Nem régen felszínre került néhány bibliai témának és néhány bibliai szakasznak a nem kellő megértettsége – ezen témák megértése amiatt fontos, mert nem helyes értelmezésük alapot teremt további téves elméletek felállításának.

Jelen tanulmányt ezt elkerülendő készítettem.

Alapfogalmak

Mit jelent az, hogy Sátán a vádló? Mit jelent Jézus közbenjárása? Mikor vettetik ki Sátán a mennyekből, Isten jelenlétéből?

Úgy látom, hogy a nem egységes szemlélet és a különböző látásmód egyéb okok mellett bizonyos bibliai alapfogalmak(!) nem kellő megértése miatt áll fenn.

A témák az alábbi (alap!) fogalmak köré csoportosíthatóak:

  • mi a megigazulás?
  • mi a megszentelődés?
  • mi az üdvösség?

Ahhoz, hogy világos képet alkothassunk a megváltás fogalmáról és jelentéséről, arról, hogy mit is takar valójában, elengedhetetlen a fenti három fogalom által hordozott tartalom megértése. Ha nem tisztázzuk mit jelentenek ezek a bibliai alapfogalmak, akkor nem lehetséges megérteni a továbbiakat sem, nem értjük azt sem, hogy mit jelent Sátán vádlása.

A témakörök, amelyek csak a fentiek tisztázása után érthetőek meg, a következők:

  • mit jelent az, hogy Sátán a „vádló”?
  • mit jelent Jézus kereszthalála?
  • mit jelent Jézus közbenjárása?
  • mikor vettetett ki a Sátán az Isten jelenlétét jelentő mennyei szférából?
  • mikor száll le a földre a Sátán az atmoszférából az emberekhez?

És ebből fakadóan tisztázandó a továbbiakban, hogy:

  • vádolja, vádolhatja-e a szenteket jelen korszakban a Sátán az Atya Isten jelenlétében?

Mindezen témakörök tisztázása érdekében készítettem ezt a tanulmányt.

A megigazulás

Ez egyfajta „jogi”, de nem földi értelemben vett jogi kifejezés.

Inkább nevezhetnénk a megigazulást egy szellemi, mennyei jogi „státusznak”, ami az Isten előtt igaznak történő minősítés elnyerését jelenti. A megigazulás azt jelenti, hogy Isten, a Krisztusba vetett hite nyomán, igaznak nyilvánítja a bűnöst.

Nem azt jelenti, hogy az ember már tökéletes lett, hanem azt, hogy Isten előtt az ember már nem bűnösként, hanem Krisztus igazsága, kereszthalála által elfogadottként, megigazított lényként állhat meg.

A megigazulás egyszer történik meg, kinyilvánítása egyszeri esemény, örökre szól, de az ember Krisztus megtagadásával elveszítheti ezt a státuszt, vannak okok, amelyek miatt kieshet ebből a kegyelemből. A megigazulást Isten jelenti ki az emberről, Ő helyez ebbe az állapotba. A megigazultság státuszát Krisztusba, mint Isten Fiába, felkent megváltóba vetett igaz hit által kapjuk.

Ha mindenáron földi párhuzamot keresünk, akkor ez olyan, mint amikor a bíró kimondja:

„Felmentve. Nem bűnös.”

Pál apostol ezt írja:

„Mivel tehát hit által megigazultunk, békességünk van Istennel.” (Róma 5: 1)

A megigazulás (megigazultság) tehát helyzet, állapot, státusz, nem pedig folyamat. Ebbe a pozícióba pedig a Krisztus kereszthalálába vetett hiten keresztül, Isten ígérete és ennek nyomán meghozott döntése alapján kerül az ember.  A megigazulás tehát a Krisztus miatti kegyelemből való elfogadottság.

A megszentelődés

A megszentelődés egyfajta lélekben és szellemben végbemenő belső átalakulás. A megszentelődés már nem a „jogi státuszról” szól, hanem az élet, életmód tényleges megváltoztatásáról.

A megszentelődés az a folyamat, amikor Isten az Ő szelleme által formálja az embert, hogy egyre inkább Krisztushoz hasonló legyen.

Tehát a megszentelődés egy folyamatos, egész életen át tartó, jellemben, gondolkodásban, cselekedetekben történő tökéletesedési folyamat. Ám nem önerőből, nem a saját erőfeszítéseink révén, hanem Isten szellemének bennünk való munkája nyomán!

A megszentelődés során egyre kevesebb harag tölt el bennünket bármilyen dolog kapcsán; több szeretet tölt be minket minden ember iránt; nagyobb önuralomra teszünk szert, de nem saját erőlködésünk következtében; őszintébbé és tisztábbá, illetve stabilabbá válik a hitünk; etikusabb, erkölcsösebb, szentebb életet élünk.

Ez a szent szellem munkája bennünk.

Pál így fogalmaz:

„…aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi…” (Filippi 1,6)

Ez tehát nem egy pillanat vagy egy adott pillanatban megtörténő esemény következtében beállt állapot, hanem folyamatos növekedés a krisztusi jellemben, lelkületben, mégpedig az ember földi életének teljes ideje alatt – sőt, bizony, még azután is.

Az üdvösség

Az üdvösség a teljes megmentettségre alkalmazott kifejezés, ennélfogva az üdvösség a sokkal átfogóbb fogalom, mint a megigazulás vagy a megszentelődés.

Az üdvösség azt jelenti, hogy Isten megmentette az embert a bűn következményétől, és az Istentől való örök elszakadástól, és örök életet ad neki Krisztusban.

Az üdvösség a hit célja és az egész hozzá vezető folyamat összefoglaló neve.

Magába foglalja a megigazulást, amikor Isten igaznak nyilvánít, a megszentelődést, ahogyan Isten fokozatosan átformál, végső soron pedig a megdicsőülést / az örök életet.

Pál így ír erről:

„Kegyelemből van üdvösségetek hit által…” (Efézus 2: 8)

Az üdvösség magának a tulajdonképpeni „megmentett állapotnak” a leírása.

Röviden, összefoglalva:

Megigazulás – az ember Isten által való igaznak nyilvánítása.

Megszentelődés – az ember Isten általi fokozatos megváltoztatása.

Üdvösség – az ember Isten általi teljes megmentettsége.

Ezen fenti kifejezések jelentésének tisztázása után térjünk rá a további bibliai alapfogalmak megértésére.

Mit jelent Sátán vádlása és Jézus közbenjárása?

Sátán első vádlása a szentírásban nem az ember Isten előtt történő megvádolását tárja elénk, hanem éppenséggel pont ellenkezőleg, Istent vádolja meg az ember előtt hazugsággal, hatalom és tudásféltéssel. Erről olvashatunk a Teremtés könyvében (I. Mózes 3: 1-5)

Jób könyvében viszont már az embert (Jóbot) vádolja meg Istennél azzal, hogy vagyonának és jólétének féltéséből, azaz érdekből imádja Istent.

A Biblia szerint Jézus közbenjárása azt jelenti, hogy ő Isten és az ember között közvetítőként áll, és a hívők érdekében „szól” az Atyánál.

Ez a gondolat több helyen is megjelenik a Szentírásban, de Jézus, mint közvetítő is szerepet tölt be:

„(…) Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (János 14: 6)

„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között: az ember Krisztus Jézus.” (1. Timótheus 2: 5)

Ezen vers értelmében a közbenjárás lényegi részét Jézus még emberként, emberi formában végezte el.

Ez azt is jelenti, hogy Jézus lehet egyedül az, aki összeköti az embert Istennel. A bűn elválasztja az embert Istentől, de Jézus áldozata és megváltási munkája által helyreállt a kapcsolat Isten és azon emberek között, akik hittel elfogadják Krisztust megváltójuknak.

Az Isten és ember közötti helyreállítás nem egy jelenleg is folyamatban lévő munka Jézus részéről, hanem befejezett, a maga teljességében elvégzett megváltás.

Mindemellett a Biblia azt is mondja, hogy Jézus a hívőkért esedezik, illetve, hogy Jézus most is közbenjár azokért, akik benne hisznek:

„Ezért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy közbenjárjon érettük.” (Héber levél 7: 25 Károli)

„Ezért mindig meg tudja menteni azokat, akik az ő segítségével jönnek Istenhez. Hiszen Jézus örökké él, mindig segít nekünk, ha Istenhez jövünk, és a mi érdekünkben szól Isten előtt.” (Héber levél 7: 25 EFO)

„Ebből következik, hogy képes mindenestül megmenteni azokat, akik rajta keresztül mennek Istenhez, mivel mindenkor él, hogy értük mindenkor közbenjárhasson.” (Héber levél 7: 25 Csia Lajos)

A közbenjárás itt nem egyirányú. Olvassuk el ismét:

„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (I. Timótheus 2: 5)

Itt a „közbenjárás” azt jelenti, hogy Jézus folyamatosan képviseli a hívőket Isten előtt. Jézus nem szavakkal, hanem tetteivel járt közben a benne hívők érdekében, célja a hívők elfogadtatása Istennel – ám nem merül ki ebben a közbenjárói szolgálata! Jézus közbenjár abban is, hogy Istent megbékéltesse az emberrel.

A „mindenha” szó a Károli fordításban azt jelenti, hogy „mindenkor” vagy „örökké”. Úgy kell ezt értenünk, hogy Jézus a mennyben folyamatosan könyörög az Atyának a hívővé lett vagy éppen bűnbeesett ember érdekében?

Biztosan nem. Olvassuk tovább figyelmesen a hébereknek írott levelet:

„1. A lényege pedig azoknak, amiket mondunk az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyiszékének jobbjára ült, 2.Mint a szentélynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített. 3.Mert minden főpap ajándékok és áldozatok bemutatására rendeltetik, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit áldozatul odavisz.” (Héber levél 8: 1-2-3 Károli)

„11. Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, 12. És nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (Héber levél 9: 11-12 Károli)

„22. És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint és vérontás nélkül nincs bűnök eltörlése. 23. Annak okáért szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal. 24. Mert nem kézzel csinált szentélybe ment be Krisztus, amely a valódinak csak képmása, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk. 25. Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint ahogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel; 26. Mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. 27. És amint elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet: 28. Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek elhordozására, másodszor bűn nélkül fog megjelenni, üdvösségükre azoknak, akik várják Őt.” (Héber levél 9: 22-28 Károli)

„10. Amely akarattal szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által. 11. És minden pap naponként szolgálatban áll, és gyakorta viszi ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket. 12. Ő azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre leült az Istennek jobbjára, 13. Várván immár, míg lábainak zsámolyául vettetnek az Ő ellenségei. 14. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. 15. Bizonyságot tesz pedig erről nekünk a Szent Szellem is, mert miután előre mondotta: 16. Ez az a szövetség, melyet kötök velük ama napok után, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjükbe írom be azokat, 17. Azután így szól: És az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem. 18. Ahol pedig bűnök eltörlése vagyon, ott nincs többé bűnért való áldozat.” (Héber levél 10: 10-18 Károli)

A hébereknek írott levél értelmében a „közbenjárás” azt jelenti, hogy Jézus folyamatosan képviseli a hívőket Isten előtt, ám nem a védőbeszédek folyamatos Isten elé terjesztésével, ellensúlyozandó Sátán vádlásait, hanem véráldozatának egyszeri bemutatásával, aminek örök érvényű jogot szerzett a mennyben.

Ezt nagyon fontos megértenünk.

Isten nem feledékeny, Ő nem egy szenilis vénember, akit állandóan emlékeztetni kell arra, hogy miért is halt meg az Ő elsőszülött Fia. Jézusnak nem kell az idők végéig naponta bemutatni az áldozatot Istennek. Ezt egyszer megtette, a mennyei szentek szentjében bemutatott vére pedig azóta hirdeti a menny és föld számára Isten kegyelmének hírét, amit Jézusban adott (tett elérhetővé) az ember számára.

Amikor valaki vétkezik, a Biblia szerint Jézus nem elfordul tőle, hanem közbenjár érte:

„Ha pedig valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus.” (1. János 2: 1)

Itt a „szószóló” kifejezés a közbenjáró jelentéséhez idomul, de nem védőbeszédek Isten előtti folyamatos feltárásával, hanem magának az Ő saját jelenlétével az Atya jobbján, ezzel pedig örökre felmutatva a jogunkat a megigazultság átvételére Krisztusban.

A „szószóló” kifejezés bibliai értelmezésére még egy élénk példát tár elénk a szentírás. A hébereknek írott levél 12. fejezete az alábbi üzenetet tartalmazza:

„22. Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, 23. Az elsőszülöttek seregéhez és Gyülekezetéhez, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához: Istenhez, és a tökéletessé tétetett megigazultak szellemeihez, 24. És az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a meghintés véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére. 25. Vigyázzatok, meg ne vessétek Őt, aki szól; mert ha azok meg nem menekültek, akik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbé mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyekből való.” (Héber 12: 22-25)

Eszerint nem úgy kell érteni Jézus közbenjárását, hogy szó szerint Ő beszél az Atya Istenhez a mi érdekünkben, hanem az igazi „szószóló” az Jézusnak a kiontott vére, amit bemutatott az Atyának akkor, amikor a mennyei szentek szentjében meghintette a szövetség mennyei ládáját az Ő tulajdon kiontott vérével, és ez a vér örök jelenlétével „beszéli el” a kiontásának az okát és annak következményeit, a megváltást.

Egyszerűen fogalmazva:

Jézus közbenjárása egyenlő azzal, hogy Jézus képvisel minket Isten előtt, és az ő kiontott vére, értünk hozott áldozata miatt járulhatunk Istenhez bocsánatért, kegyelemért és segítségért.

Miért nem kell folyamatos védőbeszédet szólnia Jézusnak a hívőkért, ha a Sátán folyamatosan vádol minket Isten előtt?

Nos, erre egyszerű a válasz: Sátán már egyáltalán nem vádol minket Isten jelenlétében. Ma már Jézus vére „szól” vagy „beszél” a mennyben, ami pedig örökre szóló váltságot szerzett nekünk egyszer megáldozva és egyszer bemutatva a mennyei szentek szentjében.

Sátán mivel vádolta a hívőket?

Azzal, hogy bűnösök, bűnben vannak, hűtlenek, hogy igaztalanok, hogy szentségtelenek, hogy méltatlanok az örök életre, arra, hogy az angyalok segítsék az embert – mindezzel azt is állította, hogy méltóak az örök kárhozatra.

Tehát a Sátán azzal vádolta az embert, hogy:

  • az ember nem igazult meg,
  • az ember nem szent,
  • az embernek nincs üdvössége, méltó a pusztulásra.

De mi a valóság?

Jézus egyetlen áldozatával örökre megtisztított minket a bűneinktől és annak következményeitől. Ezt olvashatjuk a héber levélben is és ezt erősíti meg Pál a rómaiakhoz írott levelében is. Igaztalanokból megigazultakká lettünk:

„Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róma 5: 1)

„9. Minekutána azért most megigazultunk az Õ vére által, sokkal inkább megmenekülünk a haragtól Őáltala. 10. Mert ha mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az Ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az Ő élete által, miután megbékéltünk vele.” (Róma 5: 9-10)

„18. Bizonyára azért, miképpen egynek bűn esete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképpen egynek megigazító munkája által minden emberre elhatott az életet adó megigazulás. 19.Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lettek.” (Róma 5: 18-19)

A fentieken kívül még számos további bibliai hely támasztja alá azt, hogy Jézus egyszeri kereszthalála önmagában elvégezte azt a jogi státuszváltást, ami az igaztalanból egy cselekedettel – a mi hitünk által és Isten kegyelméből – megigazultakká tett minket.

Így a Sátán megigazultságunkat támadó vádolásai – még ha Sátán az Élő Isten jelenlétében is lenne – hiábavalóak lennének, okafogyottak volnának. Miért tenné feleslegesen ezt Sátán? Látni fogjuk ugyan az alább leírtakban, hogy mégis teszi – de nem Isten előtt, nem az Ő tróntermében.

Jézus közbenjárása a mi megigazultságunk érdekében tehát nem egy általa most is folyamatosan végzett tevékenység, esedezés az Atya előtt a mi érdekünkben, hanem a kereszten beteljesített cselekedet, ami örökre szól a hívők számára és amit hit által bármikor megragadhatnak a hívők. Ezt a hitet természetesen a hit cselekedeteinek kell követniük, de a megváltás megigazulást és üdvösséget szerző munkája befejeződött a kereszten.

Gondoljunk bele: ha most is folyamatosan az Atya előtt kellene esedeznie a szentek érdekében, akkor mit teljesített be a kereszten?

A papoknak minden naponkénti, hetenkénti, havonkénti, ünnepenkénti és évenkénti, majd jubileumonkénti áldozat bemutatásának minden mozzanatát, azoknak minden célját és funkcióját betöltötte Jézus egyetlen áldozata a kereszten. Nincs szükség további mennyei procedúrákra ahhoz, hogy a Fiú áldozatát elismerje és elfogadja, azaz Krisztus igazságát számítja be a hívők javára is az Atya Isten. Jézus bemutatta az Atyának az Ő értünk kiontott vérét. Tehát ha a Sátán ott lehetne Isten jelenlétében és folyamatosan vádolna minket, akkor sem az számítana, hogy ő mit mond, hanem az, hogy mit beszél Jézus vére, az Ő áldozata. Ezt mondja a szentírás.

Krisztus halála és feltámadása döntő győzelem volt, aminek következtében Sátán kivettetett a mennyei jelenlétből, így ma már (Krisztus halála óta) nem tud „Isten előtt” vádat emelni. Ezért érvényes a kérdés:

„Kicsoda vádolja Isten választottjait?”

A római levél is ezt az igazságot támasztja alá.

Pál tényleg szinte jogi nyelven beszél:

„Kicsoda vádolja Isten választottjait? Isten az, aki megigazít.” (Róma 8: 33)

Majd rögtön hozzáteszi:

„Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt fel is támadt… és közbenjár értünk.” (Róma 8: 34)

Itt a hangsúly azon van, hogy nincs és nem lehet érvényes vádemelés (kárhoztatás) az ember ellen Isten ítélőszéke előtt, mert Krisztus már megfizette a hívők megigazításának árát a kereszten.

Mert a sárkány levettetett…

A Jelenések könyve a következő csodálatos üzenetet tárja elénk:

„7. És az égben viaskodás támadt: Mihály és az ő angyalai viaskodtak a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodott és az õ angyalai; 8. De nem vehettek diadalmat, és az ő helyük sem találtatik többé a mennyben. 9. És vettetik a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vettetik a földre, és az ő angyalai is ővele levettetnek. 10. És hallok nagy szózatot az égben, amely ezt mondta: Most lett meg az üdvösség és az erő és a mi Istenünk királysága, és az Ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, aki vádolta őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt.” (Jelenések könyve 12: 7-10)

Ahhoz, hogy a fenti versekben leírtakat el tudjuk helyezni az eseménytörténeti vonalon csupán el kell olvasni a 12. fejezetet az elejéről. Nagyon dióhéjban összefoglaljuk a 12. fejezet jelentését:

  1. vers:

A látomásban megjelenik Izrael – a testi Izrael – mint asszony.

2. vers:

Az asszony várandós volt és igen kínlódott a gyermek szülésén, oly mértékben, hogy kiáltott is: a gyermek (a messiás) eljövetelének várása miatt már igen komoly feszültségben, kínban van Izrael.

3. vers:

Egy „más” látomás, amely bemutatja, hogy a birodalmakat, hatalmas földi királyságokat (hét fej, tíz szarv) a Sátán (sárkány) uralja és irányítja (hét korona), azaz a föld birodalmai, világi kormányzatai a Sátán hatalma alatt állnak.

4. vers:

A Sátán saját maga oldalára állított angyalok harmad részét egyfajta kényszerpályán tartja (vonszá) és vezényli a harcba (veté) őket, a messiás elpusztításának szándékával – tehát látszik, hogy maga is készen áll, várja a felkent eljövetelét, hogy „megegye”. A fiú az asszony (Izrael) testi vonalának egyik törzséből születik meg, amit a Sátán pontosan tud, és várja a születendő gyermeket, hogy azt rögtön a születésekor megegye. A világi hatalmak, vezetők feletti hatalmát mutatja, hogy Heródest használja fel a születendő, vagy megszületett gyermek elpusztítására.

5. vers:

Az asszony fiút szül – itt először elhangzik egy utalás egy, a messiásra vonatkozó próféciára (Zsoltárok 2: 9) majd a fiú sorsa felől beteljesedett prófécia jelenik meg: a fiú az Atya Isten trónusa (királyi széke) mellett jelenik meg, előre vetítve a rendeltetését.

6. vers:

Az asszony itt már nem a testi Izraelként jelenik meg, hanem az egyházként! A Fiú a mennyben van az Atya jobbján, az asszony – a testi Izrael átmeneti elvetése alatt – az egyház lesz, a szellemi Izrael, aki a pusztai megpróbáltatás során épp csak túlél, de szellemben növekszik, tápláltatik. Ez az idő 1260 prófétai nap, azaz 1260 esztendő. (Isten Egyházának értelmezése szerint ez az időszak 538-tól 1798-ig tartott)

7. vers:

Itt egy ugrás történik: visszatér a látomás a szellemi szférákba, a szellemi dimenziókba és ismét a szellemi világban végbemenő történések kerülnek a látótérbe. Ez a vonal a 4. és 5. versnél szakadt meg, itt most visszatérünk a Sátán szándékához, hogy megegye a fiút és a fiú halála után történő, égbe (mennybe) való elragadtatásához – és az égben hatalmas csata bontakozik ki. Az egymás ellen harcoló felek Mihály főangyal a mennyei seregek élén a bukottak ellen harcol, akiket a Sátán (a sárkány) vezet.

8. vers:

Lehetetlen, hogy a Sátán és követői győzzenek, örökre száműzik a mennyből a bukott lényeket Sátánnal, mint felbujtóval együtt.

9. vers:

Itt történik meg az ellenségnek a mennyből történő végleges kivettetése a menny alsóbb szféráiba – Isten jelenlétében többé nem jelenhetnek meg, a földre vetik őket.

10. vers:

A Sátán kivettetésével együtt „most” meglett az üdvösség. Mit jelent ez? Sok dolgot, de azt is, hogy az örök élet, az igazak Isten általi megmentettsége meglett. Bibliai ismereteink alapján ez a Fiú halálával bekövetkezett.

„Most lett meg az üdvösség” – láttuk az előzőekben, hogy mikor lett meg az üdvösség: Krisztus kereszthalálakor. Tehát még egyszer hangsúlyozzuk, hogy nem tévedünk, amikor ezt a „most” kifejezést Jézusnak a kereszten bemutatott halálát közvetlenül követő időre tesszük.

„Most lett meg az (…) erő” – immár mennyei erővel ruháztattak fel a szellem kitöltésekor a tanítványok, hogy ne önerőből kelljen a földre levetett sátánnal és sátánfajzatokkal harcolniuk. (Lukács 24: 49)

„Most lett meg (…) a mi Istenünk királysága” – Krisztus nem kezdte meg teljes uralkodását, nem pusztította el a földi királyságokat, egy kevés ideig még megtarthatja Sátán a hatalmát (Lukács 17: 20-30) de a mennyben az Atya jobbján foglal helyet, ennek üzenete pedig az, hogy a hatalmi pozícióját elfoglalta és a „minden hatalom” a birtokába került.

A János 12: 31-32 pontosan megmutatja, hogy ez a „kivettetés” mikor következett be: akkor, amikor Jézust megölték a gonoszság fiai a kereszten, de azelőtt, hogy Ő felemeltetett volna a földről az Atya trónja mellé. Ez pontosan egybecseng azzal, amit a Jelenések 12. fejezete feltár előttünk.

11. vers:

A szentek életüket is készek Krisztusért, az igazságért adni – de a győzelmet a Bárány vére és a bizonyságtétel beszéde, azaz a prófétálás szelleme (Jel. 19: 10) biztosítja a számukra.

12. vers:

A mennyei szférák fellélegezhetnek, mert a menny szellemi atmoszféráját mérgező Sátán hosszú-hosszú korszakokat követően – mint egy rosszindulatú elváltozás – végre kilökődött a mennyből.

De a föld és annak lakói nagy bajban vannak: a sárkány ugyanis leszállt a földre hozzájuk. És itt egy fontos dolgot észre kell venni: itt nem a levetett sárkányról (ördögről) van szó, hanem az emberek közé „leszálló” ördögről. Mi történik itt? A sárkány maga erejéből, a maga elhatározásából „száll le”, azaz ölt fizikai formát az emberek előtt, ahogyan a bukott angyalok is leszálltak a mennyből, fizikai testet öltöttek és ebben a formában vettek feleséget maguknak az emberek lányai, a nők közül. A Sátán „leszállása” vagy „alászállása” itt a szellemi szférákból a fizikai világba történő átlépését jelenti.

A sátán itt egy rövid ideig tartó, de nagyon intenzív gonoszsággal és pusztítással teli munkába kezd nagy dühében. Ez az „jajok” ideje, az antikrisztusi korszak második fele.

13. vers:

Itt egy újabb „ugrást” találunk, ezúttal visszafelé az időben, abba korba és ahhoz az időszakhoz, amikor a sárkány levettetett a földre: a fiú halála utáni időszakhoz: „Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a földre”.

A sárkány bosszúhadjáratot indít az asszony – azaz az egyház, az igazak – ellen. Itt nem a testi Izraelre vonatkozik a kifejezés, hogy „az asszonyt aki a fiút szülte”, hanem általában Isten igaz népére, itt az egyházra.

***

A fejezet elemzését a tanulmány témája szempontjából eddig volt érdemes folytatni, térjünk vissza a Sátán (a sárkány) mennyből való kivettetésének körülményeire.

A sötétség erői tevékenyen közreműködtek Jézus elfogatásában, elveszejtésében, megölésében. Nem egyedül a zsidóknak állt ez a szándékában.

Már a kisértéskor meg akarta buktatni a Megváltót a Sátán.

Olvashatjuk azt is, hogy Iskarióti Judásba „bement a Sátán” és ő maga irányította árulásának folyamatát (Lukács 22: 3; János 13: 27)

A sötétség hatalmasságai tevékenyen közreműködtek, amikor Jézust elfogják, ő maga mondja:

„…ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje.” (Lukács evangéliuma 22: 53)

Jézus nem mondja ki konkrétan a Sátán nevét, de itt a „sötétség hatalma” kifejezéssel a gonosz szellemi erők összességére utal: fejedelemségekre, hatalmasságokra, ez élet sötétségének világbíróira, a gonoszság szellemeire, azaz bukott angyalokra, démonokra egyaránt – és igen, magára a Sátánra is.

Az események egymásutánja:

  • a Sátán vezetésével halálra adják és megölik a Fiút (emberek és gonosz szellemi lények egyaránt);
  • életét adta Krisztus a kereszten;
  • „most lett meg az üdvösség”;
  • „most vettetik ki a vádló”;
  • „levettetett a vádló”.

Nagyon fontos megfigyelni a 10. versben az igeidőt:

„a mi atyánkfiainak vádolója levettetett” – múlt idő, befejezett múlt idő.

A görög szövegben a levettetés és a vádlás valóban befejezett eseményként jelenik meg:

„levettetett”
„aki vádolta”

Sátán, mint gonosz lény, mennyei személy, az emberek vádlását folytatta Isten mennyei jelenlétében. A mennyből azonban a Jelenések könyve szerint levettetett.

Ez kivettetés egyfajta örök száműzetés jogszerű végrehajtásként értelmezendő.

Azonban nem ez volt a Sátán első jogfosztása.

Amikor Sátán lázadást szított Isten ellen a mennyben és az angyalok egyharmadát maga mellé állította, a mennyben a lázadás elbukott. Akkor Sátán és az egyharmad a sötétségbe zuhant – nem elhagyták a mennyet és nem száműzték őket a külső sötétségre, de mindenképpen szellemi sötétségbe zuhantak. Ez Isten lázadásra adott válasza volt (Isten ítéletének egy fokozata vagy stádiuma) továbbá törvényszerű következménye a bukásnak (ahogyan az ember bukását is kísérték következmények). Ez a sötétségbe zuhanás a teremtés könyvének „tohu va bohu” időszaka, amikor a föld „kietlenné és pusztává” lett és sötétség volt a mélység színén. Ez a sötétség a bukottak miatti sötétség, a föld, mint a Sátán fennhatóságát reprezentáló birodalom ebbe a szellemi (és minden bizonnyal egyúttal fizikai) sötétségbe zuhant. Isten az Ő szellemének kibocsátásával, a föld újjáteremtésével és az ember saját képére és hasonlatosságára történő megalkotásával világosságot, fényt hozott a kietlenbe. A „kietlenné és pusztává lett” kifejezés az univerzum egyharmadának (a csillagok egyharmadának) sötétségbe borulását jelenti és ennek fizikai kisérőjelenségeit, a földre történt kivetülését. Ha most kimegyünk a világossá tett föld légköréből, akkor ott most még mindig sötét van. Mi a bukottak fennhatósága alá tartozó sötét kozmoszban élünk – egy Isten által világossá tett területen. Szellemiekről beszélünk – de nem csak szellemiekről. A Sátán által kietlenné és pusztává tett sötétséget és Sátán sötét birodalmát Isten megtámadta: fényt hozott, életet hozott és embert helyezett bele. Embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett, akibe ráadásul bele lehelte a saját szellemét. A Sátánnak ezen az ő autonóm területén teljhatalma volt (ezért megkísérthette az első embereket is) és még Isten jelenlétébe is bejárhatott, de komoly jogfosztást, tekintélyrombolást élt meg azzal, hogy Isten az embert Sátán saját felségterületén tette uralkodóvá:

„(…) töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá (…)” (Teremtés 1: 28)

Az ember egyik feladata lett volna a sötétségbe borult kozmoszba függesztett földnek az Isten által világossá tett állapotában való megőrzése, az isteni rend földön való fenntartása – Sátán embertelen fennhatóságával ellentétben. Azonban az ember elbukott, azóta pedig a föld ismét Sátán fejedelemségének a része, de amikor a mennyei lázadás elbukott, akkor a Sátán (és az egyharmad) komoly jogfosztást szenvedett, ahogy fentebb le is írtuk.

Az ember bukása Sátán kisértésének eredménye volt és a következményei során Isten újabb jogfosztásokat iktatott be Sátán ellen. (Teremtés 3: 14-15)

Azonban az ember romlásba sodrása és annak megbuktatása után még mindig rendelkezett mennyei jogokkal. A Biblia sorai szerint Jób életének idején Sátán még bejáratos lehetett Isten közvetlen jelenlétébe, a meghallgatások során még szólhatott, beszélhetett is az Örökkévalóval. A vádlásait gátlástalanul Isten elé is tárta. De tudjuk, hogy kezdetektől embergyűlölő és embergyilkos volt, a vádlásai nem taktikázások voltak, hanem a szívbéli gyűlölet miatti megátalkodott gonosz tettek. Viszont még ekkor sem lett számkivetett vagy száműzött a mennyei szférákból tetteinek következményi miatt.

Mikor következett be a teljes kivettetés, amikor „helyük többé nem találtatott”?

Ahogy korábban tisztáztuk, ezt maga Jézus határozza meg, mégpedig egészen pontosan a János evangéliumában leírtaknak megfelelően. A 12. fejezet 31-32 versei pontosan megmutatja, hogy ez a „kivettetés” akkor következett be, amikor Jézust megölték a gonoszság fiai a kereszten, de azelőtt, hogy Ő felemeltetett volna a földről az Atya trónja mellé.

„A mi atyánkfiainak vádolója levettetett” mondat lényege egészen egyszerűen megfogalmazva az, hogyaz a lény (Sátán), aki magára öltötte a szerepet (hogy vádolja a szenteket), most levettetett (végérvényesen száműzetett a mennyből a föld szellemi atmoszférájába).

Ez egyben azt is jelenti, hogy ez a szerep (a vádlás) megszűnt a mennyben.

Kapcsolható-e Krisztus halálához? Igen.

Jézus maga mondja:

„Most megy végbe e világ felett az ítélet, most vettetik ki e világ fejedelme.” (János 12: 31)

Ez rendkívül fontos vers.

A „most” itt ebben a versben közvetlenül a keresztre utal. Ezért a Jelenések 12. fejeztében leírt mennyei harcot nem a világ vége idején végbemenő eseményként kell értelmezni, hanem Krisztus keresztjének és feltámadásának mennyei következményeként!

Az történik tehát, hogy Mihály és az általa vezetett mennyei sereg végrehajtja azt, amit Krisztus kereszten aratott győzelme jogilag eldöntött és amit Sátán azon cselekedete, hogy tevékenyen közreműködött a Fiú megölésében, törvényszerűenmaga után vonzott. Ezt tudjuk alátámasztani bibliai alapon – és ezt alá tudjuk támasztani bibliai alapon.

Akkor ma Sátán már nem vádol? Tisztázzuk ezt a kérdést is.

Hogyan vádol minket e világ istene?

Sátán jelenleg – mivel többé nem tartózkodhat Isten mennyei tróntermének még csak a közelében sem – nem Isten előtt vádolja az embert, hanem mivel itt van a föld szellemi atmoszférájában, magának az embernek a gondolataiba ülteti el a kétséget és suttogja az elménkbe vádlásait, amelyek miatt kételkedünk elfogadni az Atya Isten Jézus Krisztusban nekünk adott kegyelmét. Azaz úgy vádol minket, hogy a körülöttünk lévő szellemi szférából suttogja az elménkbe a kárhoztatásait, vádaskodó szellemi sugallatait. Vádat sugall az elménkbe a szellemi szférából, aminek nyomán önvád, önkárhoztatás alakul ki az emberben, blokkolja a szellemi, lelki megértést, képtelenné válik az ember megérteni – így elfogadni is – az Isten által Krisztusban nekünk adott megigazulást, a megszentelődés folyamatát képtelenek megélni, és a bűntudat folyamatos fenntartásával az üdvösség elfogadását is lehetetlenné teszi: kárhoztatásban tartja az elvívottakat, ha lehet, a választottakat is. A kárhoztató bűntudat nem azonos a bűnfelismeréssel, sem az azt követő bűnbánattal és bűnvallással.

De nekünk – elhívottaknak és választottaknak – adott a Kegyelmes Isten egy mindennél különlegesebb ajándékot, mégpedig az Ő szellemének a vezetését, amit az angyalok is irigykedve szemlélnek. Ennek a szent szellemnek a révén lehetőségünk van tisztán megélni a hitet, megérteni a megigazulásunk lényegét, a szellem van segítségünkre a megszentelődés, a Krisztus hasonlatosságára történő elváltozásunk folyamatában és a szent szellem tesz bizonyságot a szívünkben az üdvösségünk Istennél való elvégeztetettsége felől.

Így Sátán szellemi sugallatai, vádlása, a szentekre időnként képes igen nagy terheket róni. Folyamatosan rossz lelkiismeretet, kárhoztatás érzést akar kelteni bennünk. Istennel szembeni bizalmatlanságot, hitetlenséget. de összességében igen biztos nálunk az Isten szellemének kijelentése és Jézus Krisztus bizonysága.

Nem hagyjuk, hogy Isten Jézusban nekünk adott megváltása felől bármilyen kétely is merüljön fel bennünk. Pál rómaiakhoz írott levelének hetedik fejezete elénk tárja a küzdelmünk folyamatát és annak emberi okait, éppen ezért:

„Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük megtisztult a rossz lelkiismerettől a vérrel való meghintés által, és testük meg van mosva tiszta vízzel”

Tehát Sátánnak nincs hozzáférése az Atya trónjához, sem trónterméhez, de a hívők ellen, mint kisértő, hazug lelki vádló, továbbra folyamatosan támadásokat indít gonosz sugallataival.

„ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár” Péter első levele 5. fejezet 8. vers.

Tehát különbség van a mennyben folytatott vádlás, ami a bibliai értelmezés szerint megszűnt, és a földi támadás, lelki kárhoztatás, hazugság között, ami továbbra is jelen van a földön a hívők, de minden ember életében. Ez a különbség nagyon fontos.

Ha mindenképpen jogilag akarjuk értelmezni a Sátán esetét, akkor azt kell kijelentenünk, hogy már nincs, aki sikeresen vádat emeljen Isten előtt a Krisztusban lévők ellen.

Ez pontosan Pál kérdése:

„Kicsoda vádol titeket?”

A válasz: senki, akinek a vádja Isten előtt megállna.

Ez nem azt jelenti, hogy Sátán nem próbál kárhoztatni a lelkiismeretben, hanem azt, hogy Isten ítéletéhez kapcsolhatóan nincs érvényes ellenünk szóló kézirata, ügye, vádirata, mégpedig Krisztus értünk hozott áldozata miatt!

Ezt igen biztosan alá tudjuk támasztani a János evangéliuma 12. fejezetében olvasottak, Pál apostol rómaiakhoz írott levelének nyolcadik fejezete és a Jelenések könyvének 12. fejezetének összevetése útján.

„Elvégeztetett” – mi végeztetett el?

Amikor a Megváltót megfeszítették a kereszten János evangéliuma szerint az utolsó szava ez volt:

„Elvégeztetett”
(János 19: 30)

Sokan és sokféle magyarázatot fűznek ehhez a bibliai vershez, de igazán azt, hogy ekkor pontosan mire gondolt Jézus, csak Ő tudná megmondani. Azonban olyan mértékű bizonytalanságban sem hagy minket, hogy ne tudjunk a hitünk számára lényeges ismerethez jutni ebben a témában.

A legvalószínűbb értelemzés az, hogy ami az Ő megváltói munkájának földön elvégzendő szakaszára vonatkozott, az bizony elvégeztetett. Legalábbis, ami a megváltást, a Bárány áldozati munkáját illeti, hiszen amikor ezt mondta halála előtt, akkor például a feltámadása után, de még a földön elvégzendő munkáját nem érthette alatta.

Nézzük meg közelebbről.

A görög szó, ami itt az evangéliumokban olvasható, a „tetelestai”. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy „vége van”. Többféle cselekedet vagy helyzet leírására használták ezt a szót és amit kifejeztek vele, az egyrészt sokrétű, másrészt egészen érdekes.

Például egy ház építésének befejezésekor azt mondták: „Tetelestai”, azaz befejezve. Amikor egy ítéletet végrehajtottak, akkor is használták ezt a szót, mondván: „végrehajtva”. Amikor egy ügyet lezártak, azt mondták rá, hogy „Tetelestai”, azaz lezárva. Máskor azt fejezték ki vele, hogy az adósságot kiegyenlítették. Nagyon érdekes, de akkor is ezt a szót alkalmazták, amikor az adósságot elengedték. Ami pedig még érdekesebb, hogy akkor is ezt a szót használták, amikor az adósság visszafizetése túlfizetést mutatott! Azaz: túlteljesítve.

Jézus földi élete önként vállalt, Istentől való küldetés volt. Ez a küldetés – egyebek mellett – magában foglalta Isten természetének kinyilatkoztatását, az emberek tanítását, a másokért, az emberért vállalt önfeláldozást.

Az „elvégeztetett” kijelentésbe Jézus azt foglalta össze haláltusája közepette, hogy „amit az emberért meg kellett tennem, azt megtettem”.

Mit végzett el még, mit teljesített be még Jézus?

Az ószövetségi ígéreteket, a messiás megváltói munkájára vonatkozó próféciákat. Jézus halála nem véletlenül megtörtént esemény, hanem a korszakok előtt lefektetett munka betetőzése, mindez pedig a messiásra vonatozó ószövetségi próféciákhoz kapcsolódik szorosan. Ezért az „elvégeztetett” azt is jelenti, hogy beteljesedtek azok az ígéretek, amelyek a megváltásról szóltak.

A „tetelestai” görög szó adósságra vonatkozó „kifizetve” jelentése itt tehát egy teológiai értelmezés: a bűn „adóssága” rendezve lett, a bűn következményét magára vállalva Jézus az áldozatával a benne hívő ember minden bűnének büntetését magára vállalta, elhordozta, a számlát kiegyenlítette: azt nem kell ismét elszenvedni!

Mi az tehát, ami ekkor biztosan elvégeztetett?

A magváltás.

Az apostoli levelek tanúsága szerint a megváltás műve tökéletesen befejezett állapotba került.

Mi az, amiről viszont tudjuk, hogy biztosan nem végeztetett el ott a kereszten?

Több ilyen dolog is van, mert a próféciákat ismerve kijelenthetjük, hogy az összes prófécia, ami a messiás munkájára, vagy Isten királyságának helyreállítására vonatkozik, nem lett beteljesítve Jézus kétezer évvel ezelőtti földi szolgálata során. A történet nem ért véget a kereszttel.

A szellemi világban a halála és feltámadása között végzett munkáját most nem is elemezzük, de az biztosan tudható, hogy folytatódott a munkája a feltámadással, a tanítványok kiküldésével, a szent szellem kitöltésével.

Emellett minden hívő számára nagyon fontos, hogy tudatosítsa magában: az egyén megszentelésének, megszentelődésének munkája koránt sincs befejezve! Nem arattunk győzelmet a vágyaink felett, a feltörekvő egonk felett, sem a testi ember felett – Krisztus győzelme nem a hívő bűn felett aratott győzelme. A hívő tökéletesedésének folyamata a szent szellem bennünk elvégzett munkájának betetőzése lesz, de ezt Jézus nem végezte el a kereszten sem helyettünk, sem a szent szellem helyett.

A kegyelem Krisztusban lett kiárasztva az emberre, a hívő üdvössége megkérdőjelezhetetlen (Efézus 6: 17a) a Krisztusban, mint Isten Fiában és Megváltóban hívők számára, de az egyén jellemének és lelkének Krisztus képére és hasonlatosságára való elváltozása egy hosszú folyamat, ami nem a kereszten valósult meg. Nem mondhatjuk, hogy az embernek nincs több dolga.

Ezen kívül a világ Isten által elrendelt harmóniájának és tökéletességének visszaállítása sem történt meg. A föld „visszaalakítása” a jövőben történik meg Isten ígéretei alapján. Már meg vagyunk váltva, de még nem élhetünk Krisztus királysága alatt a földön. Az állampolgárságunk mennyei állampolgárság, mert a Király is a menyben van még jelenleg.

Mindezen dolgokon felül még van egy fontos dolog, ami nem történt meg: Sátán hatalmának korlátozása a földön.

Lássuk meg azt a temérdek szenvedést és fájdalmat, nyomorúságot a földön, ami jelen van ebben a világban. Ugyan a nyugat jóléti társadalmainak polgárai hajlamosak nem észrevenni e világ borzalmait és kegyetlenségeit, a betegséget, a szegénységet, éhínséget, a halált, a gyászt, de attól ezek még nagyobb számban vannak jelen e világban, mint amennyien élvezik a nyugat kényelmét, álságos létbiztonságát, jóllakottságát.

Sátán a maga megátalkodott embergyűlöletét a mai napig borzalmak emberre ontásában mutatja ki.

Az ördög jelenleg szinte teljhatalommal rendelkezik saját birodalma, a föld és annak szellemi légköre felett. Persze, csak azt teheti, amit Isten megenged neki, de ez látható módon nem jelenti azt, hogy hatalma komolyabb korlátozásra került volna a föld és annak földi birodalmai, királyságai felett, csupán az Isten akarata szerinti egyház feletti hatalmát korlátozza Isten.

Ám tudjuk, hogy Jézus visszatérése során minden földi, emberi birodalmat lebont, megsemmisít és Ő maga vesz hatalmat az egész föld felett. Ez még nem történt meg – de minden bizonnyal hamarosan valósággá válik. A hetedik trombitaszó erről fog hírt adni:

„(…) E világ birodalmai a mi Urunknak és az Ő Krisztusának királyságai lettek, aki örökkön örökké uralkodik.”
Jelenések könyve 11. fejezet 15. vers

Maranatha!