről szólt, hanem az elsőbbségről és az elsődlegességről is. Az „elsőt” gyakran a legfontosabbnak vagy legszentebbnek tartották, ahogyan azt az „első termés” vagy „első kéve” Istennek való felajánlásának gyakorlatában is láthatjuk. Ez egy olyan világnézetet tükröz, amelyben a kezdeti részt valamiből az isteni javaknak szentelték, elismerve Isten szuverenitását és gondviselését.
János evangéliuma az „arché” (görög: ἀρχή) szóval kezdődik, ami a héber „reshith” megfelelője.
Ezt a görög kifejezést gyakran fordítják „kezdetnek” vagy „kezdeti ősoknak” és hasonló jelentéstartományban osztozik a „reshith”-hez, hangsúlyozva az eredetét valaminek vagy a sorrendben első fogalmát.
A görög „arché” szó elsősorban a „kezdet” vagy a „keletkezés” fogalmát jelöli. Valaminek a mindent megelőző kezdetének leírására szolgál, akár időben, akár sorrendben, akár tekintélyben.
Az ókori görög kultúrában az „arché” alapvető filozófiai fogalom volt, gyakran használták a világegyetem eredetének vagy a létezés elsődleges elvének megvitatására. Az Újszövetségben ezt a kifejezést mind a kezdetek, mind a tekintély fogalmának közvetítésére használják, tükrözve azt, hogy a zsidók Istent Teremtőként és Szuverén Uralkodóként értelmezik. A kifejezést spirituális hierarchiák, például angyali vagy démoni hatalmak kontextusában is használják.
Strong lexikon 746.
arxḗ – helyesen, az elejétől fogva (időbeli értelemben), azaz „a kezdeti (kiinduló) időpont”; (átvitt értelemben) ami az első és ezért a legfőbb (első), vagyis annak van elsőbbsége, mert megelőzi a többit („kiemelkedő”).
Figyelembevéve a fentieket, kijelenthetjük, hogy a János 1: 1 vers az Igéről éppenséggel pont azt mondja nekünk, hogy az Ige:
- legelső volt
- sorrendben volt az első
- a kezdőpont volt
- az Ő és az Őt követők csoportjában a legjobb, legbecsesebb volt
- a vers az Ő keletkezésére vonatkozik.
Azaz, a vers nem, hogy nem azt mondja nekünk, hogy az Ige nem teremtett lény, hanem éppenséggel pontosan azt jelenti ki, hogy bizonyosan volt kezdete, vele kezdődött minden.
Az, hogy valaminek, vagy valakinek van kezdete azt is jelenti, hogy a kezdetét meghatározó esemény előtt nem létezett, azaz nem örökkévaló. Ha nem örökkévaló, akkor teremtett. Hogy miben különbözik Jézus a többi teremtménytől? A következő pontból kiderül.
II.
János 1: 3
„Minden Ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.”
Ezt a verset úgy alkalmazzák a háromság hívők Jézus „nem teremtett” minőségének alátámasztására, hogy azt a következtetést vonják le belőle, hogy Jézus mindennek, minden teremtett dolognak a teremtője, ennélfogva nem lehet teremtmény.
De vajon tényleg ez van ide leírva? A vers nem azt mondja, hogy az Ige mindennek a teremtője, hanem azt, hogy minden „általa lett” és a teremtett dolgok közül semmi sem jött létre nélküle.
Mit jelent az, hogy „általa”?
A szövegben ez a szó a görög „διά” azaz „díá”.
Meghatározás: által, révén, segítségével, nyomán.
Jelentése: rajta keresztül, általa, az eszköz által, segítségével, miatt, okán, végett.
A szó eredetét tekintve: elöljárószó, amely egy cselekmény csatornáját jelöli.
Használat: a görög „διά” (dia) elöljárószót (előtagot) arra használják, hogy kifejezzék az eszközt vagy eszköztárat, amellyel egy cselekvés végbemegy. Gyakran jelzi az ok-okozati összefüggést vagy okot, mint például „mert” vagy „a miatt”. Az Újszövetségben gyakran fordul elő olyan szövegkörnyezetben, amelyben azt az eszközt írják le, amellyel Isten megvalósítja a céljait.
Kulturális és történelmi háttér: Az ókori görög kultúrában az olyan előtagok, mint a „διά”, döntő fontosságúak voltak a cselekedetek és azok okai vagy eszközei közötti kapcsolatok közvetítésében. Az Újszövetség írói, akikre mind a héber gondolkodás, mind a hellenisztikus nyelvezet hatással volt, a „διά”-t használták teológiai fogalmak megfogalmazására, különösen Jézusra, mint Isten kegyelmének közvetítőjére, vagy Jézusnak, mint Isten akarata megvalósító eszközének szerepét magyarázva.
Tehát az Ige, azaz Jézus, ebben a versben nem, mint A Teremtő van bemutatva, hanem a Teremtő eszközeként, akin keresztül véghezvitte a Teremtő Isten a teremtés munkáját.
Összevetve a János 1: 1-et a János 1: 3-mal, azt állapíthatjuk meg a szövegből, hogy az Ige minden (más) teremtményt megelőzve született meg kezdetben, majd minden egyéb és további teremtett dolgot általa, rajta keresztül hozott létre a Teremtő.
Mondhatjuk ez alapján, hogy Jézus a teremtő? Igen, hiszen a „kivitelezésért” ő volt a „felelős”, de nem ő a Teremtő Atya, nem ő az Egy Igaz Isten.
Az, hogy az Ige által lett minden teremtve, azt jelenti, hogy ő maga nem teremtmény? Egyáltalán nem, inkább úgy mutatja őt be az írás, mint aki az Isten teremtésének az „archéja”, azaz kezdete.
III.
Kolossé 1: 16-17
„Mert Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyiszékek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Őáltala és Őreá nézve teremttettek; És Ő előbb volt mindennél, és minden Őbenne áll fenn.” (Károli)
E fenti két vers a Kolossébeliekhez írott levélből szépen kifejti és félreérthetetlenül meg is ismétli mindazt, amit az előzőekben már kifejtettünk az Igének a teremtésben betöltött helyéről, szerepéről.
Ami itt félreértésre adhat okot a nem megfelelő megértés miatt a 17. versben olvasható rész: „Ő előbb volt mindennél”. Amellett, hogy ezt már megvizsgáltuk és megállapítottuk, hogy így van, ez a leírás sem utal arra, hogy ő mindig is létezett volna, csak azt erősíti meg, hogy minden teremtett dolog és lény előtt már létezett.
A görög szó, ami itt szerepel az „εἰμί” azaz „eími”.
Ezt fordította úgy Károli, hogy „előbb volt” mindennél.
Az EFO ezt úgy adja vissza, hogy „minden teremtménynél előbb létezett”.
Az „eími” jelentése: lenni, létezni, megtörténni, jelen lenni. A szó héber megfelelője a „hayah”, amit akkor olvashatunk, amikor Mózes számára egyféle „önkinyilatkoztatást” adott a neki megjelenő YHWH. A szót így adja vissza Károli: a Vagyok. Ma már erre inkább azt mondanánk, hogy a Létező. Jobban illik a mai szóhasználathoz, ráadásul azt is jobban kifejezi, amit mondani akart vele a Mózesnek megjelenő YHWH: Aki valóban Létező – mintha a többi „istenség” nem is lenne létező isten, s valóban, ahhoz a lényhez, aki Mózesnek megjelent, nem is fogható egyetlen más szellemi teremtmény sem. Ő egyedüliként kapott felhatalmazást, hogy az Egy Igaz Isten nevében tegyen és cselekedjen, illetve egyedüliként kapott jogot e név (YHWH) használatára – szigorúan kiutalás, felülről, az Atyától kapott átruházás révén. YHWH Angyala, a Létező az, aki minden teremtett lény előtt született, teremtetett, akire nézve és aki által minden más teremtetett.
Nem is kell messzire menni ennek igazolásáért:
Kolossé 1: 15
„Aki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született.” (Károli)
„A láthatatlan isten látható képmása az elsőszülött Fiú, aki minden teremtmény előtt született.” (EFO)
Mindkét fordítás azt mondja, hogy „született” a Fiú. A „született” szó jelentése magában hordozza azt a tényt, hogy a létének van egy pillanata, amikor a nemlétből a létbe került – ezt a pillanatot fordították „születésnek” mindkét fenti esetben, következésképpen volt a létezésbe történő átlépés pillanata előtt olyan állapot, amikor az őt „szülő” Atya Isten volt az egyetlen létező. Tehát a Fiúnak van kezdete.
Azonban érdemes megvizsgálni, hogy mi az a szó, amit itt mindkét fordítás így ad vissza: született.
Ez a görög szó a „κτίσεως” azaz „ktiseos”.
Strong lexikon 2937.
Meghatározás: létrehozni, teremteni, létesíteni.
Jelentése: teremtés, teremtmény, létrehozott mű (mindig isteni mű)
Szó eredete: a görög κτίζω (ktizō) igéből származik, jelentése „megteremteni”, „megformálni”, „létrehozni” vagy „megalkotni”.
Megfelelő görög / héber bejegyzések: – H1254 (בָּרָא, bara): Létrehozni, alakítani, formálni. Az 1Mózes 1: 1-ben használatos: „Kezdetben teremtette (görögben: ktiseos) Isten az eget és a földet”.
Használat: a „ktisis” kifejezés elsősorban a teremtés aktusára vagy a teremtés eredményére utal, magában foglalja mind a folyamatot, mind a terméket. Az Újszövetségben Isten teremtésének egészét jelöli, beleértve a fizikai világegyetemet és az élőlényeket.
Nos, kijelenthető, hogy a szentírás Jézusra, azaz az Igére a „teremtmény” szót használja, amit a magyar fordításokban már így olvasunk: „született”.
Egy másik vonatkozó és sokatmondó bibliai vers a következő:
János evangéliuma 5: 26
„Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.”
Ezek egyrészt a Felkent szavai, másrészt e vers arról tesz bizonyságot, hogy az Ige nem önmagától létező, az önmagában való életet az Atya adta neki, hogy egyen élete önmagában – mert előtte nem volt.
IV.
Hébereknek írott levél 1: 2
„Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette.”
Ebben a versben vajon állítja azt az írás, hogy a Fiú nem teremtmény? Nem.
Úgy tűnik, hogy itt is a korábban már kifejtett és értelmezett igeszakaszhoz hasonlóan csupán arról beszél, hogy az Atya a Fia által teremtette a világot – ám a kép ennél árnyaltabb.
Ebben a versben nem szerepel a „teremteni” szó. Amit itt a magyar a „teremtette” szóval ad vissza, az a görögben az „ἐποίησεν” azaz „epoiēsen”, ami ezt jelenti:
Strong Lexikon 4160.
Meghatározás: csinálni, végrehajtani, cselekedni, előidézni, működtetni, megvalósítani, beteljesíteni.
Ráadásul a magyar fordításban olvasható „világ” szó sem pontosan fedi a görög alak jelentését, ami az „αἰῶνας” azaz „aionas”, tehát korszakok vagy korok.
Itt a szentírás, a korszakok Istenének is ismert Örökkévaló és Egy Igaz Isten abbéli szándékát és döntését tárja elénk, hogy a hosszú aiónok, azaz korszakok alatt az Ő tervét az elsőszülött Fián keresztül viszi véghez. Ez egy felmérhetetlenül nagy feladatot jelent, amihez minden hatalmat a Fiú kezébe helyezett, beleértve a YHWH név kiutalt használatának jogát, a törvényadás kivitelezését és az Ő jelenlétének képviselését a teremtett világok felé.
Ám ettől a Fiú nem öröktől fogva létező lény.
V.
Hébereknek írott levél 1: 10
„És: Te alapítottad kezdetben Uram a földet, és a Te kezeidnek művei az egek”
Talán felesleges időt tölteni ezzel a verssel, hiszen az ebben a versben található üzenetet és a szavak jelentését már kielemeztük korábban, más igehelyekkel kapcsolatos leírásokban, de arra érdemes rávilágítani, hogy amikor az 1Mózes 1: 1-ben azt olvassuk, hogy „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, akkor gyakorlatilag ezt a verset látjuk ószövetségi környezetben megfogalmazni.
Az Örökkévaló mondata, hogy „teremtsünk” nem egy fejedelmi többes használata, sem a nemlétező szentháromság brigád munka-jelszava, hanem az Örökkévaló Atyának az Ő Fia felé intézett szeretetteljes felszólítása.
A Fiú a teremtés elvégzője, kivitelezője, és a Fiú az Atya korszakokra (aiónokra) vonatkozó tervének megvalósítója.
VI.
Jelenések 3: 14
„A laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete.” (Károli)
Vannak, akik ebből a versből azt vélik kiolvasni, hogy a Fiú nem teremtmény.
Nos, mindamellett, hogy a Károli fordítás sem ad erre vonatkozóan semmiféle alapot, olvassuk el az egyszerű fordítást:
„A laodiceai gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt üzeni az Ámen, a hű és igaz Tanú, aki a Kezdet Isten teremtésében” (EFO)
Mind a magyar fordítások, mind a görög szöveg minden kétséget kizáróan itt is azt jelenti ki nekünk, hogy a Fiú, az Isten teremtésének (ktiseōs) kezdete (arché-ja), legelső eleme, alakja, az Ige maga. Az egyetlen teremtmény, akit közvetlenül az Atya Isten hozott létre szájának szóra (Igére) nyitásával, mert akkor létrejött az Ige, az Ő egyszülött Fia. Minden más teremtmény már a Fiú munkája, a Fiú teremtése az Atyától kapott felhatalmazás, és Tőle örökölt neve (YHWH) nevének ereje szerint.
Jézus az Atyával azonos isteni természettel rendelkező lény?
A szentháromságtanban rögzített „egylényegűség” alátámasztására próbálnak a háromságtan hívei bizonyos bibliai verseket úgy értelmezni, hogy a tan igazolható legyen. Ezekből az igehelyekből vizsgálunk meg most néhányat.
I.
János evangéliuma 10: 30
„Én és az Atya egy vagyunk.” (Károli)
„Az Atya és én egyek vagyunk.” (EFO)
Nyilvánvaló, hogy Jézus itt nem azt akarta mondani, hogy ő voltaképpen maga az Atya is egyben – sajnos ennek nyilvánvalósága ellenére is többen tanítják ezt a balgaságot, pedig ezzel még a háromságtan hívei sem mind értenek egyet.
Ez a vers félreérthetetlenül tárja fel a mennyei Atya és a testté lett Fiú közötti megbonthatatlan kapcsolatot, illetve a szövegkörnyezet nem csupán annak mélységét körvonalazza, hanem egy hasonlaton keresztül a jellegét és pontos formáját is bemutatja. Jézus egészen pontosan elmondja, hogy milyen értelemben tette magát „Istenné” vagy „egyenlővé” Istennel.
A zsidók fenti kijelentés utáni megbotránkozásának okát ők így fogalmazták meg Jézusnak:
„Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat.” (33. vers vége, Károli)
„Nem valamelyik jó tettedért, hanem azért akarunk megkövezni, mert ember létedre azt állítod, hogy Isten vagy! Ezzel Istent gyalázod.” (33. vers vége, EFO)
A zsidók tehát pontosan azzal vádolták Jézust, amit a háromság hívei állítanak róla, mégpedig, hogy az Örökkévaló Istennel egyenrangúnak vallotta magát. Ez valóban istenkáromlás lett volna.
De vajon tett ilyet Jézus? Tényleg így értette az „Atya és én egy vagyunk” kijelentését?
Ennek megválaszolását bízzuk magára Jézusra:
„Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok? Ha azokat isteneknek mondá, akikhez az Isten beszéde lőn, és az Írás fel nem bontható, Arról mondjátok-é ti, akit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!” (János 10: 35-36 Károli)
Jézus voltaképpen emlékeztette a zsidókat arra a kijelentésre a zsoltárokból, amelyben az írás az Isten gyülekezetének tagjait nevezi Istennek (Zsoltár 82: 6) – Jézus ehhez hasonlította a könnyebb megértés érdekében azt, hogy mit értett az alatt, hogy ő és az Atya egyek.
A zsidók vélhetően értették a dolgot, mert már nem akarták megkövezni. Ám ezt követően Jézus tett egy újabb kijelentést, a János 10: 38-ban olvashatjuk:
„Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higgyetek nékem; Ha pedig azokat cselekszem, ha nékem nem hisztek is, higgyetek a cselekedeteknek: hogy megtudjátok és elhiggyétek, hogy az Atya énbennem van, és én Őbenne vagyok.”
Ekkor ismét meg akarták fogni [hogy megkövezzék] de kiment a kezeik közül.
Azért akarták újra megfogni és megkövezni, mert ismét félreértették, nem értették, amit valójában mondott, amit a szavai jelentettek. Azon botránkoztak meg, hogy azt hallották ki a szavaiból, amit korábban is, mégpedig, hogy egyenlővé tette magát az örökkévaló Atyával. Pedig erről most sem volt szó. Egyrészt ő maga tette egyértelművé, hogy az Atya nagyon nála. Másrészt a szentírás megmagyarázza szavainak valódi tartalmát.
Ha meg akarjuk érteni szavainak üzenetét és lényegét, akkor el kell olvasni Jézusnak az úgynevezett „főpapi imáját”, legalábbis annak egy részletét, amikor a tanítványaiért és tanítványai tanítványaiért (értünk is) imádkozott.
Olvassuk:
„Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra; És én őérettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban. De nem csak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Tökéletesen eggyé legyenek. És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, őnékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egyek vagyunk: Én őbennük, és te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél.” (János 17: 18-23 Károli)
Ha Jézusnak ezen szavait megértjük, akkor világossá válik, hogy miként értette, hogy az Atya őbenne van, ő pedig az Atyában. De megérthetjük azt is, hogy ha ezekkel a mondataival akarjuk igazolni a Fiú és az Atya megegyező isteni természetét, akkor egyúttal a mi isteni természetünk is igazolást nyer, legalább annyira, amennyire az elsőszülött Fiú isteni természete. Sőt, annyira nagyon messzire vezet ennek a vonalnak a tovább görgetése, amennyire és amilyen irányba most nem akarunk elmenni a mi „istenségünk” jelentőségének magyarázatában, de azt biztosan kijelenthetjük, hogy a szövegkörnyezet kontextusában nem jelenik meg semmilyen Atya-Fiú egyenlőség képe, főleg nem egy istenhármas képe. Vagy ha igen, akkor abban az embernek is – a Fiúhoz hasonló alapon – jogalapja van részt kérni, legalábbis a trinitárius hamisság félremagyarázatának téves logikáját követve.
Ugyanezt az üzenetet és lényeget tárja elénk Jézus a János 14: 9-11 versekben:
„Monda néki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát; mi módon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát? Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat. Higgyetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig nem, magukért a cselekedetekért higgyetek nékem.”
Az Atya és a Fiú isteni lényegének, természetének megértéséhez egy korábban már említett bibliai vers is a segítségünkre tud lenni, mégpedig a János evangéliuma 5: 26
„Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.”
E vers arról tesz bizonyságot, hogy az Ige bizonyos módon valóban az Atyával azonos természeten (önmagában való élet) osztozik. Azonban ismét muszáj felhívni a figyelmet arra a fontos tényre, amit szintén kijelent e vers, korábban elemeztük, mégpedig, hogy a Fiú jelenlegi természete nem volt mindig ugyanilyen minőségű, nem volt egyező az Atya isteni természetével. Ami miatt azzá vált, az Atya döntése: felkente a társai fölé, mert szerette az igazságot és gyűlölte a gonoszságot. Abba a pozícióba és hatalomba, amivel most rendelkezik a Fiú, az Atya emelte be őt, nem a kezdet nélküli végtelentől fogva rendelkezett vele.
Összegezve, ha megértjük Jézus szavainak valódi üzenetét, akkor kirajzolódik az Atyával való kapcsolatának és függelmi viszonyának egészséges, igei képe, benne megértve a mi helyünket is.
II.
Jézus egyenlővé tette magát Istennel?
Azt állítják a háromságtan hívei, hogy a János evangéliuma 5. fejezetének 18. verse szerint igen, egyenlővé tette magát az Atya Istennel.
Olvassuk el:
„Jézus pedig felele nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. Emiatt aztán méginkább meg akarták Őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel. Felele azért Jézus, és monda nékik: Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket Ő cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat néki, amiket Ő maga cselekszik; és ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd néki, hogy ti csodálkozzatok.” (János 5: 17-20 Károli)
A szöveg üzenetének megértéséhez elengedhetetlen, hogy az előzményeket ne hagyjuk figyelmen kívül! Jézus ebben a részben azzal vívta ki maga ellen a zsidók gyűlöletét, hogy egy embert meggyógyított szombatnapon. Ez nagyon fontos, mert emiatt először azzal vádolták meg a zsidók, hogy megrontotta a szombatnapot.
De a szombatnapi gyógyítással vajon tényleg megrontotta volna a szombatnapra vonatkozó parancsot Jézus? Szó sincs róla! Hiszen jót cselekedni szabad szombatnapon, még a bajba jutott állatot is megmenti az ember, ha szombaton jutott is bajba. (Máté 12: 9-12)
Tehát Jézus nem rontotta meg a szombatnapot, hanem csupán a zsidók vádolták meg azzal, hogy megrontotta! A különbség nyilvánvalóan óriási.
Ugyanez a helyzet azzal is, hogy Jézus állítólag egyenlővé tette magát az Atyával. Szó sincs erről! Hanem csak a zsidók vádolták meg őt azzal, hogy egyenlővé tette magát az Atyával! A különbség itt is nagy! Ennek igazát maga Jézus igazolja a további szavaival, ahol azzal kezdi, hogy ő maga semmit sem tehet önmagától, hanem csak azt, amit az Atya mutat neki, azt teheti meg! (19. vers)
Ugyanebben a fejezetben tárja fel az embereknek Jézus, hogy minden hatalmat, amivel rendelkezik, azt felülről, az Atyától kapta!
„Én semmit sem cselekedhetem magamtól; amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét.” (János 5: 30)
Látható tehát, hogy meglehetősen komoly félreértése az írott igének az a feltételezés, hogy Jézus egyenlővé tette magát az Atyával.
Egy másik félreértett bibliai vers a következő:
Filippi 2: 6
„Aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő” (Károli)
Olvassuk el a görög szöveget:
„ὃς ἐν μορφῇ θεοῦ ὑπάρχων οὐχ ἁρπαγμὸν ἡγήσατο τὸ εἶναι ἴσα θεῷ”
„Hos en morphé Theou hyparchon uch harpagmon hégéstato to einai isa Theo”
„Aki Isten alakjában létezve nem tartotta megragadható dolognak az Istennel való egyenlőséget”
Másik görög fordítás:
„Aki, amikor Isten szellemi formájában létezett, nem tartotta megragadandó zsákmánynak, hogy az Istennel legyen egyenlő”
Miről van tehát szó a filippi levél ezen fent idézett versében?
Amikor a Felkent még az Atya mennyei világában, mint YHWH szellemi fia létezett, nem gondolt arra, hogy az Atya hatalmára és pozíciójára vágyva, a Neki járó imádatot is kívánva egyenlővé váljon Istennel.
Miért fontos ez? Miért lenne magától értetődő, hogy neki erre vágynia kellene? Miért fontos ezt kiemelni? Nos, hát azért, mert egy másik ragyogó kérub, akit Luciferként ismert a menny, igenis vágyott erre, és ennek a kérubnak az öntelt büszkesége nyomán jutott a világ a ma is látható szenvedésteljes állapotába, a bűn, az Istentől való elszakadtság állapotába. És igenis ki kell emelni azt, hogy az a Felkent Fiú, aki Máriától született emberi formájában a Yahoshua nevet viselte, aki, amikor még Istennek a szellemi formáját viselte, a később Sátánná lett kérubbal ellentétben egyáltalán nem dédelgetett a szívében olyan bűnös és romlott ambíciókat, mint Lucifer, hanem szívének tiszta állapotában maradt, szeretve az igazságot és gyűlölve a gonoszságot.
Ez a Filippi 2: 6 vers üzenete, nem pedig az, hogy a Felkent Fiú már a mennyben is egyenló lett volna az Atyával.
Bizonyára jól látható tehát, hogy bizonyos fordítók igazodnak a fordításukban az egyházuk által hirdetett dogmához, hivatalos teológiához, annak érdekében, hogy igazolva láttassák (az egyébként hamis) teológiájukat. Itt is ez történt. Károli Gáspár a fordításhoz 1589-ben írott előszavában maga ismerte el:
„Ezeknek felötte sok helyen a régi Bibliát a pápai tudomány mellé szabták.” – azaz Károli Gáspár szerint a katolikus Vulgata Editio több helyen inkább igazodik a pápai tudományhoz (katolikus egyházi teológiához) mint a szöveghű fordításhoz.
De Károli őszinte mondata mellett is azt kell megállapítanunk, hogy az ő (egyébként felbecsülhetetlen értékű) fordítása sem képezett kivételt ebben az esetben, hiszen az általa fordított szöveg is több helyen igazodik a háromság hivatalos tanához, mint a szöveg valódi üzenetéhez.
III.
Visszatükrözött dicsőség és a valóság képmása
A hébereknek írott levél így fogalmaz:
„Aki az Ő dicsőségének visszatükröződése, és az Ő valóságának képmása, aki szavának erejével tartja fenn a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, leült a Felségnek jobbjára a Magasságban” (Héberek 1: 3)
Ez a vers néhányak szerint azt hivatott bemutatni, hogy Jézus az Atyával megegyező isteni természettel rendelkezik. Azonban, ha megfigyeljük a szöveget, ott nem azt olvassuk, hogy Jézus a maga saját, de az Atyjáéval azonos dicsőségét mutatja be, hanem ő az Atya dicsőségét tükrözi vissza. Az Atya a maga dicsőségét adta neki, ezt mutatja be és teszi ismertté előttünk Jézus. Ő nem a saját valóságát tárta fel előttünk, hanem az Atya valóságának a képmásaként jelent meg nekünk. Az EFO így fogalmaz:
„Isten láthatatlan lénye látható formában mutatkozik meg a Fiúban, aki Isten dicsőségét tükrözi vissza.” (Héber 1: 3 EFO)
Ha a Fiú az Atyával teljesen azonos isteni természettel rendelkezne, megegyező dicsőséggel és ugyanolyan lényeggel, akkor nem kellene az Atyát tükröznie, elegendő lenne a saját fényét ragyogtatnia. Ahogy korábban tisztáztuk: az egyszülött Fiú mindent az Atya Istentől kapott, Ő utalt ki mindent a Fiának.
Mindez egyébként kiderül a szöveg folytatásából is, hiszen Jézust az angyalok fölött álló lényként mutatja be (4. vers) de a Fiú mégis „csak” Isten királyi széke, trónusaként van bemutatva (8. vers), akin keresztül megnyilvánul az Atya a teremtett világokban.
A 14. vers így szól:
„És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.”
Ebből a szövegből kiderül egy fontos dolog: az Ige rendelkezik dicsőséggel! Azonban ez a dicsőség nem az Egy Igaz Isten dicsősége, hanem az egyszülött Fiú dicsősége, ami különbözik az Atya dicsőségétől.
A kilencedik vers így szól:
„Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot; annak okáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid fölé.” (Héberek 1: 9 Károli)
Az egyszerű fordítás még egyértelműbb:
„Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszt, ezért öntötte Isten, a te Istened az öröm olaját a fejedre, s ezért emelt a társaid fölé.” (Héberek 1: 9 EFO)
Emeljük ki a versben megfogalmazott tényeket:
- A Fiú jelleme szilárd és szíve tiszta – szereti az igazságot és gyűlöli a gonoszt
- Isten (az Atya) nem a Fiú egyenrangú „társa” a mennyben, hanem neki is az ő Istene!
- Jézusnak a mennyben viszont valóban voltak társai, vele egyenrangú szellemi kapcsai, testvérei, akiket a görög így hív: „metochous” aminek jelentése: partner, társ, barát. A „metochous” azt is jelenti, hogy lelki közösségben lévő társ.
A fenti háromból most csak egy dologgal kapcsolatban teszünk fel és válaszolunk meg egy kérdést: kik voltak Jézus mennyei társai, akikkel lelki közösségben is lehetett, és akik fölé kente fel az ő Istene őt? Ezek a „társak” azok a mennyei lények voltak, akiket az egyszerűség kedvéért legtöbbször csak angyaloknak nevezünk. A szöveg is azt mutatja, hogy itt az angyalokról van szó, mivel az előző versekben is az angyalokkal hasonlítja össze Jézust a levél írója. Ennek értelmében kétség sem fér hozzá, hogy Jézus nem a háromságtan „fiúistene” hanem az a felkent és oltalmazó kérub, aki később önként adta az életét a bűnbeesett emberért.
IV.
Az Ige Istensége
János evangéliuma 1: 1
„Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.”
Nagyon nehéz nem észrevenni, hogy ebben a versben két személyről van szó: Istenről, és az Igének nevezett személyről.
Nevezhetjük-e Istennek az Igét? Teljesen mindegy, hogy mi mit gondolunk, mert az írás félreérthetetlenül istenek nevezi őt. Ezzel nincs is semmi baj, csupán meg kell határoznunk, hogy mit értünk az „isten” szó alatt, ugyanis a biblia angyalokra, bukott angyalokra, emberekre is használja az isten szót, ahogy erről korábban beszéltünk, sőt, magát Sátánt is istennek, e világ istenének nevezi.
Mi a helyzet az Ige „isteni státuszával”? Köszöni szépen, ott van, ahol kell neki lennie: minden teremtett lény fölé rendelve az Atya Isten által, átruházva, kiutalva, ha tetszik delegálva az isteni hatalmat és tekintélyt a Fiú számára. De ahogy korábban is megállapítottuk, ez a hatalom különféle szinteken helyezkedik el, és noha a Fiú hatalma kétséget kizáróan minden más hatalom fölé rendeltetett, ám mégis, egyetlen hatalom felette áll: az Örökkévaló Atya Isten hatalma.
A vers tartalma, üzenete tehát a következő:
Amikor a korszakok elején kezdetét vette a Fiú létezése ő az Istennel volt együtt, s mint az Atya elsőszülöttje, maga is isten. Az „isten” szó nagy erejű felsőbb lényt jelent. Ki tagadná azt, hogy az Ige nagy erejű, felsőbb lény? Azonban ez nem kötelez arra senkit, hogy ezzel egyidejűleg az Egy Igaz Isten jellemzőivel is felruházzuk őt – ráadásul erre ez a vers sem ad alapot.
V.
Kolossé 2: 9
„Mert Őbenne lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg” (Károli)
Ebben a versben az „istenség” szó megtévesztő, mert szó sincs semmiféle „istenségről”, ami esetleg alapot jelenthetne bármilyen több résztvevős istenkép bemutatására vonatkozóan.
„Mert Krisztusban lakozik Isten egész teljessége emberi testben” (EFO)
Ez a vers nem arról szól, hogy Jézus Krisztus egy hármas felépítésű istenség egyik része, hanem egyszerűen azt jelenti ki, hogy Isten lényegét, természetét, isteni mibenlétét, isteni voltát, tulajdonságait mutatta be – ráadásul emberi testben! Tehát nem azt mondja a vers, hogy Krisztus teljességgel Isten, hanem Isten neki adott mindent, teljesen. Itt is a felülről kapott kinevezést, kiutalást, átruházást láthatjuk kifejezésre juttatni, és ezt az isteni teljességet egyedül Krisztus engedelmessége, igazságszeretete és gonoszgyűlölete miatt volt képes befogadni, bemutatni.
Ha tovább olvassuk az írást, furcsa dolgot olvashatunk:
„És ti Őbenne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak” (Károli)
„ti pedig Krisztusban teljesedtetek be. Krisztus az összes uralkodó és fejedelem fölött uralkodik.” (EFO)
Látható, hogy ahogyan Krisztus teljes lett Isten minden lényegével, mi, a tanítványok pedig beteljesedhetünk Krisztusban: mégis, kinek jutna eszébe a választottakat a Fővel egy szintre emelni?
Látható, hogy csak a szöveget kell elolvasni, megpróbálni megérteni, s mindenféle hamis értelmezés átláthatóvá válik.
Jézus magára veheti az Atya isteni címeit?
I.
János evangéliuma 8: 58
„Monda nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (Károli)
„Jézus felelt: „Igazán mondom nektek: mielőtt Ábrahám megszületett, ÉN VAGYOK.” (EFO)
Sok magyarázni való nincs ezen a versen, ugyanis köztudomású, hogy amikor YHWH megjelent a Hóreben Mózesnek, akkor az a mennyei lény jelent meg neki, akit YHWH angyalaként (küldöttjeként) azonosít a szentírás, aki később emberré lett és ma leginkább Jézus Krisztusként ismer a világ.
Ez a lény a „Vagyok” néven azonosította magát Mózes számára, ami nyilvánvalóan nem egy név, nem tulajdonnév, hanem a Létező Isten megnyilvánulásának kijelentése.
Ugyanezt tette Jézus, amikor az őt elfogni készülő katonák kérdésére ezt felelte: „Én Vagyok” – és a katonák mind földre estek e súlyos kijelentés erejétől. (János 18: 6)
A Felkent őszintén beszélt és igazat mondott („Igazán mondom nektek” „Bizony, bizony mondom nektek”)
Pontosan akként a lényként azonosította be magát, aki Mózesnek ezt mondta: „Én Vagyok”. Értettek is belőle a zsidók, emiatt ragadtak köveket, hogy megkövezzék.
Az Egyszülött Fiú az egyetlen létező, aki birtokolhatja és beléphet e név (YHWH) mögé, mert neki adatott minden hatalom mennyen és földön. (Máté 28: 18) Azonban meg kell látni a kijelentésben lévő álltás minden tartalmát: a Felkent, az Elsőszülött Fiú az Atyától, felülről kapta a hatalmát!
Ez a vers is erről tanúskodik.
II.
Jelenések 22: 13
„Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó.”
Ezek a szavak jelentik-e azt, hogy amikor ezeket a Felkent kimondja, akkor ezzel azt is mondja, hogy ő maga az Örökkévaló Egy Igaz Isten?
A kérdés megválaszolásához és e szavak jelentésének megértéséhez csupán azokat a szentírási részeket kell felidézni, amelyekben értelmet kapnak.
A Messiás „kezdet”-ként való létét korábban bemutattuk már. Amint ő a „vég” is a Mindenható tervében.
A vita tulajdonképpen nem akörül forog, hogy Krisztus viseli-e ezt a címet, hanem akörül, hogy miként és mikortól viseli. A hamisítások azt szerették volna elfedni, hogy Krisztus Istentől kapta meg magára vonatkozóan mindezeket a címeket, mert Ő volt az, aki a protosz-ként, elsőként eggyé vált az Alfával, és aki az eszkatosz-ként, azaz utolsóként a teremtés befejezésének mintájaként eggyé lett az Omegával, arra a valóságra jutva, ami a teremtés célja, amint Isten minden lesz mindenekben. (I. Korinthus 15: 28)
Ebből is láthatjuk tehát, hogy itt ezeknek a címeknek a használatával valójában az a folyamat van bemutatva, amely az Isten teremtésének végcéljához vezet, rámutatva arra is, hogy miképpen megy mindez végbe, és mi a Messiás és a választottak szerepe mindebben.
Ekkor teljesedik be az: “Íme megújítok mindent”.
Ekkorra tehát beteljesedik a teremtés célja, és Isten minden lesz mindenekben. Isten az Omega, mert teremtésének végcélja, illetve eredménye Önmaga lesz. Azaz Önmaga létének, lényének kiterjesztése mindenekre, akként, amint ez az Isten teljességével való betöltődés Krisztusban is megtörtént elsőként. A trinitárius szemléletű bibliafordítók mindent megtettek, hogy elhomályosítsák ezt a tényt az olvasók előtt, mert ellentmond az állandó háromságban megnyilvánuló istenképüknek.
Tévedés tehát, ha azt gondoljuk, hogy ezeket a címeket egyedül az Atya birtokolja, mert ugyan egyedül Ő rendelkezik vele, de rendelkezhet úgy, hogy átruházza, kiutalja valakinek – amit meg is tett, mégpedig a Felkentnek történő átruházás révén.
Jézus olyan imádatot fogad el, ami egyedül Istennek jár?
A következő verset olvashatjuk Máté evangéliumában:
„És bemenvén a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, imádják Őt;”
Máté 2: 11a
A napkeleti bölcsek kifejezés, mindent egybevetve olyan, nem az akkori Júdeából származó személyeket jelöl, akik az egykor fogságba vitt tíz izraelita törzs leszármazottjai voltak, és ha a gyakorlataik több évszázad távlatából nem is tükrözték tökéletesen a mózesi törvényben rögzített előírásokat, de az Egy Igaz Istenben hittek, ismerték az írásokat, ismerték a Felkent megszületésére vonatkozó próféciákat, de talán még a megszületésének körülbelüli idejére vonatkozó dánieli próféciákkal is tisztában voltak. Amit itt tettek – azaz, hogy leborultak és imádták Őt – a megszületett Megváltó isteni természete előtti tisztelgés volt; az Őt, mint Istentől való és isteni származással, Istentől való felkenetéssel, isteni tekintéllyel rendelkező Messiást jogosan megillető tisztelet, hódolat, imádat kifejezése.
Egyenértékű ez az Atya Istennek járó imádattal? Ugyanúgy imádták a megszületett Jézust, ahogy az Egy Igaz Istent? A „leborulás” és „imádás” ténye erről árulkodik vajon?
A görög szó, ami itt a leborulva imádást kifejezi, a „proskuneó” (Strong 4352) aminek héber megfelelője a „Shachah” (Strong 7812).
A másik személy előtti leborulás az ókorban a felé érzett tisztelet, imádat kifejezésmódja volt, s ugyanúgy leborultak emberek előtt, angyalok előtt, a Felkent előtt, de a Magasságos Atya Isten előtt is a biblia versei szerint. A különbség azonban óriási!
Az alábbi bibliai helyeken találkozhatunk ezzel a „leborulással”.
Máté 18: 26
Jézus példázatában az adós borul le a hitelezője előtt.
I.Mózes 18: 2
Három angyal előtt borul le Ábrahám – és azok nem tiltakoznak. Mint tudjuk, egyikük maga a Felkent, a későbbi Messiás, de ez ne tévesszen meg senkit, később ez történik:
I.Mózes 19: 1
Az Úr már elment, minekutána elvégezte Ábrahámmal a beszédét, majd két angyal előtt borul le Ábrahám ismét. Ők itt sem utasítják vissza.
További példák, csupán néhány, Mózes első könyvéből:
23: 7; 12
27: 29
33: 6-7
37: 7; 9-10
42: 6
43: 26; 28
Látható, hogy a leborulás nem jelenti egyben az Istennek járó imádat kifejezésének módját is. Persze, a Felkentnek, mint isteni lénynek, aki valóban isten (János 1: 1) még egyfajta imádat is jár – de minden vizsgálódásunk azt mutatja, hogy az Atyát megillető imádatra Jézus sem nem tartott igényt, sem nem fogadta el.
A Máté 14: 33-ban még ki is emelik, akik Jézus előtt leborulnak, hogy Isten Fiaként tisztelik, vagy ha tetszik, imádják – nem pedig az Egy Igaz Istenként! Ugyanez olvasható János evangéliumának 9. fejezetében is (35-38 versek).
Azt, hogy aki Jézus előtt leborult és ezzel együtt Őt az Egy Igaz Istennek kijáró imádattal imádta, csupán hozzá gondolják egyesek. Mindazonáltal ez legyen az ő problémájuk, nekünk pedig beszéljenek világosan a szentírás példázatai.
Jézus Isten, vagy nem Isten?
Tagadhatatlan tény, hogy Jézusra a szentírásban többször történik utalás úgy, mint Istenre. Azaz több helyen nevezik Őt istennek.
De jelenti ez azt, hogy Ő maga az örökkévaló, kezdet és vég nélküli Egy Igaz Isten?
Egyáltalán nem.
Számos alkalommal láthattuk, hogy a biblia az isten szót használja emberekre, angyalokra, de magára Sátánra is.
A héber „elohim” szó hatalmasságot jelent, uralommal, hatalommal rendelkező szellemi lényeket. Így nem meglepő, hogy az Egy Igaz Istenre is és angyalokra is alkalmazható e kifejezés – az Istenhez hűséges angyalokra ugyanúgy, mint a bukott angyalokra.
Az újszövetségi „Úr” ehhez hasonló: a szellemi lények – mind Isten angyalai, mint a sötétség bukott angyalai – hatalommal, uralommal rendelkező szellemi lények. Jézus is hatalommal rendelkező lény: neki adatott minden hatalom. Azaz Isten. Ám ezt a hatalmat kapta, mégpedig az Atya Istentől, ahogyan azt a kiváltságot is, hogy élete lehessen önmagában. Tehát nem Ő az Egy Igaz Isten, akinek ezt joga és hatalma van kiutalni, dedikálni valaki számára.
Pál ebben az értelemben használja például a Róma 9: 5-ben, hogy „Jézus örökké áldott Isten”, nem pedig úgy, hogy Jézus az Atya Isten vagy egy háromság egyik isteni személye.
„De tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött, és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az Igazat, és hogy mi az Igazban, az Ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk. Ő az igaz Isten és az örök élet.”
(János apostol első levele, 5. fejezet 20. vers; Károli fordítás)
Azt is tudjuk, hogy Isten Fia eljött a földre, és ő tett bennünket képessé arra, hogy az igaz Istent megismerjük. Most pedig az igaz Istenben élünk, fia, Jézus Krisztus által. Igen, ő az igaz Isten és az örök élet.”
(János apostol első levele, 5. fejezet 20. vers; EFO)
Többen hivatkoznak János első levelében az 5. fejezet 20. versére, hogy ebben a részben magát Jézust nevezi a szentírás „igaz Istennek”. Azonban a szövegnek még a Károli fordítása is egyértelműen az Atyát nevezi ebben a versben „Igaznak” és tőle elkülönítve említi „az Igaz[nak a] Fiát”, tehát talán kicsit nehézkes a szöveg, de mindennél egyértelműbb ennek a versnek is az üzenete, ha egyben olvassuk el az egész verset, nem csupán néhány szót idézünk belőle.
Amikor a vers azt mondja, hogy „ő az igaz Isten” akkor itt János nem Jézus személyét érti az „igaz Isten” alatt, hanem az Atyát. Ez egyrészt a szövegből is egyértelműsíthető, másrészt pedig, ha nem így értette volna, akkor ellentétbe kerülne saját magával, mert a János evangéliumában ezt olvashatjuk:
„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.”
(János evangéliuma 17. fejezet 3. vers; Károli)
Adjon ehhez is kijelentést és megértést az örökkévaló Szelleme minden olvasónak!
Zárszónak legyen itt Pál apostol definíciója az istenekről, a mi Urunkról és az Örökkévaló Atya személyéről (I. Korinthus 8: 1-7; Károli):
„1. A bálványáldozatok felől pedig tudjuk, hogy mindannyiunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.
2. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell.
3. Hanem ha valaki az Istent szereti, ismeri azt az Isten.
4. Tehát a bálványáldozati hús evése felől tudjuk, hogy egy bálvány sincs a világon, és hogy Isten sincs senki más, hanem csak egy.
5. Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, mint ahogy van sok isten és sok úr;
6. Mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is Őbenne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is Őáltala.
7. De nem mindenkiben van meg ez az ismeret (…)”