Az Isten által elrendelt ünnepek megtartásáról,
a Nap és a Hold szerepéről
Az emberek többségének életében vannak különleges napok, amelyeket megkülönböztetett figyelemben részesít. Ezek a napok rendszerint egy olyan eseményhez, történéshez kötődnek, amelyek emlékezetesek a számára, amelyek a szívében különleges helyet foglalnak el, így emiatt rendszeresen megemlékezik ezeken a napokon az adott történésekről. Egy személy életében lehetnek ilyen események a születésnapok, házasságkötések évfordulói, de akár egy szeretett hozzátartozó elvesztésének napja is, illetve sok egyéb dolog. Ami közös ezekben az emlékezésekben (akár egyetlen személyt érint, akár kisebb vagy nagyobb közösségeket) az a hozzá kapcsolt érzelmi kötődés, vagy hagyománytisztelet. Minden ember eldöntheti, hogy bizonyos napokat megkülönböztetett figyelemben részesít, de dönthet akár úgy is, hogy semmilyen módon és semmilyen okból nem ruház fel egyetlen napot sem különösebb, a többi naptól eltérő figyelemmel. Ebben az írásban azt fogjuk tisztázni, hogy mi a bibliai módja a napok szemléletének, illetve, hogy mi erről az üzenete az Atya Istennek az Őt keresők számára. Vannak-e Isten népének életében különleges napok? Szükséges-e az év bizonyos napjaira másként tekinteni, mint a többi napra? Vagy ebben minden hívőnek szabad döntése van, azaz egyéni belátására van bízva, hogy mikor és mit ünnepel? Egyáltalán, van ennek a kérdésnek vagy a rá adott válasznak jelentősége azok számára, akik szeretnék az Örökkévaló akaratát megismerni és a megismert igazságnak megfelelően cselekedni?
Isten Egyházának Gyülekezetei
Copyright © 2025, Németh László, Isten Egyházának Gyülekezetei
Minden jog fenntartva. A honlapon található kiadványok szabadon másolhatóak és terjeszthetőek, amennyiben a teljes szöveg, változtatás vagy törlés nélkül kerül másolásra, illetve terjesztésre. A kiadó közösség nevét, címét és a kiadási jogot fel kell tüntetni. Ár nem számítható fel érte.
Ünnepek a világban
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor az egyén és/vagy a közösség a megszokottól, a hétköznapitól eltérő módon viselkedik, az ünnepi szokásoknak megfelelően bizonyos, az adott ünnepre vonatkozó cselekedeteket hajt végre, vagy éppenséggel az ünnepre vonatkozó tilalmakat tart be. Egy-egy ünnep lehet csupán egy személy számára szóló megemlékezés valamiről, valakiről, de vannak családi, vagy nagyobb közösségeket, vallási csoportokat, nemzeteket érintő ünnepek is. Ezekben az ünnepekben az a közös, hogy akik magukra veszik az ünnep üzenetét és részt vesznek az ünneplésben, az adott ünneppel járó szokások szerint járnak el. Persze lehetnek különbségek az ünnep megtartásának részleteiben, de a lényeg az ünnep lelkiségével történő azonosulás.
És pontosan ez utóbbi miatt bír jelentőséggel, hogy egyes ünnepek valódi eredetét, célját, szellemiségének hátterét feltárjuk, megismerjük, mert csupán ennek az ismeretnek a birtokában dönthetjük el felelősséggel, hogy egy-egy ünnep üzenetével és miértjével tudunk-e, akarunk-e azonosulni, vagy szabad-e vele közösséget vállalnunk.
Hogy egy kellően szélsőséges példát hozzak fel: 1989-ig állami ünnep volt Magyarországon az úgynevezett Tanácsköztársaság kikiáltásának ünnepe, ami egyfajta kommunista előszélre, mint a „felvilágosult” eszmék térhódításának egy átmeneti sikerére való emlékezet volt. Az ünnepet legalábbis így „adták el” a rendszerváltoztatás előtti szocialista évtizedekben. Ment a „kunbélázás” a „proletárdiktarúrázás”, jöttek a bolsevikok meg munkástanács, aztán meg a Vörösterror, meg a Lenin-fiúk. Persze, e két utóbbiról vagy egyáltalán nem történt történelmileg hű tényfeltárás, vagy ha meg is említették, igyekeztek a kommunista romantika jegyében történelmileg eufemizálni. Az ünnepen való részvétel kötelező volt, ahogy kötelező volt az eszmeiségével való azonosulás is. Az emberek egy tömeggyilkos szellem által motivált és végrehajtott eseménysorozatot ünnepeltek, akkor is, ha legtöbben ezzel nem voltak tisztában. Kérdés, hogy ha minden részletében ismertté tették volna az akkori eseményeket és megismerhetővé vált volna a mögötte álló szellemiség, akkor vajon mennyien hitték volna azt el, illetve mennyien hátráltak volna ki az ismeret birtokában a tanácsköztársaság ünneplése mögül. Ezt nem tudjuk, mindenesetre a szocializmus szellemének gyengülésével, a rendszer és államforma megváltoztatásával párhuzamosan elkerülhetetlenné vált a tanácsköztársaság mögötti események valós feltárása és az ennek jegyében meghozott döntés az ünnepnap eltörléséről. Az újraformálódás jegyében az állami vezetés meghozott bizonyos kényszerű és elkerülhetetlen döntéseket – akkor is, ha valódi megtisztulásról egyáltalán nem beszélhetünk, és nyilvánvaló a döntés kényszerűsége is. Tehát fogalmazzunk úgy, hogy – ha érdekből is, de – az állam megtette a szükséges és aktuálisan népszerű lépéseket a megtisztulás látszatának fenntartása érdekében. Nem kétséges, hogy sokan hittek a változás őszinteségében, idővel azonban láthatóvá vált, hogy az akkori történéseket is az a háttérhatalom irányította, amely ma is mozgatja a szálakat az államok, országok sorsának alakításában, az eltervezett végkifejlet felé való terelés keretében.
Mi a helyzet az úgynevezett kereszténységgel? Tartott-e – az akkori magyar államhoz hasonlóan – revíziót, hogy az egyház esetleg helytelen látását korrigálja, például az ünnepnapokkal kapcsolatban? Legalább látszólag, ahogy a világi államvezetés is tette?
Nem.
Ehelyett rászabadította az országra a római vallás helytartóját (1991. pápalátogatás), amit az ökumené jegyében a legtöbb magyarországi felekezet egyháztörténelmi sikerként könyvelt el, holott fizikai síkon nem volt több egy politikai gesztusnál, a szellemi vetülete pedig az ördögi lelkek játszóterévé változtatta a tisztulásra szoruló, rendszerváltoztatás utáni országot. A hazai egyházak a kommunizmus száraz, anyagelvű ideológiája és elnyomó lelkisége alól éppen csak felszabadult és szellemiekre kiéhezett emberekre engedték rászabadulni a spiritizmus, az okkultizmus és a hamis vallások elképesztő áradatát, a vallásszabadság jegyében hivatalosan is szabad utat adva mindenféle szellemi eltévelyedésnek és lelki torzulásnak. A politikai elnyomás kötele után egy másik kötél hurkába dugta a vallásos emberek fejét, mégpedig a fenevad elhitetésének engedve, annak áldozatává téve az ország lakosságának messze túlnyomó többségét.
A római vallás sem tartott önvizsgálatot, nem követték meg a becsapott, átvert hívőket, nem kértek bocsánatot a többévszázados mészárlásért, a hatalommal való szövetkezésért, a hatalommal történt visszaélésért, a hívők és a világ kirablásáért, az egyházi vagyon kapzsi felhalmozásáért, sem a hívők elhitetéséért. Nem értékelték újra az ünnepek tartásának helyességét sem, nyilvánvalóan. Pedig minden információ a rendelkezésükre állt, rendelkezésükre áll, ahogyan a kedves olvasónak is, illetve nem ugyanúgy, mert számukra a szándékosan elrejtett, vagy megmásított igazság jóval nagyobb forrása áll a rendelkezésre, ellentétben egy átlagemberrel. Dicsőség a Mindenható Istennek, hogy az igazság keresőinek, a szellem koldusainak mindig feltárja az igazságot, elérhetővé téve a szükséges információk forrásait. Aki keres talál, aki kopogtat, az bebocsátást nyer.
De mára egy másik jelenség is világosan tetten érhető. Azok az egyházak, amelyek a szocializmus évtizedei alatt következetesen kiálltak hitük és tanításaik mellett, a rendszerváltoztatás után fokozatosan kihátráltak a római vallással kapcsolatos addigi következetes véleményformálásukból, és ma már különféle rendezvényeken a hamis vallások és egyházak prominens képviselőivel paroláznak együtt az ökumené jegyében vagy egyéb ideológiákat gyártva keresnek önigazolást arra vonatkozóan, hogy mindezen közösségvállalást a hamissággal jogosan és az isteni igazság keretében teszik. Lelkük rajta. Kilépve a becsapott és rászedett áldozat szerepéből, felelősséggel vizsgáljuk meg az ünnepek körüli igazságokat, az ünneplés valóságának és részleteinek elemeit, az okokat és miérteket, amelyek feltárása és megértése közelebb visz mindannyiunkat az örök isteni igazságokhoz. Az, hogy mit kezd vele az ember, mindenkinek saját döntése és felelőssége.
Minden nap egyforma?
A világszéles (és tévedésben leledző) kereszténység bizonyos képviselőitől gyakran hallani azt a véleményt, hogy minden nap egyforma az „úrnak” házában, főleg az újszövetségi hívőkre vonatkoztatva ezt.
Ezt a téves látást Pál apostol alábbi szavainak félreértelmezésére alapozzák:
„Ez az egyik napot különbnek tartja a másiknál; az pedig minden napot egyformának tart. Ki-ki a maga megértésének teljességében járjon.” Róma 14: 5
Amellett, hogy ez a mondat önmagában hordozza annak lehetőségét, hogy – valamilyen szempontból – kiemelt napokká tegyünk bizonyos napokat a többihez képest, tehát nem teszi kötelezővé, hogy egyforma napokká tegyünk minden napot, az ő olvasatukban nem beszél másról, mint az egyéni döntés lehetőségéről, hogy megkülönböztetett figyelemben részesítsünk bizonyos napokat – vagy éppen ne. Azonban a szöveg nem az Isten által elrendelt és a korai keresztények által (is) megszentelt és megtartott ünnepnapokra vonatkozó szöveg! A római levél 13., 14. és a 15. fejezetét elolvasva világossá válik, hogy Pál itt nem az ünnepnapok megtartásának fakultatív jellegét vázolja fel, mintha azok megszentelése egyéni döntés kérdése lehetne, és szabadon kellene hagyni ennek megítélési lehetőségét még egy hitben erőtlen, újonnan lett keresztény számára is.
A fent idézett vers második mondatának egy másik érvényes fordítása ez:
„mindenki tájékozódjon, hogy helyes-e a felfogása [megértése]” Róma 14: 5b
Azaz, ez a fordítás nem, hogy elfogadhatóvá tesz mindenféle éppen aktuális megértésből (vagy meg nem értésből) táplálkozó egyéni elképzelést, hanem éppenséggel az egyéni elgondolás felülvizsgálatára szólít fel. Tehát igenis létezik a témát tekintve helytelen felfogás!
„A hitben erőtlent fogadjátok be, nem ítélgetvén vélekedéseit.” Róma 14: 1
Ki gondolja azt, hogy itt a Róma 14: 1-ben Pál felmentést ad a parancsolatoknak történő engedelmesség alól az Isten parancsolatairól másképp gondolkodók számára, mondván, hogy nem kell kiigazítani vagy megfeddeni az új hívőket, ha netán ellene mennének az Örökkévaló rendeleteinek? Önmagával kerülne ellentmondásba az apostol, ha itt erre gondolt volna, hiszen ezek is az ő szavai:
„Igaz ez a beszéd: Ha valaki a püspöki hivatalra törekszik, nemes munkára vágyik. (…) Ne legyen új hívő, nehogy felfuvalkodva, az ördög kárhozatába essen. (…) Hasonlóképpen a diakónusok tisztességesek legyenek, (…) olyanok, akiknél megvan a hit titka tiszta lelkiismerettel. És ezek is először megpróbáltassanak, azután szolgáljanak, ha feddhetetlenek.” Pál I. levele Timótheushoz 3. fejezet 1, 6, 8-10. versek
„Mert az Istentől eredő megigazulást nem ismerve, és az ő tulajdon igazságukat igyekeznek érvényesíteni, az Istentől eredő megigazulásnak nem engedelmeskedtek.” Róma 10: 3
Tehát az egyéni elképzeléseknek (tulajdon igazságoknak) isteni igazságokkal szemben történő előtérbe helyezése, nem elfogadható. Senkit nem érdekel, hogy kinek milyen egyéni elgondolása van bizonyos szövegek értelmezéséről, ha annak a szövegnek az üzenetét az Élő Isten Szelleme pontosan kijelentette a választottak szívébe. Ahogyan szintén Pálnak a következő szavai erről tanúskodnak:
„Mert a mi hadviselésünk fegyverei nem testiek, hanem Isten által hatalmasak erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak; És készen állván megbüntetni minden engedetlenséget, mihelyst teljessé lesz a ti engedelmességetek.” II. Korinthus 10: 4-6.
Az engedelmesség megtagadása mögé divatos manapság a korszellem jegyében a személyiségi jogokra hivatkozva a gondolatszabadság eszméjét behelyezni. Azonban észre kell venni azt, amikor a személyiségi jogok (egyébként létező köre) melletti kiállás átcsap az Isten és az Ő törvénye, rendelései elleni lázadásba!
„Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót nekik, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók, hogy ezt örömmel tegyék és ne sóhajtozva, mert ez néktek nem használ.” Héber levél 13: 17
Tehát egy hitben gyenge hívőnek (különösen egy új hívőnek) vagy azoknak, akik képtelenek tartós elköteleződésre legalább egy gyülekezet mellett, nem az a dolga, hogy igazságosztóként adjon hangot egyéni elképzeléseinek vagy értelmezéseinek, hanem az a Krisztustól rendelt feladata, hogy engedelmeskedjen azoknak, akik a megpróbáltatásokban és a kipróbáltságban és szeretetben előttük járnak. Számos olyan érdeklődővel találkoztunk, akik évek óta keresésben voltak, ideig-óráig kiálltak egy-egy igazság, vagy irány mellett, azonban a hangulatváltozásuk vagy egy rájuk szálló gondolat egy pillanat alatt kibillentette őket addig vallott meggyőződésükből, így egyik tanításból a másikba estek. Aztán meg vissza… (Efézus 4: 14; Júdás 12-16)
Azonban két dologra mindenképpen fel kell figyelnünk ezzel kapcsolatban. Az első az, hogy Pál az engedetlenség okaként igézést, varázslást, azaz a gondolatok szellemi manipuláció általi megtévesztését is megjelöli:
„Oh balgatag galáciabeliek, kicsoda igézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak (…)?” Galata levél 3. fejezet 1. vers
Tehát amikor azt hisszük, hogy mi csupán saját gondolkodásunk mentén érvelünk, és ehhez jogunk van, akkor előfordulhat, hogy egy idegen, ördögi szellemiség befolyásának engedve (varázslás, igézés alatt) a megtévesztésnek engedünk szabad folyást, befolyást – mindeközben azt gondolva, hogy lám, mennyire okosak vagyunk – pedig csak a hazugságot közvetítjük és érvelésünk mögött igazából az Isten elleni lázadás szelleme és lelkülete áll.
A második dolog, hogy megtéréskor magunk mögött kell hagynunk az ó emberünk minden tévedését, világból hozott elgondolását, le kell vetnünk világiasságunkat, így nyitva meg magunkat az igazság mélyebb befogadására:
„Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a korábbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek;” I. Péter 1: 14.
Illetve ahogy fentebb idéztük, rajta kell kapni és foglyul kell ejteni a nem Istentől való gondolatokat, véleményeket, magyarázatokat, majd helyükre az Örökkévaló kijelentett igazságainak való engedelmességet helyezni:
„Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak;” II. Korinthus 10: 5.
Tehát az új hívőknek a gyülekezetbe való és szeretettel történő befogadása, bemerítése – integrálása – nem jelenti azt, hogy a korábbi életük részét képező szellemi szemétnek szabad teret lehet adni. Gyakori jelenség, hogy új hívők beszámolnak, bizonyságot tesznek arról, hogy milyen mélységekből szabadította ki őket az Örökkévaló. Ezekre a bizonyságokra szükség van! Ám időnként megtörténik, hogy hívők egyfajta nosztalgiával tekintenek vissza a korábbi életük gyarló elemeire, mintegy dédelgetve az azokkal kapcsolatos kedves emlékeiket. Azaz, az Isten és az Ő szabadítását dicsérő bizonyság átcsap nosztalgikus dicsekvésbe. Ez pedig majdhogynem hamis bizonyság! Ébernek kell lenni ezekre a jelenségekre és elejét kell venni, hogy a Sátán dolgait más módon tüntessük fel, mint amik azok valójában! Kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti, ugyanígy a hamisságnak kovásza nem szabad, hogy talajra találjon Isten egyházában!
Nos, az ünnepekkel kapcsolatban is pontosan ugyanez a helyzet. Felül kell vizsgálni, hogy az a mód, ahogyan mi korábban (megtérésünk előtt) megtartottunk bizonyos ünnepeket, elfogadható-e az Örökkéveló Isten szemében? Megáll-e az ünnepekkel kapcsolatos öröklött és hozott szokásrendszerünk az írások tükrében és megfeleltethető-e az igaz keresztények gyülekezeteiben gyakorolt ünneplési rendszerrel? Visszatérve arra a felvetésre, hogy az újszövetségi hívőknek vannak-e megtartandó ünnepnapjaik, vagy minden napot egyformának kell tartani, válaszoljuk meg ezt a kérdést az alábbiak szerint.
Jézus megtartotta az Izraelnek rendelt ünnepeket
„És arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk. Aki ezt mondja: Ismerem Őt, és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az Ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete. Erről tudjuk meg, hogy Őbenne vagyunk; Aki azt mondja, hogy Őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint Ő járt.” I. János 2: 3-6 Károli
„Aki azt mondja, hogy Istenben él, annak úgy kell élnie, ahogyan Jézus élt” I. János 2: 6. EFO
A Felkent Jézus a mi mesterünk. Lehetetlen, hogy egy igazi tanítvány ne akarná utánozni az ő mesterét abban, ami miatt egyébként őt követi. Ahogyan az evangéliumokból kiderül, Jézus az előírt ünnepnapokat azok rendje és megírt módja szerint tartotta meg, kezdve a heti shabbat naptól, az újholdakon át egészen a nagy ünnepekig bezárólag, mint például a pészach. A szentírásban egyetlen utalás sincs az ószövetségi ünnepnapok megtartásának eltörlésére vagy áthelyezésére, sőt, aki megérti az ünnepnapoknak a megváltási terv különböző szakaszaira, fázisaira vonatkozó szimbolikus üzenetét, az ennek ismeretében mélyebb módon tudja megélni az ünnepek lelkiségét és megtartani az ünnepeket. Azaz van egy mintánk, amit a mi Urunk adott nekünk, mint követendő példát. Az Ő számára nem voltak egyformák a napok, így ettől eltérni se jobbra, se balra nem akarunk: ez vonatkozik az ünnepnapok megtartására is.
Az apostolok és a többi tanítvány is megtartotta az Izraelnek adott ünnepnapokat
A Megváltónak azok a tanítványai, akik őt emberi szolgálata során ismerték, akiket ő maga hívott el személyesen, lásd az apostolokat vagy akár a hetvenet, megtartották az ünnepnapokat Jézus mennybemenetele után is, az úgynevezett újszövetségi alatt is. Erre vonatkozóan nézzünk meg néhány igehelyet.
Először az Apostolok cselekedeteinek 2. fejezetében leírtakat olvassuk el:
„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának.” Ap. csel. 2: 1
Az itt „pünkösdnek” fordított görög szó a „pentékosztész”, ami annyit tesz, hogy „ötven”. A tanítványok ezen a napon nem a mai értelemben vett, vagy a fő sodrású keresztényi értelemben vett „pünkösd” napja miatt gyűltek egybe, hanem azért, mert ez a nap a három zarándok ünnep egyike volt, mégpedig a törvényadás ünnepének megtartása miatt! Ez figyelemre méltó tény, és sajnos kevésszer esik szó erről a fontos tényről.
Ezen kívül maga a Megváltó adta parancsba nekik, hogy az ő mennybemenetele után ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várják be az Atya ígéretének beteljesedését, amit megjelentett nekik Jézus:
„És velük összejövén, meghagyá nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem: Hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Szellemmel fogtok megkereszteltetni nem sok nap múlva.” Ap. csel. 1: 4-5
A tanítványok nem tudták, hogy pontosan mikor fog beteljesedni az Atya ígérete. Ez biztosan tudjuk, mert egyrészt Jézus is csak annyit mondott nekik, hogy „nem sokára” (nem sok nap múlva) illetve amikor a tanítványok határozottan rákérdeztek bizonyos időpontokra, akkor Jézus azt a választ adta nekik, hogy „nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat” (Csel. 1: 7). Tehát kijelenthető, hogy amikor a tanítványok összegyűltek az ötvenedik napon, ami a hetek ünnepe, a törvényadás és az új kenyér ünnepe, akkor:
a) az Izraelnek adott zarándok ünnepet (Sávuót) megülni gyűltek egybe, nem pedig azért, mert egy erre a napra vonatkozó különleges felszólítást kaptak volna Jézustól, hogy tartsanak összegyülekezést,
b) fogalmuk sem volt arról, hogy azon a napon fog a Szent Szellem kiáradására vonatkozó ígéret beteljesedni.
Tehát az újszövetség ideje alatt a tanítványok megtartották a törvényadás izraeli ünnepét, a hetek ünnepét – és nem tévedésből vagy tudatlanságból.
A következő igehely az Apostolok cselekedeteinek 18. fejezetéből a 4. vers, ami Pál egyik korinthusi útján történtekbe ad betekintést:
„Vetekedék pedig minden szombaton a zsinagógában, és igyekezék mind zsidókat, mind görögöket meggyőzni.” Cselekedetek 18: 4
A fenti versből és az azt követő versekből megállapíthatóak bizonyos tények:
a) Pál minden szombaton látogatta a zsinagógát, vagy ha úgy tetszik minden shabbatot (ugyanis ez a szó áll az eredeti szövegben) közösségben töltött – azaz megtartotta a heti szombatokat;
b) a zsinagógában nem csupán a zsidó vallású zsidók gyűltek össze, hanem a pogány (görög) keresztények is – ennek amiatt van jelentősége, mert a görögök nem azért mentek a zsinagógába szombatonként, mert vágytak a zsidók vallását felvenni, hanem azért, mert Pál és a keresztény tanítások vonzották őket („Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek.” I.Kor.1:22) – ebben volt partner a számukra Pál apostol. Felmerülhet a gondolat egyesekben, hogy Pál csupán azért ment a zsinagógába pont szombatnapon, mert történetesen akkor voltak ott a zsidók, hiszen ők a shabbatot tartották. A szentírás eloszlatja ezt a téves feltételezést, ahogy az alábbiakban látni fogjuk.
Van-e az írásokban további bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Pál rendszeresen szombaton hirdette az evangéliumot? Olvassuk el az Apostolok cselekedeteinek 13. fejezetéből a 42-45 verseket, amelyek minden kétséget kizárólag alátámasztják azt, hogy a keresztény Pál rendszeresen szombatnapon hirdette az Isten Igéjét:
„Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérék a pogányok, hogy a következő szombaton prédikálják nékik ezen beszédeket. Mikor pedig eloszlott a gyülekezet, sokan a zsidók közül és az istenfélő prozeliták közül követék Pált és Barnabást; akik szólván hozzájuk, biztatták őket, hogy maradjanak meg az Isten kegyelmében. A következő szombaton aztán majdnem az egész város egybegyűle az Isten Igéjének hallgatására, Mikor pedig látták a zsidók a sokaságot, betelének irigységgel, és ellene mondának azoknak, miket Pál mond vala, ellenkezve és káromlást szólva.” Cselekedetek 13: 42-45
Pál és Barnabás itt a zsidóktól függetlenül, sőt, azok akarata ellenére is szombatnapon, shabbatkor tanította mind az érdeklődő zsidókat, mind a pogányokat Isten igéjére. Okkal és szándékosan shabbatkor hirdette az evangéliumot. Hogy miért? Mert Pál, Barnabás és a korabeli keresztények mind megtartották Isten parancsolatait – beleértve természetesen a hetedik napi szombat ünnepét is. Azaz Pál és a többi keresztény megkülönböztetett figyelemben részesítette a többi naphoz képest a heti szombatokat, a negyedik parancsolat shabbat napját.
Hogyan viszonyult Pál az Izraelnek Isten által elrendelt ünnepnapokhoz?
A következő idevonatkozó igehely az Apostolok cselekedeteinek 18. fejezetéből a 21. vers:
„Mindenképpen Jeruzsálemben kell nékem a közelgő ünnepet töltenem” Cselekedetek 18: 21 (Károli)
Rejtélyes módon több Újszövetségi fordításból (például az EFO bibliából) ez a mondat hiányzik… Nem véletlenül, úgy gondolom. Ugyanis ebből egyértelműen kiderül Pál apostolnak azirányú szándéka és törekvése, hogy egy Izraelnek adott ünnepet annak rendelt módja szerint megtartson! Azonban, hála az Örökkévaló gondoskodásának, legalább ugyanannyi fordítás megőrizte a számunkra a teljes szöveget.
Az itt olvasható „ünnepnek” fordított görög szó egyébként a „heorté”, aminek a Strong konkordancia szerinti jelentése a következő:
Heorté:
Ünnep, fesztivál; időszakosan ismétlődő fesztivál, szent nap.
Ünnepre vagy ünnepre utal, gyakran a zsidó naptár három fő zarándoklatának kontextusában használják. Az Újszövetségben a ἑορτή (heorté) kifejezés a zsidó vallási ünnepekre utal, amelyek az ünneplés és az imádat időszakai voltak. Ezek az ünnepek jelentősek voltak a zsidó naptárban, és gyakran magukban foglalták a jeruzsálemi zarándoklatot. A görög ἑορτή (heortē) szó kiemelkedően szerepel az Újszövetségben a zsidó vallási ünnepek jelölésére. Ezeket az ünnepeket Isten alapította az Ószövetségben, és nagy jelentőséggel bírtak a zsidó vallási és kulturális életben. A közösségi összejövetel, az imádat és Isten történelmi cselekedeteinek emlékezése alkalmaként szolgáltak.
A magyarázó szöveg önmagáért beszél. Tehát itt Pál egyértelművé teszi azt, hogy az Isten által Izraelnek adott ünnepre Jeruzsálembe kell érnie. Miért mondana ilyet Pál, miért tenne erőfeszítéseket, hogy az ünnepre Jeruzsálembe érjen, ha az Isten által Izrael számára adott ünnepek az újszövetségi rendszerben semmissé lettek volna téve…? Semmi sem magyarázza ezt, csak az, hogy Pál – ahogyan Jézus minden tanítványa – megtartották az Izraelnek adott ünnepeket.
Vajon ez csupán egyetlen ünnepre vonatkozott és egyetlen alkalommal sietett Pál ennyire Jeruzsálembe ünnepelni az állítólag hatályon kívül helyezett izraeli ünnepeket?
Olvassuk el a következő verseket is:
„Mert elvégezé Pál, hogy Efézus mellett elhajózik, hogy ne vesztegesse az időt Ázsiában; mert siet vala, hogy ha lehetne néki, pünkösd napjára Jeruzsálemben legyen.” Apostolok cselekedetei 20: 16
Az itt olvasható ’pünkösd’ szó a görög „pentékosztész” magyar fordítása (az Ap. csel. 2: 1-ben is ez a szó áll) és a zsidók törvényadásának ünnepére vonatkozó kifejezés. Igen, ebből ered a kereszténység által ünneppé tett „pünkösd” nap is, ám ekkor erről – mármint a zsidó törvényadás ünnepétől eltérő ünnepnapról – még messze nem beszélhetünk, ugyanis a hivatalos egyház csak a negyedik századtól tartja az Izrael „sávuót” ünnepétől elérő napon a pünkösdöt! Kijelenthető tehát, hogy Pál igyekezett a sávuót ünnepére Jeruzsálembe érni, mégpedig azért, mert megtartotta az ünnepet, ráadásul azon a napon, amikor az ünnepet tartani kell, nem pedig egy attól eltérő, önkényesen kijelölt napon! Az ünnepekkel, azok megtartásával, üzenetével és jelentőségével kapcsolatban lásd a „Pogány ünnepek, vagy Isten ünnepei – Melyik?” című írást.
Mikor tartjuk Isten ünnepeit?
Ezen kérdés megválaszolásában is biztos kiindulópont lehet Isten Fiának földi, emberként élt életének példája: akképpen járjunk, amiképpen láttuk Őt a földön járni. Abban az időben, amikor Jézus a földön beteljesítette szolgálatát, a testi Izrael évszázadok óta a Nap járásához és a holdciklusokhoz kötött időszámítás alapján határozta meg ünnepeinek pontos napját – ez ellen semmilyen ellenvetéssel nem élt Jézus, hanem ő maga is a zsidóságban akkor érvényben lévő szabályok szerint, azaz a Nap járásához és a Hold ciklusaihoz, fázisaihoz rendelt előírt napokon tartotta a tanítványokkal az ünnepeket. Ez képez alapot a számunkra is.
Néhányan ellene vannak a holdnaptár szerint tartandó ünneplésnek, mert állításuk szerint a babiloni fogság előtti rendszer képezi az igazi alapot az ünnepek napjainak kiszámításához, ami az Énok könyvében leírtak szerint működő rendszer volt. Azonban önmagában az a tény nem bizonyítható hitelt érdemlően, hogy a babiloni fogság előtt Izrael vénei nem vették figyelembe a Hold fázisait az ünnepnapok meghatározásánál. Főleg annak figyelembevételével nem igazolható ez a vélemény, amit Énok könyve feltár előttünk a Hold időszámításban betöltött szerepéről.
Vizsgáljuk meg a témában rendelkezésre álló írásokat. Az Izrael által használt naptárnak és időszámításnak az alapja Énok könyvében meglehetősen nagy részletességgel tárgyalásra kerül.
Az Énok könyvében leírtakból értesülhetünk róla, hogy kétféle „törvényt” és kétféle időszámítást ismertetett meg Énokkal az angyal, Uriel. Az első a szoláris, a Nap mozgására épül, a másik a lunáris, a Hold mozgásával számoló rendszer. Mindkettőnek van létjogosultsága, mindkettő az Istentől ered és mindkettő jelentőséggel bír. Sehol sem történik arra vonatkozó utalás, hogy bármelyik érvényét veszítette volna.
A Nap törvénye (Énok 72: 35) szerint nyolc darab harminc napos hónap van és négy darab harmincegy napos hónap. Így az év napjainak száma összesen háromszázhatvannégy nap (8×30 + 4×31 = 364).
Ez a szám (364) egyel sem kevesebb és egyel sem több, hanem pontosan 364 (Énok 72: 32)
A Nap törvénye mellett van egy másik törvény, a Hold törvénye (Énok 73: 1). Ez egy másik út és egy másik törvény, ami a Holdnak adatott, mégpedig az Örökkévaló Isten akarata szerint, és a Hold havi útját határozza meg az ő törvénye. Azaz, mind a Napnak, mind a Holdnak saját, eltérő út (pálya) és törvény adatott, amelyek önálló és a másik égitesttől független, teljes értékű törvények.
Énok 74: 12 szerint az éveket a Hold járása szabja meg, nem a Nap
Az Énok 75: 1-2 nagyon fontos üzenettel szolgál:
„Vezetőik, az ezrek fejei, akik az egész teremtés és az összes csillag felügyelői, a négy hozzáadott nap fölött is rendelkeznek. Nem hagyják el helyüket a teljes év számításának megfelelően. Ezek szolgálnak azon a négy napon, amelyeket nem számítanak bele az évbe. Miattuk tévednek az emberek a számításban, pedig ezek a fények pontosan végzik szolgálatukat a világ állomásain, egyik az első kapuban, a másik a harmadikban, egy a negyedikben és egy a hatodikban, és a világ folyásának pontos harmóniája az év háromszázhatvannégy állomása által teljesül.”
Itt a könyv NEM azt írja, hogy az a bizonyos négy nap (a 31 napos hónapok 31. napjai, lásd: Énok 72: 13. 19. 25. és 31. vers) nem számít bele a teljes év számításába, hanem pont azt fogalmazza meg, hogy egyesek nem számítják be ezeket az év számításába, emiatt tévednek!
„Nem hagyják el helyüket a TELJES ÉV SZÁMÍTÁSÁNAK MEGFELELŐEN.”
„Miattuk tévednek (…) PEDIG ezek a fények PONTOSAN VÉGZIK a szolgálatukat…”
Olvassuk el Énok könyvének következő szavait:
„Boldogok mind az igazak! Boldogok, akik az igazság útján járnak, és nem vétkeznek. Nem úgy, mint a bűnösök, akik a napok teljességének kiszámításában tévelyegnek. A napokra nézve, melyekben a Nap az égen jár, harminc napon át ki- és bejőve a kapukon, a csillagok rendjének ezredeseivel és a négy hozzáadott nappal, amelyek az évet négy részre tagolják. Meg ezek vezetőivel, akik velük együtt jelennek meg, azon a bizonyos négy napon. Miattuk tévelyegnek az emberek, mert nem veszik figyelembe őket az év számításakor, hanem tévedésben leledzenek felőlük, és nem ismerik pontosan őket. Mert ezek bizony hozzátartoznak az év számításához, és örök időkig helyesen vannak oda feljegyezve; egyik az első kapuban, egy a harmadikban, egy másik a negyedikben és egy a hatodikban. Az év összesen háromszázhatvannégy nappal teljes.” Énok 82: 4-6
A szöveg félreérthetetlen, ugyanis az év, a teljes év számításához hozzá kell számolni ezeket a napokat is, ellenkező esetben tévedünk a számításban! A fizikai év, azaz a valóságos év nem 360 napos, hanem 364 napos, ahogyan Énok könyvében megfogalmazásra került. Akik nem veszik figyelembe a négy 31 napos hónap 31. napját (évente négy napot), azok nem jól számítják az évet és tévedésbe sodorják az embereket, kilencven évente egy egész évet elcsalva.
Láthatjuk azonban, hogy ez a számítás igaz a valóságos évekre vonatkozóan, ám a próféciák nem 364 nappal, hanem kifejezetten 360 nappal számolnak egy-egy évet és kimarad az évenkénti négy harmincegy napos hónap 31. napja. Ilyen prófécia a Dániel könyvében jelzett 1260 napra, azaz három és fél évre vonatkozó prófécia (1260 / 3,5 = 360 azaz háromszázhatvan napos évvel számol a prófécia) és ez a számítási mód a Jelenések könyvében is megjelenik.
Mi ennek az oka?
Az oka egyszerű, ugyanis az írások nem csupán kétféle égi törvényt különböztetnek meg (Nap és Hold törvénye) hanem az év számításának kétféle módját is. Az egyik a valóságos, azaz 364 napos év számítása, a másik a próféciai évek számítása, amikor mindig 360 nappal számol a Biblia, akkor is, ha egy Énok korabeli év 364 napos volt. Miért van ez? Miért „kerekít” a prófétai év számításakor a szentírás? Miattunk. A számítási próféciák egyértelműsítése és könnyebb érthetősége miatt.
Az 1260 napos időszak 42 hónap (42 x 30 = 1260) ám ez 30 napos hónapokkal számolva igaz, ami nyilván nem valóságos hónapokat jelöl. Ha a valóságos hónapokkal számolnánk 3,5 évet, vagy 42 hónapot, akkor abban lehetne akár 14 napos eltérés is, ami szerint viszont nem lenne igaz az 1260 napos utalás a 42 hónapra (3 és fél időre).
Meg kell érteni, hogy a prófétai vagy próféciai időszámítás nem egyezik a fizikai, valóságos év összes napjának számításával, sőt, ha még a szökőévek napjait figyelembe kellene vennünk, akkor lennénk igen nagy bajban a próféciák esztendeinek számítása során. Ehelyett egyszerűen 360 nappal számol egy évet a szentírás – legalábbis, ha próféciáról van szó!
Azonban a valós lét és valós élet napjait nem a próféciai időszámítás határozza meg, azaz Isten népének ünnepeit sem a 30 napos hónapok alapján számoljuk, hanem az égitestek, a Nap és a Hold valós járása alapján, ahogyan ezt Énok könyvében is olvashatjuk.
A napok (24 órás napok) váltakozása a Nap járásához kötődik. A hetek váltakozása a napok számából adódik. Azonban, ha egy évet csupán 30 napos hónapokkal akarunk meghatározni, akkor a 360 napos év nem illeszthető sem a hetek számához, sem az év napjainak számához, ami Énok könyve szerint 364. (Énok 72: 32)
52 x 7 = 364
Látható, hogy a 364 eredetileg illeszkedett a hetek váltakozásához is a heti shabbat miatt. Azaz, a shabbat napja a Nap járásából adódik. Azonban azt is látni kell, hogy a 364 nem egyenlő 365 nappal, az évek mai számával, amihez, ha négyévente hozzáadunk egy napot, a szökőnapot, akkor is csupán majdnem pontosan követhető a Nap járásából számítható egy fizikai esztendő. Tehát a 364 napos hónapokból nem számítható beavatkozás nélkül az évek pontos váltakozása. Viszont Énok könyve az évek meghatározásához sem nem a Napot, sem nem a Holdat használja fel – hanem a kettőt együtt! Olvassuk el:
„Az év(ek) pontosan a Hold és a Nap pozíciói szerint fejeződnek be [és kezdődnek el], miközben mindketten abban a kapuban kelnek fel, ahol a Nap kél harminc napon át.” Énok 74: 17
A fentiek alapján az év kezdőnapjának meghatározásához a Hold és a Nap mozgását egyaránt fel kell használni. Az év végének – és következésképpen a kezdetének – meghatározása során tehát mind a Nap, mind a Hold járása jelentőséggel bír és figyelembeveendő. Továbbá az is kiderül a fenti versből, hogy az év kezdetét olyan időpontban kell keresni, amikor ugyanabban a „kapuban” kel fel mindkét égitest. A Nappal kapcsolatban azt is megtudjuk, hogy az ebben a „kapuban” kezdődő hónap harminc napos hónap. Nyolc ilyen (harminc napos) hónap van Énok könyve szerint:
Az első hónap 30 napos
A második hónap 30 napos
A harmadik hónap 31 napos
A negyedik hónap 30 napos
Az ötödik hónap 30 napos
A hatodik hónap 31 napos
A hetedik hónap 30 napos
A nyolcadik hónap 30 napos
A kilencedik hónap 31 napos
A tizedik hónap 30 napos
A tizenegyedik hónap 30 napos
A tizenkettedik hónap 31 napos
Ennek megfelelően a napév napjainak száma 364. (A prófétai év 30 napos hónappal és 360 napos évvel számol) A 31 napos hónapok 31. napját „hozzáadott napok” néven nevezi Énok könyve, négy ilyen hozzáadott nap van – amelyeket figyelembe is kell venni, ahogyan láttuk.
A Nap az első hónapban a negyedik kapuban kel fel:
„Ily módon az első hónapban a nagy kapun keresztül jön fel, azaz a negyedikben a hat keleti kapu közül.” (Énok 72: 6)
Melyik lehet ez a kapu? Hiszen nyolc harminc napos hónap van. Énok könyve megadja a választ:
„Midőn a Nap felkel az égen, ezen a negyedik kapun jön ki harminc hajnalon át (…) Azokban a napokban a napok mindig hosszabbodnak (…) A Nap ebből a negyedik kapuból kel és itt tér nyugovóra.” (Énok 72: 8-9, 11)
A fentiek értelmében a hónap, amelyikbe a negyedik kapun keresztül lép a Nap, arról ismeretes, hogy ebben a hónapban kezdenek el hosszabbodni a nappalok. Az napév végét (és a következő napév kezdetét) egy olyan nap jelzi, amikor a nappal és az éjszaka egyforma hosszú.
„(…) Ezen a napon ismét rövidül az éj, kilenc rész lesz, és kilenc részből áll a nap is. Egyenlő lesz az éjjel és a nappal (…).” (Énok 72: 32)
Ebben a versben az év utolsó hónapjának végét, az év utolsó napját írta le Énok.
Ezek fontos kiindulási pontok. Két olyan nap van egy évben, amikor a nappal egyenlő hosszúságú az éjszakával. A tavaszi és az őszi napéjegyenlőség napjai. Melyik jelentheti a kettő közül az év első napjához a kiindulási alapot?
Énok könyve ezt is pontosítja. A leírás szerint az év első hónapja után a nappalok hosszabbodnak, az éjszakák pedig rövidülnek – ez pedig a tavaszi napéjegyenlőség után tapasztalható, mivel az őszi napéjegyenlőség után pont fordítva történik, azaz a nappalok rövidülnek, miközben az éjszakák hosszabbodnak.
Ezen kívül az év első hónapja a leírás (Énok 72: 7-8) alapján harminc napos – az őszi napéjegyenlőséggel kezdődő hónap viszont harmincegy napos (Énok 72: 19-20), tehát az nem lehet az első hónap, így az év biztosan tavasszal kezdődik. Legalábbis Énok könyve szerint biztosan.
Ilyen módon megállapíthatjuk, hogy az év kezdetének meghatározásában a tavaszi napéjegyenlőség valamilyen módon szerepet játszik. Ám nem egyedül a Nap hivatott mutatni az év kezdetét! Hanem a Hold és a Nap együtt! Lásd ismét Énok 74: 17 versét:
„Az év(ek) pontosan a Hold és a Nap pozíciói szerint fejeződnek be [és kezdődnek el], miközben mindketten abban a kapuban kelnek fel, ahol a Nap kél harminc napon át.”
Az év kezdetének meghatározásához a leírás a tavaszi napéjegyenlőséget adja viszonyítási pontnak a Nap részéről. Mivel az Énoknak adott leírás szerint az évet a Nap és a Hold együtt határozzák meg (Énok 74: 17) vajon hogyan kell figyelembe venni a Holdat? Ugyanis a Holdnak is adatott egy törvény, amely nem kisebb jelentőségű, sem nem elhanyagolható a Napnak adott törvényhez képest.
Énok könyvében van egy ellentmondásnak tűnő állítás. Az Énok 72: 37 szerint a Nap és a Hold mérete megegyezik. Azonban rögtön a következő versben már azt írja, hogy a Hold a „kisebbik világító”. Az ellenmondás csak látszólagos. A Hold mérete töredéke a Napénak, ám a földünktől mért távolsága is csupán töredéke a Föld-Nap távolságnak, emiatt a földről szemlélve tényleg szinte egyforma méretűek. Ám Énok könyve nem vezet félre: az Énok 73: 1 világossá teszi, hogy a Hold kisebb a Napnál. Ám nem kisebb jelentőségű! Ugyanis az évet a Hold vezeti! Olvassuk el:
„A Hold pontosan vezet minden évet, így sosem sietnek, de nem is késnek egy napot sem az örökkévalóságig, hanem pontosan háromszázhatvannégy naponként változtatják az éveket.” (Énok 74. 12)
Amit ezekből a versekből megismerhetünk az, hogy a napév ugyan 364 napos (egy holdév 354 napos), ám a napéveket is a Hold vezeti! Hogyan?
Úgy, hogy a megkezdett napév első újholdja jelenti az esztendő igazi kezdetét a Nap és a Hold törvénye szerint.
Hogyan bír jelentőséggel a Nap és miként kell alkalmazni a Hold fázisait az évek, hónapok számításánál?
Melyik az a kapu, amelyikben mindketten egyszerre kelnek? A negyedik és a harmadik kapu:
„Két hónapig a Nappal együtt tér nyugovóra, abban a két kapuban, melyek közepén vannak, tudniillik a harmadikban és negyedikben.” Énok 74: 5
Az Énok 72: 8-9 versek egyértelművé teszik az év első naphónapjának jegyeit. Énok könyve szerint azonban vannak hónapjai mind a Napnak, mind a Holdnak. Így az újév csak akkor veheti igazán kezdetét, amikor a Hold is megújul az ő saját útján és megkezdődik az év első holdhónapja is, mégpedig azzal az újholddal, ami az első naphónapban van.
„Az év(ek) pontosan a Hold és a Nap pozíciói szerint fejeződnek be [és kezdődnek el], miközben mindketten abban a kapuban kelnek fel, ahol a Nap kél harminc napon át.”
Emiatt van az, hogy a Nap járása és az újhold együtt határozza meg az év kezdetét, de az ünnepek idejét és rendjét is. A húsvétnak (Pászkának) egybe kell esnie az első betakarítással, így az év kezdete a Hold helyzetétől függ abban az időszakban, amikor az árpa aratása megtörténik. Az ünnepek függenek az újholdaktól, és nem fordítva.
Nyilván észrevettük, hogy a mai, 365 napos, szökőnapokkal négy évente kiegészített naptár nem egyezik meg az írásokban, még pontosabban Énok könyvében adott időszámítással. Mi ennek az oka? Miből ered az eltérés? Miért írja azt Énok, hogy az év 364 napos, miközben mi magunk is tudjuk, hogy az év 365 napos, és a korrekció úgy is csak majdnem teljes, hogy négy évente egy szökőnapot iktatunk be?
Nos, Énok nem tévedett, főleg nem hazudott. Amikor leírta, hogy egy napév 364 napos, akkor egy év valóságosan 364 napos volt, így egy esztendő alatt kereken 52 shabbat, azaz szombatnap volt. Mi történt közben? Mi történt, hogy minden megváltozott? Talán nem meglepő, de erre a kérdésre is Énok könyve választ ad egy próféciában. Olvassuk el az alábbi részt:
„Azokban a napokban válaszolt nekem Uriél angyal, és így szólt hozzám: Íme, mindent megmutattam neked Énok, és mindent felfedtem előtted, hogy láthasd a Napot, a Holdat, az ég csillagainak útját, és mindazokat, akik forgatják őket, tevékenykedéseiket, idejeiket és feljövetelüket. A bűnösök napjaiban meg fognak rövidülni az évek, vetésük késlekedni fog földjeiken és mezőségeiken, a földön lévő minden dolog megváltozik, és semmi sem a számára kiszabott időben történik; az eső elmarad majd és az ég fogva tartja majd. Szárazság köszönt be a Nagy Szekér legszélén, nyugaton. Azokban a napokban késni fognak majd a föld gyümölcsei, nem nőnek idejükben, és a fák gyümölcsei idejükben visszamaradnak. A Hold megváltoztatja rendjét, és nem jelenik meg megállapított idejében. Azokban a napokban látni fogják majd, hogy a Nap jobban világít majd, mint ahogy a fény szabályos rendje szerint lenni szokott. A csillagok sok khiliarkhája (= ezrek felett állók) tévedésbe esik Isten parancsát illetően, és ezek meg fogják majd változtatni pályájukat és feladatukat, és nem az [eredetileg] előírt évszakban jelennek meg. A csillagok egész rendje el lesz rejtve az bűnösök előtt és a föld lakóinak nézetei tévesek lesznek felőlük; letérnek minden útjukról, bizony tévedésbe esnek és isteneknek tartják majd azokat. A gonoszság csak szaporodik felettük, és csapások zúdulnak majd rájuk, hogy mindannyiukat megsemmisítsék.” (Énok 80: 1-8)
A leírás a „bűnösök napjai” kifejezéssel utal egy időszakra, amikor az Isten által felállított csillagászati rendszer felborul és nem az eredeti teremtés és eredetileg megszabott törvényekben megszabott időzítés szerint járják a pályájukat az égitestek. Milyen időszakot takar a „bűnösök napjai” meghatározás? A Bibliából is és Énok könyvének folytatásából is kiderül: az özönvizet megelőző időszakban hatalmas méreteket öltött a bűn a teremtett világban, a földön, joggal nevezhető az időszak a „bűnösök napjainak”, amit a hatalmas áradás pusztított el. Hogy a megsokasodott bűn miatt eluralkodó törvénytelenségnek a következtében vagy az özönvíz földi világot átalakító hatására változott meg az égitestek törvénye, azt nem tudjuk, de az egészen biztosan kijelentetett, hogy a bűnös világ miatt megváltoznak az idők. Emiatt borult fel a pontosan 364 napos év rendszere is és emiatt – a bűn hatása miatt – kell a ma ismert módon számítani az éveket, ünnepeket.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a fenti idézet arról is szól, hogy az évek megrövidülnek. Ugyanis az említett időszakban, a bűnösök napjaiban minden bizonnyal bekövetkezett az, amiről olvasunk a próféciában – ám az idézett leírás szerint a bűnösök napjait követően éppenséggel minden késni fog, még a Hold is később jelenik meg a korábban megszabott törvényhez képest. Ennélfogva magyarázatot lelünk arra vonatkozóan, hogy miért nem pontosan 364 napos egy év, ahogyan ezt a teremtéskor megszabta a Teremtő Isten.
Énok könyve ezen kívül további kijelentéseket közöl a fizikai világ részleteivel kapcsolatban. Megismerhetünk részleteket a Hold és a Nap egymáshoz való viszonyából, de a teremtésükben az általuk és bennük kijelentett szimbólumokban is üzen az Örökkévaló Isten.
A Hold a sötétség uralma alatt levő világ világosságát képviseli. A Nap Krisztust ábrázolja:
„És feltámad néktek, akik félitek az én nevemet, a megigazulás Napja [héberben: שֶׁמֶשׁ Shemesh, azaz Nap, mint égitest] és gyógyulás lesz az Ő szárnyai alatt, és kimentek és ugrándoztok, mint a hízlalt tulkok” (Malakiás 4:2)
A Hold jelképezi mind Izrael népét, mind az egyházat (mint a világ világossága, ami a sötétségben fénylik), mert önmagában nincsen saját fénye. A Nap által kibocsátott fényből kap, amely egyben a Jákobból származó csillag:
„Egy másik szabályt is mutatott nekem Uriel arról, hogy hogyan adnak fényt a Holdnak, és hogy melyik oldalon kapja azt a naptól.” Énok 78: 10
Azaz mind Izrael, mind az egyház Istentől kapott világosságot, a Krisztustól kölcsönzött fényt képes csak visszatükrözni. Minél inkább a Napba (Krisztusba) van öltözve, annál inkább fénylik. Mivel nincs belső, valódi fénye, sem ereje – ahogy a Holdnak sincs – arra a fényre és erőre támaszkodik, attól a fénytől függ, amelyet a Naptól kap.
A Hold tehát Izraelre utal, úgy is, mint testi kiválasztott népre, és úgy is, mint szellemi elhívottakra, ami az egyház, Krisztus Teste. A törzsekre való utalást találunk pl. Mózes első könyve 37. fejezetének 9. versében (József álma a neki hódoló égitestekről). Jákob a Nap, mivel az ő leszármazottja lesz a Messiás, feleségét jelképezi a Hold, mivel Izrael anyjaként szintén a nemzetet képviseli. A Messiás felesége, avagy Krisztus menyasszonya szintén az egyház, ahogyan az Újtestamentumban látjuk.
Egy másik utalás a Holdra a Jelenések könyve 12. fejezetének 1-17 versei. Itt az asszony a Napba van öltözve, és a Hold a lábai alatt van. A fején tizenkét csillagból álló korona. A szimbolizmus azt takarja, hogy Izrael kinőtt a nemzet szerepéből, és az egyházzá lett. A testi Izrael szellemivé vált. Az időbeli rendszertől most eltekintve, a lényeg az, hogy a Nap, a Hold és a csillagok egyaránt képviselik az asszonyt, a testi Izraelt, aki életet adott a Messiásnak, és az asszony leszármazottját is, ami maga az egyház, a Messiás menyasszonya.
Az új szövetségben vajon mi változott az ószövetségi élethez képest?
Az állam, ahogyan felülvizsgálta az állami ünnepeket és ennek megfelelően eltörölte a Tanácsköztársaságról való megemlékezés ünnepnapját, úgy ennek a felülvizsgálatnak folyamodványaként vezetett be más ünnepnapokat, amelyek azelőtt nem voltak munkaszüneti napokként megtartandó nemzeti ünnepek. Ilyen módon lett munkaszüneti nap a „nagypéntek” és a pünkösd is. Az persze más kérdés, hogy a napok, amelyeken ezeket az ünnepeket megtartják nem felelnek meg az isteni naptár által meghatározott napoknak, azaz nem azokra a kijelölt napokra esnek Isten meghatározott ünnepei, amelyeket kijelöltek a megtartásukra. Mi, Isten Egyházának Gyülekezeteiben, igyekszünk a szentírási mintát követve megtartani a megtartandókat, mind azok időpontjára, mind pedig megtartásuknak módjára vonatkozóan. Emiatt mi a Hold és a Nap törvényét követve, az Örökkévaló által megszabott módon határozzuk meg az ünnepek napjait, nem pedig az éppen aktuális állami apparátus által megszabott szabályt követve, sem a korszellem lelki mintázatait lemásolva, sem pedig nem a hamis egyház hagyományait átvéve.
***